A mai értelemben vett állampolgárság megszületése szorosan kötődik az állampolgárság belső jogi szabályozásának megjelenéséhez. A XVIII. század végén megkezdődött az állampolgárság megszerzésének és elvesztésének belső jogban történő meghatározása, amely a XIX. század folyamán teljesedett ki.[1] A XIX. század végén a nemzetközi jogirodalomban elterjedt nézetté vált, hogy az állampolgárságot a belső jog szabályozza,[2] azonban már ekkor felmerült, hogy az állampolgárság belső jogi szabályainak különbözőségeiből eredő problémák feloldására nemzetközi jogi szabályok megalkotására van szükség. A Nemzetközi Jogi Intézet már 1880-ban meghozta az első határozatát az állampolgárság kapcsán,[3] majd megfogalmazta az állampolgárságra vonatkozó alapelveket és az államok számára ajánlott szabályokat.[4]
- 29/30 -
Általánosan elfogadott azonban az a nézet, miszerint az állampolgárság megadásáról való döntés alapvetően - az államok szuverenitásából eredően - az államok belső joghatóságába tartozik, vagyis a domaine réservé körébe esik. Ez azokat a kérdéseket foglalja magában, melyek szabályozásában az állam szabad mérlegelési joggal rendelkezik. Az állam diszkrecionális jogába azonban az is beletartozik, hogy az adott területen nemzetközi kötelezettségeket vállal, amellyel saját magára nézve állít fel korlátokat.[5] Mindez valamilyen formában, de valamennyi nemzetközi kötelezettségről elmondható. A nemzetközi kötelezettség-vállalás ennek fényében az állam szuverenitása alá tartozó joggyakorlásnak is tekinthető,[6] és a korlátok állami akarat hiányában nem vélelmezhetők.[7] Amikor tehát azt olvassuk, hogy a nemzetközi jog korlátokat állíthat fel a domaine reservé területére eső kérdések szabályozására,[8] mindig gondolnunk kell az e mögött hú-
- 30/31 -
zódó állami akaratra. Az államok szuverenitása és a nemzetközi jog állampolgárságra vonatkozó korlátai tehát "jól összeférnek".[9] Kiemelendők az államok olyan emberi jogi kötelezettségei, melyek az állampolgárság megszerzésének és elvesztésének belső jogi szabályozásának határt szabnak, úgy mint az állampolgársághoz való jog biztosítása, az állampolgárságtól való (önkényes) megfosztás tilalma, valamint a diszkrimináció tilalma. Az emberi jogoknak az állam domain reservé-jéből való kikerülésével ugyanis az állampolgárság szabályozását bizonyos esetekben erőteljesebben a nemzetközi síkra terelik.
Az állampolgárság belső jogi szabályozását az adott állam által kötött nemzetközi szerződések, a nemzetközi szokásjog, az általános jogelvek[10] és más jogforrások egyaránt keretek közé szorítják,[11] amelyek megsértése esetén a nemzetközi kötelezettségek be nem tartására vonatkozó általános szabályok alkalmazandók.[12]
Külön kérdésként vizsgálandó[13] az állampolgárság megadása kapcsán más államok speciális eszköze: az állampolgárság el nem ismerésének lehetősége. Kérdéses, hogyan kapcsolható az elismerés megtagadása az
- 31/32 -
állampolgárság szabályozásának korlátaihoz. Szükséges-e az állampolgárság nyújtásához más államok elismerése? Amennyiben nem, az elismerés megtagadására mely esetekben van lehetőség, esetleg fennáll-e elismerési kötelezettség bizonyos feltételek fennállásakor.
Az állampolgárság meghatározása egyes esetekben más államokat is érint, amely kétségtelenül nemzetközi jogi vizsgálat alá helyezi az állampolgárság megadásának helyességét és jogszerűségét. Ha egy olyan belső jogi aktus, mint az állampolgárság megadása kihat más államokra is, a nemzetközi jog természetéből következően, felvetődik a belső jogi szabályozás által érintett államok akaratának figyelembe vétele. Párhuzamba vonható e kérdéssel a Nemzetközi Bíróság Norvég halászati ügyben hozott ítélete, melyben a következő olvasható:
"Habár igaz, hogy a [tengeri zónák] kijelölés[e] szükségszerűen egyoldalú aktus, mivel csak a parti állam alkalmas arra, hogy ezt megtegye, a kijelölés más államok tekintetében a nemzetközi jogtól függ."[14]
A hivatkozott rész a tengerjog területére esik, amely nem tekinthető a domain reservé alá tartozónak.[15] A tengeri zónák meghatározása azonban "az állampolgárság mint státusz lényegi eredetéhez nagyon hasonlatos"[16] és ez a parti állam és az állampolgárságot adó állam, más államokkal az aktus következtében kialakuló viszonyának hasonló jellegével magyarázható. Általánosságban elmondható, hogy ha egy állami aktus más államot is érint, a nemzetközi jog szerepe előtérbe kerül, kérdéses azonban, hogy ez felöleli-e a domaine reservé körébe tartozó kérdéseket is.
A kifejezett vagy hallgatólagos államelismerés kiterjed, többek között, az adott állam állampolgárságának elismerésére is.[17] Az államelismerés
- 32/33 -
az állam létezésének deklarálásával[18] az állam jogrendszerének elfogadását, ezáltal a lakosság számára nyújtott állampolgárság szabályozásának elismerését is magában foglalja. Az állampolgárság általános, másik állam általi elismerésére ezáltal vélelem keletkezik, amely azonban megdönthető. Az államelismerés így nem jelenti azt, hogy az elismerő állam ne fejezhetné ki egyet nem értését egy másik állam állampolgársági szabályozására nézve. Ha az állampolgárság nyújtása olyan állami aktussá válik, amely más államot is érint, a nemzetközi kapcsolatok természetéből adódóan a másik állam akarata is figyelembe veendő, így bizonyos esetekben az állampolgárság el nem ismerése kinyilvánítható. Robert Y. Jennings nézetével szemben[19] véleményem szerint egy adott állam által nyújtott állampolgárság tekintetében nem áll fenn más államok elismerési kötelezettsége. Az állampolgárság elismerése ugyanis nem kötelező állami aktus, hanem egy olyan vélelmezett elismerés, amely vélelem megdöntésére meghatározott esetekben az államok számára lehetőség nyílik.
Az állampolgárság el nem ismerésének lehetősége tehát csak bizonyos feltételek esetén áll fenn. Mindenekelőtt szükséges, hogy a két állam között olyan nemzetközi kapcsolat álljon fenn, amely alapján az elismerést megtagadó állam jogi érdeke[20] igazolható.[21] A jogi érdek fennállása mint előfeltétel meglétét követően további feltételként vizsgálandó az állampolgárság szabályozásának nemzetközi kötelezettségbe ütközése, ezen belül pedig speciális elemzést kíván az effektivitás elvének kötelező jellege.
- 33/34 -
A már említett hágai kodifikációs konferencia eredményeként létrejövő, az állampolgársági törvények kollíziójának számos kérdéséről szóló 1930. évi hágai egyezmény[22] 1. cikke az állampolgárság elismeréséről a következőképpen rendelkezik:
"Minden állam saját joga alapján határozza meg, hogy kik az ő állampolgára. Az ilyen jogszabályt más államok annyiban kötelesek elfogadni, amennyiben az összhangban áll a nemzetközi egyezményekkel, a nemzetközi szokásjoggal, és az állampolgárok tekintetében általánosan elismert jogelvekkel."[23]
Az egyezmény szövegével rendkívüli hasonlóságot mutat az állampolgárságról szóló 1997. évi európai egyezmény 3. cikke, amely a következőt tartalmazza:
"1. Minden állam saját joga alapján határozza meg, hogy kik az ő állampolgárai.
2. Az ilyen jogszabályt más államok annyiban kötelesek elfogadni, amennyiben az összhangban áll a vonatkozó nemzetközi egyezményekkel, a nemzetközi szokásjoggal és az állampolgárok tekintetében általánosan elismert jogelvekkel."
Az univerzális hágai egyezmény rendelkezését a regionális európai egyezmény hatvanhét évvel később csaknem szó szerint átvette, amely jól mutatja e szabály általános elfogadottságát a nemzetközi közösségben univerzális és regionális szinten egyaránt. Az európai egyezmény csupán egy pontosító kifejezéssel - a "vonatkozó" szóval - egészíti ki a korábbi meg-
- 34/35 -
határozást, azonban nyilvánvaló, hogy a hágai egyezmény is a releváns nemzetközi kötelezettségekre utal.
E rendelkezések a nemzetközi jog jelen állása szerint igaznak mondhatók azzal a magyarázattal, hogy a "kötelesek elfogadni" fordulat tulajdonképpen azt takarja, hogy ha az állampolgárság meghatározása megfelel a nemzetközi jog releváns szabályainak, nem nyilvánítható ki annak el nem ismerése. A fenti szakaszok továbbá kiegészíthetők az "és a nemzetközi jog más jogforrásainak" fordulattal, mivel e rendelkezések az államok nemzetközi kötelezettségeinek teljességét nem fedik le.
Mindezek alapján az állampolgárság el nem ismerését más államok abban az esetben nyilváníthatják ki, amennyiben a belső jogban az állampolgárság szabályozása egészben vagy részben az állam nemzetközi kötelezettségeibe ütközik, illetve ha egy egyénnel szembeni egyedi állampolgársági aktus nem felel meg eme kötelezettségeknek. Az el nem ismerés oka tehát lehet egy belső jogi jogszabály egésze vagy része, vagy pedig az állam egyedi ügyben hozott aktusa (például adott egyénnek az állampolgárság megadása, állampolgárságtól való megfosztása stb.), amely nem felel meg az állam nemzetközi kötelezettség-vállalásainak.
Ha az állam általános vagy egyedi állampolgársági aktusa más államot is érint, annak ellenére is lehetőség nyílik annak el nem ismerésére, hogy az állampolgársági kérdések főszabály szerint a domaine reservé körébe tartoznak. Ez azonban csak akkor képzelhető el, ha az adott állam az állampolgárság terén - nemzetközi kötelezettségek vállalásával - magára nézve nemzetközi jogi korlátokat létesít. Az el nem ismerés jogának gyakorlása tehát nem tekinthető a domaine reservé-be való beavatkozásnak, mivel annak egyik feltétele a kifogásolt aktus vállalt nemzetközi kötelezettségbe ütközése.
Az effektivitás elvének érvényesülése állampolgárság esetén abban nyilvánul meg, hogy az állampolgárság az egyén és az állam között valódi, tényleges, megfelelő kapcsolat áll fenn. Az effektivitás elve nem vonat-
- 35/36 -
kozhat az állampolgárság szabályozásának teljes egészére, az csupán az állampolgárság megadása, a diplomáciai védelem és a kettős állampolgárság tekintetében vizsgálandó, amely a következő kérdéseket veti fel. Állít-e fel valamilyen korlátot a megfelelő kapcsolat követelménye az állampolgárságot adó állam számára? Lehet-e következménye a nemzetközi színtéren annak, ha az egyén és az állam között nem áll fenn megfelelő kapcsolat? Előfordulhat-e olyan eset, amikor más államoknak joga keletkezik az állampolgárság el nem ismerésére a megfelelő kapcsolat hiánya alapján?
Az állampolgárság megadása kapcsán megállapítható, hogy a nemzetközi jognak nem alakult ki olyan szabálya, amely azt a kötelezettséget róná az államokra, hogy az állampolgárságot kizárólag megfelelő kapcsolat fennállása esetén adhatják meg. Egy ilyen jellegű szabály, a megfelelő kapcsolat meghatározásának nehézségeiből adódóan, olyan önkényes beavatkozási lehetőséget adhatna más államok számára a domaine reservé-be tartozó állampolgársági kérdésekbe, amely szabály megalkotására nyilvánvalóan nem irányul a nemzetközi közösség államainak akarata. Ehhez hasonló szabályozási igény kizárólag a hajók honossága tekintetében figyelhető meg. A hajókra vonatkozóan ugyanis kialakult az a szabály, hogy a hajó honosságához szükséges a hajó és az állam közötti megfelelő kapcsolat megléte, amely az Egyesült Nemzetek 1982. évi tengerjogi egyezményének[24] 91. cikk (1) bekezdésébe is bekerült. A nemzetközi jog tehát nem tartalmaz a természetes személyek állampolgársága tekintetében olyan szabályt, amely a megfelelő kapcsolat előírásának követelményét fűzné az állampolgárság megadásához. Így ebben az esetben más államok el nem ismerési joga sem merül fel.
- 36/37 -
Az állampolgárság megadásánál a megfelelő kapcsolathoz társuló kötelezettség szabályozása iránti igény egyedül államutódlás esetén figyelhető meg. Az Európa Tanács égisze alatt kötött, az államutódlás esetén bekövetkező hontalanság elkerüléséről szóló 2006. évi egyezmény[25] 5. cikk (1) bekezdés (b) pontja, amely az utódállamra a következő kötelezettséget rója:
"Az utódállam köteles megadni az állampolgárságot azon személyek számára, akik az államutódlás időpontjában rendelkeznek az elődállam állampolgárságával, és az államutódlás következtében hontalanná válnak vagy válnának, ha az adott időpontban:
[...]
b) egyik érintett államban sem rendelkeznek szokásos tartózkodási hellyel, de megfelelő kapcsolatuk van az utódállammal."
E jelenleg hat részes államra[26] kötelező regionális egyezmény nyilvánvalóan nem eredményezi e rendelkezés univerzális jellegét, azonban e szabály univerzálissá válásának igényét mutatja a Nemzetközi Jogi Bizottság által 1999-ben készített tervezet a természetes személyek állampolgárságáról államutódlás esetén. A tervezet ugyanis szétválás és elszakadás esetében az utódállam számára az állampolgárság megadásának kötelezettségét írja elő azon egyének számára, akik az utódállam területén nem rendelkeznek szokásos tartózkodási hellyel, de azzal megfelelő jogi kötelékük áll fenn. Jelen állás szerint a tervezet távol áll az államok elfogadásától és a szerződéssé válástól,[27] azonban jól mutatja a nemzetközi jo-
- 37/38 -
gászok által meghatározott szabályozási szükségességet: az utódállam számára a megfelelő kapcsolat alapján pozitív kötelezettség keletkezzen az állampolgárság megadására.[28]
A tervezet szerződéssé válása és annak általános elfogadottsága hiányában azonban az állampolgárság nyújtásának kötelezettsége a megfelelő kapcsolat alapján, jelenlegi formáját megtartva, egy szűk körben kötelező regionális szabály marad. Mivel e szabály azt a kötelezettséget állítja fel, hogy az utódállam megfelelő kapcsolat esetén köteles állampolgárságot adni, az így létrejövő állampolgárság minden bizonnyal effektív lesz. Ennek következtében más államok el nem ismerése, a hivatkozási alap hiánya miatt, ebben az esetben sem merülhet fel.
Az állampolgárság el nem ismerésének sajátos eseteként vizsgálandó az egy állampolgárságú egyén diplomáciai védelme. A Nemzetközi Bíróság 1955-ben, a Nottebohm ügyben tett megállapítása értelmében a diplomáciai védelem nyújtásának lehetősége nem az állampolgárságot adó állam belső jogától függ:
"A védelem gyakorlása [...] a nemzetközi jog szintjére emeli magát. A nemzetközi jog az, amely meghatározza, hogy egy állam jogosult-e védelmet gyakorolni."[29]
A bíróság általánosságban véve azt vizsgálta, hogy az állam nyújthat-e diplomáciai védelmet az általa adott állampolgárság alapján egy másik állammal szemben, ha az vitatja az állampolgárság valódiságát. A bíróság elemezte, hogy az állampolgárság megadása olyan körülmények alapján
- 38/39 -
történt-e, amely a másik állam számára lehetővé teszi az állampolgárság el nem ismerését. A testület számos elvet tanulmányozott annak eldöntéséhez, hogy a kérdéses állampolgárság a nemzetközi jog szemszögéből is teljes mértékben elfogadható-e,[30] majd általánosságban megállapította:
[E]gy állam nem követelheti, hogy az általa lefektetett szabályok feljogosítsák arra, hogy más államok elismerjék azokat, amíg azok nem felelnek meg annak az általános kívánalomnak, hogy az állampolgári jogi kapcsolat létrehozása az államnak az egyénnel fennálló valódi kapcsolata alapján történjen, amely feltételezi állampolgárai megvédését, vagyis más államokkal szemben való védelmét."[31]
A bíróság ítéletéből az olvasható ki, hogy az effektivitás elvéhez olyan szabály kapcsolódik, mely szerint ha az állampolgárság kérdése a diplomáciai védelem nyújtásának igényével nemzetközi síkra kerül, más államoktól csak abban az esetben várható el az állampolgárság elismerése, ha az állampolgárság az egyén és az állam közötti valódi kapcsolaton alapul. Az általános kívánalom tehát nem arra vonatkozik, hogy egy állampolgársági törvény megfeleljen az effektivitás elvének, hanem arra, hogy az abban foglalt szabályok alapján, egyedi esetben az adott személy által szerzett állampolgárság az egyén és az állam valódi, tényleges kapcsolatával jöjjön létre.[32] E szabály tartalma, más nemzetközi jogi korlátoktól való különbözősége, nemzetközi jogi jellege, esetleges kötelező jellege az ítélet fényében, valamint az azt követő általános gyakorlat alapján vizsgálandó.
Az effektivitás elvén alapuló szabály tartalma sajátosnak tekinthető. Ha e szabály a nemzetközi jogban létezik, nem pozitív kötelezettséget ró az
- 39/40 -
állampolgárságot adó államra, vagyis tartalma nem az, hogy az államnak tényleges állampolgárságot kell nyújtania. Az elven alapuló szabály valójában azt a jelentést hordozza, hogy nem effektív állampolgárság esetén más államnak joga keletkezik arra nézve, hogy mérlegeljen az állampolgárság elismerése tekintetében. Az állampolgárságot adó állam oldaláról nézve: amennyiben az általa nyújtott állampolgárság nem effektív, nem várhatja el annak más államok általi elismerését. Az effektivitás elve tehát nem tartalmaz pozitív jellegű kötelezettséget valódi állampolgárság biztosítására, hatását azáltal fejti ki, hogy az állam érdekeltté válik valódi állampolgárság nyújtására. Ezáltal akadályozhatja meg azt, hogy más államok számára fennálljon az állampolgárság el nem ismerésének lehetősége.
Az effektivitás elvén alapuló szabály, ha létezőnek tekinthető a nemzetközi jogban, az állampolgárság el nem ismerését lehetővé tevő más nemzetközi jogi korlátoktól, jelesül az állampolgárság szabályozásának nemzetközi kötelezettségbe ütközésének eseteitől három lényeges eltérést mutat. Egyrészt különbözik abban, hogy az állampolgárság - effektivitás hiányára hivatkozással történő - el nem ismerése esetén a belső jogi állampolgárság fennmaradónak tekinthető, az elismerés hiánya csupán a nemzetközi jogi értelemben vett állampolgárságot érintheti.[33] Vagyis a belső jogban továbbra is fennálló állampolgárság az adott esetben nemzetközi színtéren nem fejhet ki hatást. Másrészt az állampolgárság effektivitásának hiánya önmagában nem minősül nemzetközi kötelezettségbe ütközésnek, így más állam nem hivatkozhat a nemzetközi jog megsértésére. Az effektivitás hiánya nem von maga után automatikusan jogkövetkezményt, ugyanis az csak abban az esetben állhat be, ha a másik állam az effektivitás hiányára utalva az állampolgárság el nem ismerési jogára
- 40/41 -
hivatkozik. Harmadrészt, míg a nemzetközi kötelezettségbe ütközés általában az állampolgársági szabály egészéről vagy egy részéről állapítható meg, tehát az érintett személyek köre tág, addig a diplomáciai védelem nyújtásánál az állampolgárság el nem ismerése konkrét esetre és egyénre vonatkozhat.
Az effektivitás elvén alapuló szabály nemzetközi jogi jellege és kötelező volta elemzésre szorul annak ellenére, hogy úgy tűnik, a bíróság az elv alkalmazása alapján hozta meg ítéletét. A Nemzetközi Bíróság a Nottebohm ügyben nem utalt arra, hogy az effektivitás elvén alapuló szabály a nemzetközi jog milyen jogforrásának tekinthető. A Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikke által megjelölt források közül - miután a két állam között nem volt hatályban az effektivitás elvét kimondó nemzetközi szerződés - a b), c), d) pontokban foglaltak vizsgálandók. A szabály tartalmánál tisztázásra került, hogy az nem a valódi kapcsolat követelményét, hanem azt takarja, hogy annak hiányában a másik állam számára jog keletkezik az el nem ismerésre. E tartalomból adódóan a szabály nem képzelhető el belső jogi elvnek, mivel a belső jogban nem lenne értelmezhető, következésképpen általános jogelvnek biztosan nem tekinthető, így a c) pont kizárható. A bírói gyakorlat és az ítéletet megelőző nemzetközi jogirodalomban sem figyelhető meg az effektivitás elvének a diplomáciai védelemmel összefonódó szabálya, emellett a d) pont az önálló jogforrásnak nem, csupán a jog megismerésének segédeszközeinek tekinthető forrásokat sorol fel, melyek döntési alap helyett értelmezési segítségül szolgálhatnak az ítélet meghozatalában. A vizsgálódás tárgya így leszűkül a b) pontra, amelyben a "nemzetközi szokás, mint a jog gyanánt elismert általános gyakorlat bizonyíték[a]" szerepel. Mint ismeretes, ahhoz hogy egy szabály nemzetközi szokásjognak minősüljön, két konstitutív feltétel, egy objektív elem, az általános gyakorlat és egy szubjektív elem, az opinio iuris sive necessitatis megvalósulása szükséges. Az ítélet meghozatalának idején az államok állampolgársági szabályozásaikban elsősorban olyan elveket alkalmaztak, amelyek megfelelő kapcsolatot alapoztak meg az egyén és az állam között. Ebből azonban nem követezik egyértelműen,
- 41/42 -
hogy céljuk a valódi kapcsolat létrehozása lett volna. Arra irányuló általános gyakorlat sem található, hogy diplomáciai védelem nyújtása esetén az államok hivatkoztak volna a valódi kapcsolat hiányára.[34] A konkrét ügyben, Guatemala ugyan utalt ellenkeresetében a valódi kapcsolat követelményére, azonban ezt nem támasztotta alá meglévő gyakorlattal.[35] Mindezek alapján úgy tűnik, hogy az ítélet meghozatala idején nem állt rendelkezésre olyan általános gyakorlat, amely megalapozhatta volna az effektivitás elvéhez kapcsolódó szabály univerzális vagy bilaterális szokásjogi jellegét. A bilaterális gyakorlat széleskörű ismerete nélkül a meglévő gyakorlat hiánya teljes bizonyossággal nem jelenthető ki, azonban az általános gyakorlat követelményének megvalósulását aligha támaszthatná alá néhány bilaterális eset. A szokásjog feltételéül szabott objektív elem hiányában a szubjektív elem vizsgálata egyrészről szükségtelen, másrészről nem lehetséges. Emellett a korabeli szakirodalom uralkodó álláspontja szerint sem minősült nemzetközi szokásjognak az ítélet idejében az effektivitás elvén alapuló szabály.[36] Hasonlóan vélekedett Guggenheim bíró is különvéleményében a diplomáciai védelem kapcsán az effektivitás elvének alkalmazhatóságáról.[37]
Kérdéses azonban, hogy a bíróság valóban az effektivitás elvéhez fűződő szabály alapján hozta meg ítéletét, vagy döntése mögött más elvek húzódtak meg. A diplomáciai védelem nyújtásának igénye esetén ugyanis Frederic Nottebohm már tíz éve volt liechtensteini állampolgár és három
- 42/43 -
éve volt tartózkodási helye Liechtensteinben, az ítélet meghozatalakor pedig már tizenhat éve rendelkezett liechtensteini állampolgársággal, és kilenc éve liechtensteini tartózkodási hellyel. Így a diplomáciai védelem nyújtásának igényekor, de az ítélet meghozatala idején minden bizonnyal fennállhatott a valódi, megfelelő kapcsolat.[38] Mindebből úgy tűnhet, hogy ha a bíróság a megfelelő kapcsolat elve alapján hozta meg ítéletét, nézete szerint a megfelelő kapcsolatnak az állampolgárság megadásának idején kell fennállnia.[39] A konkrét ügyben ugyanis nem ismerte el, hogy az egyén és az állam kapcsolata utóbb megfelelővé válhat, amely álláspontom szerint nélkülözi a logikát és a gyakorlatiasságot. Amennyiben nem fogadjuk el a bíróság eme megállapítását, olyan mögöttes elveket szükséges keresnünk, amelyek ténylegesen az ítélet alapjául szolgálhattak. Ilyen elvek lehettek az állampolgárság tisztességtelen megadása és a joggal való visszaélés tilalma.[40] A bíróság ítéletében több helyen utalt[41] az állampolgárság tisztességtelen nyújtására, amelyre Guatemala is hivatkozott,[42] habár bizonyítékokkal nem támasztotta alá. Emellett Guatemala említette a joggal való visszaélés tilalmát is,[43] amely azonban az ítéletben nem jelent meg.[44] Feltételezhető, hogy a bíróság döntésére az effektivitás
- 43/44 -
elvén kívül a fenti elvek is hatással voltak, azonban a bíróság nem említette eme elveket kifejezetten az ítélet megalapozójaként.
Mindezek alapján az állapítható meg, hogy a bíróság Guatemala érvelését elfogadva és a mögöttes elvek hatása alatt, a nemzetközi jogban ekkor szokásjognak nem minősülő szabály alapján hozta meg ítéletét, amely ha bírói jogalkotásnak minősülne, "veszélyes folyamat"[45] lenne. Hasonló nézetet fejtett ki Read bíró is különvéleményében, amikor megállapította, hogy nem található sem nemzetközi szerződéses, sem nemzetközi szokásjogi szabály, sem pedig az állampolgárságra vonatkozó olyan általános jogelv, amely megalapozná az effektivitás elvének alkalmazását diplomáciai védelem nyújtása kapcsán. Felhívta a figyelmet arra, hogy a bíróság a Statútum 38. cikk (1) bekezdésében foglalt pozitív nemzetközi jog alapján hozhat ítéletet, amely az adott ügy esetében nem állt fenn. Az ítéletek egyedi esetekre vonatkozó kötelező jellege, és a nemzetközi jogban a precedensrendszer hiánya miatt az effektivitás elvén alapuló szabály más államokra nézve kötelező erejű csak abban az esetben lehet, ha az ítéletet követően megállapítható a szabály nemzetközi szerződésbe foglalása vagy szokásjogként való elfogadása.
Az ítéletet szükségszerűen követte a diskurzus a tudományos életben és a gyakorlatban egyaránt az említett szabály jogi jellegéről és elfogadhatóságáról. Az 1960-as évek elején, minden bizonnyal az ítélet hatásának köszönhetően, az effektivitás elve előtérbe került a szakirodalomban[46] és a Nemzetközi Jogi Bizottság tevékenységében is. Az elv támogatása azon igény miatt alakulhatott ki, hogy egy belső jogi "állampolgársági szabálynak ne lehessen nemzetközi jogi hatása, ha (...) ésszerűen nem tudja senki igazolni, hogy az egyén az adott államhoz tartozik."[47] Erre utalt a bíróság Nottebohm ügyben tett azon megállapítása is, miszerint a belső jogi aktus nemzetközi hatása vizsgálandó.[48]
- 44/45 -
A Nemzetközi Jogi Bizottság elé egy rapporteur által 1961-ben beterjesztett, az állam által, a területén, egyéneknek vagy külföldiek vagyonában okozott károkért való felelősségről szóló tervezet 23. cikk (3) bekezdése a következő szövegszerű javaslatot tette:
"Az állam nem nyújthat be igényt az egyén nevében, ha az állampolgárság jogi köteléke nem alapul kettőjük megfelelő kapcsolatán."[49]
A tervezet szövege valószínűsíthetően a Harvard Egyetem által 1961-re elkészített egyezménytervezet - az állam felelősségéről a külföldieknek okozott károkért szintén 23. cikk (3) bekezdésében szereplő - megfogalmazásán alapult, amely "az államhoz fűződő érzelem, tartózkodási hely vagy más érdeklődés megfelelő kapcsolata" fordulatot tartalmazta.[50] A Harvard Egyetem tervezetére még 1969-ben is megfigyelhető az utalás egy rapporteuri jelentésében,[51] azonban a téma kodifikálására végül nem került sor. Habár egyik tervezet sem a diplomáciai védelem kapcsán rendelkezett az effektivitás követelményéről, a nemzetközi igényérvényesítésnél felmerülő szabályozási javaslatok jól mutatják az 1960-as évekre jellemző, effektivitás elvét érintő törekvéseket.[52]
- 45/46 -
A megfelelő kapcsolat elvének támogatása és a körülötte kialakult bizonytalanság egyaránt érzékelhető a Nemzetközi Jogi Intézet 1965-ben hozott határozatában, amely csupán a "kapcsolat" kifejezést használta az állam által az egyén nevében beterjesztett nemzetközi igényérvényesítésnél. Eme állami igény a határozat értelmében nem terjeszthető be, ha az egyén számára az állampolgárság nyújtása az államhoz fűződő kapcsolat hiányában történt.[53] A határozatban megjelenő kifejezésből a "megfelelő" szó valószínűleg a határozathozatalhoz szükséges többség biztosítása érdekében került ki,[54] amely egyúttal következtetni enged az effektivitás elvének vitatottságára.
Az effektivitás elvén alapuló szabály alkalmazása ellen számtalan érv felhozható, melyek az 1960-as években tapasztalt támogatási hullámot követően egyre inkább előtérbe kerültek és a szabály megszilárdulása ellen hatottak. A szabály ellenezhető azon az alapon, hogy a megfogalmazás bizonytalansága önkényes alkalmazáshoz vezethet.[55] A Nottebohm ügyben hozott ítélet értelmében ugyanis a megfelelő kapcsolat megállapításánál a szokásos tartózkodási hely mellett fontos tényező az érintett személy:
"érdeklődésének középpontja, családi köteléke, közéletben való részvétele, az adott államhoz való kötődése és annak megnyilvánulása gyermekei nevelésében stb."[56]
- 46/47 -
A társadalmi tényeket felsorakoztató meghatározás[57] valóban többnyire szubjektív kritériumokat tartalmaz, mivel az egyén tevékenysége, érdeklődése, komplex társadalmi helyzete és az államhoz való érzelmi kötődése[58] vizsgálandó. Egy jogi kérdés eldöntésénél elengedhetetlenek objektív ismérvek ahhoz, hogy ne merüljön fel bizonytalanság, valamint nehézség a bizonyítás során. Erre utalt Read bíró különvéleményében, amikor kifejtette:
"A kapcsolat használata esetében (...) nyilvánvaló, hogy szükségszerű a bizonyosság. Meghonosodott objektív tesztekre van szükség a státusz létezése és elismerése tekintetében."[59]
Az általam is elfogadottnak tekinthető nézet szerint azonban "a megfelelő kapcsolat doktrínája tisztán szubjektív kritériumokat vezet be".[60] Éppen ezért fontos, hogy az egyes esetekben "a társadalmi helyzetek valódiságát és effektivitását a lehetőségekhez mérten pontosan értelmezzék"[61] és a megfelelő kapcsolat tartalmát következetesen alkalmazzák. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a megfelelő kapcsolat tartalma az idők során változhat.[62] Emiatt alakulhatott ki az a felfogás, miszerint a megfelelő kapcsolatot az egyén és az állam között vélelmezni kell,[63] amelyet kivételes esetben, megfelelő körültekintés mellett lehet vizsgálat alá helyezni.[64]
- 47/48 -
Egyesek szerint éppen ezért - az államok visszaéléseit megakadályozandó - az elv vizsgálatát csak nemzetközi bírói fórum végezheti.[65]
Az effektivitás elve elleni érvek már megtalálhatók a Nemzetközi Bíróság ítéletét pár évvel követő Flegenheimer ügyben, melyben az olasz-amerikai békéltető bizottság a következőket állapította meg:
"ha az egyén csak egy állampolgársággal rendelkezik, amelyet a ius sanguinis, a ius soli, vagy érvényes honosítás alapján szerzett meg, és amely az előző állampolgárságának elvesztését eredményezi, az effektív állampolgárság teóriája nem alkalmazható anélkül, hogy ne okozna zűrzavart. Alkalmazására hiányzik a megfelelő pozitív alap egy olyan állampolgárság tekintetében, amely a belső jog által támogatott."[66]
A békéltető bizottság tehát szembehelyezkedett azzal a nézettel, hogy az effektivitás elvét az egy állampolgársággal rendelkező egyén esetében alkalmazni lehetne. Érvei között szerepelt, hogy a modern világ mobilitásában valamely állam állampolgárságával rendelkező, de egy másik államban, esetleg családjával együtt, letelepedett és ott dolgozó egyén ki lenne téve az el nem ismerés következményeinek.
Az elvvel foglalkozó bírói gyakorlatból a szakirodalomban a Barcelona Traction ügy - téves - említése figyelhető meg. Az ügyben a Nemzetközi Bíróság a jogi személyek honosságát érintő belső jogalkotás nemzetközi síkon való érvényesíthetőségének kérdését vizsgálta a diplomáciai védelem összefüggésében. A bíróságnak az ügy érdemében elsőként arról kellett döntenie, hogy Belgium részesítheti-e diplomáciai védelemben a Kanadában létrehozott társaság belga részvényeseit, ha a sérelmezett spanyol intézkedéseket a társasággal és nem a belga állampolgárokkal szemben foganatosították. A bíróság rámutatott arra, hogy a részvénytársaságok joga a társaság és a részvényesek jogainak és kötelezettségeinek
- 48/49 -
szigorú megkülönböztetésén alapul,[67] kizárólag a társaság minősül jogi személynek, és csak a társaság jogosult eljárni az őt érintő kérdésekben.[68] Következésképpen diplomáciai védelmet a társaságnak csak a honossága szerinti állam nyújthat.
A bíróság a társaság honosságának megállapításánál utalt arra, hogy a felek több alkalommal hivatkoztak a Nottebohm ügyre, amely azonban analógia útján nem alkalmazható, mivel a megfelelő kapcsolat elve a társaságok tekintetében nem nyert általános és abszolút elfogadást.[69] Rögzítette, hogy a társaság honossága a Kanadával fennálló "szoros és állandó kapcsolat"-on[70] alapul, azonban több okból sem igazolható, hogy az ügy az egyének tekintetében az effektivitás elvén alapuló szabályt megszilárdította volna. A bíróság társaság állammal fennálló kapcsolatát ugyan diplomáciai védelemmel összefüggésben vizsgálta, az effektivitás elvét azonban csak a társaság honosságának megállapításához használta, vagyis az ügyben az elv alkalmazása közelebb áll a kettős állampolgárság során felmerülő domináns állampolgárság kérdéséhez. A bíróság visszautalt a Nottebohm ügyre, azonban a szabály jogi jellegét ez esetben sem vizsgálta, csupán arra utalt, hogy az jogi személyek esetében analógia útján nem alkalmazható, és a honosság vonatkozásában nem tekinthető általánosan elfogadottnak. Az ügyben azonban nem vetődött fel a honosság el nem ismerésének joga - mivel a honosságot egy állam sem vitatta. Az analógia vizsgálata így fel sem merülhetett volna, mivel az effektivitás elvén alapuló szabály alkalmazásához szükség lett volna a honosság el nem ismerésére, mint a szabály alkalmazásának feltételére.[71] A bíróság
- 49/50 -
így tévesen utalt a Nottebohm ügyre és az effektivitás elvén alapuló szabályra, annak ellenére, hogy eközben annak alkalmazhatóságát pontatlan érvek mentén kizárta.
Az effektivitás elve kapcsán az Európai Bíróság által tárgyalt Micheletti ügy is megemlíthető, amely azonban a sui generis európai jog területén merült fel. Az ügy téves értelmezésének tekinthető az a megállapítás, miszerint az ítélet az effektivitás elvével szembemenve megkérdőjelezi annak létét. Az Európai Bíróság Spanyolország törvényi korlátozása tekintetében[72] mondta ki a következőt:
"egy Tagállam törvényhozása nem korlátozhatja egy másik Tagállam állampolgárság nyújtásának hatályát az állampolgárság elismeréséül szabott további feltételek meghatározásával a Szerződésben biztosított alapvető szabadságok gyakorlása tekintetében."[73]
Az említett szakasz értelmezésénél nem hagyható figyelmen kívül, hogy az a tagállami polgárságon alapuló, közösségi polgárságból fakadó alapvető szabadság gyakorlása kapcsán nyert megfogalmazást. A Nottebohm ügy tényállásától eltérően tehát az elv alkalmazása nem diplomáciai védelem tárgyában merült fel, hanem "a letelepedés közösségi alapszabadság gyakorlásával összefüggésben".[74] A közösségi polgárság - mai elnevezéssel uniós polgárság - a Közösség sui generis jogrendjébe illeszkedő, állampolgárságnak nem minősülő intézmény, amely nem vonható azonos megítélés alá sem a belső jogi, sem a nemzetközi jogi értelemben vett állampolgársággal. Az ítélet előtt aláírt, de csak azt követően hatályba lépett
- 50/51 -
Európai Unióról szóló szerződés[75] 17. cikke mondta ki először, hogy "uniós polgár mindenki, aki valamely tagállam állampolgára." Mint azt fentebb említettem, az uniós polgárság a tagállami állampolgárságból fakad, és a személyi kapcsolat tekintetében is hiányos, mivel nem tartalmazza a hűség kötelékét és nem feltételez effektív kapcsolatot az egyén és az Európai Unió között. Erre utal az Európai Unióról szóló szerződéshez csatolt 2. számú nyilatkozat is a tagállami állampolgárságról, mely szerint:
"amikor az Európai Közösséget létrehozó szerződésben a tagállamok állampolgáraira történik utalás, a kérdés, hogy egy személy rendelkezik-e egy tagállam állampolgárságával, kizárólag az érintett tagállam állampolgársági törvénye alapján dönthető el."
Mindezekből levezethető, hogy az Európai Unió és az uniós polgár viszonyában nem értelmezhető az effektivitás elve, mivel egy olyan polgárságról van szó, amely a tagállami polgárság létéből következik, és amely során nem alakul ki kapcsolat az egyén és az Európai Unió között, amelynek "megfelelősége" vizsgálható lenne az effektivitás elve szemszögéből. A Micheletti ügy így nem tekinthető az effektivitás elve létezése elleni érvnek.[76]
Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az effektivitás elvén alapuló szabály kötelező jellege napjainkban is vitatott. A szabály
- 51/52 -
univerzális jellegű vagy bizonyos államokra fennálló kötelező ereje abban az esetben állapítható meg, amennyiben univerzális vagy regionális nemzetközi szerződés rendelkezéseként vagy szokásjog formájában elfogadást nyer.
A nemzetközi szerződési gyakorlat áttekintését követően az állapítható meg, hogy nem jött létre olyan nemzetközi szerződés, amely az effektivitás elvén alapuló szabály írásba foglalásával alátámaszthatná az elv megszilárdulását. A Nemzetközi Jogi Egyesület diplomáciai védelemmel foglalkozó bizottsága számára benyújtott javaslat az egyetlen XXI. században megjelenő olyan kezdeményezés, amely az effektivitás elvén alapuló, tételesen megjelenő szabályt támogató álláspontra helyezkedik, a következőt javasolva:
"Az igénylő állam állampolgársági kapcsolatának megfelelőnek és effektívnek kell lennie."[77]
Az effektivitás elvén alapuló szabály szerződési rendelkezéssé és szokásjoggá válását azonban nyilvánvalóan gátolja az állampolgárság mögött húzódó kapcsolat modern kori átalakulása, amelyre már a Flegenheimer ügyben is utalás történt. Hasonló álláspontra helyezkedett a Nemzetközi Jogi Bizottság a diplomáciai kapcsolatokról szóló 2000. évi jelentésében:
"a megfelelő kapcsolat követelménye, amennyiben szigorúan alkalmazzák, komolyan aláássa a diplomáciai védelem hagyományos doktrínáját, mivel a szó szoros értelmében emberek millióit zárná ki a diplomáciai védelem előnyéből. A gazdasági globalizáció és migráció mai világában emberek milliói eltávolodtak az állampolgárságuk szerinti államtól, és olyan államban élnek, amelynek sosem szerezték meg állampolgárságát. Ezenfelül számtalan olyan egyén van, aki szü-
- 52/53 -
letéssel, leszármazással vagy a jog által szerezte meg olyan állam állampolgárságát, amellyel a leggyengébb kapcsolata áll fenn."[78]
A kérdés megválaszolásához, hogy nemzetközi szokásjognak tekinthető-e az effektivitás elvén alapuló szabály, vagyis az elv alapján az el nem ismerés lehetősége diplomáciai védelem nyújtása esetén, újfent vizsgálnunk kell a szokásjog két konstitutív elemének megvalósulását. Az általános gyakorlat tekintetében megállapítható, hogy az államok napjainkban sem alkalmazzák eme hivatkozási alapot az állampolgárság el nem ismerésére,[79] amely arra enged következtetni, hogy a nemzetközi szokásjog feltételéül szabott általános gyakorlat napjainkra sem alakult ki, amelyet a szakirodalom többségi álláspontja is megerősít.[80] Az általános gyakorlat hiányában pedig a nemzetközi szokásjog másik eleme, az opinio iuris sive necessitatis sem jöhetett létre. Az egy állampolgárságú egyének diplomáciai védelme esetében tehát a sokat vitatott effektivitás elve nem adhat hivatkozási alapot más állam számára az állampolgárság el nem ismerésének kinyilvánításához.
- 53/54 -
Az effektivitás elvének alkalmazására kettős vagy többes állampolgárság (a továbbiakban: kettős állampolgárság) esetén a domináns állampolgárság megállapításánál kerülhet sor. A dominancia egyrészt fennállhat a nem effektív állampolgársággal szemben az effektív állampolgárság javára, vagy ha az egyén két effektív állampolgársággal rendelkezik, a szorosabb kapcsolaton alapuló, vagyis effektívebb állampolgárság javára. Jelen esetben annak vizsgálata szükséges, hogy létezik-e olyan szabály a nemzetközi jogban, amely alapján a nem domináns állampolgársággal szemben más államoknak el nem ismerési joga keletkezik diplomáciai védelem nyújtásakor.
Ennek eldöntéséhez a kettős állampolgárok diplomáciai védelmének két lehetséges előfordulása szorul elemzésre: egyrészt a két állampolgárság szerinti állam szembenállása, másrészt egy harmadik állam és valamely állampolgárság szerinti állam szembenállása. A XX. század első harmadáig a domináns állampolgárság elvének alkalmazása és annak mellőzése mindkét esetben egyaránt megfigyelhető volt a nemzetközi fórumok előtti ügyekben, azonban elsősorban az egyén által elszenvedett károk állam általi igényérvényesítésénél.[81] Ezek közül kiemelendő az Állandó Választottbíróság előtti Cannevaro ügy, amelyben a bíróság kifejezetten alkalmazta a domináns állampolgárság elvét.[82] Az 1930. évi hágai egyezmény után azonban a szabályozási igény fejlődése a két említett esetben külön vizsgálandó. Az egyezményben ugyanis külön-külön rendezték a kettős állampolgárságot a két állampolgárság szerinti állam közötti viszonylatban, valamint harmadik államok szemszögéből.
- 54/55 -
Az egyezmény 4. cikke tilalmat vezetett be a kettős állampolgárok államai közötti diplomáciai védelemre, jóllehet, a szöveg megalkotásakor vita[83] volt abban, hogy e tilalmat csak abban az esetben alkalmazzák, ha a védelmet az egyén tartózkodási helye szerinti állammal szemben nyújtják. A domináns állampolgárság elvének megszilárdulása ellen hatott 1932-ben a Salem ügyben egy vegyes döntőbíróság megállapítása is, miszerint az effektivitás elve nem szilárdult meg a nemzetközi jogban, és - a Cannevaro ügyben hozott ítélet elszigetelődése fényében - a kettős állampolgárok esetében valójában tilalom áll fenn az állampolgárság szerinti államok egymással szembeni diplomáciai védelmére.[84] A Nemzetközi Bíróság az Egyesült Nemzetek szolgálatában elszenvedett károkért való kártérítéséről szóló 1949. évi tanácsadó véleményében is általános gyakorlatként tekintett arra, hogy a kettős állampolgárok két állama egymással szemben nem nyújt diplomáciai védelmet.[85]
A domináns állampolgárság elvének előtérbe kerülése a Nemzetközi Bíróság Nottebohm ügyben hozott 1955. évi ítéletét követően volt megfigyelhető, amelyben a bíróság utalt arra, hogy a kettős állampolgároknál korábban alkalmazták az effektivitás elvét.[86] A Mergé ügyben ugyanabban az évben az olasz-amerikai békéltető bizottság megállapította a kettős állampolgárságnál a két állam között a diplomáciai védelem tilalmának általános szabályát, amely felülírható, ha a védelmet nyújtó állam állampolgársága az effektív és a dominancia bizonyítható.[87] Az igényérvényesítés tekintetében a domináns állampolgárság elvének létezése mellett foglalt állást az 1980-as években több ízben is az iráni-amerikai igényeket
- 55/56 -
elbíráló bizottság,[88] kimondva azt, hogy joghatósága van olyan kettős állampolgárok ügyeiben, melyekben két állam közül a kérelmező a domináns állampolgárság szerinti állam. Ezzel szemben a Nemzetközi Jogi Intézet 1965. évi varsói határozatában az egyénnek okozott károk miatti igényérvényesítés teljes tilalmát mondta ki kettős állampolgároknál a két állam viszonylatában.
A Nemzetközi Jogi Bizottság érdekes módon mindezek fényében azt a megállapítást tette a 2006. évi diplomáciai védelemről szóló tervezetének kommentárjában, hogy nemzetközi szokásjogi szabálynak tekinthető[89] a tervezet 7. cikke, amely a következőképpen fogalmaz:
"Az állampolgárság szerinti állam nem gyakorolhat diplomáciai védelmet olyan állammal szemben, amelynek az egyén szintén állampolgára, kivéve ha az első állam állampolgársága a domináns (...)."[90]
A szabály szokásjoggá minősítése már az egyik rapporteur 2000. évi jelentésében is megjelent,[91] azonban meggyőző érvek egyik dokumentumban sem találhatók e kijelentés alátámasztására. A Nemzetközi Bíróság az 1949. évi tanácsadó véleményében kimondta az általános gyakorlat meglétét a kettős állampolgárok diplomáciai védelmére vonatkozó tilalom kapcsán, azonban a dominancia elvén alapuló kivételről nem tett
- 56/57 -
említést. A Nottebohm ügyben - egy egyedi esetben - hozott ítélet ugyan utalt a kettős állampolgároknál a dominancia elvére, azonban nem említette kifejezetten, hogy az a két állampolgárság szerinti állam szembenállásakor alkalmazható. A Nottebohm ügyet követően a dominancia elvére való hivatkozás elterjedtté vált, azonban csupán két állam viszonylatában működő nemzetközi fórumoknál, melyek mindegyikében félként szerepelt az Egyesült Államok. Ebbe a sorba illeszthető a Mergé ügy is, amely alapul szolgált a tervezet rendelkezésének megfogalmazásához.[92] A tervezet kommentárja utal arra, amit a Mergé ügyben a bizottság is említett, hogy a rendelkezésben a főszabály tilalma alóli kivétel esetében a bizonyítási teher a domináns államé.[93] A dominancia elvének alkalmazhatósága tehát az adott eset körülményeitől függ, és a bizonyítás során számos szubjektív elem merülhet fel. Így az effektivitás elvénél tárgyalt bizonytalansági tényező[94] is szerepet játszhatott abban, hogy a dominancia elve aligha válhatott szokásjogi szabállyá. Véleményem szerint mindezek miatt a domináns állampolgárság elvének kivételes szerepeltetése a tervezetben sokkal inkább egy fokozatos fejlesztés eredményeként létrejött szabálynak, mintsem egy univerzális szokásjogi szabály kodifikálásának tekinthető. A rendelkezés azonban a jövőben könnyen válhat szokásjogi szabállyá, részben a korábbi elszórt állami gyakorlat általánossá szélesedése, részben a tervezet hatása következtében.
Amennyiben e szabály kötelező erejűvé válik, a kettős állampolgároknál az állampolgárság elismerése tekintetében sajátos tartalmú szabály keletkezik. Ha a két állampolgárság szerinti állam valamelyike a másikkal szemben kíván diplomáciai védelmet nyújtani, főszabály szerint erre nincsen lehetősége. A főszabály alkalmazásakor tehát nem merül fel az állampolgárság el nem ismerésének joga. Kivételes esetben a védelmet nyújtó állam bizonyíthatja, hogy az egyén állampolgársága az ő vonatkozásában domináns. Amennyiben a másik állam vitatja ezt a dominanciát, szóba kerül az állampolgárság dominanciájának el nem ismerése,
- 57/58 -
amellyel az állam nem az állampolgárságot, hanem csupán annak dominanciáját nem ismeri el. Ebben az esetben az el nem ismerés a dominancia vitatásával és esetleges ellenbizonyítékok szolgáltatásával valósulhat meg, amelyhez nem feltétlenül szükséges az effektivitás hiányának igazolása. Előfordulhat ugyanis, hogy mindkét állampolgárság effektívnek tekinthető, így a dominancia el nem ismerése akár egy önmagában effektívnek minősülő állampolgárságra is vonatkozhat. A dominancia el nem ismerésének célja - az egy állampolgárságú egyének állampolgárságának el nem ismeréséhez hasonlóan - itt is az, hogy az állammal szembeni diplomáciai védelem nyújtásához az adott állampolgárság ne szolgálhasson alapul. A dominancia el nem ismerése így nem érinti a belső jogi értelemen vett állampolgárságot, de hatással van az állampolgárság nemzetközi színtéren való érvényesülésére.
A dominancia elve harmadik államok szemszögéből is vizsgálandó az 1930. évi hágai egyezményből kiindulva, mely a támogatás irányába mutat. Az egyezmény 5. cikke értemében, harmadik államokban a kettős állampolgárok úgy kezelendők, mintha egy állampolgárságuk lenne, amelynek eldöntésénél a szokásos tartózkodási hely vagy az egyén és az állam közelebbi kapcsolata irányadó. Ezzel szemben a Salem ügyben az egyiptomi-amerikai vegyes döntőbíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy egy harmadik állam nem vitathatja az igényt azon az alapon, hogy az egyén az igényt érvényesítő állam állampolgárságán túl más állampolgársággal is rendelkezik.[95] Ezt követően a Nemzetközi Bíróság a Nottebohm ügyben ugyan utalt a domináns állampolgárság elvének alkalmazására kettős állampolgárok esetén, azonban harmadik államok szemszögéből csupán a saját bíróságaik előtti eljárás kapcsán említette az effektív állampolgárság alkalmazását,[96] melyet azonban Guggenheim bíró a diplomáciai védelem esetére is alkalmazhatónak vélt.[97] A Mergé ügyben a békéltető bizottság ezzel szemben megállapította, hogy harmadik ál-
- 58/59 -
lamoknak a kettős állampolgárokat a dominanciára tekintet nélkül mindkét állam állampolgárának kell tekinteni.[98] A szabályra a békéltető bizottság visszautalt a Flegenheimer ügyben is,[99] továbbá a Stankovic ügyben elismerte az igényérvényesítési jogot más állampolgárságra tekintet nélkül, csupán mellékesen utalva arra, hogy az ügyben az igényérvényesítő állam állampolgársága volt a domináns és effektív.[100] Érdekes módon az egyén nevében történő kárigény érvényesítés kodifikációs törekvéseiben az 1960-as években még mindig fellelhető volt a dominancia kívánalma.[101]
A Nemzetközi Jogi Bizottság diplomáciai védelemre vonatkozó kodifikációs munkája során arra az álláspontra helyezkedett, hogy a dominancia elvét kiiktatja harmadik államok vonatkozásában, melynek következtében a tervezet 6. cikke a következőt tartalmazza:
"Bármely állam, amelynek a kettős vagy többes állampolgár állampolgára, gyakorolhat diplomáciai védelmet eme egyén vonatkozásában egy olyan állammal szemben, amelynek ez a személy nem állampolgára."[102]
- 59/60 -
A két állampolgárság szerinti állam egymással szemben nyújtandó diplomáciai védelme esetéhez képest a harmadik államok tekintetében a korábbi gyakorlatban sokkal inkább fedezhető fel egységesség, így a tervezet szövege véleményem szerint az államok részéről általánosan elfogadhatónak tekinthető.
Ezt igazolja az egy állampolgársággal rendelkező egyén kapcsán tett azon megállapítás is, miszerint diplomáciai védelemnél az effektivitás elvén alapuló szabály nem tekinthető nemzetközi szokásjognak. Következésképpen, ahogyan az egy állampolgársággal rendelkező egyéneknél, úgy a kettős állampolgároknál sem hivatkozhat más vagy harmadik állam arra, hogy a megfelelő kapcsolat hiányában nem ismeri el az egyén állampolgárságát.
Az állampolgárság szabályozásának belső joghatóságba tartozása nem zárja ki azt, hogy a nemzetközi jog korlátokat állítson fel annak bizonyos keretek közé szorítása érdekében. E mögött azonban mindig az adott állam nemzetközi kötelezettség-vállalásra irányuló akarata húzódik meg. A domaine reservé-be tartozó kérdés nemzetközi jog általi korlátozása így minden esetben az adott állam szuverenitásából eredő diszkrecionális jogának gyakorlásától függ, amellyel a végső döntés lényegében mindig az állam kezében marad.
Az állampolgárság - többek között a belső joghatóságba tartozásából eredően - más államok általi elismerésére vélelem áll fenn, amely meghatározott feltételek fennállásával dönthető meg. Más államok számára az állampolgárság el nem ismerésének joga abban az esetben szolgál eszközül, ha az adott állampolgárság nem felel meg az államra kötelező, releváns nemzetközi szerződéseknek, nemzetközi szokásjognak, általános jogelveknek és más jogforrásoknak. Az el nem ismerés oka lehet nemzetközi kötelezettségbe ütköző jogszabály egésze vagy része, illetve az állam egyedi ügyben hozott konkrét aktusa.
Az effektivitás elvének külön elemzésére a kiterjedt viták adtak okot. Az állampolgárság megadása kapcsán megállapítható, hogy nem létezik olyan szabály a nemzetközi jogban, amely kötelezné az államokat effektív
- 60/61 -
állampolgárság biztosítására. Ellenben államutódlás esetén körvonalazódni látszik az a szabályozási igény, miszerint - kisegítő elvként alkalmazva - megfelelő kapcsolat esetén az utódállamnak pozitív kötelezettsége keletkezik az állampolgárság megadására.
Az egy állampolgársággal rendelkező egyén diplomáciai védelmére vonatkozó effektivitás elvéről, amely a Nottebohm ügyben nyert megfogalmazást, jelenleg is folyik a tudományos vita. A releváns szabály tartalma szerint nem effektív állampolgárságon alapuló diplomáciai védelem nyújtásának igénye esetén a másik államnak joga keletkezik az érintett állampolgárság el nem ismerésre, megakadályozva ezáltal, hogy az nemzetközi színtéren hatást fejthessen ki. Megállapítható azonban, hogy e szabály vonatkozásában sem az ítélet meghozatalakor, sem napjainkban nem áll fenn az államok olyan általános gyakorlata, amely megalapozná annak nemzetközi szokásjogi jellegét. Nagymértékben hozzájárult ehhez az a tény, hogy az elv meghatározása többnyire szubjektív kritériumokat tartalmaz, amelyek bizonytalansága könnyen vezethet önkényes alkalmazáshoz. Emellett az állampolgári kapcsolatnak a modern világban történő átalakulása azt eredményezné, hogy az elv megszilárdulása számos egyén esetében kizárná a diplomáciai védelem lehetőségét.
Kettős állampolgárok esetében szokásjogként elfogadottnak látszik az a szabály, miszerint az állampolgárság szerinti állam nem nyújthat diplomáciai védelmet a másik állampolgárság szerinti állammal szemben. Fokozatos fejlesztésnek tűnik azonban a Nemzetközi Jogi Bizottság 2006. évi tervezetében szereplő kivétel, amely szerint a domináns állampolgársággal rendelkező állam bizonyítás esetén diplomáciai védelmet nyújthat. A szabály megszilárdulásával ez lehet az egyetlen olyan eset, amely az effektivitás elvét alapul véve más állam, állampolgársággal kapcsolatos el nem ismerési jogát eredményezheti. Erre abban az esetben kerülhet sor, ha a másik állam vitatja a dominanciát annak érdekében, hogy az állampolgárság ne válthasson ki nemzetközi joghatást. Ezáltal nem az állampolgárság el nem ismeréséről, hanem a dominancia el nem ismeréséről beszélhetünk, amely akár effektív állampolgárságra is vonatkozhat.
Harmadik államok nézőpontjából a kettős állampolgárok diplomáciai védelme az effektivitás vonatkozásában párhuzamba állítható az egy állampolgársággal rendelkező egyén érdekében nyújtandó diplomáciai
- 61/62 -
védelemmel. A korábbi állítás alapján így az el nem ismerés joga - hasonló okokból - e területen sem alakulhatott ki.
Megállapítható tehát, hogy akkor keletkezik más államok el nem ismerési joga, ha a kérdéses állampolgárság tekintetében nemzetközi kötelezettség-szegés áll fenn. Az effektivitás elve két esetben szilárdulhat meg: államutódlás esetén az utódállam általi állampolgárság nyújtásnál és a két állampolgárság szerinti állam egymással szembeni diplomáciai védelménél. Az effektivitás elvének alkalmazása ezek közül csak egy esetben adhat alapot az állampolgárság el nem ismerésére: ha a kettős állampolgárságnál a dominanciára vonatkozó kivétel szabálya a Nemzetközi Jogi Bizottság tervezetének elfogadásával, vagy a szabály szokásjoggá válásával kötelező erejűvé válik.
* * *
by Mónika Ganczer
It appears to be generally accepted that decisions concerning the granting of nationality fall within the domestic jurisdiction of states. The present study demonstrates that nationality rules are affected by international law only insofar as states undertake obligations vis-à-vis other states in the form of international treaties, customary rules, general principles or other sources of law. Furthermore, in certain cases the granting of nationality has an impact on other states, which inevitably calls for an international legal appraisal of the adequacy and legality of such actions. Bearing that in mind, the study also examines a special measure that may be resorted to by states, that is, the non-recognition of nationality. The possibility of non-recognition, however, depends on several criteria. Hence the investigation covers the problem of conflicts between nationality rules and international obligations, and provides a detailed outlook to the legal nature and possible binding force of the principle of effectiveness, as well.■
- 62 -
JEGYZETEK
Ganczer Mónika: Fiatal kutató, tudományos segédmunkatárs, MTA TK Jogtudományi Intézete, Budapest. Országház u. 30. E-mail: ganczermonika@yahoo.com
[1] Az állampolgárság kialakulásáról lásd bővebben Ganczer M.: Az állampolgárság fogalmának történeti formái az ókortól a modern korig. Jog - Állam - Politika, 2011/1. 61-79.
[2] Bluntschli, J. C.: Le droit international codifié (trad.: Charles Lardy). Libraire Guillaumin et Cie, Paris, 1874. 215. point 364.; Cogordan, G.: Droit des gens. La nationalité au point de vue des rapports internationaux. L. Larose, Libraire-Éditeur, Paris, 1879. 5. skk.; Rivier, A.: Principes du droit des gens. Tome I. Arthur Rousseau, Paris, 1896. 303.; Weiss, A.: Traité élémentaire de droit international privé. L. Larose et Forcel, Paris, 1890. 7. skk.
[3] Institut de Droit International, Principes généraux en matière de nationalité, de capacité, de succession et d'ordre public. Session d'Oxford, 1880.
[4] Institut de Droit International, Principes relatifs aux conflits de lois en matière de nationalité (naturalisation et expatriation). Session de Cambridge, 1895. Institut de Droit International, Résolutions relatives aux conflits de lois en matière de nationalité (naturalisation et expatriation). Session de Venise, 1896. A Nemzetközi Jogi Intézet határozatai, a nemzetközi jog állásához igazodva, a nemzetközi közösség érdeklődésére számot tartó kérdésekre koncentrálnak és hatásuk megfigyelhető a nemzetközi jog kodifikációja és fokozatos fejlesztése terén. Lásd Statuts de l'Institut de Droit International (Nemzetközi Jogi Intézet Statútuma). Gent, 1873. szeptember 10. 1. cikk (2) bekezdés.
[5] Hans Kelsen ezzel szemben a nemzetközi jogot államon felüli jogrendként feltételezve az állami akarattal szemben a nemzetközi jog irányításával képzeli el a korlátok felállítását: "A nemzetközi jog égisze alatt az egyes államok ugyan illetékesek maradnak elvileg bármit szabályozni, ez illetékességüket azonban csak annyiban tarthatják meg, amennyiben a nemzetközi jog nem terjeszti ki hatalmát a kérdéses tárgyra, és így azt az egyes állam jogrendjének szabad szabályozása alól ki nem vonja. Ez utóbbi esetben az állami jogrendnek - ha a nemzetközi jogot államon felüli jogrendnek tételezzük fel - nincs többé hatásköri felségjoga." Kelsen, H.: Tiszta jogtan (ford. Bibó I.). Rejtjel Kiadó, Budapest, 2001. 40. "Nincs olyan kérdés, amely természeténél fogva kizárólag (...) lényegileg egy állam belső joghatóságába tartozik", mivel bármely kérdés, még "az állampolgárság megszerzése és elvesztése" is "lehet tárgya nemzetközi szerződésnek." "Az a tény, hogy e kérdések általában véve nem szabályozottak a nemzetközi jog szabálya által, nem ad okot feltételezni, hogy ezek lényegileg az államok belső joghatóságába tartoznak." Kelsen: The Law of the United Nations. A Critical Analysis of Its Fundamental Problems. Stevens & Sons Ltd., London, 1951. 776.
[6] The S.S. Wimbledon (Great Britain, France, Italy, Japan, and Poland v. Germany), Permanent Court of International Justice, Judgment of 17 August 1923. Ser. A, No. 1, 25.
[7] The S.S. Lotus (France v. Turkey), Permanent Court of International Justice, Judgment of 7 September 1927. Ser. A, No. 10, 18.
[8] Nationality Decrees Issued in Tunis and Marocco, Permanent Court of International Justice, Advisory Opinion of 7 February 1923. Ser. B, No. 4, 24.; Acqusition of Polish Nationality, Permanent Court of International Justice, Advisory Opinion of 15 September 1923. Ser. B, No. 7. 16.; Germany and Poland (Interpretation of the Minorities Treaty), M. Kaeckenbeeck, Arbitrator, 10 July, 1924. Annual Digest of Public International Law Cases, 1923-1924. Case No. 117., 220.; Georges Pinson (France) v. United Mexican States, French-Mexican Mixed Claims Commission, Decision No. 6 of April 24, 1928. Reports of International Arbitral Awards, Vol. 5. 28 April 1928. 393-394.
[9] Triepel, H.: Internationale Regelung der Staatsangehörigkeit. Zeitschrift für ausländisches öffentliches Recht und Völkerrecht, 1929/1. 197.
[10] Az állampolgárság esetében alkalmazható általános jogelvek például: jóhiszeműség elve, joggal való visszaélés tilalma, visszaható hatály tilalma. Lásd Brownlie: The Relations of Nationality in Public International Law. British Year Book of International Law, Vol. 39 1963. Oxford University Press, London, New York, Toronto, 1965. 293-296.; Triepel: i. m. 196.; Panhuys, H. F. van: The Role of Nationality in International Law. A. W. Sythoff, Leiden, 1959. 161-164.
[11] Itt említendők meg az Európai Közösség tagállamai által az alapszerződésekben vállalt, közösségi jogban felmerülő kötelezettségek. A közösségi jogi korlátokról lásd bővebben Molnár T.: Az állampolgárság megítélése a nemzetközi jogban és a közösségi jogban. Acta Humana, 2006/2. 75-82.
[12] Lásd bővebben: Panhuys: i. m. 158-164.
[13] Robert Y. Jennings is az állampolgárság adására vonatkozó állami mérlegelési jog nemzetközi jogi kontrolljának két aspektusát különbözteti meg: elsőként azt, hogy vajon az állampolgárság meghatározása a nemzetközi jog valamely szabályába vagy az államra kötelező nemzetközi szerződésbe ütközik-e; másodikként pedig azt, hogy vajon az állampolgárság meghatározását más államok által el kell-e ismerni a nemzetközi jog célja szerint. Jennings, R. Y.: General Course on Principles of International Law. Recueil des Cours, Tome 121. (1967-II) 455.
[14] Fisheries Case (United Kingdom v. Norway), International Court of Justice, Judgement of 18 December 1951. I.C.J. Reports 1951. 132. [Beszúrás - G. M.]
[15] A bíróság ugyanis kimondta, hogy "[a] tengeri zónák kijelölésének mindig van nemzetközi jogi vonatkozása; nem függhet pusztán a parti állam belső jogában megjelenő akaratától." Uo. 132.
[16] Brownlie: The Relations of Nationality in Public International Law. i. m. 291. [Beszúrás - G. M.]
[17] Erre utal James Crawford is, amikor az el ne ismerés kapcsán vizsgálja az állampolgárság semmibe vételét. Crawford, J.: The Creation of States in International Law. Clarendon Press, Oxford, 2006. 27.
[18] Lásd bővebben uo. 22-26.
[19] Robert Y. Jennings szerint kötelezettség áll fenn a nemzetközi jogban az államok számára, hogy elismerjék más államok állampolgársági szabályait, amelyet egy hallgatólagos vélelem alapoz meg. Jennings: i. m. 454. Véleményem szerint egy vélelem nem minősíthető kötelezettség igazolásának, ezáltal az elismerési kötelezettség megalapozójának.
[20] A jogi érdek hiányát, mint az állampolgárság elismerése megtagadásának korlátját Ko Swan Sik említi. SIK, K. S.: Nationality in Public and Private International Law. Netherlands International Law Review, Vol. 29. (1982) 102.
[21] Ilyen jogi érdek lehet, többek között, a két állam között fennálló, az állampolgárságot szabályozó nemzetközi szerződés, amelynek az állam jogszabálya vagy belső jogi aktusa nem felel meg, vagy a két állam közötti diplomáciai védelem nyújtása a vitatott állampolgárnak.
[22] Convention on Certain Questions Relating to the Conflict of Nationality Laws (Egyezmény állampolgársági törvények kollíziójának számos kérdéséről), Hága, 1930. április 13. Hatályba lépett: 1937. július 1.
[23] Uo. 1. cikk.
[24] United Nations Convention on the Law of the Sea (Egyesült Nemzetek tengerjogi egyezmény), Montego Bay, 1982. december 10. Hatályba lépett: 1994. november 16. 91. cikk 1. bekezdés. Magyarország 1982. december 10-én aláírta és 2002. február 5-én ratifikálta az egyezményt, kihirdetésére azonban ez idáig nem került sor, melyre a 2101/2004. (IV. 28.) Korm. határozat a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz történő csatlakozásával összefüggésben egyes nemzetközi szerződésekhez való csatlakozáshoz kapcsolódó intézkedésekről is felhívta a figyelmet. A szabály általános elfogadottságát jól mutatja, hogy az egyezménynek jelen sorok megírása idején 162 részes állama van.
[25] Egyezmény államutódlás esetén bekövetkező hontalanság elkerüléséről, Strasbourg, 2006. május 19. Hatályba lépett: 2009. május 1. Magyarországon kihirdette: 2008. évi XCVIII. törvény az Európa Tanács 2006. május 19-én, Strasbourgban elfogadott, az államutódlás esetén bekövetkező hontalanság elkerüléséről szóló Egyezménye kihirdetéséről.
[26] Ezek az államok: Ausztria, Hollandia, Magyarország, Moldova, Montenegró, Norvégia.
[27] A Közgyűlés 2000. december 12-én elfogadta a tervezetet. Lásd Nationality of natural persons in relation to the succession of states, G.A. Res 55./153, 55th plen. mtg., 12 December 2000, U.N. Doc. A/RES/55/153 (LV). Ezt követően a Közgyűlés ismételten javasolta a tagállamoknak, hogy fordítsanak figyelmet a tervezetre, a szabályozási tárgykör fontossága és időszerűsége miatt. Lásd Nationality of natural persons in relation to succession of states, G.A. Res. 59/34, 65th plen. mtg., 2 December 2004, U.N. Doc. A/RES/59/34 (LXIX).
[28] Blackman, J. L.: State Successions and Statelessness: The Emerging Rights to an Effective Nationality under International Law. Michigan Journal of International Law, 1998/3. 1160-1170.
[29] Nottebohm Case (Liechtenstein v. Guatemala), International Court of Justice, Second Phase, Judgement of 6 April 1955. I.C.J. Reports 1955. 20-21.
[30] Uo. 21-22.
[31] Uo. 23.
[32] Ezzel ellentétes álláspontra helyezkedik J. Mervyn Jones, amikor az ítélet e szakaszának relevanciáját azon az alapon vitatja, hogy a bíróság nem mondta ki a liechtesteini törvény egészének az említett általános kívánalomba ütközését. Jones, J. M.: The Nottebohm Case. The International and Comparative Law Quarterly, 1956/2. 239.
[33] A Nemzetközi Bíróság is megállapította, hogy nem veszi figyelembe Nottebohm honosításának érvényességét a liechtesteini törvény alapján. Uo. 20. Guggenheim bírói is utal erre különvéleményében. Nottebohm Case (Liechtenstein v. Guatemala), International Court of Justice, Second Phase, Judgement of 6 April 1955. I.C.J. Reports 1955. Dissenting opinion of Judge M. Guggenheim, 51.
[34] Uo. 55-56.
[35] Duplique présentée par le Gouvernement du Guatemala. 2 novembre 1954. Nottebohm Case (Liechtenstein v. Guatemala), International Court of Justice, Second Phase, 511-512. Guatemala az effektivitás elvét csak kettős állampolgárság esetében támasztotta alá hivatkozással viszonválaszában. Lásd Contre-mémoire présenté par le Gouvernement du Guatemala. 20 avril 1954. Nottebohm Case (Liechtenstein v. Guatemala), International Court of Justice, Second Phase, 195.
[36] Lásd Jones: i. m. 243.; Parry, C: Some Considerations upon the Protection of Individuals in International Law. Recueil des Cours, Tome 90 1956-II. 707. Kunz, J. L.: The Nottebohm Judgment (Second Phase). American Journal of International Law, 1960/3. 563. Ezzel ellentétes nézetet lásd Fitzmaurice, G.: The General Principles of International Law Considered from the Standpoint of the Rule of Law. Recueil des Cours, Tome 92. (1957-II) 206-207.
[37] Nottebohm Case (Liechtenstein v. Guatemala), International Court of Justice, Second Phase, Judgement of 6 April 1955. I.C.J. Reports 1955. Dissenting opinion of Judge Klaestad, 31. Dissenting opinion of Judge M. Guggenheim, 56-57, 59.
[38] Erre utal mind Klaestad bíró, mind Guggenheim bíró, mind pedig Read bíró különvéleményében. Lásd Nottebohm Case (Liechtenstein v. Guatemala), International Court of Justice, Second Phase, Judgement of 6 April 1955. I.C.J. Reports 1955. Dissenting opinion of Judge Klaestad, 31. Dissenting opinion of Judge M. Guggenheim, 61-62. Dissenting opinion of Judge Read, 44-46.
[39] Jones: i. m. 241.
[40] Uo. 244.
[41] Nottebohm Case (Liechtenstein v. Guatemala), International Court of Justice, Second Phase, Judgement of 6 April 1955. I.C.J. Reports 1955. 11, 14.
[42] Duplique de M. Pinto (Agent du Gouvernement du Guatemala). 7 mars 1955. Section B, Oral Arguments in the Second Phase of the Case, Public Hearings. Nottebohm Case (Liechtenstein v. Guatemala), International Court of Justice, Second Phase, 380.
[43] Duplique de M. Rolin (Conseil de Gouvernement du Guatemala). 8 mars 1955. Section B, Oral Arguments in the Second Phase of the Case, Public Hearings. Nottebohm Case (Liechtenstein v. Guatemala), International Court of Justice, Second Phase, 413.
[44] Tudvalevő, hogy általános elvek alapján is tekinthető érvénytelennek egy állampolgárság, még abban az esetben is, ha az egyén ezáltal hontalanná válik. A Rottmann ügyben például az Európai Bíróság megállapította, hogy a csalással szerzett állampolgárságtól megfosztható az egyén és a megfosztás még abban az esetben is arányosnak tekinthető, ha az adott személy hontalanná válik. Rottmann v. Freistaat Bayern, C-135/8, European Court of Justice, 2 March 2010. para 65.
[45] Hersch Lauterpacht nem vizsgálta könyvében a Nottebohm ügyet, de hangsúlyozta, hogy a bírói jogalkotás veszélyes folyamat. Lauterpacht, H.: The Development of International Law by the International Court. Stevens & Sons Ltd., London, 1958. 19.
[46] Castro, F. de: La nationalité la double nationalité et la supra-nationalité. Recueil des Cours, Tome 102 1961-I. 582.; Brownlie: The Relations of Nationality in Public International Law. i. m. 349.; Panhuys: i. m. 158.
[47] Panhuys: i. m. 158.
[48] Nottebohm Case (Liechtenstein v. Guatemala), International Court of Justice, Second Phase, Judgement of 6 April 1955. I.C.J. Reports 1955. 21.
[49] International Law Commission, International Resposibility: Sixth Report by F. V. García Amador, Special Rapporteur. Document A/CN.4/134 and Addendum. Yearbook of the International Law Commission, (1961) Vol. II. [Documents of the Thirteenth Session Including the Report of the Commission to the General Assembly. United Nations, New York, 1962.] 49.
[50] Harvard Law School, Convention on the International Responsibility of States for Injuries to Aliens. Draft no. 12 with Explanatory Notes (reporters: Louis B. Sohn - Richard R. Baxter). Harvard Law School, Cambridge, Mass., 1961. Article 23 (3).
[51] First Report on State Responsibility, by Mr. Roberto Ago, Special Rapporteur - Review of Previous Work on Codification of the Topic of the International Responsibility of States. Document A/CN.4/217 and Add. l. Yearbook of the International Law Commission 1969. Vol. II. Documents of the Twenty-First Session Including the Report of the Commission to the General Assembly. United Nations, New York, 1970. 147.
[52] Érdekes módon, a hasonló témában korábban elkészült tervezetek nem tartalmazták a megfelelő kapcsolat követelményét, csupán az állampolgárságra utaltak. Harvard Law School Draft Convention on Responsibility of States for Damage Done in Their Territory to the Person or Property of Foreigners, 1929. 15. cikk. Lásd Harvard Law School: Research in International Law. American Journal of International Law - Special Supplement, Vol. 23. (1929) 135.; Institut de Droit International, Responsabilité internationale des États à raison des dommages causés sur leur territoire à la personne et aux biens des étrangers. Session de Lausanne, 1927.
[53] Institut de Droit International, Le caractère national d'une réclamation internationale présentée par un Etat en raison d'un dommage subi par un individu. Session de Varsovie, 1965. Article 4. c).
[54] Perrin, G.: Les conditions de validité de la nationalité en droit international public. In: Recueil d'études de droit international en homage à Paul Guggenheim. Faculté de Droit de l'université de Genéve, Genéve, 1968. 882-883.
[55] Uo. 878.
[55] Nottebohm Case (Liechtenstein v. Guatemala), International Court of Justice, Second Phase, Judgement of 6 April 1955. I.C.J. Reports 1955. Dissenting opinion of Judge Guggenheim, 55-56.
[56] Uo. 22. Van olyan nézet is, mely szerint az egyén kérelmében foglalt szándéka az állampolgárság felvételére, és az állam akarata az állampolgárság megadására már önmagában megteremti azt a minimális kötődést, amely a megfelelő kapcsolat megállapításához elegendő. Lásd Jennings: i. m. 459-460; Randelzhofer A.: Nationality. In: Encyclopedia of Public International Law. Vol. 8. Human Rights and the Individual in International Law, International Economic Relations (ed.: Bernhardt, R.). North-Holland Publishing Co. - Collier Macmillan Publishers, New York - London, 1982. 419.
[57] Uo. 459; Jones: The Nottebohm Case. i. m. 240.
[58] Perrin: i. m. 886.
[59] Nottebohm Case (Liechtenstein v. Guatemala), International Court of Justice, Second Phase, Judgement of 6 April 1955. I.C.J. Reports 1955. Dissenting opinion of Judge Read, 46.
[60] Kunz: i. m. 564; Perrin: i. m. 878.
[61] Visscher, Ch. de: Théories et réalités en droit international public. A. Pédone, Paris, 1960. 258.
[62] Chaerles de Visscher szerint az effektivitás állandóan változó fogalom. Uo. 263.
[63] Brownlie, I.: Principles of Public International Law. Oxford University Press, Oxford, 2003. 388.
[64] Uo.; Panhuys: i. m. 158.
[65] Uo. 157.
[66] Flegenheimer Case, Italian-United States Conciliation Commission, Decision No. 182. 20 September 1958, para 62. Reports of International Arbitral Awards, Vol. XIV. 377.
[67] Case Concerning the Barcelona Traction Light and Power Company, Limited (Belgium v. Spain), International Court of Justice, Second Phase, Judgement of 5 February 1970. I.C.J. Reports 1970. 35.
[68] Uo. 36.
[69] Uo. 42.
[70] Uo.
[71] A társaság kanadai honosságát azonban sem Belgium, sem Spanyolország nem vitatta. Erre utalt Petrén bíró és Onyeama bíró közös nyilatkozatukban, melyben kifejtették, hogy a bíróságnak nem kellett volna vizsgálni a Nottebohm ügyben kimondott, effektivitás elvén alapuló szabály alkalmazhatóságát jogi személyekre, mivel egyik peres fél sem vitatta a társaság kanadai honosságát és a jogi személy és az állam megfelelő kapcsolatát. Joint Declaration by Judge Petrén and Judge Onyeama (as appended immediately after the judgment), 52.
[72] Az ügy előzménye az volt, hogy Spanyolország elutasította egy közösségi polgár állandó tartózkodási engedély iránti kérelmét azon az alapon, hogy a spanyol polgári törvénykönyv 9. cikke értelmében kettős állampolgárnál a Spanyolországba érkezés előtti szokásos tartózkodási helyet kell figyelembe venni, vagyis Mario Vicente Micheletti esetében - aki argentin és olasz kettős állampolgár volt - az argentin állampolgárságot. Ezáltal Micheletti nem minősült közösségi állampolgárnak, így nem volt jogosult állandó tartózkodási engedélyre, amellyel meghiúsult a szabad tartózkodási joga és az üzletalapítási szabadsága.
[73] Mario Vicente Micheletti and Others v. Delegación del Gobierno en Cantabria, Case C-369/90. European Court of Justice, Judgment of 7 July 1992, para. 10.
[74] Molnár: i. m. 87.
[75] Európai Unióról szóló szerződés, Maastricht, 1992. február 7. Hatályba lépett: 1993. november 1. Kihirdette: 2004. évi XXX. törvény a Belga Királyság, a Dán Királyság, a Németországi Szövetségi Köztársaság, a Görög Köztársaság, a Spanyol Királyság, a Francia Köztársaság, Írország, az Olasz Köztársaság, a Luxemburgi Nagyhercegség, a Holland Királyság, az Osztrák Köztársaság, a Portugál Köztársaság, a Finn Köztársaság, a Svéd Királyság, Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága (az Európai Unió tagállamai) és a Cseh Köztársaság, az Észt Köztársaság, a Ciprusi Köztársaság, a Lett Köztársaság, a Litván Köztársaság, a Magyar Köztársaság, a Máltai Köztársaság, a Lengyel Köztársaság, a Szlovén Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között, a Cseh Köztársaságnak, az Észt Köztársaságnak, a Ciprusi Köztársaságnak, a Lett Köztársaságnak, a Litván Köztársaságnak, a Magyar Köztársaságnak, a Máltai Köztársaságnak, a Lengyel Köztársaságnak, a Szlovén Köztársaságnak és a Szlovák Köztársaságnak az Európai Unióhoz történő csatlakozásáról szóló szerződés kihirdetéséről 3. §.
[76] Molnár Tamás is hasonló következtetésre jut eltérő érvek mentén. Molnár: i. m. 86-87.
[77] Francisco Orrego Vicuña: The Changing Law of Nationality of Claims. Final Report Submitted to the International Law Association Committee on Diplomatic Protection of Persons and Property. London, 2000. (Unpublished manuscript), 27. rule 6. Hivatkozza International Law Commission, First Report on Diplomatic Protection, by Mr. John R. Dugard, Special Rapporteur. Document A/CN.4/506 and Add.1. Yearbook of the International Law Commission, Vol. II. Part One, Documents of Fifty-Second Session. United Nations, New York - Geneva, 2009. 229.
[78] International Law Commission, First Report on Diplomatic Protection, by Mr. John R. Dugard, Special Rapporteur. Document A/CN.4/506 and Add.1. Yearbook of the International Law Commission, Vol. II. Part One, Documents of Fifty-Second Session. United Nations, New York-Geneva, 2009. 229. A jelentés hivatkozza továbbá Hailbronner, K.: Diplomatischer Schutz bei mehrfacher Staatangehörigkeit. In: Der diplomatische Schutz im Völker- und Europarecht: Aktuelle Probleme und Entwicklungstendenzen (Hrsg.: Ress, G. - Stein, T.). Nomos, Baden-Baden, 1996. 36.
[79] International Law Commission, First Report on Diplomatic Protection, by Mr. John R. Dugard, Special Rapporteur. Document A/CN.4/506 and Add.1. Yearbook of the International Law Commission, Vol. II. Part One, Documents of Fifty-Second Session. United Nations, New York-Geneva, 2009. 229.
[80] Geck, W. K.: Diplomatic protection. In: Encyclopedia of Public International Law, Vol. 1. Aaland Islands to Dumbarton Oaks Confernce (1944) (ed.: Bernhardt, R.). North-Holland Publishing Co.-Elsevier Science Publishers B.V., Amsterdam-London-New York-Tokyo, 1992. 1050.; Randelzhofer: i. m. 421-422.; Sloane, R. D.: Breaking the Genuine Link: The Contemporary International Legal Regulation of Nationality. Harvard International Law Journal, 2009/1. 29-37.
[81] Lásd bővebben Brochard, E. M.: The Diplomatic Protection of Citizens Adroad. The Banks Law Publishing Co., New York, 1925. 588.; Donner, R.: The Regulation of Nationality in International Law. Transnational Publishers, Inc., New York, 1994. 41-42.; International Law Commission, First Report on Diplomatic Protection, by Mr. John R. Dugard, Special Rapporteur. Document A/CN.4/506 and Add.1. Yearbook of the International Law Commission, Vol. II. Part One, Documents of Fifty-Second Session. United Nations, New York-Geneva, 2009. 231-232.
[82] Canevaro Claim (Italy v. Peru), Permanent Court of Arbitration, Award of 3 May, 1912. United Nations Reports of International Arbitral Awards Vol. XI. 2006. 406.
[83] Flournoy, R. W.: Nationality Convention, Protocols and Recommendations Adopted by the First Conference on the Codification of International Law. American Journal of International Law, 1930/3. 471.
[84] Salem Case (Egypt v. United States), Egyptian-United States Mixed Arbitral Tribunal (Dr. Walter Simons, Dr. Fred K. Nielsen, Abd el Hamid Badaoui Pasha), Judgment of 8 June 1932. United Nations Reports of International Arbitral Awards Vol. II. 2006. 1187.
[85] Reparation for Injuries Suffered in the Service of the United Nations, Advisory Opinion of April 11, I.C.J. Reports 1949. 186.
[86] Nottebohm Case (Liechtenstein v. Guatemala), International Court of Justice, Second Phase, Judgement of 6 April 1955. I.C.J. Reports 1955. 22.
[87] Mergé Case (Italy v. United States), Italian-United States Conciliation Commission, Decision No. 55. 10 June, 1955. United Nations Reports of International Arbitral Awards Vol. XIV. 2006. 247. para V. (5).
[88] Esphahanian v. Bank Tejarat, Iran-United States Claims Tribunal, Case No. 157. Decision of 29 March 1983. Iran-United States Claims Tribunal Reports Vol. 2. 1985. 265-266., Golpira v. The Government of the Islamic Republic of Iran, Iran-United States Claims Tribunal, Case No. 211. Decision of 29 March 1983. Iran-United States Claims Tribunal Reports Vol. 2. 1985. 173.; Case No. A/18 Concerning the Question of Jurisdiction Over Claims of Persons with Dual Nationality, Iran-United States Claims Tribunal, Decision of 6 April 1984. Iran-United States Claims Tribunal Reports Vol. 5. 1985. 265-266. Lásd az ügyek elemzését bővebben: Donner: i. m. 94-104.; Rezek, J. F.: Le droit international de la nationalité. Recueil des Cours, Tome 197. (1986-II) 367-369.
[89] International Law Commission, Draft Articles on Diplomatic Protection with Commentaries, 2006. 43.
[90] International Law Commission, Draft Articles on Diplomatic Protection, 2006. Article 7.
[91] International Law Commission, First Report on Diplomatic Protection, by Mr. John R. Dugard, Special Rapporteur. Document A/CN.4/506 and Add.1. Yearbook of the International Law Commission, Vol. II. Part One, Documents of Fifty-Second Session. United Nations, New York-Geneva, 2009. 236.
[92] A Mergé ügy alapul vételére a tervezet kommentárja is utal. Lásd International Law Commission, Draft Articles on Diplomatic Protection with Commentaries, 2006. 46.
[93] Uo. 47.
[94] Lásd erről bővebben: Schiffner I.: A diplomáciai védelem a nemzetközi jogban. Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskola, Szeged, 2010. 76. [PhD értekezés].
[95] Salem Case (Egypt v. United States), Egyptian-United States Mixed Arbitral Tribunal (Dr. Walter Simons, Dr. Fred K. Nielsen, Abd el Hamid Badaoui Pasha), Judgment of 8 June 1932. United Nations Reports of International Arbitral Awards Vol. II. 2006. 1188.
[96] Nottebohm Case (Liechtenstein v. Guatemala), International Court of Justice, Second Phase, Judgement of 6 April 1955. I.C.J. Reports 1955. 22.
[97] Nottebohm Case (Liechtenstein v. Guatemala), International Court of Justice, Second Phase, Judgement of 6 April 1955. I.C.J. Reports 1955. Dissenting opinion of Judge M. Guggenheim, 59.
[98] Mergé Case (Italy v. United States), Italian-United States Conciliation Commission, Decision No. 55. 10 June, 1955. United Nations Reports of International Arbitral Awards Vol. XIV. 2006. 247. para V. (8).
[99] Flegenheimer Case, Italian-United States Conciliation Commission, Decision No. 182. 20 September 1958, para 62. Reports of International Arbitral Awards, Vol. XIV. 377.
[100] Stankovic Claim, Italian-United States Conciliation Commission, 29 July 1963. (Rood, Sorrentino, de Yanguas Messia). [Report: Collection of Decisions, Vol. 7 Decision No. 228.] E. Lauterpacht: International Law Reports, Vol. 40. Cambridge, Mass., Cambridge University Press, 1970. 154-155.
[101] Institut de Droit International, Le caractère national d'une réclamation internationale présentée par un Etat en raison d'un dommage subi par un individu. Session de Varsovie, 1965. Article 4 b); International Law Commission, International Resposibility: Sixth Report by F. V. García Amador, Special Rapporteur. Document A/CN.4/134 and Addendum. Yearbook of the International Law Commission, 1961. Vol. II. Documents of the Thirteenth Session Including the Report of the Commission to the General Assembly. United Nations, New York, 1962. Article 21 (4), 49.
[102] International Law Commission, Draft Articles on Diplomatic Protection, 2006. Article 6.
Lábjegyzetek:
[1] Ganczer Mónika, fiatal kutató, tudományos segédmunkatárs, MTA TK Jogtudományi Intézete, Budapest. Országház u. 30. E-mail: ganczermonika@yahoo.com
Visszaugrás
