https://doi.org/10.59851/jk.79.03.6
"hadd dalljam rajt ma himnuszát én
a soha-meg-nem-elégedésnek!"
Babits Mihály: In Horatium
Metzinger Péter Tömegszabadság (A magyar demokrácia szókratikus vizsgálata, 2010-2022) című, 2023-ban az ORAC Kiadó által közzétett műve a tudományos párbeszéd megújítása, a magyar politikai élet közjogi elemzése és mindennek a fogyasztható, sőt élvezetes tálalása. A szerző új könyvével arra vállalkozott, hogy felrázza az "önmagát definiáló tudományos közeget"[1] és (görbe) tükröt mutasson a közéleti kérdésekkel foglalkozó értelmiségnek. A sokszor szándékosan provokatív alkotás úgy teszi mindezt, hogy tudományossága és ebből fakadó pártatlansága mindvégig megmarad. A legnagyobb kérdést azonban nem a szerző, hanem majd a "tudománybürokrácia" tudja megválaszolni: mi kell ahhoz, hogy valami újat, az általuk felállított rendszert megbontva (vagy megújítva?) tudományos értekezésnek fogadjanak el?
A szerző az - arányait tekintve kifejezetten hosszú - előszóban fejtegeti a műfaji sajátosságokat, majd a témaválasztás okait. Az antik forrásoktól kezdve a kortárs jogirodalom legkiemelkedőbb alakjainak műveivel alátámasztott, tartalmas tudományos gondolatsor lényegében a tudományos élet kritikáján keresztül igazolja a rendhagyó műfajválasztást. A párbeszédes, szókratikus stílus azért formabontó, mivel "az írott (és viruló) jogtudomány hagyományos és szinte kizárólagos formája márpedig a hivatkozásokkal ellátott, lineáris szöveg".[2] Az előszó végén, a műfajválasztást indokolva Metzinger leszögezi, hogy "a könyvben közölt beszélgetés kielégíti az ún. tudományos munkákkal kapcsolatos módszertani és tartalmi követelményeket",[3] ezért a tudományos közösség, ha komolyan veszi magát, befogadja azt. Ezzel az éles kijelentéssel Metzinger egy olyan helyzetet állít elő, amiből csak nyertesként kerülhet ki: vagy befogadja a Tömegszabadságot a tudományos élet, és ezzel egyúttal a szerző által bevezetett komoly formai újításokat (amelyek innentől értelemszerűen összefonódnak a nevével), vagy nem, és ezzel igazolta a bevezetőben is sejtetett belterjes körkörösséget, ami jelenleg a tudományos diskurzust jellemzi.
A műfaji merészség és az ehhez szükséges kreativitás mindenképpen erénye a könyvnek. Metzinger Péter találékonysága abban mutatkozik meg, hogy a problémák pontos azonosításán túl úgy tudja minderre felhívni a figyelmet, hogy végig megadja a tiszteletet a tudománynak. A Tömegszabadság egyfajta tudományos lázadás a tudományos élet ellen. Ahhoz, hogy a napjainkban senki által sem vitatottan egyeduralkodó lineáris szöveget mint formát próbára tegye, az antikvitáshoz fordul. Teszi mindezt ezért, mert az ókori görög filozófia jelentőségét talán még annyira sem lehet megkérdőjelezni, mint a napjainkban egyedüliként elfogadott tudományos formát.[4] A szerző ezzel a fogással egy axiomatikus küzdelmet teremt, amely már önmagában önvizsgálatra sarkallja a befogadót.
A Tömegszabadság Szókratész, Balogh és Szabadi dialógusából áll, akikhez a végén csatlakozik egy pár gondolat erejéig Doktoranda is. A párbeszédes forma összhangban áll a mű tárgyával (magyar demokrácia), ugyanis a kortárs politikai filozófia a demokrácia fogalmát egyre inkább a közös gondolkodás, a vita útján történő kormányzás felől közelíti meg.[5] A központi kérdés, amelyet Balogh, Szabadi és Szókratész próbál megfejteni, az, hogy megszűnt-e Magyarországon a demokrácia. A szerző a témaválasztást is részletesen indokolja a bevezetésben: először megjelöli a jogállamiságot és a demokráciát mint az "Európai Unió két legalapvetőbb társadalomszervezési axiómáját",[6] majd ezek viszonyának elemzését követően kifejti, hogy miért a demokrácia vizsgálata áll a középpontban. Mindez azért utal nagyfokú találékonyságra, mert a magyar demokráciáról látszólag rengeteg szó esik. Heti szinten lehet olvasni a különböző (hazai és külföldi) hírportálokon az egymásnak ellentmondó publicisztikákat annak állapotáról. A szerző azonban felismerte, hogy tudo-
- 150/151 -
mányos igényességgel, átfogóan a magyar demokráciával még kevesen foglalkoztak. Ezt a jelenséget úgy fogalmazta meg, hogy "a magyar demokráciára vonatkozó - hazai vagy nemzetközi - diskurzusok jó része egyébként is vagy olyan (érzelmi, intellektuális, politikai) előfelvetésekből indul ki, amelyek eleve kizárják a problematika elfogulatlan és átfogó (dialektikus) vizsgálatát, vagy módszertanilag korlátozottak ahhoz, hogy azt a vertikális teljesség igényével - a fogalmi alapoktól kiindulva a konkrét gyakorlati következmények számbavételéig - tegyék mérlegre."[7]
A tudományos életben betöltetlen rés felkutatása után választani kellett, hogy az alkotás szakmai színvonalát és az érzékeny témával kapcsolatos pártatlanságát mi tudja biztosítani. Erre a problémára a legkézenfekvőbb válasz talán az eltávolodás lenne, a tények rezignált, tárgyilagos felvázolása. A szerző azonban - rendhagyó módon - a teljes átélést, a "bevonódást" választotta inkább.
Szabadi, a mérnök első megszólalásával világossá teszi, hogy szerinte egyértelműen nem beszélhetünk Magyarországon demokráciáról. Mivel ebben nem ért egyet Baloghgal, kialakul a dialógus, amiben azonban nem ők vannak egymással teljesen ellentétes véleményen, hanem a mindkettőjük által ismert, nemzeti érzelmű orvos, Kereszti és Szabadi. Az alkotás három álláspontot mutat be két szereplő tolmácsolásában. A szerző már a nevekkel is utal a szereplők véleményére (Szabadi a szabadságszerető baloldali; Kereszti a keresztény-konzervatív jobboldali), hangsúlyozva egyúttal, hogy nem konkrét személyek, hanem társadalmi vélemények ütköznek a műben. Balogh leginkább az értékrendek által kevésbé behatárolható, átlagos magyar értelmiségi (már ha egyáltalán van ilyen) szerepét tölti be. Az a megoldás, hogy nem az egymáshoz képest két ellentétes véleményen elhelyezkedő személy párbeszédét jeleníti meg a "Tömegszabadság", igazolhatja a mű lábjegyzeteiben is többször felbukkanó Pokol Béla azon sejtését, amely szerint ez "a két értelmiségi kör még nyilvános vitára sem alkalmas egymással".[8]
A mű végén Balogh és Szabadi élesedő vitáját a jogállam állapotáról Doktoranda oldja fel, aki mindezt szigorúan jogi szempontból értékeli. Tőle hangzik el a Tömegszabadság talán legfontosabb mondata: A demokratikus jogállam sem adhat mást, csak mi lényege: a valódit mondja, nem az igazat.[9]
Balogh és Szabadi végül csalódik a demokráciában, ugyanis - ahogy Doktoranda megfogalmazza - "a gyakorlatban csak azt lehet megtapasztalni, hogy a plurális demokrácia lehetősége egyben kizárja annak tökéletes megvalósíthatóságát."[10] A főszereplők (Balogh, Szabadi, Kereszti) nemzedékének olyannyira alapélménye a csalódás, hogy mellette észre sem veszik az elmúlt harminc év történelmi mértékű társadalmi és gazdasági fejlődését. Kiderül végül, hogy az örök értelmiségi elégedetlenség ugyanúgy korlátozza az ő gondolkodásukat, mint a politikai kommunikáció az általuk sok ízben kritizált démoszt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
