"The ultimate function of law is
the elimination of force for the
solution of human conflicts."
Philip C. Jessup[1]
1945-ben az ENSZ megalakulásával és az Alapokmány elfogadásával az emberiség történetében először került sor a fegyveres erőszak alkalmazása általános tilalmának kimondására. A múlt századig ugyanis nem létezett a háborúindításra vonatkozó nemzetközi jogi tilalom.[2] Az igazságos háború középkori elméletét (bellum iustum) teológusok, filozófusok és olyan nemzetközi jogászok fejlesztették ki, akik munkáikban jogon túli - erkölcsi, teológiai, történeti - érveket használtak. E korszak természetjogászainak bölcseleti munkáin túl a pozitivista irányzat képviselői is csupán arra szorítkozhattak, hogy a megfelelő ultimátum vagy hadüzenet tükrében, tisztán alaki szabályok alapján minősítsék az eseményeket. Az Állandó Választottbíróság 1912-ben az Orosz jóvátételek ügyben ki is mondta, hogy a háború inkább nemzetközi tény, mint jogi kérdés,[3] ezzel implicite elismerve, hogy az akkor hatályos nemzetközi jog nem tartalmazott szabályokat a háborúindítás jogszerűségével kapcsolatban.[4]
A háború jogonkívüliségének felfogása hosszú múltra tekint vissza, Nussbaum a múlt század harmincas éveiben is azt vallotta, hogy "a háború kitörése egy metajogi
- 105/106 -
probléma, a jog hatókörén és ellenőrzésén kívüli esemény".[5] A háborút sokan a környezeti katasztrófákhoz hasonlították, amelynek bekövetkezése független a jogtól, de jogi következményei azért vannak. Mivel pedig a háború kirobbanása túlmutat a nemzetközi jogon, az sem jogszerű, sem jogellenes nem lehet. A háború így egy fait accompli, amelyet a jog nem tud befolyásolni. Ezért a jog csak azt határozhatja meg, hogy a háború miként folyjék, és nem azt, hogy mikor törjön ki, és hogy egyáltalán kitörjön-e.[6]
A háború azonban nem egy befejezett, megmásíthatatlan tény. Szemben a természeti katasztrófák jelentős részével a háborút emberek robbantják ki, erőszakot emberi közösségek alkalmaznak egymással szemben. Dinstein találóan írja ezzel kapcsolatban, hogy a priori egyetlen emberi magatartás sem zárható ki a jogi szabályozás hatálya alól.[7] Sem jogtudományi, sem természet- és társadalomtudományi, sem logikai módon nem magyarázható meg, hogy ha az az emberi magatartás, amely a háború viselésére vonatkozik, jogilag szabályozható, akkor annak első mozzanata miért lenne jogon túli kérdés. Ha a kombattáns emberi élet kioltásával kapcsolatos magatartása jogi kérdés lehet, akkor ennek első mozzanata miért ne lehetne az? Ha pedig jogilag megakadályozható a civil lakosság leölése, akkor ugyanezen az úton megakadályozható mindenki más életének szervezett, előre végiggondolt stratégiai célokból történő kioltása is.
A háborúindítás szabadságának jogi korlátozására a XIX. század végén került sor először. Ekkor azonban még csak nagyon kivételesen és szűk jelleggel. 1878-ban Honduras és Nicaragua kötött bilaterális megállapodást, amelyben megegyeztek, hogy nem háborúznak egymással és vitáikat egy baráti állam közvetítésével oldják meg.[8] A XX. században ugyan több kísérlet is történt a háborúindítás jogának korlátozására, de azok különböző okok miatt hosszú ideig nem bizonyultak kellően hatékonynak.
Az 1899-es hágai békekonferencián az államok elfogadtak a nemzetközi viták békés rendezéséről szóló egyezményt is. Az I. hágai egyezmény 2. cikke alapján a szerződő felek kötelezettséget vállaltak arra, hogy komolyabb konfliktusaik esetén vitájuk békés rendezése érdekében más államok jószolgálatát és közvetítését veszik igénybe, még mielőtt fegyveres erőszakhoz folyamodnának.[9] A viták békés
- 106/107 -
rendezésének elve ekkor még nem szilárdult meg a nemzetközi jogban, de az államok közössége ezzel elindult azon az úton, amely a háborúzás eddig jogilag korlátlan lehetőségének fokozatos szűkítését, majd teljes tilalmát eredményezte. 1903 nyarán tíz olyan nemzetközi bizottság kezdte meg tanácskozását Caracasban, amely a nagy európai hatalmak felé fennálló venezuelai adóssággal és azok rendezési módjával foglalkozott. A választott bírósági eljárásokra az után került sor, hogy Venezuela fizetésképtelensége következtében a brit flotta tengeri blokád alá helyezte az adós államot.
A venezuelai választott bíróságok által kialakított elvek mentén[10] született meg az 1907-es Drago-Porter egyezmény,[11] amelyben a részes felek vállalták, hogy tartozásbehajtás során nem alkalmaznak egymással szemben fegyveres erőszakot. Kivételnek minősült, ha az adós állam nem volt hajlandó választott bíróság elé vinni a vitát, minden lehetséges megállapodást elutasított, vagy a döntést követően nem volt hajlandó azt végrehajtani.[12] 1957-ben az Egyes norvég kölcsönök ügyében a Nemzetközi Bíróság kimondta, hogy az egyezmény célja nem egy kötelező választott bírósági mechanizmus felállítása volt, hanem annak kimondása, hogy a katonai beavatkozást tervező állam addig nem alkalmazhat fegyveres erőszakot, amíg nem próbálta meg az ügyet választott bírósági úton, békésen rendezni.[13] Az ugyancsak 1907-es III. hágai egyezmény 1. cikkében pedig a felek a szokásjognak megfelelően vállalták, hogy háború esetén indokokkal ellátott hadüzenet vagy a feltételeket tartalmazó ultimátum formájában egyértelműen figyelmeztetik a másik felet harci cselekményükről.[14]
Az 1913/1914-es években került sor az ún. Bryan-szerződések megkötésére. William Jennings Bryan Wilson elnök külügyminisztereként 48 olyan bilaterális szerződést kötött az Egyesült Államok nevében, amelyek célja a béke elősegítése volt.[15] A kétoldalú szerződések a felek jogvitája esetére közbeiktattak egy kötelező békéltető mechanizmust, amelynek igénybevétele nélkül nem lehetett egymás ellen fegyveres erőszakot alkalmazni. A békéltető folyamat értelmében a felek egyenként két főt választottak, a bizottság ötödik tagját a már megválasztott négy tag nevezte ki. Az ötfős bizottság jelentéséig a feleknek tartózkodniuk kellett az ellenségeskedésektől, az idő elteltével a feszültség csökkenésére számító bilaterális szerződésrendszer azonban nem bizonyult igazán hatékonynak.
A 15 millió áldozatot követelő első világháború után létrejövő Nemzetek Szövetsége kollektív biztonsági rendszere jelentősen korlátozta, de teljesen nem zárta ki a háborúindítás jogát. Bár a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányának
- 107/108 -
preambuluma (the acceptance of obligations not to resort to war) és 10-11. cikke alapján akár arra a következtetésre is lehetne jutni, hogy a szervezet minden külső agressziót tilt és központilag szankcionál, a 12-15. cikkből egyértelműen következik, hogy szó sincs általános tilalomról. Inkább egyfajta moratóriumról lehet beszélni, hiszen a részes felek csak három módon korlátozták a háborúindítás jogát. Vállalták, hogy vitáikat választott bíróság, egyéb bíróság vagy a Nemzetek Szövetsége Tanácsa elé viszik, és annak döntéséig nem háborúznak. Az illetékes testület döntése után pedig még három hónapig nem alkalmaznak egymással szemben fegyveres erőszakot.[16] Végül a háborúindítás jogáról teljesen lemondanak, ha az elmarasztalt fél elfogadja a döntést, és annak teljes mértékben eleget is tesz. A 15. cikk értelmében a felek azonban csak a Tanács egyhangú jelentései és azok megfelelő végrehajtása esetén vállalták ezt a kötelezettséget, így ez a Tanács minősített vagy egyszerű többséggel elfogadott jelentéseinek megfelelő végrehajtására már nem vonatkozott. A rendszer további gyengesége az volt, hogy a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmánya csak a háborút tiltotta, a háborúnak nem minősülő államközi erőszakot (measures short of war) nem.[17] A Nemzetek Szövetsége rendszerét az is aláásta, hogy az Egyesült Államok Wilson elnök minden igyekezete ellenére sem lett tagja a szervezetnek, Németország, Japán és Olaszország pedig idővel kilépett belőle.[18]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
