Az emberi jogok tömeges megsértésével járó háborúk, polgárháborúk vagy diktatórikus rendszereket követően az új rendszereknek szembe kell nézni a korábbi jogsértések következményeivel, és meg kell találniuk azt a módot, ahogyan a jogállam sikeresen tud reagálni a sérelmekre.
A hidegháború vége óta, többek között a "dekommunizáció", "az átmenet igazságszolgáltatása", az "emlékezés politikája", és a "politikai igazságszolgáltatás" kifejezésekkel jelölték azokat a széleskörű, egymással összefüggő módszereket, ahogyan a Kelet-Európában és a volt Szovjetunió területén a közelmúlt diktatúráinak tapasztalataival szembenéztek.[1]
Az átmenet igazságszolgáltatását Kritz "a valódi demokrácia és a jog uralma megteremtésének első tesztjének" nevezi.[2] Jon Elster úgy határozza meg az átmenet igazságszolgáltatását, mint ami "jogi és adminisztratív eljárás, amelyet a politikai átalakulás után alkalmaznak, abból a célból, hogy kezeljék az előző rendszer bűneit".[3] Garrett ennél szélesebb definíciót használ, amikor azt írja, hogy "lényegét tekintve az átmenet igazságszolgáltatásáról azt lehet mondani, hogy az mindenek felett a politikával és az emlékezés elveivel foglakozik. Egy új demokratikus kormányzat, és hasonlóképpen, ha nem még inkább, annak polgárai számára döntő kérdés, hogy mit 'tegyünk' a múlttal, és hogyan befolyásolhatják (vagy befolyásolják) a múlt eseményei a társadalom jelenét vagy jövőjét?"[4]
Más megfogalmazásban, az átmeneti igazságszolgáltatás célja az emberi jogi jogsértések megszüntetése, a már elkövetett bűnök kivizsgálása, az elkövetők azonosítása és felelősségre vonása, valamint a főbűnösök társadalomtól való elszigetelése. Szintén feladata az átmeneti igazságszolgáltatásnak, hogy gondoskodjon az áldozatok kárpótlásáról, hogy fenntartsa és megőrizze a békét, valamint hogy "elősegítse az egyéni és nemzeti szintű megbékélést az erkölcsi rend helyreállításával",[5] megelőzve a jövőbeli jogsértéseket.
A magyar szakirodalomban Wintermantel Péter azt a definíciót használja, miszerint: "Az átmenti igazságszolgáltatás területéhez azon jogi és nem jogi eszközök soroltatnak, melyek segítségével a politikai átmenet során az államok a diktatórikus rezsimek leváltása, vagy a civil konfliktusok utáni átmeneti időszakban kezelni tudják a múltban elkövetett tömeges emberi jogi sérelmeket, illetve más traumákat, ezáltal is megkönnyítve az átmenetet egy demokratikusabb és békésebb jövő felé."[6]
Vannak szerzők, akik inkább az igazságtétel kifejezést használják. Kahler Frigyes szerint igazságtétel alatt az a folyamat értendő, amelynek során a kiépülő alkotmányos jogállam egyfelől választ keres az elmúlt fél évszázad diktatúrájának iniuriájára, másrészt megszünteti a diktatúra elnyomó struktúráját és diszkriminatív rendszerét. Mindebből következik, hogy az igazságtétel egyrészt a sérelmet szenvedettek erkölcsi, jogi, és anyagai sérelmeinek orvoslását, másrészt a még élő, főbenjáró bűnelkövetők büntetőjogi felelősségre vonását, harmadrészt a diktatúra történetének
- 49/50 -
feltárását, elméleti bírálatát és intézményeinek lebontását, s ezzel együtt a jogállami intézmények helyreállítását jelenti.[7]
Az átmenet igazságszolgáltatás átfogó kutatására 2001 márciusában megalakult szervezet, az International Center for Transitional Justice (New York) (a továbbiakban ICTJ)[8] által használt definíció szerint "az átmenet igazságszolgáltatása az emberi jogok szisztematikus, és széleskörű megsértésére adott válasz. Célja a sértettek felismerése, és a béke, a megbékélés és a demokrácia lehetőségeinek elősegítése. Az átmenet igazságszolgáltatása nem az igazságszolgáltatás speciális formája, hanem az emberi jogok átfogó megsértése utáni, átalakuló társadalmakban alkalmazott igazságszolgáltatás. Ez az átalakulás egyes esetekben azonnal következik be, más esetekben évtizedekig elhúzódhat."[9]
Az ICTJ által alkalmazott megközelítés az 1980-as évek végén és a 90-es évek elején bukkant fel, főként a Latin Amerikában, és a Kelet Európában végbement politikai változások, és az ezekben a térségekben megjelent igazságszolgáltatási törekvések nyomán. Ebben az időszakban emberi jogi aktivisták és mások is választ kerestek az előző rendszer által elkövetett jogsértésekre, de olyan módon, hogy ezáltal ne veszélyeztessék a folyamatban lévő politikai átalakulást. Mivel ezeket a változásokat általában "demokratikus átmenetnek" nevezték, az új multidiszciplináris területet egyre gyakrabban "átmenet igazságszolgáltatásként" emlegették.[10]
Elster egy másik tanulmányában az elméleti alapvetést a következőkben foglalja össze: "az elmúlt ötven évben számos esetben ment végbe átalakulás tekintélyelvű vagy totalitárius rendszerből demokratikus rendszerré. A legtöbb esetben az új rendszereknek ki kellett egyezniük saját nem demokratikus múltjukkal. El kellett dönteniük, hogy a régi rezsim vezetőit, a régi rendszerrel együttműködőket, vagy annak ügynökeit bíróság elé állítják-e vagy más módon megbüntetik, és hogy a korábbi rendszer áldozatait rehabilitálják-e, vagy kárpótolják-e, és ha igen, hogyan. Nagyszabású büntetőtárgyalások és nyomozások folytak, és bizonyos esetekben még folynak a németek által megszállt területeken a II. világháborút követően, több dél-európai országban is az 1970-es években, Kelet-Európában 1989-et követően, és számos latin-amerikai országban az 1980-as években. Az új politikai elitek által választott megoldások többfélék lehettek, a vádemeléstől kezdve az amnesztián, kárpótláson, helyreállításon keresztül az igazság keresésig (a tények megállapításáig) és még sorolhatnánk.[11]
Ezek a kérdések a jog, a moralitás és a politika alapvető dilemmáit érintik. Az átmenet igazságszolgáltatásának bármilyen megoldása ellen felhozott leggyakoribb érv, hogy a múltat és annak szörnyűségeit nem lehet meg nem történtté tenni, és az új demokráciáknak a megbékélésen kell alapulnia, hiszen a győztesek igazságszolgáltatása nem jelenthet jó kiindulópontot a jogállamiság megteremtéséhez. Felvetődik a kérdés, hogy a múlt feltárása feleslegesen szakítja fel a régi sebeket és szétszakíthat társadalmakat.[12] Az átmenet igazságszolgáltatásának bírói úton történő megoldása a tisztességes eljárás kérdését is felveti, ahogyan ez a német határőr-perekben látható volt, ahol a "kis halak" ellen eljárás indult, míg a "nagy halak" ellen - legalábbis a kezdeti időszakban - nem.[13]
A felelősségre vonással szembeni egyik legfontosabb érv az, amit Elster fogalmaz meg, amikor arra hívja fel a figyelmet, hogy mivel lehetetlen mindenkit felelősségre vonni, aki szerepet játszott az elnyomásban, ezért helyesebb, ha senkit nem vonnak felelősségre. Álláspontja szerint vagy mindenkit felelősségre kell vonni, vagy senkit nem szabad, és mivel az lehetetlen, hogy mindenkit felelősségre vonjanak, helyesebb, ha senkit nem büntetnek és senkit nem is kárpótolnak.[14]
Az elemzések elsöprő többsége ugyanakkor egyetért abban, hogy minden kialakuló demokráciában szükség van az átmenet igazságszolgáltatásának valamilyen formájára. Általánosan elfogadott tétel az, hogy a "borítsunk fátylat a múltra" politikája morálisan hibás, mert elmulasztja az áldozatok értékének és méltóságának felismerését.[15] Az átmenet igazságszolgáltatását ezért mindenekelőtt morális kötelezettségnek tekinthetjük, amellyel a társadalom az áldozatoknak tartozik, egy olyan megoldásnak, amellyel a társadalom elismerést és méltánylást fejez ki az áldozatok iránt. Az áldozatok sérelmének elismerése jogi kötelezettséggé is válik, mivel ezáltal jelzi az állam, hogy az egyének jogok birtokosai. Az emberi jogok nemzetközi jogi szabályai megkövetelik az államoktól, hogy azoknak az egyéneknek, akiknek nemzetközi szerződésekben biztosított jogait sérelem éri, jóvátételt követelhessenek. A múlt bűneinek üldözése egyúttal megelőzi azt,
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
