Iustinianus Institutiói a kötelmet iuris vinculumként, jogi bilincsként határozzák meg, amely valamilyen magatartásra kényszerít bennünket. Ez a metafora a maga szemléletes képszerűségével sokat elárul a római jogtudósok gondolkodásmódjáról, amely valamelyest még a bizánci antecessorokat is jellemezte, mindenesetre szemben áll a mai jogi nyelv életközelinek jóval kevésbé nevezhető stílusával. Igaz, ha a "pénzmosásról" szóló 1994. évi törvényünkre,[1] vagy a hazánkban szintén új keletű "lebegő zálogjog" kifejezésre gondolok, akkor ismét jó úton járunk a jogi fogalomrendszer egyfajta posztmodern képvilága felé.
A jogi bilincs metaforája azonban mást is eszünkbe juttathat, nevezetesen azt, hogy az egyszer kialakult jogi fogalmak képesek arra, hogy úgy megbilincseljék, megbéklyózzák, gúzsba kössék a jogászi gondolkodást, hogy azoktól akár hosszú évszázadok múltán is alig lehet megszabadulni. Mert ahogy egy olasz filozófus, Francesco Orestano találóan megállapította, a fogalmak szolgának ugyan kitűnőek lehetnek, de úrnak annál rosszabbak ("I concetti possono essere dei buoni servitori, ma sono dei cattivi padroni"). A jogtudomány persze konzervatív tudomány (ha egyáltalában tudomány), és ez megnyilvánul abban is, hogy nem nagyon törekszik a fogalmi bilincsek lerázására. Sőt, sokszor hajlamosak vagyunk arra, hogy a jogi fogalmakat szinte természettől adott axiómaként fogadjuk el, holott azokat indokoltabb lenne olyan történetileg kialakult, tökéletlen képződményeknek tekinteni, amelyeket kétellyel és kritikával kell szemlélnünk. Különösen indokolt a kételkedés akkor, ha egy fogalom a több évszázados fejlődés során jelentéstorzulást szenvedett. Az ilyen dubiózus jogi fogalmak közé tartozik az ún. quasi delictumok kategóriája is, amelyekről a továbbiakban beszélni kívánok.
- 341/342 -
A középkorban kialakult quasi delictum terminus technicus eredete a császárkori római jogtudományba nyúlik vissza. A Digestában felvett idézetek tanúsága szerint a Gaiusnak tulajdonított Res cottidianae c. mű fejtette ki először, hogy azon kötelmek közül, amelyek nem contractusokból és nem is delictumokból származnak, tehát az obligationes ex variis causarum figuris körében egyesek olyanok, mintha az adós contractus alapján, mások pedig olyanok, mintha maleficium (vagyis delictum) alapján felelne (quasi ex contractu/maleficio teneri videtur). Tehát már ebben a műben, amely föltehetően Gaius Institutióinak a posztklasszikus korban "átdolgozott és bővített kiadása", megjelenik a kötelmek későbbi négyes felosztásának alapgondolata, jóllehet a Res cottidianae a kötelmeket keletkezési forrásuk szerint még három csoportba sorolja, és csak a harmadik csoporton belüli szemléletes jellemzésként alkalmazza a quasi szóval kezdődő, terminus technicusnak még nem tekinthető latin kifejezéseket.
Ez a didaktikai célokból alkalmazott jellemzés kimondottan elméleti felosztássá növi ki magát a iustinianusi Institutiókban, amelyek keletkezési forrásuk szerint már szerződésekből, delictumokból, szerződésszerű, valamint delictumszerű tényekből eredő kötelmeket különböztetnek meg. Ez a négyes felosztás a (poszt)gaiusi gondolat, vagyis a hármas felosztás továbbfejlesztéseként, ill. doktrinális kifejtéseként értékelhető. A kötelmek forrásainak eme új felosztásához még indokoltabb volt némi ideológiát (lehetőleg pozitív kritériumot) gyártani. Gaius (vagy tankönyvének posztklasszikus kori átdolgozója) ugyanis még nem akarta doktriner módon rendszerezni az ex variis causarum figuris csoportba tartozó tényállásokat, ezért a Res cottidianae tekintetében alighanem teljesen inadekvát lenne, ha a maradéktényállások jellemzésének alapjaként pozitív kritériumot keresnénk.
A iustinianusi Institutiókban az obligationes quae quasi ex delicto nascuntur kategória már egy önálló titulus (4, 5skk.) címeként szerepel, amely alatt a törvényerővel felruházott tankönyv - összhangban a Res cottidianaevel - négy tényállást sorol fel: a szabálytalan eljárásával az egyik peres félnek kárt okozó bíró felelősségét (iudex qui litem suam fecit), a lakó felelősségét a lakásából kidobott vagy kiöntött tárgyakkal okozott kárért (actio de deiectis vel effusis), a közterület fölé kihelyezett vagy kifüggesztett tárgyakkal okozott veszélyért való felelősséget (actio de posito vel suspenso) és végül a hajós és a fogadós felelősségét az utasokat ért lopásokért és dologrongálásért (actio furti/ damni adversus nautas caupones stabularios). Mindezekben az esetekben a felelőssé tett személy magánbüntetést, poenát köteles fizetni a károsult, ill. bizonyos esetkörben a feljelentő részére.
- 342/343 -
Egyes modern polgári törvénykönyvekben, mindenekelőtt a francia Code civilben, továbbá annak mintájára a belga, a luxemburgi, a louisianai és a chilei kódexben ma is megtalálható a quasi-délit (quasi offense, cuasi delito) kategória. A római jogászt ez a tény első látásra örömmel tölthetné el, de öröme nem tart túl sokáig. A quasi delictum e törvénykönyvek jóvoltából továbbélő fogalmának ugyanis dogmatikai, vagy ha úgy tetszik fenomenológiai értelemben sajnos nem sok köze van a római jog quasi delictumaihoz, annak dacára, hogy a quasi delictum római jogi és modern jogi fogalmát nem csupán névrokonság, hanem jogtörténetileg egyértelműen verifikálható genealógiai kapcsolat, mondhatni "egyenesági rokonság" is összeköti.
Ezt a leszármazást elég jól ismerjük, de annál kevesebbet tudunk arról, hogy milyen közös dogmatikai sajátosság kötötte össze egymással a négy kvázideliktuális tényállást a római jogban, ill. hogy ezek a tényállások miért nem minősülhettek "rendes" delictumoknak. A források e vonatkozásban nem szolgálnak egyértelmű felvilágosítással, és ennek megfelelően a szakirodalomban sem alakult ki communis opinio doctorum, csak elterjedtebb és kevésbé elterjedt hipotézisek ismeretesek. E hipotézisek megismerése előtt azonban tekintsük át röviden a római jog forrásaiban tárgyalt kvázideliktuális tényállásokat.
Ami a kötelességszegő bírót (iudex qui litem suam fecit) illeti -eredetileg a formuláris per esküdtbírájáról, később a császári hivatalnokbíróról van szó - ő azért a kárért felel, amelyet az egyik félnek helytelen ítélkezésével okozott, mégpedig akár szándékosan (pl. részrehajlásból), akár gondatlanságból (pl. az eljárási szabályok nem kellő ismerete folytán). Hogy ez a tényállás miért quasi delictumnak, és nem közönséges delictumnak minősült, az a jelek szerint már Iustinianus jogtudósai számára sem volt egészen világos. A Res cottidianae és az azt gyakorlatilag szó szerint ismétlő iustinianusi Institutiók szerint a bíró kötelességszegése azért quasi delictum, mert ez egy szerződésen kívüli, és valamiképpen vétkes cselekmény. Ez bizony elég gyönge magyarázat, még akkor is, ha kiegészítőleg ideértjük azt a forrásszövegből csak némi jóindulattal kiolvasható gondolatot, hogy a delictumok általában szándékos cselekmények, míg a iudex akkor is felel, ha szakmai járatlanságból (per imprudentiam) ítélkezett helytelenül. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a bírói jogkörben elkövetett károkozás tényállása a lex Aquilia szerinti közönséges károkozás (damnum iniuria datum) delictumának közvetlen fizikai (corpore corpori) okozást igénylő tényállásától markánsan eltér. Ez a körülmény elméletileg szintén fölmerülhetne a quasi delictummá minősítés okaként, a források alapján azonban ez nem verifikálható.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
