A bűncselekmény a létrendbeli helyét tekintve, a társadalmi valóságban végbemenő antiszociális, társadalmi értékelés szempontjából negatív irányú mozgásfolyamat, amelynek kifejtéséért felelős személlyel szemben a jogalkotó joghátrány alkalmazását helyezi kilátásba.
1. A bűncselekmény tehát nemcsak társadalmi jelenség, hanem egyúttal jogi jelenség is, ennélfogva a bűncselekmény-fogalmat úgy kell meghatározni, hogy ez a kettős jelleg együttes valóságát fejezze ki.
A klasszikus iskola művelői a bűncselekményt kizárólag jogi jelenségnek tekintették. A kriminálszociológusok mutatták ki elsőként, hogy a büntetendő cselekmények belső, szoros összefüggésben állnak a társadalmi viszonyokkal. A múlt század elején megfogalmazott, irányadónak tekinthető hazai vélemény szerint: "a büntetőjoggal való mélyebb és több oldalú foglalkozás a legújabb időkben uralkodó nézetté emelte azt, hogy a bünt. cselekmény nem merő jogi fogalom, hanem egyszersmind társadalmi jelenség is, vagyis a büntetendő cselekmény mindig és mindenütt társadalomellenes magaviselet."[1]
Jól látták a korabeli jogtudósok, hogy a joggal kapcsolatos fogalmak megalkotása nem egyszerű feladat. "A jog pszichikai fennállású jelenség, úgynevezett «belső» tapasztalás tárgya. Köztudomásúlag ilyen tapasztalási mód alapján sokkal nehezebb egyértelműen megragadni egy jelenség lényegét, mint a külvilágban fennálló és érzékszervek útján tapasztalható jelenségeket. E tapasztalási mód bőséges alkalmat nyújt a jog lényeges jegyeinek önkényes meg-állapítására s ennek következtében ugyanarról a jelenségről nagyon eltérő fogalmat alkotnak a jogtudósok."[2]
Ezek a megállapítások napjainkban is érvényesek, "...a tényállástant a bűncselekmény tana elébe helyező, rendkívül zsúfolt rendszerből az egyes szerzők lassan választották le az egyes fogalmakat, értelmezték ezeket újra, és próbáltak egy jobbat kialakítani. Úgyszólván minden magyar jogtudósnak megvolt a maga külön bűncselekmény fogalma és részben az eltérő jelentéstartalmat hordozó fogalomrendszere."[3]
2. A fogalmak sokszínűsége, különösképpen a bűncselekménytannak a vele szorosan összefüggő tényállástan körében történt fejlesztése, a klasszikus büntetőjogi iskola tanításán alapuló szemléletmód és módszertan alkalmazásához vezethető vissza.
A klasszikus büntetőjogi iskola a maga idejében a társadalmi és a jogi követelményeknek megfelelően építette fel a bűncselekménnyel kapcsolatos fogalomrendszert. A nullum crimen sine lege elvének a büntetőjogi gyakorlatban történt alkalmazása az állampolgárok biztonságérzését szolgálta a "jog" túlkapásaival szemben, egyúttal garantálta a társadalmi haladást elősegítő egyéni cselekmények és a társadalmi viszonyok zavartalan érvényesülését.
A társadalmi valóság-tartalom azonban sem a sine lege elvéből, sem pedig ennek az elvnek a büntető jogszabályban megjelenő jogi formula szövegezéséből nem tűnt ki. Ilyenformán a jogtudományra hárult a tudományos értelmezés feladata. Tisztázni kellett a crimen,
- 60/61 -
mint életjelenség és a lex, mint büntető jogszabály viszonyát, mindenekelőtt azt, hogy mitől és miért válik valamely emberi magatartás crimenné. A bűncselekmény formális törvényi meghatározásából következett, hogy materiális tartalom hiányában ezekre a kérdésekre csakis formális megközelítéssel lehetett választ adni.
A klasszikus büntetőjogi iskola a crimen és a lex viszonyának megjelölésénél a forma dat esse rei felfogást alkalmazta. Eszerint a társadalmi jelenségnek, a bűncselekménynek a lex, tehát a jogi jelenség ad létet. A lex pedig a szubjektum működéséből, a törvényhozó szuverén akaratából jön létre. A törvényhozói szuverenitás azonban nem lehet önkényes, meghatározott célt, a társadalom tagjainak védelmét szolgálja a társadalomellenes magatartásokkal szemben.[4]
A lex tartalmát a törvényi tényállások (tényálladékok) adják, amelyekben a törvényhozó antiszociális magatartástípusokat absztrahál a társadalmi valóságban végbemenő hasonló jellegű cselekményekből. Ilyen módon kölcsönhatás jött létre a jogi szubjektív és a társadalmi objektív jelenségek között, amelyben ugyan a társadalmi valóság az elsődleges, de a jogi szabályozás a meghatározó. Az egyes büntető jogszabályok rendelkező részébe foglalt cselekmények lényegében tilalmazott magatartások, amelyek tanúsítójára a jogalkotó joghátrány alkalmazását helyezi kilátásba.
Mivel a törvényi meghatározásból a valóságtartalom közvetlenül nem volt kimutatható, elkerülhetetlenné vált olyan következtetések kidolgozása, amelyek az állampolgárok számára érthetővé tették, milyen cselekmények elkövetésétől miért tartózkodjanak.
A büntető jogtudomány klasszikusai a büntető törvény normaszövegének elemzéséből egyszerű, közérthető tudományos bűncselekmény-fogalmat dolgoztak ki, amelynek középpontjában a büntetőjogi szabályozás állt, tehát nem az antiszociális cselekmény, hanem annak gondolati képe (Tatbild). Ennek szemléletében az a következtetés alakult ki, hogy az a cselekmény értékelhető crimen-ként, amely teljes egészében a lex-et megjelenítő valamely törvényi tényállás kereteibe illeszthető. Ha pedig a jogi formának megfelelő konkrét cselekmény megsérti a jogszabály mögött húzódó normát, ez szembefordulást jelent a jogi tilalmakkal, ennélfogva ellentétbe kerül a büntető jogszabály rendelkezésével. Az ilyen cselekmény jogellenes.
A bűncselekmény alapvető jellegzetessége tehát a normaszegés, ennek két jellemzője: a tényállásszerűség és a jogellenesség.
A jogellenesség elsősorban formális szabályszegést jelentett, a szabályszegés büntetőjogi értékelése pedig feltárta a normában konkretizált intézményes és kulturális értékeket, amelyek a cselekvők számára viselkedésük vonatkoztatási pontjaiként jelentek meg. A cselekmény jogellenessége, annak jogi értékelése folytán materiálisan is megmutatkozott a norma-alkotás révén büntetőjogi védekezési körbe vont konkrét érdeksérelem formájában.
A tényállásszerű és jogellenes cselekményt a közösség iránt felelősséggel tartozó antiszociális szubjektív beállítottságú bűnös ember tanúsítja. A büntetőjogi felelősségre vonásnak további feltétele, egyúttal a bűncselekmény-fogalom harmadik jellemzője, az elkövető bűnössége. A kriminálszociológiai irány a formalisztikus bűnösség fogalmat kiterjesztette a bűncselekmény pszichofiziológiai keletkezésére, a normaszegő személy tartós lelkiállapotát, egyéniségét igyekezett felhasználni a bűnösségi értékítélet megfogalmazásánál.
Általános jellemzésként megállapítható, hogy a klasszikus büntetőjogi iskola a bűncselekmény formai tulajdonságait illetően vitathatatlan eredményeket ért el, ezzel termékenyítő hatást gyakorolt a bűncselekmény-fogalom joglogikai értelmezésére. Ugyanakkor azonban a tudományos érdeklődést a bűncselekmény formastruktúrájának elemzésére, a tényállástan területére vitte át.
A tényállástanra alapozott bűncselekmény-fogalom a jogtudomány önmozgása folytán egyre inkább eltávolodott a büntetőjog és a társadalmi valóság objektív tényei közötti összefüggések és kölcsönhatások ábrázolásától. Ez az eltávolodás a következőkben foglalható össze:
A bűncselekménytan tudományos művelői arra törekedtek, hogy a büntetőjog-tudomány egyes fogalmai a formális logika szabályainak megfelelően kiépítsék a kapcsolatot, fogalmaik valóságtartalma azonban kevésbé érdekelte a szerzőket; fogalmaik elidegenedtek a valóságtól, azt hirdették, hogy a jogtudomány semmi más, mint a formális értékelések zárt rendszere; tételeiknek elsősorban tekintélyi alapja volt és ezeket vitathatatlanoknak tartották; mereven elzárkóztak egyéb tudományok elismerésétől, még azoknak a jelenségeknek is megalkották a maguk büntetőjogi fogalmát, amelyek meghatározására más tudományok voltak hivatva.[5]
3. Az előzőekben adott értékelés - ha nem is ilyen sarkosan - a neoklasszikus[6] irányultságú jelenlegi hazai büntetőjog-tudomány képviselőinek bűncselekmény tanára is vonatkoztathatók. A mértékadónak tartott tudományos nézetek fő irányvonala akként határozható meg, hogy a vizsgálódások a bűncselekményt, mint a társadalmi valóságban kézzelfogható változást előidéző emberi magatartást, a fogalomalkotásnál a formai szabályozásból logikai következtetésekkel vezetik
- 61/62 -
le. Ennélfogva szükségszerűen a formális logikai módszert és a metafizikai szemléletmódot alkalmazzák a valóságfolyamatok értelmezésénél is (az egységes bűncselekmény-fogalmat ontológiai és normatív mozzanatokra bontják). A bűncselekmény, mint normatíve szabályozott életjelenség lényege azonban ezzel ellentétben a valóság mozgástörvényein alapuló dialektikus szemléletmód alkalmazásával tárható fel.
A bűncselekmény-fogalom tudományos felépítésénél az elméleti szakembereknek nemcsak (az általuk tiszteletben tartott) mások elméleti fejtegetéseit kell figyelembe venniük, hanem alkalmazkodniuk kell a büntetőjogszabály rendelkezéseihez is. A törvényhozó az 1950. évi II. törvény megalkotásával a törvényi bűncselekmény-fogalmat kibővítette a társadalomra veszélyesség elemével. Ezzel megnyílt az út a normatív szabályozás társadalmi tartalmának tudományos vizsgálatára, az egységes bűncselekmény-fogalom rendszerében a jogi jelenségek és az életjelenségek lényegének, egymáshoz való viszonyának meghatározására. A büntető jogtudomány ehelyett 50 éven keresztül nem tett mást, mint kereste a társadalomra veszélyesség helyét a bűncselekmény-fogalom elemei között. Kétségtelen, hogy a társadalomra veszélyesség ideológiai telítettségű fogalomként jelent meg a Büntető Törvénykönyvben.[7] Emiatt a tudományos közvélemény idegenkedve viszonyult a társadalomra veszélyesség fogalmi elemkénti elismeréséhez és a büntető jogtudományban való értékeléséhez, még azután is hogy ez a fogalmi elem a későbbiekben fokozatosan megszabadult az ideológiai hátterétől.
A hazai büntető jogtudomány fejlődésében sajátos kettősség alakult ki. A társadalomra veszélyesség és a jogellenesség, továbbá a bűncselekmény és a tényállásszerűség fogalmai konkuráltak egymással. A társadalomra veszélyesség és a jogellenesség versengését az alternativitással próbálták kiküszöbölni, de úgy tűnik, hogy napjainkban a materiális jogellenesség egyre inkább kiszorítja a társadalomra veszélyesség fogalmának használatát.[8] A bűncselekmény fogalmának joglogikai értelmezése pedig odáig vezetett, hogy az általánosan elfogadott büntetőjogi dogmatika a bűncselekmény-fogalmat továbbra is a tényállástan keretei közé szorítja, és ebből a nézőpontból egyre újabb terminus technikusokat alkalmaznak a bűncselekmény, mint életjelenség magyarázatára. Megítélésünk szerint a jelenlegi hazai tudományos törekvések - bár kitűnő logikai elemzéseket tartalmaznak - nem elégítik ki a büntető jogalkalmazó igényeit. A tudományos gondolkodás szempontjából rendkívül fontosnak és hasznosnak tartjuk különféle cselekménytanok vagy okozatossági teóriák bemutatását és elemzését, de a gyakorlati büntetőjogász a munkája során nem azt vizsgálja, hogy adott bűncselekmény elkövetésében milyen szerepet játszottak, pl. a kauzális és a finális tényezők, hanem azt, hogy mely elméletek szolgálják leginkább a büntetőjog társadalmi feladatát, a közösség és az egyén jogi védelmét az érdekérvényesítését, a működését vagy a jogait sértő illetve veszélyeztető cselekményekkel szemben.
4. A társadalmi valóságnak, a jogalkotás és a jogszolgáltatás igényeinek megfelelő tudományos bűncselekmény-fogalom kialakításának alapfeltétele az egyes fogalmi elemek jellegének, funkciójának, kölcsönhatásának, a fogalomstruktúrában való elhelyezkedésének meghatározása, a tárgyi valóság és a szubjektív akaratot megtestesítő jogszabályi rendelkezések közötti összefüggések feltárása.
Véleményünk szerint a bűncselekmény-fogalom a jelenség- tulajdonság; tartalom-forma kategóriák alkalmazásával határozható meg.[9]
A bűncselekmény a tartalmát illetően életjelenség, amelynek objektív tulajdonsága a társadalomra veszélyesség, szubjektív jellemzője (tulajdonsága) a bűnösség, formai jellemzője (attribútuma) a tényállásszerűség.[10]
Ebben a felfogásban kívánjuk a jelenlegi hazai tudományos nézeteket a társadalmi valósággal szembesíteni.
A bűncselekmény fogalomrendszerében a cselekményt a tartalmi elemek között az első helyre tesszük. Ez felel meg a bűncselekmény lényegének, a cselekmény funkciójának a társadalmi valóságban.
- 62/63 -
A bűncselekményt életjelenségnek tartjuk, a legmagasabb rendű mozgásformának, amellyel az élővilágban csak az ember rendelkezik. A cselekmény belső (pszichikai) és külső (biofiziológiai) mozgás egysége, amelyek a cselekmény-folyamatban kölcsönös meghatározottságban állnak egymással. Ebből a koncepcióból kiindulva kívánunk rámutatni néhány olyan elméleti megállapításra, amelyek - megítélésünk szerint - eltávolodást mutatnak a valóságban létező cselekmény fogalmától.
1. A mai hazai büntető jogtudományban ismert felfogások kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy a cselekmény a bűncselekmény-fogalom genus proximuma, "fő fogalma", amelyre a többi fogalmi elem épül. A többi fogalmi elemen a tényállásszerűséget, jogellenességet (társadalomra veszélyességet) és a bűnösséget értik. Adósok azonban ezeknek a fogalmi elemeknek a cselekményhez és egymáshoz való viszonya megjelölésével, pontosítva azzal, hogy a differencia specifikaként érvényesülő tényezők mennyiben, milyen minőségben jellemzik a cselekményt, mint életjelenséget és milyen vonatkozásban alakítják az ember magatartását bűncselekménnyé.
2. Egységesek a nézetek abban is, hogy a cselekmény nem egyszerű biofiziológiai mozgás, hanem pszichológiai mozzanatokat is magában foglal. A szemléletmódokban ez a jellegzetesség a cselekmény objektív és szubjektív "oldalaként" jut kifejezésre. A két oldal megjelölés megbontja a cselekmény belső egyensúlyát.
3. Nem veszik kellőképpen figyelembe, hogy a bűncselekmény fogalomrendszerében a cselekmény kétféle minőségben szerepel. Egyrészt, mint a bűncselekménynek minősülő magatartás lényegadó tartalmi kelléke (életjelenség), másrészt a lényegadó jellegénél fogva mint a formastruktúra tárgyi oldalának szükségszerű tárgyi eleme (tényállási eleme). A tudományos meghatározások többségében a jogszempontú szemlélet érvényesül, a való élet tényeit a törvényi tényállástan keretében jogi tényekként tárgyalják, a cselekményfolyamat valóságos kialakulását, mozgatóerőit, a folyamatváltozás okait és ezek büntetőjogi értékelését meglehetősen elnagyolják.
4. Azok a tudományos elemzések, amelyek mégis helyt adnak a cselekmény életjelenségkénti vizsgálatának, éles különbséget tesznek a természetes cselekmény-fogalom és a büntetőjog számára megalkotott az ún. "redukált cselekmény" fogalma között. A redukált cselekmény-fogalom lényege a következő: "A valamennyi bűncselekményre egyaránt érvényes cselekményfogalomhoz úgy juthatunk, ha az általános cselekményfogalmat redukáljuk, azaz bizonyos tartalmi ismérveitől a büntetőjog szükségleteinek megfelelően megfosztjuk, úgy azonban, hogy mindaz megmaradjon, amire a bűncselekmény további fogalmi eleme ráépülhetnek.... a büntetőjogi szempontból redukált cselekményfogalmi cselekmény is szubjektív és objektív mozzanatok egysége, tárgyi oldala a hatóképesség, míg az alanyi oldala az akarat tartalmától megfosztott akarati forma, az ún. akaratlagosság".[11]
Ezzel a felfogással szemben véleményünk a következő: a társadalmi valóság tényein alapuló bűncselekmény-fogalom redukálása a bűncselekményre akkor helyes, igaz és célszerű, ha a szűkített cselekmény-fogalom megfelel mindazoknak a feltételeknek, amelyek a cselekményt, mint életjelenséget jellemzik.
Szerintünk a cselekménynek a valóságban nincs objektív és szubjektív "oldala", az oldalak szerinti tagozódás a törvényi tényállás szerkezetének felépítéséhez tartozik. A cselekmény, miként korábban már jeleztük, társadalmi jelenség, amelynek objektív tulajdonsága az, hogy a külvilágban változások létrehozására alkalmas. Ezt az alkalmasságot mondhatjuk ugyan hatóképességnek, de ez önmagában csak változás előidézésére való alkalmasságot jelent. A hatóképesség csak annyit tesz, hogy a cselekmény a cselekvőre, a társadalomra és annak tagjaira nézve különféle állapotváltozásokat idéz elő. Ezek lehetnek mindenkire nézve kedvezőek, pl. a jótett, és lehetnek a közösségre nézve kedvezőtlenek. A kedvezőtlen változások abban nyilvánulnak meg, hogy a cselekmény sért vagy veszélyeztet közösségi, illetve egyéni érdekeket. A cselekménynek ez a tulajdonsága a társadalomra veszélyesség fogalmának felel meg. A redukált cselekmény alanyi oldalaként megjelölt akaratlagosság a cselekvő személy szubjektumához kapcsolódik "csak a mozgás, nem pedig a mozgás következményeinek az akarását" jelenti.[12] A valóságban a cselekménynek nem alanyi oldala van, hanem szubjektív tulajdonság jellemzi, amely abban áll, hogy a cselekménnyel elindított mozgásfolyamat, illetőleg a mozgásfolyamat elindulásának lehetővé tétele a cselekvő személy szubjektív elhatározásának az eredménye. Az elhatározás létrejöttében értelmi, érzelmi- indulati és akarati pszichés tényezők vesznek részt. Az elhatározás a közösségi megítélés szempontjából lehet hasznos, kedvező, illetőleg a társadalmi elvárásokkal ellentétes célkitűzés. A célkitűzésnek a valóságban való megjelenítése, vagyis az ezáltal vezérelt cselekmény a tanúsító személy iránt tiszteletet, megbecsülést, elismerést, illetőleg rosszallást, szemrehányást vált ki a társadalom tagjaiban.
- 63/64 -
Ez az utóbbi pszichikai mozgás és az erre történő társadalmi reagálás a cselekmény szubjektív tartalmi tulajdonsága, az elkövető bűnösségének felel meg.
A redukált cselekmény "tárgyi oldala"-ként megjelölt hatóképesség, és az "alanyi oldala"-ként megjelölt akaratlagosság olyan jellemzők, amelyek nemcsak a bűncselekményre, hanem bármely más cselekményre is alkalmazhatók. Általános jellegüknél fogva nem képesek olyan differencia specifikaként érvényesülni, amelyek az általános cselekményfogalmon belül a bűncselekményt megkülönböztetnék az egyéb cselekményektől. Szükségtelen ennélfogva a büntetőjog számára külön cselekményfogalom kigondolása, mert a bűncselekményt jellemző differencia specifikák az általános értelemben vett "a hétköznapi" cselekményfogalomra is ráépíthetők.
5. A magunk részéről a hazai büntetőjog-tudomány kriminológiai műveltségű klasszikusainak több, mint egy évszázaddal ezelőtt kifejtett nézeteihez csatlakozunk.
A cselekvés fogalma "a büntetőjogban sem lehet más, mint az «életben», közönséges «nyelvhasználatban», a «lélektanban» stb."[13]
"A cselekvés fogalma és lényege a büntetőjogban ugyan az, ami a jogban és az életben általában. Különös büntetőjogi cselekvés nem létezik".[14]
Ezek szerint a cselekmény az ember és a környezete kölcsönhatásában érvényesülő, az egyén testi és lelki szükségletei által motivált céltudatos kétfázisú mozgásfolyamat. Az első fázis a pszichikumban zajlik le. Főbb mozzanatai: a szükségletek jelentkezése, a motívumok harca, a szükségletek kielégítésére irányuló célképzet kialakulása, a célképzet megvalósításának megfelelő magatartásmód elhatározása.
A szükségletek hiányállapotként jelentkeznek. A hiányérzet vagy a külvilágból érkező ingerek tudatosodásából (észlelet) vagy pedig az egyén belső izgalmi szintjének növekedéséből, változásaiból (pl. éhségérzet) ered. A szükségletektől motivált állapot a saját maga megszüntetésére irányul. Ebben a pszichikus folyamatban tudatos hajtóerők (motívumok) állnak szemben egymással. A motívumok közötti ellentétek oka, hogy az ember nem mechanikusan reagál a szükségletek jelentkezésére. Minden ember egyben személyiség is, önálló testi tulajdonságokkal, tapasztalatokkal, értelmi- és ítélőképességgel, érzelmi rendszerrel, kötelességtudattal, önálló akarattal rendelkező élőlény. Személyiségénél fogva általában alkalmas arra, hogy az egyéni tulajdonságainak megfelelően oldja meg a pszichikumában kialakult motivációs ellentéteket. A belső konfliktus formájában lezajló motivációs harcot olyan célképzet kialakulása zárja le, ami az adott körülmények között az aktuális személyiség (pl. ittas, fellelkesült, stb.) számára a legkedvezőbbnek tűnik. Létrejön a pszichikai fázis befejező mozzanata: a cselekményre és annak megvalósítási módjára vonatkozó elhatározás.
Ezt követi a második fázis: az elhatározásnak megfelelő pszicho-fiziológiai mozgás, amely a külvilági helyzet megváltoztatását foglalja magában. Az ún. külső mozgás, a cselekmény mindenki számára észlelhető formája nem azonos a csupán mechanikai vagy biofiziológiai változás- folyamattal. A pszichikum továbbra is működik, meghatározó jellege továbbra is érvényesül. A cselekmény a társadalmi valóságban az objektív és a szubjektív jellemzők szétválaszthatatlan egysége.[15] Ennélfogva a cselekmény objektív jellegzetessége (pl. különös kegyetlenség) a szubjektív tulajdonságot is kifejezésre juttatja. Ez az egység megfordítva is érvényes.
Azt a tényt, hogy a cselekmény objektív és szubjektív tulajdonsága a teljes cselekményfolyamatban megbonthatatlan egységet alkot, a természetes cselekményt bűncselekménnyé nyilvánító jogalkotó is figyelembe vette. Ez több törvényi rendelkezésből határozottan kitűnik (pl. a kísérlet büntethetősége, az erős felindulás, önkéntes elállás, mulasztás stb.). Nem kerülte el a törvényhozó figyelmét az sem, hogy a belső vagy a külső mozgás hiánya meghatározott feltételek között hátrányos külvilági változások elindítója lehet.[16]
1. A jelenlegi tudományos nézetek megegyeznek abban, hogy a társadalomra veszélyesség tárgyi elem, de kevés figyelmet fordítanak ennek a bűncselekményfogalom struktúrájában elfoglalt helye, minősége, kapcsolódása pontosítására. Többen jelenségként tárgyalják a társadalomra veszélyességet, holott az nem jelenség, mert önállóan nem nyilvánulhat meg, nincs önálló létformája. A társadalomra veszélyesség csakis a cselekményben létezik, mint annak tárgyi attribútuma.
2. Vitatható az a megállapítás is, hogy a cselekmény a hatóképessége révén kapcsolódik a külvilághoz és ezáltal válhat objektíve társadalomra veszélyessé. A cselek-
- 64/65 -
ménynek nem kell kapcsolódnia a külvilághoz, mert önmagában véve is - minden kapcsolódás nélkül - objektíve a külvilág jelensége. A bűncselekmény a társadalomra veszélyes jellege folytán nem kapcsolódik, hanem elkülönül a külvilágban léte2:ő egyéb cselekményektől.
3. A társadalomra veszélyesség az egyetlen bűncsekmény-elem, amelynek fogalmát a törvény meghatározza olyanképpen, hogy különös-konkrét felsorolásban tartalmazza azokat a társadalmi viszonyokat és struktúrákat, amelyek veszélybe kerülnek vagy sérelmet szenvednek. A törvényi fogalom-meghatározás ellenére a hazai büntetőjog tudomány jelenlegi művelői - mint már említettük - idegenkedve viszonyulnak a társadalomra veszélyesség szóhasználathoz és helyette a hagyományos materiális jogellenesség megjelölést használják. Általánosságban megfigyelhető a társadalomra veszélyesség és a materiális jogellenesség alternatív fogalomkénti felfogása.
Közismert az a nézet is, amely szerint a társadalomra veszélyesség nem más, mint "kodifikált objektív jogellenesség"[17] Ezt a "szellemes megállapítás"-nak elismert[18] koncepciót több szempontból aggályosnak tartjuk. A jogellenességet ugyanis nem lehet büntető jogszabályba foglalni, legfeljebb egyes tényeket, amelyek a kodifikáció folytán válnak jogellenessé. Ha már mindenképpen ragaszkodunk a jogellenesség szóhasználathoz, akkor ezt a tételt akként alakíthatjuk át, hogy az objektív jogellenesség kodifikált társadalomra veszélyesség.
További észrevételünk, hogy a társadalomra veszélyesség és a materiális jogellenesség közé nem tehető azonossági jel. A cselekménynek ez a kétfajta tulajdonsága nem fedi egymást. A pazarló gazdálkodás (amit sokan tévesen hűtlen kezelésnek tekintenek) pl. társadalomra veszélyes ténykedés, mert sérti a Magyar Köztársaság gazdasági rendjét és az állampolgárok vagyoni viszonyait. Büntetőjogi vonatkozásban azonban nem jogellenes, mert jelenleg nincs olyan büntető jogszabály, amely az ilyen gazdálkodási: büntetéssel fenyegetné.
Ugyancsak veszélyes a társadalomra a napjainkban már egyre aggasztóbban és agresszívebben megjelenő hatóság- vagy hivatalos személy megsértése. Az ilyenfajta cselekmények, amelyek a szólás- és véleménynyilvánítási szabadságjoggal való durva visszaélést fejezik ki, nemcsak az érintett személy vagy szerv becsületét, jó hírnevét sértik, hanem alkalmasak arra is, hogy a hatóságok elfogulatlan, jogszerű működésébe vetett állampolgári bizalmat, tiszteletet csorbítsák, tehát sértik és veszélyeztetik a hivatali és az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények tárgyát. Ezek a sértések azonban büntetőjogi szempontból nem jogellenes cselekmények, mert az Alkotmánybíróság a 36/1994.(VI.24.) számú határozatával a hatóság- vagy hivatalos személy megsértésének törvényi tényállását megsemmisítette.
Ezek ellentéteképpen hivatkozunk a Btk. 36. §-ának rendelkezésére, amely szerint nem büntethető az, akinek cselekménye az elbíráláskor már nem veszélyes a társadalomra. Ebben az esetben tehát az adott bűncselekmény-típus jogellenessége még fennáll, mert a típus-cselekményt szabályozó törvényi tényállás még létezik, de a jogellenesség jogkövetkezményei nem alkalmazhatók, mert a konkrét egyedi cselekmény nem sérti a fogalmi körébe vont életviszonyokat.
4. A társadalmi és a jogi megfontolások azt támasztják alá, hogy a büntető-jogszabályban meghatározott valóságtartalom megnevezéséhez szükségtelenné vált az, hogy a tudomány logikai következtetésekkel vezesse le a formális bűncselekmény-fogalomból a valóságmozzanatot.[19]
1. A cselekmény a létrendben biofiziológiai mozgásként jelenik meg, azonban ezt a mozgást nemcsak az anyagi világ erői irányítják, hanem ezeknek az erőknek a működését és megnyilvánulását felismerő értelemmel, öntudattal és önálló akarattal rendelkező társadalmi lény, az ember. A cselekmény kialakulásában és lefolyásában - mint már korábban említettük - a meghatározó a szubjektum céltudatos működése, a biofiziológiai, vagyis a külső mozgás irányának meghatározása, a mozgás lefolyásának vezérlése.
A cselekményt mindenfajta más (mechanikai, fizikai, biológiai) mozgástól az a tulajdonsága különbözteti meg, hogy meghatározója a személyiségen átszűrődő aktuális motiváció.[20]
Hazai klasszikusaink megfogalmazása szerint:
- 65/66 -
"...minden emberi cselekvés az ember jelleme és a motívum eredője." "A jellem fogalma alatt legtágabb pszichológiai értelemben lelki tulajdonságokat értünk. Valakinek jelleme alatt őt különösen megjelölő, másoktól megkülönböztető lelki tulajdonságait."[21]
Mivel a cselekmény társadalmi közösségben megy végbe, a társadalom tagjai a cselekmény jellegétől függően viszonyulnak magához a cselekményt tanúsító személyhez. A cselekmény irányultságától függően a társadalmi reakció lehet elismerő, közömbös vagy elmarasztaló.
Az önzetlenségből eredő, másokat segítő támogató jócselekedetek tiszteletet, elismerést, megbecsülést váltanak ki a közösség tagjaiban. Vannak olyan cselekmények, amelyek közömbösek a társadalom számára. Ezek általában az intim szférában zajlanak le. Nem vált ki társadalmi érdeklődést, hogy pl. az egyén naponta vagy hetente fürdik-e, hogy esténként színházba jár vagy a TV készülék előtt ül. Az intim szférában azonban akadnak olyan magatartások, amelyek a társadalom tagjainak nemtetszését, rosszallását váltják ki, de ezeket a társadalom eltűri (pl. dohányzás, italozás). Vannak viszont a magánszférában olyan viselkedések is, amelyeket a társadalom nem tolerál, sőt kifejezetten tilalmaz (pl. a kábítószer fogyasztást. Itt jegyezzük meg, hogy az intim szférában általánosságban elismert cselekvési szabadságra alapozva követelik egyesek a kábítószer fogyasztás tilalmazásának feloldását). Vannak végül a közösséget érintő olyan cselekmények is, amelyekre a társadalom nemcsak elitélően reagál, hanem a tanúsítóval szemben különféle joghátrányok alkalmazását követeli meg. A jogi tilalmazás folytán a cselekmény jogellenessé válik. A jogellenesség formailag jogszabályba ütközést jelent, általános jellemzője a cselekménynek. A tiltó jogszabály jellegétől függően megkülönböztetünk polgári jogi, munkajogi, fegyelmi stb. vétkességet, büntető jogszabályba ütközés esetében pedig az elkövető bűnösségét.
2. Mindezek figyelembe vételével a bűnösség fogalmát az általánosan elismert, többségi álláspontot képviselő koncepció a következőképpen írja le: "A bűnösség az elkövető és cselekménye közötti pszichikai viszony, amely miatt neki cselekményét felróhatjuk."
Ezzel a fogalom-meghatározással nem mindenben értünk egyet. Az elkövető és a cselekménye közötti "viszony" megfogalmazásból az tűnik ki, mintha az elkövető és a cselekménye egymástól független két jelenség lenne, a cselekmény függetlenül folyna a cselekmény tanúsítójától, és valamiféle összekötő, valamiféle viszony lenne szükséges ahhoz, hogy az egyén egyesüljön a saját cselekményével. A cselekmény és a bűnösség egymástól való függetlenségének szemléletére utal az a megállapítás is, hogy a ma uralkodó álláspont képviselői a bűnösséget egyértelműen egy konkrét cselekményhez tapadó jelenségként fogják fel. A valóságban a cselekmény és a bűnösség nem két különálló jelenség, hanem egymást kölcsönösen feltételező, egységben létező emberi megnyilvánulás, amelyben a jelenség a cselekmény, a bűnösség pedig ennek a jelenségnek a tulajdonsága, jellemzője.
A tényállásszerűség a bűncselekmény-fogalom rendszertani felépítésében a valóságtartalom (Sein) büntetőjogi formastruktúrája (Sollen), a társadalmi mozgást megjelenítő cselekmény megfelelősége azoknak a tilalmaknak, amelyeket a jogalkotó törvényi tényállásokba foglalt. A tényállásszerűség folytán válik a természetes cselekmény bűncselekménnyé, a valóság jelensége egyszersmind jogi jelenséggé is.[22]
A bűncselekmény a valóságban természetes formájában jelenik meg, mint pl. késszúrás, csonttörés, külső- vagy belső vérzés, egészségromlás stb. A felsorolt formák közös vonása az, hogy valamennyien az ember testi épségének vagy egészségének hátrányos megváltozását mutatják. Az ilyen változásokat előidéző cselekmények sértik az állampolgárok személyét - tehát veszélyesek a társadalomra - és amennyiben a sérelem előidézése a cselekményt tanúsító személy erre irányuló elhatározásának valóra válása, a társadalmi környezet rosszallását váltja ki az elkövetővel szemben, felelőssé teszi a tettéért. A felelősség érvényesítéséhez büntetőjogi jogkövetkezményeket kilátásba helyező törvényi rendelkezések szükségesek. A törvényi rendelkezések formája a törvényi tényállás, amely leírja a nemkívánatos cselekményt (diszpozíció) és annak joghátrányát (szankció). Valamennyi konkrét cselekményre lehetetlen külön-külön büntető jogszabály megalkotása, ezért a törvényi tényállás a konkrét cselekmények konkrét körülményeinek és ismérveinek általánosításával cselekmény-típusokat tartalmaz. Visszatérve az előzőekben felhozott példára, az ott felsorolt konkrét cselekmények törvényi tényállásban rögzített típusa: a testi sértés. A bűncselekmény leírását a törvényi tényállás rendelkező része, a diszpozíció tartalmazza. A társadalmi valóságban lefolyó konkrét cselekmény és a diszpozícióban emberi gondolkodás és absztrakció útján létrehozott, az objektív valóságban nem létező típuscselekmény közötti viszony az egyeskonkrét és az egyes- absztrakt logikai kategóriaként jellemezhető. Amennyiben az egyes konkrét az egyes
- 66/67 -
absztrakt alá vonható, a konkrét cselekmény büntetőjogi vonatkozásban diszpozíciószerű cselekmény, és mivel a törvényi tényállás a diszpozíción kívül szankciót is tartalmaz, büntethető cselekménnyé válik. A büntethetőség azonban nem jelent feltétlenül büntetendőséget. A törvényhozó a Büntető Törvénykönyv Általános és Különös részében több olyan körülményt tartalmaz, amelyek kizárják vagy megszüntetik a büntethetőséget.
Az objektíve társadalomra veszélyes és szubjektíve bűnös cselekmény csak akkor válik tényállásszerűvé, vagyis bűncselekménnyé, ha a tényleges cselekmény diszpozíciószerű és egyben büntetendő is.
A büntető jogtudomány hazai képviselői (ma is és korábban is) rendkívül szűkszavúan tárgyalják a tényállásszerűség, mint a bűncselekmény formai tulajdonságának fogalmát. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi hazai büntető-jogtudományban uralkodó felfogás szerint a tényállásszerűség azt jelenti, hogy a társadalomra veszélyes (többségi vélemény szerint materiálisan jogellenes) és bűnös cselekmény a Btk. Különös Részében szabályozott valamely bűncselekmény-típus jegyeinek megfelel, ennélfogva büntetni rendelt konkrét magatartás.
Tisztázatlan a tényállásszerűség meghatározása és a bűncselekmény-fogalom elemei közötti rendszerbeli helye, viszonya a diszpozíciószerűséghez, büntetendőséghez stb. A nézetek bizonytalansága, határozatlansága annak a következménye, hogy a tényállásszerűség nem a társadalmi valóságon, hanem a szubjektum működésén, a törvényhozói akarat megnyilvánulásán alapuló fogalom, ezért hiányoznak azok a ténylegesen létező tények, amelyek viszonylagos változatlanságukra tekintettel a fogalom-alkotás helyességét megerősítenék vagy gyengítenék.
A büntető jogtudomány nem öncélú ismeretrendszer. Feladata olyan elméleti tételek kidolgozása, amelyek a büntető jogalkotás és a jogalkalmazás megbízható, a társadalom érdekeinek megfelelő működését biztosítják. A tudomány nem szakadhat el a valóságtól, a tudományos megállapítások helyességét vagy helytelenségét a gyakorlat rendszeresen visszaigazolja. Az elmélet és a gyakorlat egymásra utaltsága a büntetőjogban, különösképpen a bűncselekmény jellegének, értelmezésének, a társadalmi életben betöltött funkciójának tekintetében mutatkozik meg. A technikai és a gazdasági fejlődés, és ezzel összefüggésben a társadalmi viszonyok állandó változása, a társadalmi együttélés a jogi rendezés számára folyton megújuló feladatokat ad. A büntetőjog csak úgy töltheti be társadalmi rendeltetését, ha helyesen ismeri fel a társadalmi valóságot és a felismerésnek megfelelően biztosítja az állampolgárok biztonságát és érdekeit az állandó változás eddig nem ismert olyan hátrányos kísérő jelenségeivel szemben, amelyek büntetőjogi védelmet igényelnek.
A büntetőjog leglényegesebb alapintézményére, a bűncselekményre vonatkozó jelenlegi hazai elméleti állásfoglalások - kevés kivétellel - a joglogikai, dogmatikai elemzéseket és az ezekből levont szubjektív következtetésekkel történő fogalomalkotást tekintik tudományosnak. Lényegében törvényi tényállási elemekre bontják a valóság tényeit. Megállapításaik valóságtartalma mércéjének a bírói meggyőződést, bírói értékelést tekintik. A bíró azonban közvetlenül nem érintkezik a külvilág valóságfolyamataival. A bírósági eljárást megelőző előkészítő eljárásban a nyomozó hatóság és az ügyész bogozzák ki a társadalmi valóságban egymással szorosan összefonódva, cselekvések és mulasztások kölcsönhatásából keletkező, objektív és szubjektív mozzanatokkal rendelkező, megengedett és tiltott magatartások szövevényéből azokat a tényeket, jelenségtöredékeket, alanyi és tárgyi bizonyítási eszközöket, amelyekből kialakítható a történeti tényállás legvalószínűbb képe. A bíró elé már valóban "redukált" és az előkészítő eljárásban részt vett személyek szubjektumán átszűrődött, jogi értékelés keretei közé szorított történésfolyamat kerül elbírálásra, amely a büntetőeljárás során egyre inkább eltávolodik az objektív valóságtól. Mindehhez hozzájárul még, hogy a bíróság csak annak a személynek a büntetőjogi felelősségéről dönthet, aki ellen vádat emeltek és csak olyan cselekmény alapján, amelyet a vád tartalmaz (Be. 2. §). A bíró csak a vád tárgyává tett cselekmény jogi minősítése tekintetében térhet el a vádtól. (Be. 70. §). Ezek a kötöttségek tovább szűkítik a bíró valóságmegismerésének lehetőségét.
Kétségtelen, hogy a jogtudomány művelésének megvannak a sajátos normatív jellegű törvényei, amelyekhez a vizsgálatok során alkalmazkodni kell. Nem vitatható, hogy a büntető jogtudomány jelenlegi hazai művelői a jogszempontú kutatásaikkal nemcsak hazai, hanem nemzetközi vonatkozásban is termékenyen gazdagították az egyetemes büntető jogtudományt. Ugyanakkor azonban nem hagyható figyelmen kívül a jogi jelenségek és a társadalmi jelenségek közötti szoros kölcsönhatás. Közismert, milyen jelentős mértékben mozdították elő a kriminálszociológiai ismeretek az addig normatív irányultságú klasszikus iskola tételeit alkalmazó büntető jogtudomány fejlődését, bizonyítva, hogy a társadalomnak megvannak a sajátos objektív mozgástörvényei, amelyek érvényesülése alól a büntető jogtudomány semmiképpen sem vonhatja ki magát. ■
JEGYZETEK
[1] Finkey Ferenc. A magyar büntetőjog tankönyve. Grill Károly Könyvkiadó Vállalat Budapest, é.n. 137.
[2] Losonczy István: Jogfilozófiai előadások vázlata. Szent István Társulat. Budapest, 2002. 218.
[3] Békés Imre (szerk.): Büntetőjog. Általános Rész. HVG Orac Lap-és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2002. 80.
[4] A büntetőjog-tudomány igen gazdag ugyanazon fogalom árnyalatbeli eltéréseinek megjelölésében. Az ember társadalmi (és ezen belül a büntetőjog számára értékesíthető) viselkedésére általában a Cselekmény szót, a büntetőjogszabályba (törvényi tényállásban) értékelt cselekményre a magatartás szót, míg a cselekmény büntetőeljárásjogi megjelölésére a tett szót használja. Ugyanez megfigyelhető a külföldi nyelvhasznalatban is (pl. a német nyelvben : Verhalten, Handlung, Tat).
[5] Lásd: Földvári József: Magyar büntetőjog Általános Rész. Osiris Kiadó. Budapest, 2002. 44.
[6] Földvári József: i.m. 76.
[7] A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1962. 37-41.o; Kádár Miklós - Kálmán György: A büntetőjog általános tanai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1966. 217-222.
[8] Lásd: Békés Imre: i.m. 78.
[9] A tartalom-forma viszonyának értelmezése tekintetében teljesen egyetértünk a ma már kissé feledésbe menő korábbi hazai véleményekkel. Lásd többek között: Horváth Tibor: Az élet, testi épség, egészség büntetőjogi védelme. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1965. 138-139.; Földvári József: A büntetés tana. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1960. 246. A jelenség-tulaj donság fogalompár összefüggéseinek helyes értelmezését azonban az általunk egyik szerzőnél sem tapasztaltuk. A fogalmi elemek közötti viszony megjelölése helyett "a bűncselekmény ismérveinek" felsorolását alkalmazzák. Az első ismérv: a tényállásszerűség, a második a jogellenesség (társadalomra veszélyesség), a harmadik a bűnösség. Ez a sorrend azonban nem felel meg a valóságnak. A jogalkalmazó az első lépcsőben azt vizsgálja: mi történt, és ki az elkövető. Ha a történés a büntetőjogi védekezési körbe vont társadalmi viszonyok hátrányos megváltoztatására irányult vagy tényleges hátrányt okozott, akkor a második lépcső: a cselekmény tanúsítója terhére róható-e a jelenség változása. A jogalkalmazók első sorban tehát a történeti tényállást állapítja meg; vagyis az adott cselekmény veszélyes-e a társadalomra és az elkövető bűnös-e. Ezek után kerül sor a cselekmény büntetőjogi minősítésére, vagyis hogy a történeti tényállás melyik törvényi tényállás kereteibe illeszthető. Ha tehát sorrendbe kívánjuk állítani a bűncselekmény ismérveit, akkor a sorrend a következő: cselekmény, társadalomra veszélyesség, bűnösség, és végül tényállásszerűség.
[10] Ezt a koncepciónkat korábban már kifejtettük a "Megengedett kockázat a büntetőjogban" c. monográfiánkban. Akadémiai Kiadó Budapest, 1988. 44-56.
[11] Nagy Ferenc- Tokaji Géza: A magyar büntetőjog általános része. Szeged, 1933. 33. Hasonló a nézete más hazai szerzőknek is. Lásd: Békes Imre i.m. 98.o; Wiener A. Imre (szerk.): Büntetőjog Általános rész. KJK-Kerszöv. Jogi és Üzleti Kiadó Kft, Budapest. 2002. 65
[12] Bekes Imre: i.m. 98.
[13] Irk Albert: A magyar anyagi bünetőjog. Pécs, 1933. 133.
[14] Finkey Ferenc: A magyar bünetetőjog tankönyve. Grill Károly Könyvkiadó Vállalat. Budapest, év. 165.
[15] A büntetőjog szamára is irányadó cselekmény-fogalom meghatározásánál Liszt tanítványa és munkatársa Irk Albert, valamint Földvári József tételeit vettük alapul. Lásd: Irk Albert: i.m. 134-136. Földvári József: Bünetetőjog... 99-101.
[16] Nem tartozik szorosan ehhez a témához, de néhány megjegyzést szükségesnek tartunk. A hazai büntetőjog-tudomány képviselőinek véleménye egyöntetűen megegyezik abban, hogy a mulasztás, a cselekvés hiánya azonos a cselekményre kötelezett személy be nem avatkozásával a tőle függetlenül
[17] Nagy Ferenc - Tokaji Géza: i.m.66.
[18] Békés Imre: i.m.85.
[19] Felfogásunkat támasztja alá Finkey megállapítása: "a büntetendő cselekménynek a szorosan vett jogi ismérvein kívül egy további általános ismérve a társadalomellenesség, vagy társadalmi veszélyesség." Finkey Ferenc: i.m. 137.
[20] Személyiség az ember, amennyiben önmagára és a környezetére nézve tapasztalatokkal vagy tanulással (utánzással) megszerzett és a tudatában megrögződött ismeretanyaggal és ítélőképességgel rendelkezik, és a társadalomban ennek megfelelő magatartással képes alakítani önmagát, környezetét, és társadalmi viszonyait. A személyiség az ember egyéni tulajdonságainak sajátos összessége, az egyén lelki életének összjellege, azoknak a belső feltételeknek egymásba kapcsolódó összessége, rendezett felhalmozódása, amelyek a külső környezeti hatásokra alakulnak ki, és amelyeken keresztül az újabb külső hatások átszűrődnek. Minden egyes ember lelki életében - a lelki élet általános törvényszerűségei mellett - sajátos egyéni összefüggések állnak fenn, és ezek egységes, oszthatatlan egységet alkotnak, csak az individuumra jellemző testi és lelki megnyilvánulásokkal.
[21] Irk Albert: i.m. 134-136.
[22] Lásd: Földvári József: Büntetőjog... 83.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ny. egyetemi tanár, a jog- és államtudományok doktora.
Visszaugrás
