Kis János: Az Alkotmánybíróság a terhességmegszakításról* (Fundamentum, 1998/3., 97-113. o.)
Az Alkotmánybíróság elnöke nemrég megerősítette, hogy a testület még ebben az évben határozatot hozhat az abortuszt is szabályozó magzatvédelmi törvényről.[1] Egy korábbi nyilatkozata pedig sejteni engedi, hogy személy szerint olyan döntést helyeselne, mely a törvény szigorítására kötelezi az Országgyűlést.[2] Hasonló szellemben foglalt állást az Alkotmánybíróság elnökhelyettese is.[3]
Cikkem a főbb érveket tekinti át, melyek - ha helytállóak - maguk után vonhatják az ítéletet, hogy a hatályos törvény egyik-másik rendelkezése alkotmányellenes. Megkísérlem feltárni, majd pedig kritikai vizsgálatnak alávetni az érvelés szerkezetét. Abban a reményben teszem ezt, hogy a bírák dolgát is megkönnyíti, ha döntésük indoklásakor már ismerik az ellenvetéseket, melyeket ki kell védeniük. Előbb azonban röviden összegezném, hogy mit mondott eddig a testület az abortusz szabályozásának alkotmányossági feltételeiről, és hogy mit tartalmaz a vitatott törvény.
1. Az Alkotmánybíróság először 1991-ben foglalkozott az abortusz jogi szabályozásával. 64/1991. (XII. 17.) AB számú határozata (a továbbiakban: Határozat) a következőket állapította meg.
A terhességmegszakítás alapjogokat érint: egyfelől fölveti a kérdést, hogy megilleti-e a magzatot az élethez való jog. másfelől pedig hatással van a terhes nő önrendelkezési jogára. Ezért az abortusz szabályozása formai szempontból csak akkor alkotmányos, ha törvény rendelkezik róla. A szabályozás alkotmányosságának érdemi feltételei ugyanakkor attól függően változnak, hogy a magzat a jog megközelítésében embernek - az élethez és a méltósághoz való joggal felruházott személynek - minősül-e. Azonban a magzat jogi státusza alkotmányértelmezéssel nem tisztázható: a hatályos Alkotmánnyal összefér az is, hogy a magzat személy, és az is, hogy nem az. E kérdés eldöntése tehát a Határozat szerint nem bírói, hanem törvényhozói feladat. A törvényhozás két megoldást vehet fontolóra, amikor arról rendelkezik, hogy minek tekintse a magyar jog a magzatot. Az egyik kimondaná, hogy a magzat a fogantatástól jogképes; hogy jogképessége egyenlő a már megszületett emberével; s hogy ennek megfelelően ugyanúgy megilleti az élethez és a méltósághoz való jog, mint bárki mást. A másik megoldás úgy szólna, hogy a jogképesség a születéssel kezdődik; hogy a magzatnak nincsenek jogai; s hogy ennélfogva az élethez és a méltósághoz fűződő jog sem védelmezi. Ha a magzat jogi státusza azonos a már megszületett emberével, akkor a törvény csak nagyon szűk körben tekinthet el a terhességmegszakítás büntetésétől: csak azokban a ritka határesetekben, amikor a jog "eltűri az életek közötti választást". A terhes nő egyéb jogai - ide értve azt a jogát, hogy maga rendelkezzék a teste és a sorsa fölött - nem versenyezhetnek az élethez való joggal. Ha viszont a magzat nem emberi jogokkal felruházott személy, akkor a terhes nő önrendelkezési joga korlátok közé szoríthatja a magzati élet védelmét, hisz az élet önmagában vett értéke nem ír elő abszolút, minden más követelést maga mögé utasító tilalmat. Ám a magzati élet megszakítása akkor sem válnék aggálytalan műtéti beavatkozássá, ha a törvényhozás az utóbbi megoldást fogadná el. Társadalmunkban az emberélet alapvető erkölcsi érték, s így önmagában is védett jogi tárgy -akár jogalany maga az élő egyed, akár nem. Az állam az élethez való jog védelmén túl is köteles oltalmazni az életet mint értéket, s az "objektív életvédelmi kötelezettség" a magzat vonatkozásában is fennáll.[4] Ezért az élet kitüntetett értéke mindenképpen megkívánja, hogy a terhességet csak megfelelő indok alapján szakítsák meg.
Ebből következik a Határozat állásfoglalása az abortusz szabályozásának két ismeretes modellje, az Egyesült Államokban és néhány skandináv országban alkalmazott "határidős" modell és a nyugat-európai országok többségében alkalmazott "indikációs" modell alternatívájában. A "határidős" modell, mely szerint a terhesség korai szakaszában - általában az első 12 hét leteltéig - a terhes nő kérésére el kell végezni a műtétet, a Határozat szerint alkotmányellenes, mivel semmiféle indokhoz nem köti a terhesség meg-
- 97/98 -
szakítását. Ezt a kötelezettséget csak az "indikációs" modell teljesíti, mely a terhesség kezdetétől fogva megfelelő indoktól teszi függővé az abortusz-engedélyt.
Azonban a teljes tiltás és a teljes megengedés szélső esetei között nagyon sokféle szabályozás képzelhető el, s a Határozat szerint "a törvényhozó felelőssége és hatásköre" mérlegelni, hogy hol húzza meg a határt, hogy milyen indokokat tekint megfelelőnek. Az indokok esetleges alkotmányossági kontrollja nem vonhatja el a törvényhozó hatáskörét; csupán azt vizsgálhatja, hogy a kijelölt feltételek nem sértenek-e alkotmányos jogokat, nem okoznak-e lelkiismereti sérelmet, illetve nem diszkriminatívak-e.
2. A törvényhozás egy évvel a Határozat megszületése után alkotta meg a terhességmegszakítás rendjét szabályozó törvényt (A magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény, a továbbiakban: Törvény). Ez három részből áll: az 1-4. paragrafus "az anyaméhben kifejlődő magzatot és a gyermekét váró nőt" megillető támogatás eszközeiről és módozatairól rendelkezik; az 5-12. paragrafus a terhességmegszakítás feltételeit és ezek megállapításának módját rögzíti; míg a 13-16. paragrafusok a terhességmegszakítás különféle intézményi körülményeivel foglalkoznak (így például tisztázzák, hogy mely esetekben fedezi a költségeket az egészségbiztosító, s kimondják az egészségügyi dolgozók jogát, hogy lelkiismereti okból megtagadják az abortuszban való közreműködést).
A preambulum leszögezi, hogy "a fogantatással induló magzati élet tiszteletet és védelmet érdemel" -ezért is foglalkozik az első rész a támogatás eszközeivel és módozataival. Ezen túl azonban a Törvény nem részletezi, hogy mit is kell érteni a magzati élet tiszteletre méltó és védett mivoltán. A preambulumban szereplő megállapítást csupán a jogszabály egésze, s csupán közvetve értelmezi. Elsősorban a 6. paragrafus igazít el a kérdésben.
Számos európai állam gyakorlatához hasonlóan a magyar jog is abból indul ki, hogy egy másik személy magzatának "elhajtása" - s így az orvosi abortusz is - bűncselekmény.[5] Ugyanakkor bizonyos feltételek teljesülése kizárja a büntetőeljárás megindítását. Ezeket a feltételeket foglalja össze a Törvény 6. paragrafusa, melyet az előterjesztő két változatban bocsátott az Országgyűlés elé.
Az A-variáns csak egészen kivételes esetekben engedte volna meg az abortuszt: időhatár nélkül, ha a terhesség vagy a szülés a nő életét veszélyezteti, illetve ha a magzatnál az élettel összeegyeztethetetlen rendellenesség áll fenn, s a terhesség 12. hetéig, ha a terhesség bűncselekmény következménye. Ehhez közel álló szabályozás volt hatályban a Törvény megalkotásakor Portugáliában és Spanyolországban.[6]
A B-variáns tágabban jelölte meg az elfogadható indokok körét: eszerint a terhesség a 12. hétig szakítható meg, ha az állapotos nő egészségét súlyosan veszélyeztető ok indokolja; ha a magzat orvosilag valószínűsíthetően súlyos fogyatékosságban vagy egyéb károsodásban szenved; ha a terhesség bűncselekmény következménye, valamint ha az állapotos nő súlyos válsághelyzetben van. Ugyanezek a feltételek a B-változat szerint a 18. hétig teszik elvégezhetővé az abortuszt, ha az állapotos nő korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen, illetve ha neki föl nem róható okokból (például orvosi tévedés miatt) nem ismeri fel idejében a terhességét. A terhesség 20. hetéig végezhető el az abortusz e változat szerint, ha a magzat károsodásának valószínűsége eléri az 50%-ot, s végül időhatár nélkül bármikor elvégezhető, ha a terhesség vagy a szülés a nő életét veszélyezteti, vagy ha a magzatnál a születés utáni élettel összeegyeztethetetlen rendellenesség állapítható meg.
A B-változat legérzékenyebb pontja a "súlyos válsághelyzet" generális feltétele, melyet a Törvény a következőképpen határoz meg: "Súlyos válsághelyzet az, amely testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz...".[7] Közelebbi ismérveket a jogalkotó nem kívánt megadni, s azt is világossá tette, hogy a törvény alkalmazása során nincs is szükség ilyen ismérvekre. A definíciót ugyanis ez az eljárási záradék követi: "A súlyos válsághelyzet fennállását az állapotos nő a kérőlap aláírásával igazolja." A kérelmező tehát nyilatkozik a súlyos válsághelyzet fennállásáról, bizonyítási kötelezettség nem terheli. Hasonló generális indokot a Törvény megalkotásakor az európai demokráciák jó részében - így például Franciaországban és Németországban is - magában foglalt az abortusz szabályozása.[8]
Azonnal látható, hogy az A-változat és a B-változat más és más elgondolást feltételez az állam két alkotmányos kötelezettségének - egyfelől a magzati életet, másfelől a nő önrendelkezési jogát megillető tiszteletnek és védelemnek - a viszonyáról. Az A-variáns szerint az életnek kijáró tisztelet és védelem olyan erős követelés, hogy vele szemben az önrendelkezés igénye szinte mindig alulmarad. Míg a B-variáns viszonylag tág teret enged az önrendelkezési jog érvényesülésének. Az Országgyűlés nagy többséggel a B-változatot fogadta el.[9]
3. Három fontosabb alkotmányossági ellenvetés hangzott el, melyek a Törvényt - s azon belül különösen a "súlyos válsághelyzetre" való hivatkozást - támadhatóvá tehetik. Kettőt az az indítvány fogalmaz meg, melyet a Pacem in Utero Egyesület ter-
- 98/99 -
jesztett az Alkotmánybíróság elé, nyomban a parlamenti döntés után kérve a Törvény felülvizsgálatát. Az egyik úgy szól, hogy a jogalkotó nem tett eleget a Határozat által előírt kötelezettségének: nem foglalt állást a magzat jogi státuszáról.[10] Ez nem csupán eljárási mulasztás volna; a kifogásnak távolabbi következményei is lehetnek. Ha ugyanis a pótlólagos törvényhozói döntés eredményeként a magzat személynek, az élethez és emberi méltósághoz való jog alanyának minősülne, akkor a Határozat kézenfekvő olvasata azt a következményt vonhatja maga után, hogy a terhes nő "súlyos válsághelyzete" semmiképp nem mentesít az abortusz büntetőjogi következményei alól, hisz az ide sorolható érdekek nem versenghetnek az élethez való joggal.
A másik ellenvetés magát a "súlyos válsághelyzet" fogalmát veszi célba. Azt állítja, hogy ez a kritérium aggályosan körülhatárolatlan, hisz a Törvény nem jelöl meg speciális feltételeket, melyeknek fönn kell állniuk ahhoz, hogy "súlyos válsághelyzetről" beszélhessünk, sót, egyáltalán nem kívánja meg, hogy a terhes nő bizonyítsa a "válság" tényét - beéri annyival, hogy írásban nyilatkozzon róla.[11]
A harmadik érv magától az Alkotmánybíróságtól származik, s az 1995-ös stabilizációs törvényről hozott határozatok egyikében található. Nem azt vitatja, hogy a stabilizációs program hatályba lépése előtt alkotmányos volt-e a magzatvédelmi törvény. Ezt a kérdés nyitva hagyja. Viszont leszögezi, hogy a program hatályba lépése után a Törvény alkotmányossága kétségessé válhat. Hogyan lehetséges ez? Lássuk előbb a kritikus szöveghelyet: "Bár az Alkotmány rendelkezéseiből közvetlenül nem vezethető le a terhességi-gyermekágyi segély, a várandósági pótlék, az egyéb szolgáltatások vagy akár a családi pótlék konkrét szabályozása vagy mértéke, annak eldöntésénél azonban, hogy valamely szolgáltatás tényleges kialakítása nem áll-e ellentétben más alkotmányos joggal, az Alkotmánynak az élethez való jogra vonatkozó rendelkezéseit is figyelembe kell venni. Az anya önrendelkezési jogának a hatályos jog szerinti messzemenő figyelembevétele ugyanis megfelelő pozitív ellensúlyokat követel meg a gyermekvállalást elősegítő intézkedések területén. A gyed és az 1993-ban bevezetett várandósági pótlék kifejezetten ilyen bátorító intézmény volt. Azonnali megszüntetésük (...) felborítja az állam életvédelmi kötelezettsége és az anya önrendelkezési jogának elismerése közötti egyensúlyt, ezzel alkotmányellenes helyzet állhat elő."[12]
Később részletesen foglalkozom majd ezzel az argumentummal. Most csak a lényegét foglalnám össze. Az életvédelem alkotmányos feladata többféle intézkedésre kötelezi az államot. Így például meg kell szerveznie a családi támogatások rendszerét, és szabályoznia kell a terhességmegszakítás gyakorlatát. Ezek az intézkedések nem értékelhetők külön-külön, hiszen együttesen látják el az élet védelmét. Ezért megtörténhet, hogy a juttatások kényszerű leépítése után az abortusz viszonylag megengedő szabályozása már nem alkotmányos - noha korábban az lehetett -, mert nem ellensúlyozza a gyermekvállalásra ösztönző intézkedések visszafogását; ez vezetne az állam életvédelmi kötelezettsége és a terhes nő önrendelkezési jogának elismerése közti egyensúly felborulásához.[13] Bár a bírák nem állítják kifejezetten, mégis kézenfekvő, hogy ez az érv is elsősorban a "súlyos válsághelyzet" feltételét ingatná meg.
Alább abban a rendben fogok haladni, ahogy a három érvet itt sorra vettem. Előbb a magzat jogi státuszának kérdését vizsgálom (4-5. szakasz), majd a "súlyos válsághelyzet" fogalmával kapcsolatos kifogásokat (6-7. szakasz); ezután térek rá arra a kérdésre, hogy igazolhatja-e a családi támogatások szűkítése az abortusz szabályainak szigorítását (8-14. szakasz). A végén rövid kitekintést teszek az esetleges revízió társadalmi és politikai összefüggéseire (15. szakasz).
4. A Határozat szerint a magzat jogi státuszának meghatározása "tartalmilag alkotmányozói döntés", s ezért az volna a "legcélszerűbb", ha a törvényhozás álláspontját "magában az Alkotmányban fektetnék le". A parlament mindazonáltal úgy döntött, hogy - a Törvény indoklása szerint - "az alaptörvény módosítását mellőzve" szabályozza a terhességmegszakítást. Alkotmányellenes-e ez a megoldás? Nem az: a Határozat csupán a legalkalmasabb, de nem az egyedül lehetséges megoldásnak mondotta, hogy a magzat jogi státuszáról közvetlenül az Alkotmány rendelkezzék.
A Törvény azonban, miközben kimondja, hogy "a fogantatással induló magzati élet tiszteletet és védelmet érdemel", arról a kérdésről nem nyilatkozik külön, hogy ezt a tézist miként kell érteni: arról van-e szó, hogy a magzat emberi jogokkal felruházott személy, vagy csupán arról, hogy az élet kitüntetett értéke helyezi oltalom alá. Mégis, bátran állítható, hogy ez a megoldás eleget tesz a Határozatban megfogalmazott alkotmányossági követelménynek. A Törvény hallgatással is állást foglalhat arról, hogy személy-e, jogképes-e a magzat, mert a kérdést a hatályos Polgári törvénykönyv már eldöntötte.[14] A Ptk. szerint a jogképesség az élve születés feltételéhez kötődik; csak az élve világra jött gyermek jogképes. Ettől megkülönböztetett kérdés, hogy mikortól kell számítani a már megszületett ember jogképességét olyan - például örökösödési - ügyekben, melyekben a kezdőpontnak kardinális jelentősége van. A Ptk. válasza úgy szól, hogy "[a] jogképesség az embert, ha élve
- 99/100 -
születik, fogamzásának időpontjától illeti meg".[15] Vagyis nem a magzat jogképes fogantatásától kezdve, hanem az élve született ember. A magzat nem - illetve csak feltételesen és utólagosan, az élve születés feltételének teljesülése esetén - számít jogképesnek. Azzal, hogy a Törvény megalkotásakor nem tűzte napirendre a magzat személy voltának kérdését, az Országgyűlés tudomásul vette, és hatályban tartotta a Ptk. álláspontját. Egyszersmind olyan jogszabályt alkotott, mely ezzel az állásponttal biztosan összhangban van.
Ennél többet a Határozat sem kíván meg. Nem írja elő, hogy a magzat személy voltáról külön nyilatkozattal kell rendelkezni. Csupán annyit mond, hogy az abortusz okvetlenül törvényben szabályozandó, "mert e szabályozás mikéntjével szükségképpen állást kell foglalni a magzat jogi státusza tekintetében". Megengedi tehát, hogy a Törvény "a szabályozás mikéntjével" foglaljon állást. Ez megtörtént, s az alkotmánybírák nyilatkozatai szerint ők is így tekintik.[16]
Más lenne a helyzet, ha a törvényhozás felül akarta volna bírálni a Ptk. álláspontját. Akkor nem érhette volna be a magyar jog jelenlegi felfogásának hallgatólagos tudomásulvételével, hanem kifejezetten el kellett volna ismernie a magzat személy mivoltát, rendelkeznie kellett volna e státusz időbeli kezdőpontjáról, és a döntésnek megfelelően módosítania kellett volna a Polgári törvénykönyvet. De vajon a magzatvédelmi törvény 6. paragrafusának rendelkezésein is változtatnia kellene?
A Határozat látszólag igenlő választ ad erre a kérdésre. Ezt írja ugyanis: "Ha a törvényhozó úgy határoz, hogy a magzat jogilag ember, tehát olyan jogalany, akit megillet az élethez és méltósághoz való alanyi jog, akkor terhességmegszakítás is kizárólag azokban az esetekben végezhető, amelyekre nézve a jog eltűri az emberi életek közötti választást, és ennek megfelelően nem is bünteti az emberi élet kioltását. Ilyen eset például az, ha az anya életének megmentése érdekében válik szükségessé az abortusz."
Azonban vegyük észre: ha a legkézenfekvőbb értelemben olvassuk e szöveghely állításait, akkor a záró mondatban nincs helye a 'például' fordulatnak: ebben az esetben az abortuszt csakis az anya életének megmentése érdekében volna szabad engedélyezni. Tehát választani kell: vagy a példálózó megfogalmazás a helyes, s akkor a tézis nem úgy olvasandó, ahogy a megfogalmazása alapján a legtermészetesebb volna - vagy a tézis elsőként kínálkozó olvasata a helyes, de akkor a 'például' fordulatot 'kizárólag'-ra kell cserélni. Azt javaslom, hogy az első utat válasszuk. Állításom szerint ez a választás megfelel a Határozat tágabb összefüggéseinek. A Határozat okot ad a példálózó megfogalmazás fönntartására, s nem zárja ki, hogy a jog egyfelől személynek ismerje el a magzatot, s másfelől közben az abortusz szabályozásának hatályos rendje semmit ne változzék. Megmagyarázom.
5. A magzat nemcsak abban különbözik a világra jött embertől, hogy az egyedfejlődés kezdetlegesebb szakaszában van. Az is megkülönbözteti, hogy életben maradásához - legalábbis a terhesség utolsó néhány hetéig - szüksége van az állapotos nő testére. Ha az anya nem kívánja vagy nem tudja maga nevelni megszületett gyermekét, örökbe adhatja. A magzatot azonban nem lehet egy másik anyaméhbe átültetni, s a terhesség 27-28. hetéig arra sincs sok esély, hogy mesterséges, kórházi környezetben életben tartsák.[17] Ez egészen különleges helyzet, melyről a Határozat is említést tesz: "Abból, hogy a magzat az anyatestben van (...), természetesen támadhatnak sajátos választási helyzetek. Az anya és a magzat jogainak versengését tehát nem feltétlenül a jogos védelem analógiájára kell elképzelnünk vagy megoldanunk." A bírák megállnak itt; beérik annyival, hogy "mindezek a sajátosságok tényállási és nem a magzat jogállására vonatkozó különbségek". A Határozat érvelésének teljessé tételéhez azonban okvetlenül meg kellene megvizsgálni, hogy miben áll a tényállás különbsége, és milyen erkölcsi jelentőségű következményei vannak. A jogos védelem is csupán tényállási sajátosság, a támadó jogállását nem változtatja meg. Mégis mentesíti a védekezőt a büntetéstől, ha tette egyébként arányos az őt fenyegető veszéllyel. A terhesség esetében is az a kérdés, hogy a helyzet sajátosságai milyen körülmények között adnak mentességet a büntetőeljárás alól, ha a nő abortuszt kér, s azt végrehajtják.
Részletkérdés, de nem árt mindjárt az elején tisztázni: a jogos védelem eleve nem a megfelelő analógia. Ez a tényállás olyan esetekre vonatkozik, amikor a veszélyeztető szándékos támadást intéz a veszélyeztetett személy testi épsége vagy élete ellen, s ez a magzatról semmiképp nem állítható. A magzat által okozott veszély inkább a végszükség helyzetével hasonlítható össze; ez akkor áll fenn, amikor egy ember anélkül veszélyezteti egy másik ember életét, hogy meg akarná ölni, s amikor a veszélyeztetett ember csak úgy maradhat életben, ha megöli a veszélyeztetőt.[18]
Miben különbözik most már "az anya és a magzat jogainak versengése" a végszükségként jellemzett konfliktustól? A végszükség két olyan személy között teremt érdekellentétet, akik külön-külön tovább élhetnének, ha a másik nincs jelen. A magzatnak azonban - fejlődésének abban a szakaszában, amikor a Törvény megengedi az abortuszt az életveszélytől különböző indokok esetében is - nincs esélye rá,
- 100/101 -
hogy a terhes nő testén kívül tovább éljen. Ha a végszükségben lévő ember megöli az életét akaratlanul veszélyeztető másik embert, akkor olyan életet szakít meg, melynek addigi lezajlásához nem volt, és a folytatódásához sincs szükség az ő segítségére. Ha az állapotos nő - akár orvosi segédlettel, akár egymaga - véget vet a terhességének, olyan életet szakít meg, mely meg sem indulhatott volna, és semmiképp nem lenne folytatható az ő testi közreműködése nélkül. Semmit nem vesz el a magzattól, amivel ez tőle függetlenül is rendelkezett volna, s amivel rendelkezni tudna tőle függetlenül.[19]
A magzat életben maradása nem csupán azt feltételezi, hogy ne öljék meg, hanem azt is, hogy az anyai szervezettől megkapja mindazt az organikus segítséget, melyre életműködéseinek fenntartásához és a fejlődéshez szüksége van. Más szóval, a terhes nőnek el kell fogadnia, hogy a magzat a méhében van, hogy a magzati szervezet differenciálódik és növekszik, s hogy ehhez igénybe veszi a szívműködését, izomzatát, anyagcseréjét, idegrendszerét. Testi-lelki megterhelést, életmódjának lényeges változását, nem egy esetben maradandó következményeket kell vállalnia. Ha kívánja a gyermeket, akkor mindezt kész örömmel vállalja. Az abortusz-törvényre azonban azok az esetek tartoznak, amikor a nő nem kíván gyermeket szülni.
Az élethez való jog kategorikusan tiltja a védelme alatt álló ember szándékos megölését. A segítségünk nélkül is fenntartható emberi élet megszakításától tartózkodnunk kell, és nem mérlegelhetjük, hogy a "ne ölj" parancsolatának betartása mekkora áldozatot követel tőlünk (hacsak nem a saját életünk kerül összeütközésbe a másik ember életével). Azt is megkívánja az élethez való jog, hogy a veszélyeztetett élet fenntartásához más emberek adjanak meg minden lehető segítséget. De a segítségnyújtás parancsa nem feltétlen, nem bármiféle mérlegelést kizáró parancs. Abban, hogy mit teszünk meg egy másik ember életének megmentéséért, helye van a mérlegelésnek. Minél nagyobb áldozatot kell hozni, annál közelebb jutunk a ponthoz, ahol a segítés már nem várható el. A segítségnyújtás kívánalma megengedi a vele járó teherrel és kockázatokkal való szembesítést, mind a segítés megkezdése előtt, mind a már megkezdett segítés esetében.
Ha a jog személynek minősítené a magzatot, ez a változás magában foglalná, hogy a magzatot megilleti az élethez való jog. De a magzat jogát a megszületéshez - amivé olykor az élethez való jogát átfogalmazzák - nem foglalja magában. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a terhes nő köteles a szülésig megadni mindazt a segítséget, melyre a magzatnak szüksége van, akkor is, ha nem önként vállalkozott a terhességre, akkor is, ha a magzat kihordása és megszülése súlyos áldozatot követel tőle. A magzat élethez való joga - ha a törvényhozó elismerné - még nem vonná maga után, hogy az állapotos nő köteles vállalni mindazt a terhet és kockázatot, ami a magzat kihordásából reá háramlik. S ezért azt sem foglalná magában a magzat személy voltának elismerése, hogy az abortusz csak azokban a határesetekben megengedett, amikor a terhesség folytatása vagy a szülés a terhes nő életét veszélyezteti (illetve, amikor a magzat olyan rendellenességben szenved, mely az önálló élet lehetőségét eleve kizárja).
Amikor az állapotos nő abortuszt kér, akkor ahhoz kér orvosi segítséget, hogy abbahagyhassa a nem kívánt közreműködést a magzat életben tartásában. Tette nem ugyanolyan erkölcsi megítélés alá esik, mint az a cselekmény, amikor a halál okozója egy tőle függetlenül is folytatható életet szakít meg. A különbség fennállását mindenki elismeri, aki legalább annyit elfogad, hogy az állapotos nő egészségét (de nem az életét) veszélyeztető terhesség vagy az erőszak következtében létrejött terhesség megszakítható. Sem az életben maradással összeegyeztethető egészségkárosodások, sem a fogantatás traumatikus körülményei nem képviselnek olyan indokot, mely versenghetne az élet folytatásához való joggal abban a tipikus esetben, amikor a másik ember a testi vagy lelki kárt szenvedő személy közreműködése nélkül is tovább élhetne. Az anya nem végezhet már megszületett gyermekével, ha aközött kell választania, hogy a szívpanaszait orvosló gyógyszert vagy a gyermek táplálékát vásárolja meg. Az sem mentség a gyermek megölésére, hogy a fogamzásához fűződő emlékek elviselhetetlen lelki fájdalmat okoznak. De a mai Európában egyedül Írország jogi rendelkezései tiltják az abortuszt ezekben a szélső esetekben is.[20]
Annak, aki a magzatot fogamzástól emberi személynek tekinti, választania kell. Vagy azt fogadja el, hogy az egyedül helyes abortusz-szabályozás az írországi, vagy azt, hogy a terhesség megszakítása különleges cselekmény, nem tartozik az emberölés rendes esetei közé. Az előbbi esetben az Országgyűlés által túlzott szigora miatt elvetett A-variánst is erkölcstelenül engedékenynek kell tartania. Az utóbbi esetben be kell látnia: álláspontját nem az különbözteti meg a B-variánst (vagy valamilyen annál is megengedőbb "C-variánst") helyeslők álláspontjától, hogy ő személynek ismeri el a magzatot, amazok pedig nem. A különbség abban van, hogy erkölcsi felfogásunk mit ítél elég súlyos megterhelésnek, elég nagy kockázatnak ahhoz, hogy az állam ne várhassa el, ne kényszeríthesse ki a vállalását. Ez a döntő morális és jogi kérdés, nem az, hogy a magzat az élethez való jog vagy csupán az élet objektív értékén alapuló életvédelem
- 101/102 -
oltalma alatt áll-e.[21] Még ha a törvényhozás egyhangú egyetértéssel emberi személlyé nyilvánítaná is a magzatot, a képviselők nem volnának arra kényszerítve, hogy az A-variánst léptessék életbe.
S ezzel át is térhetünk a második pontra: helye van-e a büntetőeljárás alól mentesítő feltételek sorában a "súlyos válsághelyzetnek". A kérdést, láttuk, az indokolja, hogy a jogalkotó a nőre bízta annak eldöntését, hogy súlyos válságban van-e, azaz, hogy adott körülmények között elfogadhatatlanul nagy terhet ró-e rá a magzat kihordása és megszülése.
6. A Határozat szerint "[az] állam objektív kötelességéből az élet védelmére az következik, hogy az állam nem engedheti meg alkotmányosan az indok nélküli abortuszt". Első pillantásra úgy tűnhetik föl, ebből nyomban levonható a következtetés, melyet a Pacem in Utero Egyesület beadványa ki is mond, hogy a "súlyos válsághelyzet" végtelenül sokféle tényállásra alkalmazható feltétele sérti az Alkotmányt. Én azonban azt állítom: ez elhamarkodott konklúzió volna. A Határozat megállapítása ugyanis két különböző értelmezést enged meg, s az eldöntendő kérdés éppen az, melyik a helyes.
Olvashatjuk úgy az idézett szöveghelyet, hogy az államnak ellenőrizhető, számonkérhető indokot kell a terhes nőtől követelnie, és egy hatósági személyre vagy testületre kell bíznia annak eldöntését, fennállnak-e az engedély kiadásának jogszabályban rögzített feltételei. Ebben az esetben csak akkor lehet alkotmányos a szabályozás, ha zárt listát ad jól azonosítható élethelyzetekről, melyek fönnállása esetén az abortusz elvégezhető. Ilyen feltétel volna, hogy a terhes nő hajadon, elvált, vagy tartósan külön él, vagy hogy a házaspárnak nincs önálló lakása: ezek a tények viszonylag nagy biztonsággal ellenőrizhetők. Nem ilyen feltétel, hogy a házasság megromlott és felbomolhat, mire a gyermek születésére sor kerül: ezt az állítást a hatóságnak nincs módja hitelt érdemlően ellenőrizni.
De lehetséges egy másik olvasat is. Eszerint az államnak úgy kell az abortusz rendjét szabályoznia, hogy maga a terhes nő ne hozzon döntést anélkül, hogy komolyan szembenézne választásának erkölcsi súlyával. Ebben az esetben nincs szükség sem a tiltás alól feloldó élethelyzetek zárt listájára, sem bizottságra, mely eldönti, hogy fennáll-e ezek valamelyike. Arra van szükség, hogy az eljárás világossá tegye az abortuszt kérő nő számára, hogy a társadalom nem tekinti erkölcsileg aggálytalan cselekménynek a terhesség megszakítását, és nem fogadja el, hogy bármilyen indok megteszi.
A kérdés tehát ez: a két értelmezés közül melyik felel meg a Határozatnak, ha azt az Alkotmány tágabb összefüggéseibe ágyazva olvassuk.
Mielőtt a vizsgálódásba belevágnánk, érdemes lesz hangsúlyozni, hogy a "súlyos válsághelyzet" feltételének bevezetésével a magyar magzatvédelmi törvény nem áll egyedül az európai gyakorlatban. Az "indikációs modellt" alkalmazó országok nagy részében az abortusz szabályozása magában foglal egy ilyen kategóriát; az 1975-ben elfogadott, majd 1979-ben némi módosítással megerősített francia törvény a "situation de détresse" (szorult helyzet) fogalmával dolgozik, az NSZK 1975-től 1992-ig hatályban volt abortusz-törvénye a "schwerwiegende Notlage" (súlyos szorultság) fogalmát használja. A német törvény figyelemre méltó sajátossága, hogy a "súlyos szorultság" esetét maga a Szövetségi Alkotmánybíróság alkotta meg ugyanabban az ítéletében, mely az indok nélküli abortuszt alkotmányellenesnek minősítette.[22] Mivel a magyar Alkotmánybíróság 1991. évi határozata fogalmi apparátusát és érvkészletét nagyrészt a Szövetségi Alkotmánybíróság 1975-ös ítéletéből kölcsönzi, a "súlyos válsághelyzet" feltételének esetleges megsemmisítésekor közvetve azt is meg kellene indokolni, hogy miért volt téves - vagyis az indoklással összeegyeztethetetlen - a "schwerwiegende Notlage" bevezetése.
A magam részéről amellett érvelnék, hogy nem volt téves.
7. Az 1992-ben beterjesztett két szabályozási variáns egyaránt azon az általános feltételezésen nyugszik, hogy a terhesség a nő kérésére megszakítható, ha kihordása annyira súlyos áldozatot kívánna, hogy azt az állam nem várhatja el és nem kényszerítheti ki. Az elfogadott B-variánst egyebek közt az a további föltevés különbözteti meg az elvetett A-variánstól, hogy nemcsak az élet és a testi egészség súlyos kockáztatása valamint a testi erőszak elszenvedésének traumatikus emléke jelenthet ilyen súlyos áldozatot, hanem az egyén életvezetésének más okok miatti megnehezedése is. Milyen okok jönnek számításba?
Nyilvánvalóan a B-változat által megengedett feltételek körébe tartozik az abortusz úgynevezett "szociális indoka", mely az 1973-as abortusz-határozatban és az 1988-as abortusz-rendeletben még szerepelt, melyet azonban a Törvény külön már nem nevez meg. Nos, kizárható-e a "szociális indok" a büntetőeljárás alól mentesítő körülmények közül? Aki ezt állítja, annak ki kell jelentenie, hogy a létminimum alá süllyedés nem olyan súlyos veszély, melynek vállalása nem várható el a terhes nőtől. S meg kell magyaráznia, miért fogadható el mentesítő indokként az a teher, melyet a születendő gyermek súlyos fogyatékossága okozna, s miért nem fogadható el ezzel egyenrangú mentesítő indokul az, hogy a család elve-
- 102/103 -
szítené a társadalmi létezés minimális feltételeit. Ha viszont elfogadjuk, hogy a létminimum alá süllyedés elégséges indok lehet, akkor azt kell megmagyarázni, hogy miért nem elégséges indok, ha a nő nem tudja befejezni a tanulmányait vagy le kell mondania a hivatásával kapcsolatos tervek megvalósításáról. Ha pedig a hivatás folytatásának akadályai számításba jönnek, miért nem jönnek számításba az életmód egyéb vonatkozásait ellehetetlenítő anyagi akadályok. És így tovább.
Röviden, a döntő kérdés nem az, hogy mi okozza az életvezetés megnehezedését, hanem az, hogy fennáll-e a megnehezedés ténye, s hogy elég súlyos áldozat-e ahhoz, hogy mentesítő körülménynek ismerjük el. De ha elég súlyos ár lehet a terhesség kihordásáért az élet nem egészségügyi okokból bekövetkező ellehetetlenülése, akkor az Alkotmány alapvető rendelkezései már arra a következtetésre vezetnek, hogy a jognak a terhes nőre kell bíznia annak eldöntését, mikor nehezítené meg a terhesség kihordása elfogadhatatlan mértékben az életkörülményeit.
Vessünk egy pillantást a következő esetekre. A gyermek megszületése után a család jövedelmi szintje a hivatalosan elismert létminimum alá süllyedne. A családi jövedelem a létminimum fölött maradna, a házaspárnak mégis le kellene mondania korábbi életmódjáról. A feleség idős édesapja éjjel-nappal ápolásra szorul. Az előző gyermek még nagyon kicsi. A férj nem akar gyereket: a feleségnek aközött kell választania, hogy a társát vagy a magzatát tartja meg. A teherbeesés után tudódik ki, hogy a férjnek van egy másik kapcsolata. A nő egyetemista; ha most szül gyereket, nem tudja befejezni a tanulmányait. Vagy éppen akkor kapja élete nagy ajánlatát egy kutatási program vezetésére, amikor megtudja, hogy másállapotban van. A házaspár még nem érzi elég érettnek magát a gyermekneveléssel járó kötöttségek vállalására.
Ilyen és ehhez hasonló indokok sokaságát fedi a "súlyos válsághelyzet" általános kategóriája. Mi jellemzi ezt az indokhalmazt? Először is az, hogy befejezetlen; nem rendezhető előre rögzített osztályokba. Más szóval, az ide tartozó élethelyzetek nem osztályozhatók oly módon, hogy ne adódhassék bármikor egy új helyzet, melyet a jogalkalmazó legitim indoknak tekintene, de a készen adott osztályok egyikébe sem tud besorolni.
Az osztályozásnak azonban van egy másik, alapvetőbb akadálya is. Társadalmunkat eltérő életfelfogású emberek alkotják. A sokféle szemlélet egyebek közt abban is különbözik, hogy mit tartanak a szexuális életről, a nő helyéről a családban és a társadalomban, hivatásról, örömökről, házasságról és gyermekekről. Más és más nézetek más és más indokokat ismernek el legitimnek. A katolikus nemi erkölcs magában foglalja a meggyőződést, hogy aki önként vállalja a testi kapcsolatot, az vállalta a kapcsolat esetleges gyümölcsét is, s ezért köteles a terhesség kihordására.[23] Ez a felfogás az imént sorra vett élethelyzetek közül nagyon keveset fogadna el mentő indok - "súlyos válság" - gyanánt. A világi nemi erkölcsök általában ettől eltérő meggyőződésen nyugszanak: a nemi élet esetleges következményeinek ismerete nem azonos e következmények akarásával és vállalásával; az elköteleződés a terhesség tényének felismerése után, személyes mérlegelés folyamatában következik be, s még az időleges ingadozást is megengedi vállalás és nem vállalás között.[24] Ez a felfogás jóval többet fogadna el "súlyos válsághelyzetként", mint vallásos riválisa.
Persze, az efféle nézeteltérések nem okvetlenül akadályozzák meg a jogalkotókat, hogy valamiféle kompromisszumra jussanak a "súlyos válsághelyzetek" osztályozását illetően. Például megegyezhetnek abban, hogy a létminimum alá süllyedés elfogadható mentő körülményként, míg a korábbi életmód anyagi ellehetetlenülését nem fogadják el annak. S így az arra kijelölt személy - mondjuk, a Családvédelmi Központ munkatársa - el tudja dönteni, hogy az abortuszt kérő nő valóban "súlyos válsághelyzetben" van-e. De mi történik, ha ezen az alapon születik hivatalos határozat a terhesség megszakításról?[25]
Tegyük föl, az abortuszt kérő nő és férje azért nem kívánják a terhességet, mert szeretnék még egy-két évig szülői felelősség nélkül élni az életet - s tegyük föl, a törvényhozásban olyan kompromisszum születik, mely szerint az efféle indokot nem ismerik el. Akkor ezt az emberpárt azon az alapon kényszeríti az állam a nem kívánt gyermek vállalására, hogy mások erkölcsi meggyőződése szerint nem kellően súlyos áldozat az, ami az ő erkölcsi meggyőződésük szerint nagyon is súlyos áldozat. Azon az alapon korlátozzák őket a saját életükre vonatkozó döntéseikben, azon az alapon korlátozzák az állapotos nőt a saját terhességére vonatkozó döntésében, hogy mások elítélik az ő életfelfogásukat. Nem engedik meg nekik, hogy a saját életüket a saját életfelfogásuknak megfelelően vezessék.
Ez a gyakorlat sértené a lelkiismereti szabadságot, és az állam világnézeti semlegességének alkotmányos alapelvébe ütköznék.[26] Az az állam, mely tiszteletben tartja polgárai jogát, hogy a maguk meggyőződései szerint alakítsák az életüket, nem döntheti el helyettük, hogy az ő életükben mi teremt súlyos válsághelyzetet. A Törvénynek nem fogyatékossága, hanem erénye, hogy a személyes életválság feltételét nem ugyanúgy kezeli, mint az orvosi indikációkat.
- 103/104 -
Azt, hogy a terhes nő élete vagy egészsége veszélyben van-e, azt, hogy a magzat nem szenved-e az élettel (vagy az egészséges élettel) összeegyeztethetetlen rendellenességben, orvosok hivatottak megállapítani, szigorú szakmai kritériumok szerint. Azt viszont, hogy a terhes nő életvezetését súlyos megterheléssel fenyegeti-e a gyermekszülés, sem orvosok, sem mások nem dönthetik el helyette.
Amire a lelkiismereti szabadságot és az állam világnézeti semlegességének elvét tiszteletben tartó jogalkotás legitim módon törekedhet, az olyan helyzet teremtése, melyben a terhes nő komolyan szembenéz a tulajdon erkölcsi meggyőződéseivel, felelős módon mérlegeli, hogy a terhesség elutasításának indoka - a saját legjobb felfogása szerint - valóban kellő súlyú-e, és olyan döntést hoz, melyet jó lelkiismerettel vállalhat. Ennek a kívánalomnak a műtét előtti tanácsadás intézményével és a várakozási idő kikötésével tud eleget tenni az állam.
Kétségtelen, a legkörültekintőbb tanácsadás sem garantálhatja, hogy minden nő érett erkölcsi döntést fog hozni. Sokan döntenek meggondolatlanul, kellő elmélyültség nélkül. Azonban tisztán kell látni, mi lehet a cél. Az állam jogosan törekszik arra, hogy több nő döntsön felelős elmélyültséggel. Arra nem törekedhet jogosan, hogy több nőre kényszerítse rá más emberek életfelfogását. A döntés átvétele nem ösztönzi, hanem kizárja a komoly mérlegelést.
A Törvény megalkotói tisztában voltak ezzel. A parlamenti vitában a tervezet beterjesztője világosan megmondta, hogy a javasolt szabályozás szándékosan "nem veszi el a döntés felelősségét a beavatkozás kezdeményezőjétől".[27] Ez jó választás volt, megfelel az Alkotmány szellemének. Az Alkotmányra hivatkozva felülbírálni nem egykönnyen lehet.
8. De ha a Törvény rendelkezései megalkotásuk körülményei között alkotmányosak voltak is, még mindig nyitva áll a kérdés: nem teszi-e kétségessé alkotmányosságukat - miként a 43/1995. (VI.30) AB számú határozat sejteti - a körülmények változása, nevezetesen az, hogy az állam időközben jelentősen csökkentette a gyermekvállalást segítő juttatásait. Ha az állam kevesebb anyagi támogatással szolgálja életvédelmi kötelezettségét, nem kívánja-e meg az így keletkező deficit, hogy a másik oldalon, az abortusz szabályozásának terén, nagyobb szigorral védje az életet?
Mindenekelőtt lássuk kissé közelebbről, mit is tartalmaz az Alkotmánybíróság felfogása szerint az állam életvédelmi kötelezettsége. Nyilvánvalóan magában foglalja, hogy az állam nem sértheti meg az élethez való jogot, és senkinek nem engedheti meg e jog büntetlen megsértését. De nem korlátozódik erre a negatív kívánalomra. Általában, "a szubjektív alapjogokkal kapcsolatban" az állam kötelezettsége "nem merül ki abban, hogy tartózkodnia kell megsértésüktől, hanem magában foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről". A kérdés ez: milyen feltételekről kell az államnak gondoskodnia? A Határozat három irányt jelöl ki.
Először is, az állam kötelezettségei közé tartozik, hogy az alkotmányos rend egészét fenntartsa és működtetesse: létre kell hoznia az intézményeket, melyek a jogok védelmét és gyakorlását biztosítják. Másodszor, az államnak szolgáltatásokat kell nyújtania, melyek javítják az élveszületés és egészséges fejlődés esélyeit: alkotmányos kötelezettsége, hogy "az anyáknak a gyermek születése előtt és után (...) támogatást és védelmet" nyújtson,[28] "minden gyermeknek" joga van vele szemben "arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez szükséges",[29] s az állam területén élőknek általában is "joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez".[30]
A terhességről való döntés azonban egy más módon is befolyásolható: mégpedig az abortusz szabályozásával. Míg az állam juttatásai a terhesség vállalását könnyítik meg, az abortusz szabályozása - a korlátozó intézkedésekkel s a büntető szankciók kilátásba helyezésével - a nem vállalást teheti nehezebbé. Ennyiben az állami cselekvés következményei ugyanazok, akár a segítést, akár a tiltást válassza a törvényhozó. Ám ez nem jelenti, hogy a kétfajta megközelítés teljesen egyenrangú volna, s így ideális esetben a segítés teljesen kiválthatná a tilalmazást. Az utóbbi ugyanis a bírák nézete szerint a terhes nő választásának ösztönzésén túl egy másik feladatot is teljesít, s ezt a másik funkciót a juttatások nem vehetik át. Az abortusz esetében soha "nem névtelen statisztikai kockázat"-ról van szó, "hanem egyedi emberi élet szándékos megsemmisítéséről", ami akkor is igaz marad, ha a jog nem kezeli személyként a magzatot. Márpedig a megfogant emberi élet szándékos félbeszakítása mindenképp valami rossz, s ezt az államnak kifejezésre kell juttatnia. Az életvédelmi kötelezettségnek része az a feladat is, hogy az állam közölje polgáraival: az abortusz nem egyenértékű a saját testükön végrehajtott egészségügyi beavatkozással, mert a női testben fejlődő másik élő szervezet pusztulását vonja maga után. Az államnak kifejezésre kell juttatnia, hogy az abortuszról hozott döntés súlyos dolog, s hogy csak megfelelően komoly indokok fennállása esetén járul hozzá a végrehajtásához. Ez a feladat midenképpen a terhességmegszakítás szabályozására tartozik. Ez tehát a harmadik irány, melybe az állam életvédelmi kötelezettsége mutat.
- 104/105 -
9. Az Alkotmánybíróság ítélkezési gyakorlata szerint az életvédelmi kötelezettség egyik területen sem állít föl abszolút korlátokat.
Az intézmények fenntartása és működtetése során az államnak arra kell törekednie, hogy a létrehozott intézményi struktúra "az egyes jogoknak az egész rend szempontjából legkedvezőbb érvényesülését tegye lehetővé". De nem létezik egyetlen, kitüntetett intézményi struktúra, mely ennek a kívánalomnak az összes többinél jobban eleget tenne. A törvényhozás, miként a Határozat rámutat, igen tág határok között szabadon választhat a kínálkozó megoldások között, anélkül, hogy ezáltal valamely "alapjog által garantált szabadság vagy életviszony" veszélybe kerülne. Például a kisajátítási intézkedések, ha alkotmányos korlátok között kerítenek sort rájuk, "önmagukban nem állnak ellentétben a tulajdonhoz való alanyi joggal". Csak szélső esetben, "bizonyos szám fölött és rendszeresség mellett" kezdik veszélyeztetni "a tulajdon intézményét".
Hasonló a helyzet az egészség biztosításával és a családi támogatásokkal kapcsolatos intézkedések terén. Ami az előbbit illeti, a testület több alkalommal is világosan kimondta, hogy "a lehető legmagasabb szintű egészség biztosítására" irányuló kötelezettségét "a Magyar Köztársaság az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével valósítja meg". Az intézmények létéről és folyamatos működéséről köteles gondoskodni, nem egy bizonyos ellátási szint biztosításáról. S "az egészségügy szervezeti és intézményi rendszereinek kialakítása és azok finanszírozási elveinek megalkotása során" a törvényhozó "nagyfokú szabadságot élvez". Csak egészen szélsőséges esetben állapítható meg, hogy a választott intézményi és finanszírozási rend alkotmányellenes. "Ilyennek volna minősíthető például, ha az ország egyes területein az egészségügyi intézményrendszer és az orvosi ellátás teljesen hiányozna." Az efféle szélsőséges eseteken túl azonban "az Alkotmány 70/D paragrafusában meghatározott állami kötelezettségnek nincs alkotmányos mércéje".[31] Nincsenek kötelezően megvalósítandó ellátási szintek; még az sem állítható, hogy az egyszer már elért szintet minden körülmények között tartani kell. "A társadalombiztosítási szolgáltatások megnehezedése (...) indokolttá teheti a hagyományos biztosítási rendszer bizonyos fokú - a kedvezményezettekre és a terheket viselőkre is kedvezőtlen - átalakítását, a társadalombiztosítás szolgáltatásainak adott területeke és adott körben való csökkentését."[32] A szolgáltatások egészen szélsőséges leépítésén túl az efféle átalakítás csak akkor alkotmányellenes, ha alkotmányos jogot (például tulajdonjogot) vagy alkotmányos alapelvet sért (például a jogbiztonság elvét vagy a hátrányos megkülönböztetés tilalmát).
A családi támogatásokról ugyanígy nyilatkozik az Alkotmánybíróság: az Alkotmány 66. és 67. paragrafusában rögzített gyermek- és anyavédelmi kötelezettségnek az állam "eleget tesz, ha a szociális ellátás biztosítására megszervezi és működteti a társadalombiztosítás és a szociális támogatások rendszerét". Ezen belül "a jogalkotó maga határozhatja meg, hogy milyen eszközökkel érheti el társadalompolitikai céljait". Széles körű szabadsággal rendelkezik tehát "a szociális ellátásokon belüli változtatásokra (...) a gazdasági viszonyok függvényében". Szabadságát ismét csak a szélsőséges határesetek korlátozzák: "a szociális ellátás mértéke egészében nem csökkenhet a 70/E paragrafus szerint megkövetelhető minimális szint alá". Ehhez megint azt fűzik hozzá a bírák, hogy a szociális ellátás rendszerének megváltoztatása során tiszteletben kell tartani az alkotmányos jogok és alapelvek rendszerét; sem az új rend, sem az átalakítás folyamata nem sérthet alapjogot, nem kerülhet összeütközésbe a jogbiztonság követelményével, és nem alapulhat hátrányos megkülönböztetésen.[33]
S mint korábban már láttuk, a terhességmegszakítás "indikációinak" megválasztása és módosítása is "a törvényhozó felelőssége és hatásköre". Itt csak az alapjogi korlátról tesz külön említést a bíróság: a szabályozás nem lehet diszkriminatív, nem jelenthet lelkiismereti kényszert, és nem sértheti az abortusszal kapcsolatba hozható egyéb jogokat. De a kisajátítások szélsőséges gyakoriságának analógiája, mely épp az abortusz-határozatban tűnik föl, azt sugallja, hogy az abortusz szabályozása terén is lehetséges alkotmányellenes határhelyzet: ha az adott szabályozás keretei közt a terhességmegszakítások száma szélsőségesen magasra emelkednék, akkor a szabályok alkotmánysértővé válnának.
Összefoglalva, az életvédelmi kötelezettség olyan kívánalmakat állít a közhatalom elé, melyeknek az, igen tág határok között, saját belátása szerint tehet eleget. Döntési szabadságát csak az egészen szélsőséges helyzetek előállításának tilalma, valamint az alkotmányos jogok és alapelvek tiszteletben tartásának követelménye korlátozza.
10. De ez még nem a teljes kép. A már idézett 43/1995. (VI. 30.) AB számú határozat arra hívja föl a figyelmet, hogy az életvédelmi kötelezettség által megkívánt állami szolgáltatások és szabályozások nem külön-külön, hanem együtt, egymással összefüggésben fejtik ki hatásukat. Ezért azt, hogy eleget tesznek-e a velük szemben támasztható alkotmányos követelményeknek, nem állapíthatjuk meg az egyes szolgáltatások és szabályozások elszigetelt vizsgálatával; minden egyes juttatás vagy szabály értékelésekor figyelembe kell venni, hogy mire képes
- 105/106 -
az életvédelmi gyakorlatok összessége; mindig számításba kell venni, hogy milyen hatással vannak az egész életvédelmi rendszer teljesítményére a többi elem változásai. Erre utal a megállapítás, mely szerint az élet védelme és az önrendelkezési jog tiszteletben tartása között csak akkor marad fönn az elvárható egyensúly, ha a terhesség vállalását bátorító állami szolgáltatások és a terhességmegszakítás feltételeit kijelölő szabályozás megfelelően támogatják egymást.
Így tehát, az Alkotmánybíróság álláspontja szerint, az 1992-ben elfogadott indikációk nem értékelhetők önmagukban, hanem csakis a szociális juttatások alakulásával összefüggésben. Azokkal a támogatásokkal együtt, melyek a Törvény elfogadásakor hatályban voltak (terheságyi segély, gyes, gyed, gyet, családi pótlék), illetve amelyeket maga a Törvény vezetett be (várandósági segély), a viszonylag megengedő indikációk összhangban lehettek az állam életvédelmi kötelezettségével. A támogatások kényszerű mérséklése azonban fölveti a kérdést, nem billen-e meg az összhang az elfogadott indikációk és az állam életvédelmi kötelezettsége között. Ha szűkül az állami juttatások terjedelme és a kedvezményezettek köre, akkor vélelmezhető, hogy a terhes nők sokaságán belül növekszik azok aránya, akik nem kellően motiváltak magzatuk kihordására. S ennek következtében akár az a szélsőséges helyzet is előállhat, melyre a Határozat a kisajátítások mértéktelen gyakoriságának párhuzamával utalt. Ha ez a helyzet valóban előáll, akkor szükségessé válhat az abortusz szabályozásának szigorítása, ellensúlyozandó a terhességmegszakítási hajlandóság erősödését - erre a következtetésre vezet a 43/1995. (VI.30.) AB számú határozatból idézett fejtegetés. Ez az a tézis, melyet a továbbiakban vitatni szeretnék.
Előrebocsátanám, hogy mi az, amit nem fogok vitatni. Nem vonom kétségbe, hogy az életvédelem családjába sorolt intézkedések hatásai összefüggenek egymással. Inkább arra igyekszem rámutatni, hogy az összefüggések feltárása finom elemzést kíván. Először is, az életvédelem átfogó feladata sokféle részfeladatot takar: pontosan meg kell határozni, miben áll a cél, melyet az abortusz feltételeinek esetleges megszigorítása szolgálna. Másodszor, meg kell vizsgálni, hogy alkalmas-e a szabályok szigorítása a cél elérésére. Harmadszor, az életvédelmet szolgáló intézkedések köre tágabb a juttatások és a tiltások együttesénél. Ide tartozik például a szexuális felvilágosítás, a fogamzásgátló szerek terjesztése, a gyermekszülést és örökbefogadást segítő civil kezdeményezések felkarolása, az egészséges életmódra nevelés, és így tovább. Nem biztos ezért, hogy ha a juttatások szűkítése következtében növekednék a terhességmegszakítási hajlandóság, akkor a növekedés ellensúlyozására egyetlen módon, a szabályok szigorításával lehetne kísérletet tenni. Vizsgálni kell tehát, hogy szükséges-e a szigorítás az életvédelmi kötelezettség teljesítéséhez, vagy vannak más, nem (illetve kevésbé) korlátozó eljárások az állam eszköztárában, melyek alkalmasak lehetnek ugyanannak a célnak az elérésére. Végezetül, meg kell vizsgálni, hogy a korlátozástól várt közösségi előnyök arányban állnának-e a teherrel, melyet a korlátozás az állapotos nők egy részére hárítana.
Az alapjogok megszűkítése a legsúlyosabb rosszak közé tartozik, amit az állam a polgáraival tehet, ezért megengedhetetlen, ha nincs legitim célja, ha a korlátozás semmiképp nem éri el a célt, ha volna nem (vagy kevésbé szigorúan) korlátozó eljárás, mely alkalmas a kívánt cél megvalósítására, vagy ha a korlátozástól remélt előny nincs arányban az okozott hátránnyal. Márpedig esetünkben, miként azt a Határozat világosan kimondja, egy alapjog, a személyes önrendelkezés korlátozásáról van szó.
Állításom az, hogy a Törvény szigorítása a négy alkotmányossági feltétel egyikét sem elégítené ki.
11. Lássuk először közelebbről, mi volna a szigorítás célja. Az idézett fejtegetés két különböző értelmezést enged meg. A szűkebb értelmezés szerint a nagyobb szigor az abortuszok abszolút számának várható növekedését volna hivatott ellensúlyozni. A tágabb értelmezés szerint a nagyobb szigor az élve születések számának várható csökkenését ellensúlyozná. A szűkebb értelmezés szerint a szigorítás arra a fejleményre reagálna, hogy a már megindult terhességek közül több végződik abortusszal, kevesebb élve születéssel. A tágabb értelmezés szerint a szigorítás nem csupán a kihordott terhességek számának csökkenésére reagálna, hanem a megkezdődött terhességek számának csökkenésére is. A szűkebb értelmezés szerint az abortuszok abszolút számának növekedése akkor is indokolhatná a szigorítást, ha az élve születések száma eközben nem csökkenne, esetleg növekednék is. A tágabb értelmezés szerint az élve születések számának visszaesése akkor is indokolhatná a szigorítást, ha az abortuszok száma eközben nem növekednék, esetleg csökkenne is. Vizsgáljuk meg külön-külön, legitim céllal szolgál-e a szabályozás szigorítása számára akár az egyik, akár a másik értelmezés: akár az abortuszok számának emelkedése, akár az élve születések számának csökkenése. Kezdjük a szűkebb értelmezésen.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint, mint láttuk, a magzati élet védett jogi tárgy; akkor is az, ha a magzat nem jogalany. Ezért az állam minden körülmények között eljárási és tartalmi feltételekhez kötheti az abortusz végrehajtását. Az a társadalom, mely
- 106/107 -
elkötelezett az élet kitüntetett értéke mellett, nem engedheti meg magának, hogy úgy intézményesítse az abortuszt, mintha az a közönséges egészségügyi műtétek osztályába tartoznék. A szabályozás gyakorlatával kifejezésre kell juttatnia, hogy a terhes nő olyan élet megszakításáról dönt, mely az ő testében veszi kezdetét, de mégis egy másik élet, nem az övé. S ha így van, akkor az állam nem maradhat közömbös az abortuszok számának erőteljes növekedése iránt. Minél drámaibb az emelkedés, annál kevésbé.
Ez helytálló megállapítás. Azonban nem szabad összecserélni azzal a másik állítással, mely szerint pusztán azért, mert az állami költségvetés teherbíró képessége nem engedi a családsegítő juttatások változatlan szinten tartását, az abortusz 1992-ben elfogadott szabályozása eleve felülvizsgálatot igényel. A juttatások szűkítése önmagában semmire nem indok. Az államnak akkor van tennivalója, ha a megszorító intézkedések következtében (vagy azoktól függetlenül) az abortuszok abszolút száma egyértelműen, jelentősen és tartósan emelkedik. Akkor kell lépni, ha az állam életvédelmi intézkedései együttesen nem képesek elhárítani a művi vetélések gyakoriságának szélsőséges emelkedését - azt a vészhelyzetet, melyet a Határozat a magántulajdon intézményét ellehetetlenítő kisajátítási hullám hasonlatával érzékeltet.
Az első adatok egyáltalán nem erősítik meg ezt a várakozást. 1995-ben, a stabilizációs program évében valóban magasabb volt az abortuszok száma, mint 1993-ban és 1994-ben. De még így is lényegesen alacsonyabb maradt, mint 1984 és 1992 között bármikor. Ugyanezt a képet mutatja az az adatsor, mely az abortuszok gyakoriságát ezer 15-49 éves nőre vetítve határozza meg. A számok nem utalnak szélsőséges helyzet kialakulására. Ennél is fontosabb azonban, hogy az abortuszok abszolút száma 1996-ban már enyhén csökkent 1995-höz képest, 1997-ben pedig visszasüllyedt az 1994-es szint alá, míg az abortuszok ezer 15-49 éves nőre vetített aránya ugyancsak csökkent 1996-ban és 1997-ben, és lényegében az 1994-es szintre süllyedt vissza. 1998 első két hónapjában a csökkenés tovább folytatódott.[34] Semmi nem szól amellett, hogy az 1995-ös romlás ne átmeneti kilengést képviselne, hanem tartós irányzatot.
1995 óta még nem telt el elegendő idő annak megítéléséhez, hogy a szociális intézmények rendjének átalakulása módosít-e a terhességmegszakítás hosszú távú irányzatain. A rendelkezésre álló adatok inkább azt sugallják, hogy különbség van a stabilizációs program azonnali hatása és távolabbi hatásai között. A megszorító intézkedések bejelentése módosította a már korábban teherbe esett nők várakozásait, s egy részük azzal reagált a változásra, hogy a terhesség megszakítása mellett döntött.[35] Akik azonban a stabilizációs törvény kibocsátásakor még csak fontolgatták a gyermekvállalást, és az új helyzetben a halasztás mellett döntöttek, azok nagyobbrészt nem terhességmegszakítással, hanem a terhesség elkerülésével - fogamzásgátlással - válaszoltak a körülmények módosulására. Ésszerű abból kiindulni, hogy ez az eltolódás tartós lesz. Ezért jelen ismereteink alapján nemhogy szélsőséges helyzet kialakulására: az abortuszok számának még enyhe növekedésére sincs okunk számítani. A változások abban a sávban maradtak, ahol az állam életvédelmi kötelezettségének "nincs alkotmányos mércéje". Az 1995-ös stabilizáció önmagában nem szolgál legitim céllal a magzatvédelmi törvény alkotmányos felülvizsgálatára - legalábbis akkor, ha a célt a szűkebb értelemben határozzuk meg.
12. Némiképp más a helyzet, ha a cél tágabb értelmezését vesszük alapul. Az élve születések száma nem csupán 1995-ben csökkent, hanem a rá következő két évben is. Egyelőre semmi nem utal arra, hogy a visszaesés átmeneti lenne. Igaz, a tendencia nem 1995-ben kezdődött, hanem évtizedekkel korábban, és már a nyolcvanas évek elején előállt az az aggasztó helyzet, hogy az élve születések száma nem éri el a halálozásokét.[36] Magyarország népessége csökken, korösszetétele - a keresők és eltartottak aránya - egyre kedvezőtlenebb. Széles körű egyetértés van abban, hogy ezek nemkívánatos tendenciák. Ha az államnak vannak alkotmányos eszközei a megfékezésükre, ezek latbavetése bizonyosan indokolt. Kérdés azonban, hogy a terhességmegszakítás szabályainak szigorítása a népesedéspolitikai célok alkotmányos eszközei közé tartozik-e.
Az abortusz szabályozása - mint már említettük, s miként a Határozat is világosan leszögezi - közvetlenül és lényegesen érinti a nők önrendelkezési jogát. Az Alkotmány szerint mindenkinek joga van az emberi méltósághoz, s ez a jog az Alkotmánybíróság értelmezésében az általános személyiségi jog alkotmányos megfogalmazásával egyenértékű. Az általános személyiségi jog pedig tartalmazza a magánélethez és magánügyekhez való jogot; azt a jogot tehát, hogy az emberek maguk - mások beavatkozásától és fürkésző tekintetétől védetten - rendelkezhessenek életük legmeghittebb vonatkozásairól. Ezt a jogot az Alkotmány külön is védi, amikor kimondja, hogy "a Magyar Köztársaságban mindenkit megillet (...) a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog".[37] Az adatvédelmi törvény pedig, melynek különleges jelentőségét maga az Alkotmány hangsúlyozza,[38] egyértelművé teszi, hogy a szexuális életre vonatkozó információk a különleges védelmet élvező személyes adatok körébe tartoznak.[39] Mindez nem értelmezhető
- 107/108 -
másként, mint hogy a gyermekvállalással kapcsolatos döntéseket alkotmányos rendünk a magánélet védett tartományába utalja.
Az ilyen védett döntésekbe az állam csak szigorúan körülhatárolt esetekben, és csak a legszükségesebb mértékig avatkozhat be. Ilyen eset az, amikor a döntés egy másik személy jogába ütközik (például az állam megtiltja a szülőknek, hogy bántalmazzák gyermekeiket, noha a szülő-gyermek viszony a magánélet legbenső szférájába tartozik). Ilyen eset az, amikor a döntés egy védett egyedi érték megsemmisülését okozná (például az állam szabályozza az abortuszt, noha a magzat a terhes nő testében tartózkodik). Ilyen eset az, amikor a döntés kimutatható, egyedi hatással van valamilyen nyomós közérdekre (például az állam bizonyos fertőző betegségek hordozóit gyógykezelésre kötelezi, noha az orvosi segítség kérése és elfogadása az egyén legszemélyesebb döntései közé tartozik). De nem ilyen az az eset, amikor az egyéni döntés csupán véletlen elem egy statisztikai sokaságban, és nem tesz érzékelhető hatást az összesített mutatókra. Annak, hogy egy emberpár nem vállal gyermeket, nincs mérhető hatása az élve születések teljes számára, és nincs kimutatható hatása más emberek sokaságának választásaira sem. Ezért a családtervezés a felnőtt egyének és emberpárok kizárólagos döntési körébe tartozik, amibe népesedéspolitikai megfontolásokból nem lehet beavatkozni.
Ez megfelel a Magyar Köztársaság joggyakorlatának. Az állam magánügynek tekinti például, hogy polgárai élnek-e a születésszabályozás lehetőségével, s ha igen, kizárólag önmegtartóztatáshoz folyamodnak-e, vagy mechanikai és gyógyszeres fogamzásgátlókat is igénybe vesznek. De ha a terhesség megelőzése magánügy, akkor - a népesedéspolitika szemszögéből - magánügy a terhesség megszakítása is. Az állam nem korlátozhatja az abortuszt azzal a céllal, hogy kedvezőbb demográfiai mutatókat állítson elő. A népesedéspolitika számára a terhesség megszakításáról való döntés ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a terhesség megelőzéséről való döntés.
Ráadásul a fogamzásgátlás tolerálása és az abortusz ezzel egyidejű korlátozása - ha a korlátozás célja a népességstatisztika javítása - az Alkotmány 70/A paragrafusába ütköző hátrányos megkülönböztetés is volna. Mivel nem létezik száz százalékos biztonságú fogamzásgátlás, s mivel a fogamzásgátlásra vonatkozó ismeretek egyenlőtlenül oszlanak el a társadalomban, ezért nem kis részben az egyének felelősségi körén kívül eső, véletlen tényezőkön múlik, hogy az egyik nő teherbe esik, a másik pedig nem. Az a gyakorlat, mely a teherbeesés megelőzését tudomásul veszi, a nem kívánt terhesség megszakítását azonban csak viszonylag szűk körben engedi meg, ilyen körülmények között önkényes módon kényszerítené rá a szándékuk ellenére teherbe esett nőkre a népességfenntartás személyes költségeit. Egész magánéletüket meghatározó döntést hozna helyettük, miközben szerencsésebb társuknak megengedné, hogy kivonja magát a népességfenntartás kötelezettsége alól. Ez a diszkrimináció alapesetei közé tartozik.
Összefoglalva: a stabilizációs program hatásai nem szolgálnak legitim indokkal a magzatvédelmi törvény felülvizsgálatára. Az abortuszok számát legfeljebb átmenetileg s csekély mértékben befolyásolta. Az pedig, hogy az állam az élveszületések számának befolyásolására használja az abortusz korlátozását, a magánéletbe való alkotmányellenes beavatkozást és alkotmányellenes diszkriminációt jelentene.
13. A továbbgondolás kedvéért képzeljük el mégis, hogy már nagyon hosszú idő telt el a stabilizációs törvény elfogadása óta, s hogy a statisztikai adatsorok a terhességmegszakítások számának erőteljes és tartós emelkedését mutatják. Vagy induljunk ki abból, hogy az Alkotmánybíróság nem az abortuszok számának 1995 utáni növekedését, hanem jóval 1995 előtt kialakult - s nem kellő ütemben csökkenő - szintjét találja szélsőségesen magasnak. Ez esetben alkotmányos indoka volna a közbelépésre. A kérdés most már ez: alkalmas lehet-e a szabályozás szigorítása a kívánt javulás elérésére? Alkalmassági hipotézisnek nevezném a feltevést, mely szerint a válasz: igen. A nagyobb szigor híveinek igen erős érvekkel kellene alátámasztaniuk az alkalmasság hipotézisét, hiszen a magánélet legvédettebb tartományába való állami beavatkozást kívánják fokozni. A rendelkezésre álló adatok azonban inkább a hipotézis ellen szólnak, mint mellette.
Tudomásom szerint nem készültek megbízható, ellenőrzött keresztmetszeti összehasonlítások az európai országok terhességmegszakítási gyakorlatáról. De van néhány szembeszökő tény, melyek óhatatlanul elbizonytalanítanak a vélekedésben, hogy a szigorítás alkalmas eszköze volna az abortusz visszaszorításának. Kontinensünkön az abortuszok száma Hollandiában és a skandináv országokban a legalacsonyabb, ott tehát, ahol a terhességmegszakítás szabályozása a leginkább megengedő. Ugyanakkor a nyolcvanas évek folyamán ez a szám Ceausescu Romániájában volt a legmagasabb, ahol az idő tájt (Írországot leszámítva) a legdrákóibb rendszabályok voltak érvényben.[40] Figyelemre méltó továbbá, hogy a hetvenes évek előtt, amikor a demokratikus jogállamok többsége még szigorúan tiltotta az abortuszt, a tilalomnak általában nem tudtak érvényt szerezni; mindenfelől az illegális abortuszok rendkívül magas számáról panaszkodtak.[41]
- 108/109 -
Hasonló benyomást tesznek az időbeli változásokra vonatkozó adatsorok, még a sztálinizmus éveiből származók is. Magyarországon 1952-ben kezdődött általános kampány a művi abortusz ellen, és 1953 februárjában jelent meg a szigorú tiltásokat megfogalmazó kormányhatározat.[42] 1956 júniusáig voltak hatályban a művi abortuszt a szélsőségekig üldöző rendelkezések. A diktatúra minden eszközét felvonultatták az előírások kijátszói ellen: a kórházak közvetlenül jelentettek a rendőrhatóságnak, megemelkedett a tiltott magzatelhajtás miatti perek száma, és súlyosbodtak az ítéletek. A terror légkörében a terhességmegszakítások száma drámaian csökkent; igaz, egyszersmind szokatlanul megnőtt a bejelentett spontán vetélések száma, ami önmagában is a tiltott beavatkozások számának növekedésére utal. Ennél is fontosabb azonban, hogy 1953 után újra a kampányt megelőző szintre esik vissza az abortusz-perek gyakorisága, és az ítéletek is enyhülni kezdenek; ami azután együtt jár a bejelentett abortuszok számának emelkedésével, még mielőtt 1956 júniusában hatályon kívül helyeznék az 1953-as rendelkezéseket.[43]
A következő szigorításra 1973-ban kerített sort a kormány.[44] Ez az intézkedés nem állt magában. Átfogó szociális programmal kapcsolódott össze (egyebek közt jelentősen megemelték a gyes és a családi pótlék összegét), és együtt járt a fogamzásgátlásra vonatkozó ismeretek erőteljes terjesztésével (az 1973 utáni években vált általánosan elterjedté a fogamzásgátló tabletták használata). A három változás együttes hatása valóban drámai volt. 1973 és 1974 között, egyetlen év leforgása alatt 169 650-ről 102 022-re esett vissza a művi abortuszok száma. Nem tudjuk azonban, hogy ebben mekkora része volt a szabályok szigorításának. Egy biztos: a későbbi fejleményekben már nem játszhatott szerepet. A csökkenés egészen 1981-ig folyamatosan tartott tovább (1981-ben 78 421 volt a bejelentett terhességmegszakítások száma). Az ezt követő újabb emelkedést 1992 után ismét csökkenés követte (1994: 74 491, 1997: 74 000, 1998 első két hónapja: 12 015), jóllehet az 1973-ban bevezetett szabályokat előbb mind engedékenyebben alkalmazták, majd kétszer is - 1988-ban és 1992-ben - liberalizálták.
Ezek az adatok nem támasztják alá a vélekedést, mely szerint közvetlen összefüggés volna az abortusz szabályai és gyakorisága között. A kimutatható kapcsolat hiánya pedig kételyt ébreszt aziránt, hogy a szabályok szigorítása alkalmas eszközül szolgálhatna a terhességmegszakítás visszaszorítása számára.
Az 1973 és 1998 közötti negyedszázad idősorainak még egy másik fontos tanulsága is van. A huszonöt év előtti népesedési program három eleme - szigorítás, támogatás, fogamzásgátlás - közül egyetlenegyről állapítható meg, hogy nem maradt egyszeri akció, hanem 1973 után is többé-kevésbé töretlenül haladt előre, s ez a születésszabályozással kapcsolatos ismeretek terjedése és a fogamzásgátló szerek hozzáférhetőbbé válása. Ugyanakkor nemcsak az abortusz szabályozása vagy a szabályok alkalmazása nem szigorodott tovább; a másik oldalon nem következett be újabb javulás a gyermekvállalás feltételeiben (lényegében annyi történt, hogy időközönként hozzáigazították a juttatásokat az inflációhoz).[45] Indokolt hát a feltételezés, hogy az abortuszok számának lassú, de egyértelmű és tartós csökkenése elsősorban a születésszabályozási kultúra emelkedésével függ össze. Ez pedig annyit tesz, hogy a szigorítás nem csupán az alkalmasság, de a szükségesség próbáját sem állja ki: ha a cél az abortuszok számának csökkentése, akkor a szigorításnak van jól bevált alternatívája, mely az önrendelkezési jog korlátozása nélkül közelít ahhoz az állapothoz, amikor a nem egészségügyi indikációjú terhességmegszakításra inkább csak kivételképpen kerül sor.[46]
14. Végül szeretnék néhány szót szólni az arányosság kérdéséről; arról tehát, hogy az esetleges korlátozástól remélhető előnyök arányban állnának-e a teherrel, amit az önrendelkezés sérelme jelentene az érintett nők számára. Az előnyök és hátrányok mérlegelése általában aggályos vállalkozás, mert különnemű értékeket kell összehasonlítani, miközben az előnyök haszonélvezői és a terhek viselői más és más emberek. De a jelen esetben az összemérés nehézségei nem merülnek föl. Íme, miért nem.
A 43/1995. (VI. 30.) AB számú határozat - s a két vezető alkotmánybíró nyilatkozata - azt a lehetőséget latolgatja, hogy esetleg átváltási összefüggés volna a terhesség kihordását bátorító állami segítés, illetve a terhesség megszakításától eltántorító tiltás és büntető szankciók közt. Ha az állam kevesebbet segít a gyermeket vállalóknak, akkor kevesebbet engedhet meg a gyermeket nem vállalóknak, különben felborul az egyensúly.
Ez az összefüggés azonban nem áll fönn. Az abortuszhoz való hozzájutást ugyanis nem lehet szabadon korlátozni, még az indikációs modellben sem. Az indikációs modell azon a tézisen nyugszik, hogy az élet megszakítása nem minden esetben vehető tudomásul, csak akkor, ha kellően súlyos indokok szólnak mellette. Azonban, mint láttuk, Írország szélső esetét nem számítva Európában minden demokratikus jogállam elfogadja, hogy léteznek kellően súlyos indokok, melyek fennállása esetén az állam nem kényszerítheti ki a terhesség kihordását. Az indikációs modell csak azért mehet túl az életek versengésének határhelyzetein, mert a társadalom elismeri, hogy a szülés
- 109/110 -
bizonyos esetekben megkövetelhetetlenül nagy áldozatot jelentene a terhes nő számára. Ezeket az eseteket foglalják össze az "indikációk".
Nos hát, ami kellően súlyos indoknak számít egy olyan helyzetben, melyben az állam a gyermekvállalás terheinek számottevő részét leveszi a szülők válláról, az nem válik kevésbé súlyos indokká akkor, ha az állam a terheknek csak kisebb részét vállalja át. A több teher legalább olyan súlyos indok, mint a kevesebb: semmiképpen nem kevésbé súlyos. Ha tehát a stabilizációs intézkedések hatályba lépése előtt a Törvényben foglalt indokok kellően súlyosnak számítottak ahhoz, hogy az állam ne követelhesse meg a terhes nőtől a nem kívánt gyermek vállalását, akkor ugyanezek az indokok kellően súlyosnak számítanak a stabilizációs intézkedések hatályba lépése után is. Ennek megállapításához nincs szükség az előnyök és hátrányok változásainak összemérésére; elegendő megállapítani, hogy a terhes nők és családjuk állami ellátásának romlása nem teszi könnyebben elviselhetővé azokat a terheket, melyek korábban elégséges indokul szolgáltak az abortusz engedélyezéséhez.
Összefoglalva: a szigorítás csak akkor lehetne alkotmányos, ha kielégítené a célszerűség, az alkalmasság, a szükségesség és az arányosság feltételét. E feltételek bármelyikének a megsértése egymagában is kételyt ébresztene a korlátozás alkotmányossága iránt. Azonban láttuk: a szigorítás a négy kritérium egyikének sem tenne eleget. Ezért alapos okkal állítható, hogy ha a Törvényben foglalt szabályozás egyébként alkotmányos volt, akkor az állam segítő képességének gyengülésére hivatkozó megszorítása alkotmánysértő lenne.
15. E cikk érvelése két főbb megállapításon alapult. Először, a magzat kihordása és a gyermekszülés az állapotos nőre terheket ró, s a megterhelés olyan mértékű lehet, hogy annak vállalására senki nem kötelezhető. Másodszor, nem csupán a nő életét és egészségét veszélyeztető kockázatok, nem csupán a magzat súlyos fogyatékossággal fenyegető rendellenessége, nem csupán a fogantatás traumát okozó körülményei jelenthetnek a kötelezést kizáró megterhelést, hanem a nő (vagy az emberpár) életvezetését ellehetetlenítő egyéb helyzetek is. Az első állítást csak az vonhatja kétségbe, aki az ír joggyakorlatot helyesli. A másodikat csak az tagadhatja, aki annyit sem kész elismerni, hogy a család anyagi helyzetének erőteljes romlása indokolhatja az abortusz engedélyezését. Ha viszont e két megállapítást elfogadjuk, akkor - ezt igyekeztem kimutatni - a Magyar Köztársaság Alkotmányának alapelvei nemcsak hogy nem zárják ki, egyenesen megkívánják a "súlyos válsághelyzet" mentesítő indokként való elfogadását.
Ezen nem változtatna, ha a magzatot a törvényhozás netán mégis személynek ismerné el; nem változtat, hogy a Törvény beéri a nő nyilatkozatával; és az sem változtat, hogy a Törvény megalkotása óta az állam kénytelen volt lényegesen csökkenteni anyagi hozzájárulását a gyermekvállaláshoz.
Befejezésül pár szót a vita tágabb, politikai összefüggéseiről. A Törvény nem csupán az Alkotmánynak felel meg, hanem - szerencsés egybeesés - a magyar társadalom tartós felfogásának is. A felnőtt magyar polgárok 70-75%-a legalább két évtizede a jelenleg hatályos vagy annál is megengedőbb szabályozás híve (1998 márciusában a megkérdezettek 21%-a volt elégedett a jelenlegi abortusz-szabályokkal, 55% nyilatkozott úgy, hogy az abortuszt megkötések nélkül engedélyezni kell, és csak 24% foglalt állást a nagyobb szigor mellett).[47] Ezek az arányok nem nagyon változnak a parlamenti pártok táborai között. 1992-ben az Országgyűlés - nyilván nem függetlenül e ténytől - meggyőző többséggel fogadta el a Törvényt, a 6. paragrafus B-változatával együtt.[48] Jó törvényt alkotott, mely azon túl, hogy megfelel az Alkotmány szellemének és az európai gyakorlat főáramában van, ráadásul betartatható is, és nem provokál ádáz kultúrharcot a szembenálló világnézeti táborok között. Az esetleges szigorítás vagy betartathatatlan jogszabályt szülne, vagy egymás ellen gerjesztené a világi és a vallásos Magyarországot, vagy egyszerre járulna hozzá a jog tekintélyének aláásásához és a világnézeti háborúsághoz. Sem az Alkotmány, sem az Európai Unióhoz való közeledés nem kívánja meg a nagy gonddal létrehozott, kényes egyensúly felborítását. Bölcsebb volna körültekintően óvni, mintsem kockára tenni. ■
JEGYZETEK
A Társaság a Szabadságjogokért Magzatper után - alkotmánybírósági döntés előtt című tanácskozásán, 1998. június 11-én elhangzott előadás szövege. A felhasznált adatok összegyűjtésében, valamint a táblázatok és ábrák megszerkesztésében nyújtott segítségért köszönettel tartozom Reszkető Petrának és Lafferthon Évának.
[1] L. Népszava 1998. május 27.
[2] L. Népszabadság 1995. augusztus 16.
[3] L. Új Ember 1998. április 8.
[4] A Határozat futólag megemlít két további lehetősséget is, de ezeket elveti. Elvben meg lehetne kísérelni, hogy az "ember" jogi státuszát kiterjesszék a magzatokra, de csak azokra, amelyek már elértek valamilyen kitüntetett érési szintet. Az efféle próbálkozással a testület szerint az a baj, hogy a kritikus határ csak önkényesen húzható meg. Ígéretesebbnek tűnik az a megoldás, mely sajátos jogállást teremtene a magzat számára, s így ez saját jogon élvezne védelmet, bár gyengébbet, mint ha a már világra jött emberrel egyenlő személynek ismernék el. Ám a Határozat szerint, épp az ilyen védelem korlátozott és viszonylagos volta miatt, ezzel a megoldással nem érdemes kísérletezni: nem ígér ugyanis nagyobb
- 110/111 -
biztonságot a magzati élet számára, mint amit az állam objektív életvédelmi kötelezettsége amúgyis garantál.
[5] Büntető törvénykönyv, 169. §.
[6] Portugáliában az idén tartanak népszavazást az abortuszszabályok liberalizálásáról.
[7] 12. § (6) bekezdés. A mondat így folytatódik: "...és ezáltal veszélyezteti a magzat egészséges fejlődését". Az állítás, mely szerint a születendő gyermeknek rossz, ha súlyos válsággal küszködő családban nevelkedik, természetesen képviselhető. De a Törvény céljaira ez a feltételezés szükségtelen, hisz - mint látni fogjuk - az abortusz büntetőjogi üldözését kizáró indokok azokat a feltételeket rögzítik, melyek fönnállása esetén a terhes nőtől nem várható el a magzat kihordása és megszülése.
[8] Németországban azóta tovább liberalizálták az abortusztörvényt. Az 1995. augusztus 21-én (a Szövetségi Alkotmánybíróság 1993. május 28-i ítéletében foglalt kifogásokat figyelembe véve) módosított 1992. július 21-i törvény már csak annak igazolását kívánja meg az abortuszt kérő nőtől - ha kérelme nem orvosi indokon alapszik -, hogy nem kevesebb, mint három nappal a műtét végrehajtása előtt tanácsadáson vett részt. A tanácsadás a nő személyének azonosítása nélkül is lefolyhat, és nem kötelező nyilatkozni a kérelem indokairól.
[9] Az A-változat mellett 79-en, ellene 162-en szavaztak, a tartózkodók száma 37 volt. A B-változat 203 támogató szavazatot kapott, 50-en szavaztak ellene, és 25-en tartózkodtak a szavazástól.
[10] A Pacem in Utero Egyesület indítványából: "Bár a preambulum kijelenti, 'a fogantatással induló magzati élet tiszteletet és védelmet igényel [az eredetiben: érdemel]', nem szól az alapkérdésről: emberi élet-e a magzati élet?"
[11] "[A] 'súlyos válsághelyzet' a teljes szubjektivitás talaján áll. Mivel ezt a helyzetet teljes egészében a nő határozza meg, ezzel a törvényhozó - bár formailag eleget tesz az indikációs modell követelményének - a terhesség-megszakítási okok számát végtelen nagyságrendűre növelte." Míg az orvosi indikációk esetében "a terhességmegszakítás okát bizonyítani kell, a válsághelyzet esetén elegendő a puszta szóbeli [pontosabban: írásbeli] kijelentés." Ezzel egybehangzóan nyilatkozott Lábady Tamás az Új Ember-nek 1998. április 8-án: "Az 1992-ben született magzatvédelmi törvényt (...) sokan magzatelhajtási törvénynek nevezik, mivel egy 'kaucsuk-paragrafussal' - az anya válsághelyzetére hivatkozva - gyakorlatilag szabad lehetőséget ad az abortusz elvégzésére."
[12] 43/1995 [VI. 30.] AB számú határozat.
[13] "Mi lenne akkor, hiszen már vizsgáljuk az új abortusztörvény alkotmányosságát, ha azt mondanánk: nincs egyensúly [a magzati élet védelme és a terhes nő önrendelkezési joga között - K.J.], tessék szigorítani az abortuszt. Nem szívesen tenném, de az egyensúlyt helyre kell állítani", nyilatkozta Sólyom László a Népszabadságnak, 1995. augusztus 16-i interjújában.
[14] L. Zlinszky János párhuzamos véleményét a 64/1991. (XII. 17.) AB számú határozathoz.
[15] Polgári törvénykönyv, 9. §.
[16] "A magzatvédelmi törvény megfogalmazása szerint a magzat jogi értelemben nem személy, de az emberi élet csírája", mondja Lábady Tamás. L. Új Ember 1998. április 8.
[17] Az új egészségügyi törvény 216. §-a már a 24. hét letelte után perinatális halálról beszél, vagyis négy héttel előrehozza a határt, ahonnan kezdve a jog a méhen kívüli életre képesnek tekinti a magzatot. Ennek megfelelően a népjóléti miniszter 60/1997. (XII. 21.) NM számú rendelete a következőket mondja ki: "Halva születettnek (késői magzati halottnak) kell a magzatot nyilvánítani, ha 24 hétnél hosszabb ideig volt az anya méhében és az anya testétől történt elválasztás után az élet semmilyen jelét nem adta... Ha a magzat az anya testétől történt elválasztás után az élet semmilyen jelét nem adta és 24 hétnél rövidebb ideig volt az anya méhében, (...) vetélését (korai, illetve középidős magzati halált) kell megállapítani." Innentől kezdve kötelezi a jog az orvosokat, hogy minden szakmailag lehetőt tegyenek meg az életjeleket mutató lény életben tartásáért. A határidő előre hozásának aggályos következményeiről l. Szigeti Ildikó Világra segített haldoklók című cikkét, Népszabadság 1998. május 16. Az abortusz hatályos szabályozását azonban nem érinti a módosítás, mivel a Törvény a 20. hét után már csak abban az esetben engedi meg a művi vetélést, ha a terhesség folytatása a nő életét veszélyezteti, vagy ha a magzat a méhen kívüli élettel összeegyeztethetetlen károsodásban szenved.
[18] Btk 30. § A paradigmatikus példa a klasszikus ókorból származik: két hajótörött kapaszkodik egy deszkába, mely csak az egyiküket képes a víz felszínén tartani.
[19] Legalábbis addig, amíg a magzat képessé nem válik a méhen kívüli életre. De a már életképes magzat életének megszakítását a nyugati világban ismeretes abortusz-törvények csak végszükség esetén engedik meg: akkor, ha a terhesség folytatása vagy a szülés a nő életét veszélyezteti, vagy ha a magzat az önálló élettel ellentétes rendellenességben szenved.
[20] Az ír alkotmány 8. kiegészítése szerint "Az állam elismeri a meg nem született ember élethez való jogát és, kellő figyelemmel az anya - ezzel egyenlő - élethez való jogára, törvényeiben garantálja e jog tiszteletét, és amennyire a gyakorlatban lehetséges, törvényei által garantálja e jog védelmét és elsőbbségét." Ennek megfelelően Írországban nem tekintik az abortusz tilalmát feloldó indoknak sem az életet közvetlenül nem veszélyeztető egészségkárosodás elkerülésének érdekét, sem azt a tényt, hogy a magzat erőszakcselekmény következtében fogant. L. Írország Legfelsőbb Bíróságának
- 111/112 -
ítéletét a Főügyész kontra X és Mások ügyben (1992. március 5.), Human Rights Law Journal 13. évf. 5-6. szám 210-229, valamint B. Girvin: Ireland and the European Union, a M. Githens és D. McBride Stetson szerkesztette, Abortion Politics c. kötetben, New York-London: Routledge 1996, 165-186. Minden más európai demokráciában a terhes nő egészségének veszélyeztetettsége és a magzat fogantatásának körülményei elégséges indokul szolgálnak az abortusz végrehajtásához. (Lengyelországnak nincs stabil abortusz-törvénye: 1993-ban a szejm az írországihoz hasonló jogszabályt fogadott el; ezt 1996-ban az új kormánytöbbség liberalizálta, majd a módosításokat az Alkotmánybíróság megsemmisítette, átmenetileg visszaállítva az 1996 előtti helyzetet.) Ezeket a feltételeket magában foglalta a magyar Országgyűlés elé terjesztett - és a megengedőbb B-variánssal szemben alulmaradt - A-variáns is.
[21] A német Szövetségi Alkotmánybíróság 1975. február 25-i ítéletében szintén azt mondja, hogy vannak (az életveszélynél kisebb) személyes kockázatok, melyek vállalását az állam nem követelheti meg a terhes nőtől, s ugyanakkor egyenesen úgy foglal állást, hogy nem szükséges eldönteni, vajon a nasciturus jogalany-e, vagy csak az élet objektív értékének alkotmányos védelmét élvezi. L. BVfGE 39, 41.
[22] L. BVfGE 39, 3. Az ítélet megsemmisítette a Bundestag által 1974. június 18-án (kis többséggel) elfogadott törvénymódosítást, mely a terhesség első 12 hetében az állapotos nő kérésére indokok kérése nélkül megengedte volna az abortuszt, s az új törvény megszületéséig ideiglenes szabályokat léptetett hatályba; ezek között szerepelt a "schwerwiegende Notlage" feltétele is, mely innen került át azután az új törvény rendelkezései közé.
[23] L. Zlinszky János párhuzamos véleményét a 64/1991. (XII. 17.) AB számú Határozathoz.
[24] Részletesebben elemeztem az elköteleződési folyamatot Az abortuszról. Érvek és ellenérvek c. könyvemben. Cserépfalvi, Budapest, 1992. 80-96.
[25] Lábady Tamás azt javasolja egy interjújában, hogy a "súlyos válsághelyzet" értelmezését a bíróságok végezzék el, hisz élet és halál kérdéseiben a bírák hivatottak ítélkezni. L. Magyar Nemzet 1998. március 25. A jelen cikk érvelése azonban nem függ attól, hogy ki képviseli az államot a "súlyos válsághelyzet" körülményeinek meghatározásakor, s ezért - ha helytálló - a bírói döntés alkotmányosságát is kizárja. Ha csak az abortuszt kérő nő döntheti el, hogy "súlyos válsághelyzetben" van-e, akkor az állam egyetlen hatalmi ág útján sem bírálhatja felül a döntést - a bírói hatalom útján éppoly kevéssé, mint valamilyen más úton.
[26] Arról, hogy a semlegesség a Magyar Köztársaság alkotmányának háttérelvei közé tartozik, az Alkotmánybíróság többször is nyilatkozott; l. a 30/1992. (V. 26.) AB számú határozatot a véleményszabadságról, valamint a 14/1995. (III. 13.) AB számú és 21/1996. (V. 17.) AB számú határozatokat a nemi erkölcsök szerinti hátrányos megkülönböztetésről.
[27] Surján László népjóléti miniszter expozéja az általános vita kezdetén, 1992. október 13-án.
[28] A Magyar Köztársaság Alkotmánya, 66. § (2) bekezdés.
[29] Alkotmány, 67. § (1) bekezdés.
[30] Alkotmány, 70/D. § (1) bekezdés.
[31] 54/1996. (XI. 30.) AB számú határozat.
[32] 44/1995. (VI. 30.) AB számú határozat.
[33] 43/1995. (VI. 30.) AB számú határozat.
[34] Az adatsorokat lásd az 1-3. sz. mellékletekben.
[35] Az egyszerűség kedvéért megengedem ezt a lehetőséget, bár az abortuszok alakulásának részletesebb - havi bontású - adatsorai inkább azt sugallják, hogy az átmeneti emelkedés véletlenül esett egybe a stabilizációs intézkedésekkel. A növekedés januárban kezdődött, amikor még Békési volt a pénzügyminiszter, és a kormányfő határozottan tagadta, hogy szükség lenne megszorító intézkedésekre. A Bokros-program bejelentését követően, áprilisban az abortuszok száma csökkent, majd májusban ismét nőtt, de a stabilizációs törvény elfogadása után már nem emelkedett tovább, hanem inkább csökkenő tendenciát mutatott. Az adatokat lásd a 4. számú mellékletben. A március és május közötti kilengés kicsivel erőteljesebb, mint az előző években, de ez minden. L. az 5. számú mellékletet.
[36] A népesség száma először 1981-ben kezdett csökkenni, s azóta évről évre csökken. A Központi Statisztikai Hivatal előrejelzése szerint 1998 és 2020 között további egymillió fős csökkenés várható. L. a KSH jelentését a kormány és az Idősügy Tanács számára; ismerteti: Népszava 1998. június 9.
[37] Alkotmány, 59. § (1) bekezdés.
[38] "A személyes adatok védelméről szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges." 59. § (2) bekezdés.
[39] 1992. évi LXIII. törvény, 2. § 2. b) pont.
[40] L. M.A. Glendon: Abortion and Divorce in Western Law. Cambridge, Mass.-London: Harvard University Press 1987, 59. Ugyancsak kételkedik a szigor hatékonyságában Andorka Rudolf, l. Gondolatok a népesedéspolitika "jó" és "rossz" eszközeiről c. cikkét a Magyar Tudomány 1990/2. számában, 146-156.
[41] L. például a német Szövetségi Alkotmánybíróság 1975-ös ítéletét.
[42] 1-004/1953. (II. 8.) MT minisztertanácsi határozat "az anya- és gyermekvédelem továbbfejlesztéséről". Hatályon kívül helyezte az 1-047/1956. (VI. 3.) MT számú határozat.
[43] L. Szabó A. Ferenc: Abortusz-tilalom anno. A Sándor Judit szerkesztette Abortusz és... c. kötetben. Medicina, Budapest, 1992.
- 112/113 -
[44] 1040/1973. (X. 18.) MT számú minisztertanácsi határozat, valamint a végrehajtásáról szóló 4/1973. (XII. 1.) EüM és 5/1973. (XII. 5.) EüM számú miniszteri rendelet. Hatályon kívül helyezte s új, liberálisabb szabályozást vezetett be a 76/1988. (XI. 3.) MT számú minisztertanácsi rendelet, valamint a végrehajtásáról szóló 15/1988. (XII. 15.) SZEM számú miniszteri rendelet.
[45] L. Andorka Rudolf: Gyermekszám a fejlett országokban. Gondolat, Budapest, 1987. 287-298. o.
[46] Ezen a téren még nagyon sokat lehetne tenni. A szexuális felvilágosítás hiányosságairól l. Surján László már idézett miniszteri expozéját az Országgyűlés 1992. október 13-i ülésnapján. Az olcsó és jó minőségű fogamzásgátló szerek hiányáról l. Kármán Irén: Meg nem született gyermekek, 168 Óra. 1998. 13. szám.
[47] L. Hann Endre: A közvélemény az abortuszról, Népszava 1998. április 18.
[48] A végszavazáson igennel szavazott 193 képviselő, nemmel 39 képviselő, és 33-an tartózkodtak.
Mellékletek
1. sz. melléklet
Abortuszok Magyarországon 1970-1998/1-2.
| Év | Abortuszok száma | abortusz/1000 15-49 éves nő |
| 1970 | 192 283 | 74 |
| 1971 | 187 425 | 70 |
| 1972 | 179 035 | 67 |
| 1973 | 169 650 | 63 |
| 1974 | 102 022 | 38 |
| 1975 | 96 212 | 36 |
| 1976 | 94 720 | 36 |
| 1977 | 89 096 | 34 |
| 1978 | 83 545 | 32 |
| 1979 | 80 767 | 31 |
| 1980 | 80 882 | 31 |
| 1981 | 78 421 | 31 |
| 1982 | 78 682 | 31 |
| 1983 | 78 599 | 31 |
| 1984 | 82 191 | 32 |
| 1985 | 81 970 | 32,1 |
| 1986 | 83 586 | 32,7 |
| 1987 | 84 547 | 33,1 |
| 1988 | 87 106 | 34,1 |
| 1989 | 90 508 | 35,2 |
| 1990 | 90 394 | 35,6 |
| 1991 | 89 931 | 35,2 |
| 1992 | 87 065 | 33,9 |
| 1993 | 75 258 | 29,2 |
| 1994 | 74 491 | 28,9 |
| 1995 | 76 957 | 29,8 |
| 1996 | 76 600 | 29,6 |
| 1997 | 74 000 | 29 |
| 1998/1-2 | 12 015 | - |
Forrás: Demográfiai Évkönyv 1979., 1989., 1996.
Statisztikai havi közlemény 1994/12., 1996/12., 1997/12., 1998/1-2.
2. sz. melléklet
Abortuszok száma Magyarországon 1970-1997
3. sz. melléklet
1000 15-49 éves nőre jutó abortuszok száma Magyarországon 1970-1997
4. sz. melléklet
Terhességmegszakítások száma Magyarországon havi bontásban 1994-1995
| Hónap | Terhességmegszakítások száma | |
| 1994 | 1995 | |
| I. | 6948 | 6998 |
| II. | 6200 | 6776 |
| III. | 6314 | 6980 |
| IV. | 6087 | 5957 |
| V. | 6433 | 7029 |
| VI. | 6505 | 6495 |
| VII. | 6471 | 6390 |
| VIII. | 6614 | 6423 |
| IX. | 5832 | 5583 |
| X. | 5387 | 5772 |
| XI. | 5899 | 6157 |
| XII. | 5801 | 5792 |
Forrás: Statisztikai havi közlemények 1995/2. KSH, Budapest.
5. sz. melléklet - Terhességmegszakítások száma havi bontásban
