"Egyetlen közös pontja van az Alkotmánybíróság többségi álláspontjának Takács Albert érvelésével. Mindkettő elfogadja, hogy a gyülekezési jog korlátozását legitimáló másik jog a gyülekezni nem akarók szabad mozgáshoz való joga. Csakhogy míg a többséget alkotó hét alkotmánybíró ezzel a jelenlegi törvényi korlátozások alkotmányosságát igazolta, addig a helyettes ombudsman további megszorításokat kíván bevezetni."
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának általános helyettese, azt követően, hogy - különösen a 2002. július 4-i, Erzsébet-hídi bejelentés nélküli tüntetés után - a sajtó és a közvélemény sokat foglalkozott a tömegdemonstrációkkal, eljárást indított, mert úgy ítélte meg, hogy "a gyülekezési jog alkotmányos érvényesülésének elősegítése érdekében nem mellőzhette álláspontjának kifejtését". Kétségtelen, hogy az ombudsmannak ehhez még akkor is törvény biztosította joga volt, ha konkrét jogsértést panaszoló állampolgári beadványt nem kapott az ügyben, hisz az állampolgári jogok országgyűlési biztosáról szóló 1993. évi LIX. törvény (Obtv.) 16. §-a értelmében a biztosok hivatalból is eljárhatnak, és az eljárást az alkotmányos jogok sérelmének közvetlen veszélye is megalapozhatja. Márpedig az ombudsman-helyettes szerint fennállt ez a present danger szituáció. A 2002. december 17-én kelt jelentés aktualitását fényesen igazolták a 2003-as év első hónapjainak eseményei, midőn a rendőrség kiszámíthatatlan módon olykor tudomásul vett, máskor betiltott tüntetéseket. A 2001 nyarán hivatalba lépett, és azóta passzivizmusuk miatt sokat bírált ombudsmanok egyike végre egy kiváló megérzéssel időzített jelentéssel hívja fel magára a figyelmet. Csakhogy a dokumentum szépséghibája, hogy annak tanulmányozása nyomán az olvasó elbizonytalanodik: az állampolgári jogok védelmére életre hívott intézmény képviselője a tárgyalt gyülekezési jog védelme vagy éppenséggel korlátozása érdekében emeli-e fel szavát, illetve ha javaslatai a gyülekezési szabadság szűkítését célozzák, akkor vajon milyen konkurens alkotmányos jog védelme lebegett a szeme előtt. Vajon mely jogok védelmét szolgálják a jelentés végén található javaslatok, ajánlások?
Az Obtv. 25. §-a alapján, vagyis a jogalkotás hibájából, illetve hiányából előálló alkotmányos visszásság közvetlen veszélyének elhárítása, illetve orvoslása érdekében Takács Albert két javaslattal él a belügyminiszterhez. Az egyik értelmében a miniszternek olyan törvénymódosítás előkészítését kellene megfontolnia, amely felhatalmazást adna a rendőrhatósági tiltás során mérlegelendő szempontok végrehajtási jogszabályban történő megállapítására. A másik javaslat pedig a gyülekezési törvény bejelentési határ-időinek meghosszabbítására vonatkozó törvénymódosítás előkészítését szorgalmazza.
- 116/117 -
Az Obtv. 20. §-ának (1) bekezdése alapján a jelentés több ajánlást fogalmaz meg a visszásságot előidéző rendőrségek felügyeletét ellátó országos rendőrfőkapitány felé. Ezek többsége azzal foglalkozik, hogyan lehetne a rendőrséget a jelenleginél hatékonyabban védeni a tüntetőiktől, illetve alkalmasabbá tenni a tüntetések feloszlatására. Az ajánlások közül ezért csak azzal foglalkozom, amely azt tanácsolja az országos rendőrfőkapitánynak, hogy a rendezvények betiltásakor a mérlegelendő szempontokat egészítsék ki a gyülekezés céljával. Ezzel kapcsolatban a helyettes ombudsman azért nem javasol törvénymódosítást, mert értelmezése szerint a gyülekezés céljának vizsgálatára már most is jogosult lenne a rendőrhatóság, hiszen a cél a bejelentés részét képezi, de helytelenül nem él ezzel a jogával.
A kérdés tehát, amire a továbbiakban választ keresünk, hogy vajon valóban indokolt-e a gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvény módosítása vagy végrehajtási jogszabállyal történő szigorítása, illetve olyan rendőrségi gyakorlat meghonosítása, amely a gyűlések céljai alapján alkalmazhat tiltást.
A rendszerváltást megelőző és előkészítő nagy politikai tüntetések óta valóban a tavalyi parlamenti választásokat követő tiltakozó megmozdulások nyomán került újra előtérbe a kérdés: meddig terjed a polgárok gyülekezési szabadsága, milyen érdekek és jogok védelmében és ki korlátozhatja azt. 1989 előtt az akkori hatalom képviselői arra hivatkozva igyekeztek tiltani, hogy egyáltalán nem létezik szabályozása a gyülekezés jogának. Később kiderült, hogy véletlenül hatályban maradt egy 1945-ben, az Ideiglenes Kormány megalakulását követően született belügyminiszteri rendelet, amelynek értelmében minden politikai és gazdasági jellegű nyilvános népgyűlés, felvonulás és bármilyen más politikai összejövetel megtartásának egyetlen feltétele az illetékes rendőrhatóságnak a gyűlés megkezdéséig történő bejelentés volt. Az 1988-ban felerősödött társadalmi megmozdulások hatására 1989 januárjában, tehát még a kerekasztaltárgyalásokat megelőzően a nem demokratikusan választott parlament elfogadta a ma is hatályos 1989. évi III. törvényt a gyülekezési jogról. Ez a liberálisnak mondható szabályozás lényegében az 1945-ös bejelentési rendszert emelte törvényerőre. Vagyis a gyülekezés célja tekintetében nem biztosított jogot az államnak beavatkozásra.
Takács Albert úgy érvel, hogy a gyülekezés céljának a törvény 7.§-ában előírt kötelező bejelentése egyszersmind megalapozza a rendőrség jogát a cél alapján történő tiltásra. Ez az érvelés aligha állja ki a logikai értelmezés próbáját, hiszen a cél bejelentésének lehet más indoka is, például az, hogy a rendőrhatóság fel tudjon készülni a rendezvény biztosítására. De ha nem találnánk ilyen indokát a cél kötelező bejelentésének, egy alkotmányos jog végrehajtó szervek általi tiltását csak a törvény kifejezett rendelkezései alapján lehet elképzelni, márpedig azok csak a gyűlés három, a törvényben
- 117/118 -
felsorolt következménye (népképviseleti szervek vagy a bíróságok zavartalan működésének veszélyeztetése, illetve a közlekedés rendjének aránytalan sérelme) esetére adtak lehetőséget a rendőrségnek, hogy 48 órán belül megtiltsa a rendezvény megtartását a bejelentésben megjelölt helyszínen és időpontban.
A jelentés nemcsak arról árulkodik, hogy az ombudsmanhelyettes a törvényben szereplő három betiltási esetet contra legem ki szeretné egészíteni a cél vizsgálatával, de úgy tűnik, nem ért egyet a törvényi esetekkel sem. Nem tartja ugyanis indokoltnak sem a népképviseleti szervek többes számban való szerepeltetését, valamint azt sem, hogy e szervek miért privilegizáltak például a köztársasági elnökhöz vagy az ügyészséghez képest. Pedig a törvényhozó szándéka elég nyilvánvaló: olyan szervek szerepelnek a listán, amelyek - mint például az önkormányzati képviselőtestületek vagy az ítélkező bírói tanácsok - döntéseiket testületként hozzák, és a tilalom a testületi ülésnek a döntéshozás pillanatában való megzavarását, befolyásolását, esetleg a döntéshozók megfélemlítését kívánja megakadályozni. Ugyanezt a célt szolgálta a törvény eredeti, 1989-es szövegében a parlament épületének környékére vonatkozó, német mintára bevezetett, majd hatályon kívül helyezett gyülekezési tilalom is. (Egyébként mivel az Országgyűlés is népképviseleti szerv, parlamenti ülések idején ma is lenne alapja a tüntetések tilalmának a Kossuth téren.)
Miután a rendőrség csupán ezeket a technikai szempontokat mérlegelheti, a gyülekezés célját nem, nincs indoka Takács Albert azon javaslatának, mely a hatóság rendelkezésre álló 48 órás határidő meghosszabbítására vonatkozik. Ez a hosszabbítás nemcsak felesleges, de a gyülekezni szándékozók szempontjából komoly korlátozást jelentene, hiszen egy napi eseményekre reagáló demonstráció, tüntetés könnyen okafogyottá válhat, és a jelenlegi törvényi szabályozás amúgy is elég rugalmatlan a spontán gyűlésekkel kapcsolatban. A "békés összejövetel" megfogalmazás alkalmazásával például indokolatlanul összevonja a gyülekezés különféle formáit, és ezzel tág lehetőséget ad a hatóságnak, hogy bármely csoportosulást, például közterületen néhány személy találkozását, közéleti témájú beszélgetését rendezvényként kezeljen, és a törvény hatálya alá rendelve akár fel is oszlasson. De az is kérdés, vajon a törvény indokoltan írja-e elő általánosságban, valamennyi rendezvényre az előzetes bejelentési kötelezettséget, mert a gyülekezési jog gyakorlása igen eltérő formákban, létszámmal és jellegükben különböző közterületeken valósulhat meg, melyek a közrendre és a közbiztonságra is eltérő mértékben, esetleg egyáltalán nem jelentenek veszélyt. A törvényhozó már ezzel is úgyszólván kizárta a gyülekezési jog gyakorlásának spontán lehetőségét, amit a határidők meghosszabbítása teljesen ellehetetlenítene.
Az elmúlt időszakban megszaporodott rendőrségi tiltások kivétel nélkül a közlekedés rendjének aránytalan sérelmére hivatkoztak, ami mögött a szervezők és a közvélemény egy része is a hatalom ki nem mondott kül- vagy belpolitikai motívumait gyanította, melyeknek a rendőrség csak közvetítője volt. E gyanút látszik alátámasztani például, hogy az egyik szervező (az egyébként betiltásra megérett Vér és Becsület közhasznú egyesület) tiltó határozatot kapott arra a helyszínre (Hősök tere), ahová egy másik szervezet (Fiatal Baloldal) később bejelentett gyűlésével kapcsolatban nem merült fel kifogás. (Néhány nappal később azután az elutasított szervezet bejelentését mégis tudomásul vette a rendőrség egy másik helyszínre.) De annak a tiltásnak a politikamentessége is kétes, amely a Civilek a békéért kezdeményezésnek az iraki háború elleni szombat délutáni demonstrációját a közlekedés rendjének aránytalan sérelmével indokolta. Fokozta a feszültségeket, hogy a rendőrhatósági tiltások felülvizsgálata során a bíróságok gyakorlata is bizonytalan volt. A Fővárosi Bíróság akkor bírált felül először tiltó határozatot, amikor a rendőrhatóság a Tibetet Segítő Társaságnak a kínai nagykövetség forgalmasnak egyáltalán nem mondható utcájába tervezett tüntetését tiltotta meg "rövid és szűkszavú indokolással". A Civilek a békéért fellebbezését viszont ugyanaz a bíróság elutasította. Ugyanakkor a kibontakozó botrány, a miniszterelnök támogató nyilatkozata nyomán a rendőrség mégis rábólintott a Civilek február 15-i Andrássy úti vonulására, ezzel csökkentve ugyan a feszültséget, de igazolva az előző döntések szubjektív jellegét.
A betiltott gyűlések okozta belpolitikai feszültségek megnyugtató kezelésén túlmutató kérdés, vajon ki vagy mi a felelős a konfliktusok kialakulásáért: a bizonytalan bírósági vagy rendőrségi gyakorlat, esetleg maga a törvényi szabályozás. Takács Albert szerint a törvény elsősorban azért kárhoztatható, mert "szabályozási módja olyan, hogy alkalmazása során a rendőrség nem egyszerűen tételes törvényi előírásokat hajt végre, hanem a gyülekezési jog egészének, lényegének alkotmányos követelményeiről is állást kell foglalnia". Ilyen helyzet áll elő az ombudsman-helyettes szerint a közvetlenül alkotmányba ütköző célú rendezvények esetében. Példaként azt említi, ha a rendezvény bejelentett célja, hogy a köztársasági elnök oszlassa fel a parlamentet a demonstrá-
- 118/119 -
lók valamilyen politikai elégedetlensége miatt. Csakhogy sem az alkotmány, sem a törvény - nagyon helyesen - nem tartalmazza az alkotmányosan lehetetlen célra irányuló demonstrációk tilalmát, tehát ez kizárólag a tüntetők és nem a rendőrség problémája.
Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk a kérdésre, vajon valóban a törvényi szabályozás szigorítása kínálja-e a megoldást, érdemes röviden megvizsgálni, mi is a tartalma a gyülekezés szabadságának mint alkotmányos jognak. Az állam hatalmát korlátozó jogok között már a 18. században megfogalmazódott a gyülekezési szabadság, vagyis a polgároknak az a joga, hogy magán- vagy közügyek tárgyalására gyűléseket tarthatnak. Ezt követően szinte valamennyi polgári alkotmány alapjogként szabályozta a gyülekezés szabadságát, amelynek legfontosabb korlátja az volt, hogy a polgárok csak békésen és fegyvertelenül gyülekezhettek. A 19. század mintaalkotmányának tekinthető 1831. évi belga alkotmány például így rendelkezik: "A belgák békés és fegyvertelen gyülekezésének jogát a törvény biztosítja, és e jog gyakorlásának előzetes hatósági engedélye nem szükséges." Hasonló a tartalma 20. század egyik meghatározó alkotmányának, az 1949-es német alaptörvénynek is: "Minden németnek joga van arra, hogy bejelentés vagy engedély nélkül békésen, fegyvertelenül gyülekezzék."
A gyülekezési jog gyakorlására vonatkozó részletes előírásokat rendszerint külön törvények tartalmazzák. A legtöbb ország gyülekezési törvénye szerint például a szabad ég alatt tartott gyűléseknek a rendőrhatósági rendelkezések tiszteletben tartása a feltétele. Az osztrák törvény értelmében például az ilyen népgyűléseket - a cél, a hely és az időpont megjelölésével - legalább 24 órával korábban írásban be kell jelenteni az illetékes hatóságnak. Mint látható tehát, azokban az országokban (például Németország, Ausztria) sem a gyűlések engedélyezési rendszerével próbálják kiszűrni a demokráciára veszélyes összejöveteleket ahol egyébként a jog - az úgynevezett militáns demokrácia (streitbare Demokratie) eszközeinek felhasználásával - igyekszik megakadályozni a diktatúra visszaállításának lehetőségeit. A német gyülekezési törvényben ezt a célt olyan feltételek törvénybe foglalásával érik el, amelyek csökkentik a közvetlen veszélyt: egyenruhás tüntetés, rongálásra alkalmas eszközök, kutyák, a parlament közelében történő tüntetés tilalma. A Vér és Becsület egyesülethez hasonló fasiszta szervezetek gyűléseinek mondavacsinált indokok alapján történő tiltására pedig Németországban azért nincs szükség, mert a jogalkalmazás valóban él az ilyen szervezetek betiltásának törvényi lehetőségével, a tiltott pártok és egyesületek gyűléseit pedig nem engedi a gyülekezési szabályozás. (Ebből a szempontból örvendetes, hogy két teljesen megalapozatlan rendőrségi gyűlésbetiltás után az ügyészség - élve az egyesülési törvényben biztosított jogosítványával - keresetet indított a bíróságon a "vállaltan újfasiszta eszményeket követő", a párizsi békeszerződés alapján tilalmazott Vér és Becsület nevű egyesület betiltása érdekében.)
A magyar Alkotmánybíróság az 55/2001. (XI. 29.) AB határozatban foglalkozott először átfogóan a gyülekezési szabadsággal, amikor több indítvány alapján elvégezte az 1989-es törvény alkotmányossági vizsgálatát. Az indítványozók - ellentétben a helyettes ombudsmannal - éppenséggel úgy gondolták, hogy a törvény alkotmányellenesen korlátozza a gyülekezési jogot. Az Alkotmánybíróság többségi döntéssel - négy különvélemény mellett - minden indítványt elutasított. Az ombudsmanhelyettesi jelentés - legitimálandó saját vizsgálatát - hosszasan elemzi az alkotmánybírósági és ombudsmani eljárás különbségeit, megállapítva, hogy az Alkotmánybíróság a maga eljárása során nem értékeli azt a hatósági gyakorlatot, amely a vizsgált jogszabály alkalmazására vonatkozik. Valójában az Alkotmánybíróság működésének kezdeteitől fogva előbb az "élő jog doktrína", majd az annak helyébe lépő alkotmány-konform törvényértelmezés alkalmazásával bevonta vizsgálódási körébe a vizsgált jogszabályok jogalkalmazás keretében történő érvényesülését. Az előbbi megoldás alkalmazásával meg is semmisített alkotmányellenesen értelmezett jogi normákat. A mai napig is alkalmazott újabb módszer szerint viszont a jogrendszer kímélete indokával hatályban tartja ugyan az alkotmányellenesen is értelmezhető normát, de annak mindenkire nézve kötelező alkotmányos tartalmat állapít meg. Vagyis, ha az alkotmánybírák az egész törvény alkotmányossági vizsgálata során észleltek volna alkotmányellenes tartalommal alkalmazott gyülekezési jogi normákat, akkor azokkal kapcsolatban éltek volna az alkotmány-konform értelmezés lehetőségével. Ezért azután amikor a helyettes ombudsman jelentése alkotmányos visszásságot állapít meg, mondván, hogy a hatóságok gyülekezési joggal kapcsolatos jogalkalmazása nem felel meg az alkotmányosság objektív követelményeinek, akkor bizony ellentmondásba kerül az Alkotmánybíróság határozatával. Természetesen azt állíthatja az ombudsman, hogy az általa javasolt új jogi szabályozás "jobban szolgálná a jogalkal-
- 119/120 -
mazás alkotmányosságának érdekeit", de ez kevesebb, mint az alkotmányos visszásság helyzete.
Az alkotmánybírósági indítványok egyike egyébként a törvény teljes egészében történő megsemmisítését kérte, mondván, az alkotmánynak a törvény elfogadásakor hatályos szövege még tartalmazott egy - Takács Albert mostani javaslatához hasonló - jogkorlátozó rendelkezést, nevezetesen azt, hogy a békés gyülekezés joga nem sértheti az ország alkotmányos rendjét, ezzel szemben a mai alkotmányszöveg már e jog szabad gyakorlását ismeri el, minden megszorítás nélkül. Az indítványozók másik érve az volt, hogy a törvény olyan korlátozásokat tartalmaz, amelyeket a Polgári és politikai jogok egyezségokmányának 21. cikke nem tesz lehetővé. Ezt az érvelést azzal utasították el az alkotmánybírák, hogy a gyülekezés szabadsága sem az egyezségokmány, sem más nemzetközi egyezmények, sem pedig az 1989. október 23-án hatályba lépett, ma hatályos alkotmányszöveg értelmében nem abszolút jog, ha a korlátozás nem az alapjog korlátozhatatlan lényegére vonatkozik, és ha elkerülhetetlen, azaz ha kényszerítő okból kerül rá sor, valamint ha a korlátozás az elérni kívánt célhoz képest nem aránytalan.
Ugyanakkor a határozat megerősíti, hogy az Alkotmánybíróság a gyülekezést, mint a közösségi véleménynyilvánítás megnyilvánulását a kiemelt alkotmányos védelemben részesülő kommunikációs jogok részeként kezeli: "... a gyülekezési jog - csakúgy, mint a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadsága - szorosan kapcsolódik a véleménynyilvánítás szabadságához. Gyűlések megszervezésének, megtartásának, az azokon való részvételnek a joga nélkül a nézetek, információk megszerzésének és másokkal való megosztásának, a vélemények közösen történő kialakításának a lehetősége ugyanis aligha volna megvalósítható."
A gyülekezési jog kommunikációs jellegéből következik, hogy arra vonatkozik mindaz, amit az Alkotmánybíróság a véleményszabadságról mondott. Mindenekelőtt az, hogy a véleményt az alkotmány annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi, hisz csak ez felel meg az alaptörvény ideológiai semlegessége követelményének. Vagyis a gyülekezési jognak is csak külső korlátja lehetséges, a gyűlés által kiváltott veszélyhelyzet, de a demonstrálók kifejezésre juttatandó véleményének tartalma nem. Az Alkotmánybíróság 810/B/1992-es határozata szerint a fasiszta pártok tilalma alkotmányos, s ezt is az a veszély legitimálja, amelyet ezek a pártok jelentenek a társadalmi békére nézve. Az érték- és igazságtartalomtól független vélemény- és gyülekezési szabadságból az is következik, hogy - ellentétben a helyettes ombudsman álláspontjával - önmagában egy vélemény vagy gyűlés alkotmányellenes célja nem lehet alapja a tiltásnak. Nyilvánvalóan elfogadhatatlan lenne például egy legitimista összejövetel betiltása, akkor is, ha a szervezők a monarchia visszaállítását népszavazási úton, vagyis alkotmányosan lehetetlen módon kívánnák elérni.
Egyetlen közös pontja van az Alkotmánybíróság többségi álláspontjának Takács Albert érvelésével. Mindkettő elfogadja, hogy a gyülekezési jog korlátozását legitimáló másik jog a gyülekezni nem akarók szabad mozgáshoz való joga. Csakhogy míg a többséget alkotó hét alkotmánybíró ezzel a jelenlegi törvényi korlátozások alkotmányosságát igazolta, addig a helyettes ombudsman további megszorításokat kíván bevezetni. Az alkotmánybírósági határozat többségi indokolása ezzel, az Alkotmány 58. §-ából levezetett joggal indokolja, hogy a hatóság időben tudomást szerezzen a közterületen tartandó rendezvényekről, és ezzel magyarázza a rendezvény előzetes bejelentése előírásának, valamint a közlekedés rendjének sérelmére hivatkozva történő betiltásának alkotmányosságát. Kukorelli István alkotmánybíró és a különvéleményéhez csatlakozó három társa szerint viszont a gyülekezési szabadság gyakorlása - egészen szélsőséges eseteket leszámítva - nem áll összeütközésben a mozgásszabadsággal. A négy alkotmánybíró megítélésem szerint is meggyőző álláspontja értelmében az alkotmányból nem vezethető le, hogy az embereknek alkotmányosan védett joguk volna ahhoz, hogy meghatározott időben és helyen a közterület egy meghatározott részén közlekedjenek. Ellentétben a többségben lévőkkel, a kisebbséghez tartozók úgy vélik, hogy a gyülekezési szabadság általában nem a "járművel vagy anélkül való közlekedés szabadságával" mint alapvető joggal, hanem legfeljebb a közlekedés rendjéhez fűződő közérdekkel áll összefüggésben. A négy alkotmánybíró szerint tarthatatlan következményekkel
- 120/121 -
jár, ha az Alkotmánybíróság a többségi álláspontot követve a "közlekedéshez való jogot" minden konkrét esetben védendő alapvető jognak tekinti, mivel így alapjogsérelmet kell megállapítani az olyan helyzetekben is, amikor nem a gyülekezési szabadság vagy más alapvető jog, hanem egyéb esemény vagy cselekedet korlátozza a közlekedés zavartalanságát (például útfelbontás, egyes tömegközlekedési járatok szüneteltetése stb.). Vagyis a gyülekezési jog korlátozásának törvényben szabályozott eseteiben az anyajognak tekintett kommunikációs joggal nem másik alanyi alapjog, hanem csak olyan elvont értékek állnak szemben, mint amilyen bizonyos állami szervek zavartalan működése vagy a közlekedés rendje. Ilyen esetekben viszont az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a korlátozó törvény súlya a legkisebb, és általában az elvont értékeknek vissza kell lépniük az alapjog érvényesülése érdekében.
Az Alkotmánybíróság tagjainak többségét alkotó hét bíró tehát az alkotmánnyal összeegyeztethetőnek tartja a gyülekezési törvénynek a jogalkalmazási gyakorlatban élő jelenlegi szövegét, négy alkotmánybíró pedig számos rendelkezést alkotmányellenesen korlátozónak ítél. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának helyettese, akinek fő feladata az alkotmányos jogok, köztük a gyülekezési jog védelme a közigazgatás korlátozási reflexeivel szemben, helyesen észlelve az elmúlt hónapok rendőrségi jogalkalmazási bizonytalanságait, rossz következtetésre jutott, amikor alkotmányos visszásságot állapított meg, és a törvényi szabályozás, valamint a rendőri gyakorlat szigorítását javasolta. A rendőrség feladata továbbra sem terjedhet túl a gyűlések tartalmától független, külső, technikai korlátokat érvényesítő szabályok pártatlan alkalmazásán. Ha pedig a rendőrség mégis rosszul ítélné meg a képviseleti és igazságszolgáltatási szervek működését és a közlekedés rendjét valóban nagyon kivételesen és kirívóan veszélyeztető helyzetet, és indokolatlanul nyúlna a tiltás eszközéhez, akkor a független bíróság - a jelenlegi gyakorlattól eltérően, akár a felek meghallgatásával is - bizonyosan megvédené a demokrácia egyik legbecsesebb értékét, a polgárok kollektív véleménynyilvánítási formái, a békés tüntetés, demonstráció szabadságát, tekintet nélkül a gyülekezők céljaira.
A vizsgálatom során feltárt alkotmányos jogokkal összefüggő visszásságok közvetlen veszélyének elhárítása, illetve orvoslása érdekében, az Obtv. 25. §-a alapján
- javaslom a belügyminiszternek, hogy fontolja meg a gyülekezésről szóló 1989. évi III. törvény olyan jellegű kiegészítésének előkészítését, mely felhatalmazást adna a gyülekezési jog rendőrhatósági megtiltásával kapcsolatban a határozat meghozatala során mérlegelendő körülmények és szempontok végrehajtási jogszabályban történő megállapítására;
- javaslom a belügyminiszternek, hogy fontolja meg a gyülekezésről szóló 1989. évi III. törvény bejelentéssel kapcsolatos határidőinek meghosszabbítására vonatkozó törvénymódosítás előkészítését.
Az Obtv. 20. § (1) bekezdése alapján
- ajánlom a belügyminiszternek, hogy tekintse át a nagyobb tömeget vonzó tömegdemonstrációk rendőrség általi kezelésére szolgáló - rendőrségen belüli - intézményrendszert, annak tapasztalatait, és dolgozzon ki koncepciót a Készenléti Rendőrség alárendeltségében működő, regionálisan szervezett és a gyülekezési joggal kapcsolatos feladatok ellátására szakosodott alegységek létrehozásának lehetőségéről és feltételeiről;
- ajánlom az országos rendőrfőkapitánynak, hogy a gyülekezési jog hatálya alá tartozó rendezvények jogszerűségének a rendőrség gyakorlatában érvényesülő szempontjait egészítse ki a gyülekezés céljának mérlegelését, valamint a gyülekezésben részt nem vevő személyek érintett alkotmányos jogainak érvényesítését szolgáló további szempontokkal;
- ajánlom az országos rendőrfőkapitánynak, hogy vizsgáltassa meg valamennyi területi rendőri szervnél csapaterőbe szervezett és így fellépő rendőrök életének, valamint testi épségének indokolatlan kockázata elkerüléséhez szükséges valamennyi technikai felszerelés és egyéni védőeszköz műszaki állapotát, szolgálatellátásra való alkalmasságát és használhatóságát, továbbá gondoskodjon azok pótlásáról, cseréjéről;
- ajánlom az országos rendőrfőkapitánynak, hogy készíttessen ütemtervet a csapatszolgálati feladatot ellátó állomány technikai felszerelése és egyéni védőeszköze állapotának, szolgálatellátásra való alkalmasságának az előírások szerinti biztosítására és folyamatos fenntartására, illetve mindezek visszatérő ellenőrzésére;
- ajánlom az országos rendőrfőkapitánynak, hogy vizsgáltassa meg a területi rendőri szerveknél csapaterőbe szervezett rendőri állomány kiképzési helyzetét, a kiképzési feladatok előírásszerű végrehajtását és tegye meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy csak megfelelően kiképzett és továbbképzett, a szükséges ismeretek és készségek teljes körével rendelkező rendőr láthassa el a Gytv. alapján tartott rendezvény rendőri biztosítását, illetve csak ilyen rendőr vegyen részt a gyülekezési jog gyakorlásával összefüggő rendőri intézkedések foganatosításában.
Budapest, 2002. december 17.
Takács Albert ■
Visszaugrás
