Eredendően az volt az elképzelésem, hogy e jeles ünnepen arról fogok beszélni, mit is jelent egy kutató fejlődése szempontjából, hogy egy olyan kutatóintézetben kezdheti és folytathatja pályafutását, amelynek vannak hagyományai, amelyekhez részben kapcsolódhat, és ebből sokat tanulhat, nemcsak az effektív tudás szintjén, hanem azáltal, hogy ez az intézmény egy olyan szellemi műhelyt, egy olyan "iskolát" jelent, amelynek vannak meghatározó, szellemformáló egyéniségei, van idősebb generációja, akik tudásukat, műveltségüket nemcsak képesek, de hajlandóak is átadni, mi több, hivatásuknak is tekintik azt, hogy eszméiket a mindenkori fiatalabb vagy középgenerációval szembesítsék, nem autoriter módjára elfojtsák az új, a friss, az új teremtésére kész alkotó szellemet a fiatalság minden élni akaró agresszivitásával és tiszteletlenségével egyetemben, hanem pártfogásába vette ezt az új szellemet, és vállalta annak megszelidítését, és - amennyire azt a tudományosság keretei között még lehetséges - megrendszabályozását, és tudományos fegyelemre szoktatását. S tette mindezt egy olyan korban, amelyben a tolerancia legalábbis ritka kincs volt a társadalomban és a kultúrában egyaránt. Sose felejtem el egy idős intézeti kollégám hozzám intézett azon jó tanácsát, amely így hangzott: "ha kutató akarsz lenni, ne ismerj el semmiféle tekintélyt, hanem kérdőjelezz meg mindent!". Azt hiszem, kutatót nem lehet bölcsebb intelemmel ellátni. Voltak persze más, önkorlátozásra intő vezetői elvárások is, mint például az, hogy a tudományos fejlődés stációit meg kell tartani: a kezdő kutató nem életművének szintézisére alkalmas, hanem arra, hogy hangyaszorgalommal felépítse strukturált tudását. És volt olyan nézet is, hogy fontosabb az intézetben a kutatók egymás közötti párbeszéde, mint az az effektív munka, ami e néhány együtt eltöltött óra helyett sokkal kevésbé hatékonyan elvégezhető lenne. És ez volt a legtöbb, amit egy olyan intézményben,
- 107/108 -
ahol sokféle származású, politikai múltú, de kétségtelen szellemi igényességgel rendelkező, tehetséges és törekvő ember olyan hagyatékul kaphatott, mely egy életre meghatározta viszonyulását a világhoz, az emberekhez, a tudományhoz. És ez még akkor is igaz, ha a meggyőződések olykor keményen ütköztek is egymással, a kritikák olykor nem a legszelídebb formában fogalmazódtak meg egymás iránt. De ettől talán még világosabbá vált, hogy a konfliktusok az élet velejárói, s más eszközökkel is megoldhatók, mint nyílt agresszióval vagy jellemtelen hátbatámadásokkal.
Arról akartam beszélni, hogy az a kivételes lehetőség, amely abból adódott, hogy egy intézmény keretei között több korosztály, több jogterület és jogi felfogás kapott lehetőséget arra, hogy kiteljesíthesse önmagát és konfrontálódhasson nap mint nap azzal, hogy más szemlélet is lehetséges, nos ez a kivételes lehetőség eredményezhette azt, hogy kialakuljon egy olyan szellemi műhely, ami képes túlterjeszkedni saját szakmai kompetenciájának korlátain, és áthatotta valami általánosabb érvényűség, mely azután olyan összetartást is eredményezett - szakmai bázison -, melyet szinte senki nem tagadott meg, aki valaha ide tartozott... S alig akadt olyan, aki ezt a szellemi műhelyt ne olyan ideálnak tartotta volna, amelybe érdemes visszatérni, vagy talán ami élete nagy élményét jelentette, bárhova vetette is a sorsa...
Több olyan, az intézet gondozásában és munkatársainak közreműködésével megszületett közjogi munkát vehetnék kiindulópontul annak igazolására, hogy a sokoldalú megközelítés a tudományos munkák értékét növeli már csak azáltal is, hogy a megközelítsek megtermékenyítően hatnak egymásra, hogy a tudományos multidiszciplinaritás és viszonylagos objektivitás olyan teljesítményekre képes, amelyek kortól függetlenül is tudományos eredménynek nevezhetők, fennmaradnak, és élő részei a mai tudományosságnak is. Most egy alapvető munkát szeretnék kiemelni a sok közül. Ez pedig az Intézet egy viszonylag korai korszakának produktuma, az Állampolgárok alapjogai és kötelességei c. kötet 1965-ből. E mű alapulvételével nem az a célunk, hogy azt egy másik korszak szemléletében kissé megkésett kritikának vessük alá, hanem az, hogy tudományos jelentőségét épp azzal igyekezzünk bizonytani, hogy e műnek nemcsak aktuális jelentősége volt, hanem "továbbélése" is.
Az "Állampolgárok alapjogai és kötelességei" (szerk: Halász József-Kovács István-Szabó Imre) c. kötet szerzőgárdájának tagjai (Bokorné Szegő Hanna, Ficzere Lajos, Garancsy Mihályné, Halász József, Kulcsár Kálmán, Lőrincz Lajos, Péteri Zoltán, Rátz Attila, Schmidt Péter, Szabó Imre, Toldi Ferenc, Trócsányi László (az idősebb), a jogtudományi Intézet nagy
- 108/109 -
generációjának (vagy talán úgy mondanám: első nagy generációjának) tagjai. Nem egy jogág képviselői, hanem a jogelmélet, az államjog, az államigazgatási jog, a munkajog és a nemzetközi jog tudományának reprezentánsai.
A kötet címe - ti. hogy állampolgári jogokról és nem emberi jogokról szól címében - arra utal, hogy a kötet megszületése idején a szocialista elmélet szerint ez tűnt a leginkább elfogadható megközelítésnek. Valójában a kötet a polgári elmélet felfogását is elemzi, s csak ezt követően jut arra a következtetésre, hogy a szocialista koncepció számára az állampolgári jogok felfogása alkalmazhatóbb kategória.
A kötetből fény derül az állampolgári jogok elméletének fejlődéstörténetére, arra, hogy a feltörekvő polgárság, amikor az addig fennállott hatalmi viszonyokból részt követelt magának, úgy azt csak egy új elméleti-ideológiai bázison tehette meg, a természetes és elidegeníthetetlen jogokra hivatkozva, vagyis természetjogi bázison. Emberi jognak tekintjük, ami minden embert - e minőségénél fogva - egyenlően megillet, mint közös lehetőséget és szabadságot. Az elidegeníthetetlen jogokat mindenekelőtt az államnak kell tiszteletben tartania. Az emberi jogok veleszületett jogkénti megalapozása a természetjogi gondolkodás része. A tudományban persze vita folyt arról, vajon egyedül a francia forradalom szellemi atyjainak volt-e betudható az emberi jogok adott módon való megfogalmazása, hisz közismert, hogy számos szabadságjog angol dokumentumokban (Petition of Righs, Bill of Rights), tehát az angol királyi hatalommal folytatott küzdelmek során keletkezett dokumentumokban megszületett már, ami kétségtelen tény, ha valaki áttanulmányozza ezen dokumentumok nem épp könnyen értelmezhető fordulatait, s amelyeket magyar nyelven épp egy másik, az Intézetben megszületett kötet: "Az emberi jogok dokumentumokban" című mű tett közé.
Jelentős, hogy egy külön tanulmány foglalkozik a műben a természetjogi felfogásokkal, bizonyítva azt, hogy a természetjog igen különféle állami mentalitások eszmei megalapozásául szolgálhat, s ennek megfelelően a legkülönfélébb történelmi korszakokban szolgálhatott új eszmék jogi megfogalmazásának bázisául. (Péteri Zoltán eme kis remekműve azt hiszem máig példaértékű, áttekinthető és teljes elemzésnek tekinthető.)
Valószínűleg ma már minden joggal foglalkozó kutató számára evidencia, hogy az alkotmányozás XIX. századi nagy korszaka elméleti szempontból azt a fordulatot hozta, hogy a természetjogi felfogás átadta helyét a pozitív jogi gondolkodásnak, vagyis annak, hogy a jog nem más, mint az, ami jogszabályokban meg van fogalmazva. Ez magyarázható ideológiai alapon is
- 109/110 -
(ahogyan azt Marx tette a Kommunista kiáltványban: "jogotok nem más, mint uralkodó osztályotok törvénybe foglalt akarata"), de megmagyarázható enélkül is a dolgok társadalmi összefüggéseinek vizsgálatából, vagyis szociológiai aspektusból, ahogyan azt lényegében Kulcsár Kálmán tanulmánya tette, (ami különösen érdekes, ha figyelembe vesszük, hogy ezidőtt a szociológia még félig tiltott tudományos művelési területnek számított.)
A természetjogi felfogás alapjainak elhagyása a társadalomelméletben nem mindenütt azonos módon zajlott le. A francia, olasz és angolszász jogrendszerek az államtudományok művelésében egy - bár megváltozott tartalmú - politikatudományi irányt követtett tovább. E megváltozott tartalom valójában szintén a tudományos felfogás megváltozásával magyarázható, azzal nevezetesen, hogy a természettudományok fejlődése a módszertani kérdések felé irányította a tudományos gondolkodást, így a társadalomtudományokat is az empirikus (méréseken alapuló) kutatások felé irányította. A tudományok differenciálódásának tendenciája ezzel szemben a német tudományban az államtudomány leíró, elméleti és alkalmazott államtudományok hármasának kialakításához vezetett. Van olyan interpretáció, amely szerint a fogalomrendszerek tisztázása a német tudomány számára jóval inkább elfogadható volt, mint a konkrét politikával való szembesítés. A német jogtudomány tehát - az újkantiánus filozófia jogelméleti jelentkezésének államtudományi megjelenéseként - arra törekedett, hogy a jogot társadalmi összefüggéseiből kiszakítsa, tehát a formális jogi és a szociológiai irányt egymástól szétválassza. Az emberi jogok eszmetörténetére vetítve ez azt jelentette, hogy az alkotmányok váltak az alkotmányban megfogalmazott jogok és szabadságok forrásává, s annak eredetét tovább már nem vizsgálták.
Máig folyó vita a jogtudományban az, vajon az alkotmányokba bekerült alapvető jogok emberi vagy állampolgári jogok-e? A XIX. század második feléig a jogelmélet csak emberi jogokról szólt, az egyén cselekvési szabadságának védelmében az állammal szemben. Később került a figyelem középpontjába az állampolgári jogok intézménye, amelyek - pozitív jogi bázison - az állam be-nem-avatkozásával szemben épp pozitív cselekvését (gazdasági folyamatokba való beavatkozását) is igénylik.
A kötet nem kétséges módon marxista bázison nyugvó (fiatal Marx műveire építő) elemzése szerint (Szabó Imre) az emberi jogokkal való megalapozás valójában azzal függ össze, hogy általános jogként (szabadságjogként) hivatkozik a minden embert megillető jogok körében a tulajdonhoz való jogra, s mintegy külön jogokként kezeli azonban a politikai jogokat, amelyek nem a veleszületett jogok körébe tartoznak. S megint egy másik kérdés, hogy a különféle deklarációkban megjelenő ún. polgári jo-
- 110/111 -
gok, amelyek minden polgárt elvben egyenlő módon illetik meg, másként érvényesülnek a gyakorlatban. A pozitív jog elméleti bázisán azonban ez nem vetődik fel, hanem elleplezhető. A jogi egyenlőség és a gyakorlati egyenlőtlenség tehát a jog síkján nem tisztázható, s ebből adódóan elméletileg soha nem is volt tiszta, hogy pl. az ugyancsak szabadágjogként emlegetett politikai szabadságjogok az állampolgárok egymáshoz, vagy az államhoz való viszonyát jellemzik-e.
Egy következő kérdés az állampolgári jogokat illetően, hogy vajon tekinthetők-e e jogok alanyi jogoknak. Alanyi jogoknak alapjogi értelemben azokat a jogokat tekintették, amelyek érvényesülése állami közreműködést nem igényel. A későbbiekben - mondja Szabó Imre - a pozitív jog ezeket a fogalmakat felhígította, mert az alanyi jogok körét alkotmányon kívüli körre is kiterjesztette, majd ezen a bázison különbséget tett magánjogi és közjogi alanyi jogok között, s ez utóbbiak tekintetében - Georg Jellinek nyomán - a kifejezett állami közreműködés által tekintette csupán alanyi joggá transzformálhatóvá a közjogi jogosítványokat.
Az egész köteten végigvonuló gondolat, hogy az alkotmányos jogok a jogok és kötelességek egységében kellene megvalósuljanak, valójában azonban erkölcsi kötelességek megfogalmazásán alig jutott túl a polgári alkotmányok jogi szabályozása, s még kevésbé tudott mit kezdeni azzal, hogy az állampolgári kötelességeket alanyi kötelességekként ragadja meg.
Természetes, hogy egy 1965-ben megjelent műnek részletesen és szükségszerűen ki kellett térnie arra, vajon a polgári (vagyis ahogy akkor fogalmaztak "burzsoá") jogelmélet hiányosságait a szocialista elmélet hogyan küszöbölte ki, vagy igyekezett kiküszöbölni. Itt pozitívan könyveli el a mű, hogy az emberi-állampolgári jogok kettősségét ez a felfogás megszüntette. Nyilvánvaló sematizálása a kérdésnek az, hogy a szocialista állampolgári jogok felfogásának az állampolgár és az állam, valójában azonban a társadalom közötti kapcsolatok tisztázása a lényege, amelyet viszont a gazdasági viszonyok határoznak meg (65. old.). Ahogy a gazdasági viszonyok fejlődnek, az állampolgári jogok köre is bővül. Az állampolgári jogok biztosításának az állam maga válik a garanciájává, ez pedig azt jelenti, hogy az állam az anyagi, politikai és jogi feltételeket egyaránt biztosítja ehhez. Ha ezt nem automatizmusként képzeljük el, hanem úgy, hogy a jogrendszer jogilag azt is rögzíti, hogy az állam számára is meg vannak határozva azok a jogi keretek, amelyek között ezt megteheti, vagyis számára is meg vannak állapítva a korlátok és az állampolgári jogok érvényesítésének módja, úgy a rendszer - legalább jogilag - tisztábbnak tűnik. (Azt, hogy erre a szocialista jogalkotásnak csak egy későbbi fázisában került sor, nem róhatjuk fel en-
- 111/112 -
nek a kötetnek, sőt ellenkezőleg, csakis erényének, hisz megfogalmazott egy olyan elvet, amelynek később érvényt lehetett szerezni, s ezzel legalább valamelyest tisztábbá tenni a korábbi elvi zűrzavart.)
Egy pillanatra elvonatkoztatva most a kötet érdemeinek méltatásától meg kell állapítanunk, hogy abban a korszakban egy olyan társadalmi rendszerben, amely a társadalmi valósággal nem kívánta magát szembesíteni, mindezen állításokat akár még pozitívakként is fel lehetett tüntetni. Ha azonban az anyagi javak biztosítására való joggal szembesítjük azt a tényt, hogy alapvetően ez mégiscsak csak a dolgozókra terjedt ki, amihez viszont gyakorlatilag munkakényszer társult, s hogy ráadásul ezt az állampolgárok szabadságjogainak erőteljes korlátozása révén tette meg, úgy ezek az elméleti megállapítások legalábbis ellentmondásosakká kell hogy minősüljenek.
A gazdasági, szociális, kulturális jogok: a társadalomban végbemenő változások során jöttek létre (XIX. sz.). Az állam a szegények megsegítésére avatkozott bele a magánjellegű életviszonyokba, ezáltal jöttek az ún. szociális jogok. Kezdetben a törvényalkotásban jelentek meg, majd az I. világháború után alkotmányos jogokká váltak. A szocialista alkotmányban a gazdasági, szociális, kulturális alapjogoknak kiemelt szerep jutott, és velük egységben kerültek az alkotmányokba az állampolgárok kötelezettségei. E vonulatot a kötet egyes tanulmányai szem előtt tartották. Akkor azonban, amikor az összehasonlító elemzések során e kérdéseket tárgyalják, érezhető, hogy a különféle szocialista alkotmányok jogi megoldásaihoz némi szkeptikus felhanggal viszonyulnak.
Külön érdeme a kötetnek, hogy az emberi-állampolgári jogok nemzetközivé válására is kitért (Bokorné Szegő Hanna). Az emberi jog nemzetközi jogi elismerésére csak a II. Világháború embertelenségeinek, a totalitariánus barbarizmusnak az elutasítására, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában került sor (ENSZ Közgyűlés, 1948), s ezt az emberi méltóság feltétlen tisztelete diktálta. A szabadságjogok listáját a gazdasági és szociális jogok egészítik ki. Jogilag kötelezővé az 1966-os Politikai és Polgári Jogok, illetve a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Egyezségokmányai tették.
Nem tudom, van-e e kötetre közvetlenül visszavezethető köze annak, hogy az emberi jogok kérdései az intézet közép és fiatalabb generációinak is szinte folyamatosan kutatási témája volt. Megjelentek további dokumentum-gyűjtemények, az intézet fedele alatt működött sokáig az Acta Humana, mely folyamatosan közölt emberi jogokat taglaló tanulmányokat, folyamatosan napirenden tartották az emberi jogok kérdéseinek tagla-
- 112/113 -
lását az alkotmány-előkészítéssel kapcsolatos előkészítő munkálatok, amelyeknek az Intézet részese volt. A legtöbb gondot talán tényleg a szociális jogok okozták mindvégig, amelyek biztosítékai a két legfontosabb jognak, az élethez és az emberi méltósághoz való jognak. S bár az állam szerepe e védelmi tárgyakkal kapcsolatosan alaposan megváltozott, úgy tűnik még tartósan nem vehetők le az állami cselekvések napirendjéről...■
- 113 -
Lábjegyzetek:
[1] Szamel Katalin, Tudományos főmuunkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, 1014 Országház u. 30., E-mail: szamel@jog.mta.hu
Visszaugrás
