Azon bűncselekményeket, melyek elkövetője tettesi minőségben kizárólag valamely törvényben meghatározott speciális tulajdonsággal rendelkező egyén lehet, különös bűncselekményeknek (delictum proprium) nevezzük. A személyes kvalifikáltság kapcsolódhat életkorhoz, állampolgársághoz, családjogi, illetve eljárásjogi kötelezettségek teljesítéséhez, valamint hivatáshoz.[1] A speciális alanyok ezen utóbbi csoportjába tartoznak a Btk. XLV. Fejezetében írt katonai bűncselekmények tettesei. Az alany megjelölésére - a bárki által elkövethető (közönséges) bűncselekményekhez hasonlóan - ezen deliktumok tényállásai is az "aki" megnevezést használják, ugyanakkor katonai bűncselekményt a Btk. 127. § (3) bekezdése értelmében kizárólag katona követhet el.
Büntetőjogunk 2013. július 1. napjától hatályos rendelkezése szerint a Magyar Honvédség tényleges állományú[2], a rendőrség, az Országgyűlési Őrség, a büntetés-végrehajtási szervezet, a hivatásos katasztrófavédelmi szerv, valamint a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagjai minősülnek katonának.[3]
Írásomban a katona büntető anyagi jogi fogalmának megalapozottságát vizsgálom. A speciális alanyiság jogdogmatikai hátterének megvilágítását követően áttekintem a jogtörténeti hagyományokat, majd a levonható következtetések alapján kritika alá vonom büntetőjogunk fentiekben ismertetett rendelkezését. Végezetül a jogalkalmazás során felmerülő fontosabb kérdések megválaszolásával igyekszem rámutatni, miért bír jelentőséggel a fogalom-meghatározás.
Az ország függetlenségének, területi épségének, határainak, valamint törvényes rendjének védelme, a közbiztonság és a közrend fenntartása, illetőleg - részben ezek által - az emberek sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogai érvényesülésének biztosítása az állam kötelessége.[4]
Magyarország ezen alkotmányos kötelezettségeit a Magyar Honvédség, a rendőrség és a nemzetbiztonsági szolgálatok fenntartásával és működtetésével biztosítja, melyek hatékonyságáról akkor beszélhetünk, ha egységes irányítás szerint működnek, soraikban pedig szigorú függelmi, illetőleg szolgálati rend, valamint fegyelem uralkodik.
- A fegyelem a jogszabályokban, belső rendelkezésekben és az elöljárók által meghatározott követelmények teljesítését, végrehajtását jelenti, melynek megvalósítása és fenntartása minden katona kötelessége.[5] A fegyelem - Helmut von Moltke találó megfogalmazása szerint - "a hadsereg lelke, amely nélkül az a háborúban hasznavehetetlen, a békében pedig veszedelmes."[6]
- A szolgálati rend a kötelességek teljesítéséhez és a feladatok végrehajtásához szükséges, jól kidolgozott és a gyakorlatban érvényesülő szervezeti és működési rendet, a jogosultságoknak és kötelezettségeknek mindenki számára történő pontos meghatározását, a katonai élet- és szolgálat minden területére kiterjedő tevékenység személyi és dologi feltételeinek biztosítását jelenti. A katonai szolgálati rendet - mint a katonai fegyelem megteremtésének és folyamatos fenntartásának alapját - mindenkor be kell tartani és tartatni.[7]
- A függelem a szolgálati rend és fegyelem alapja, biztosítja az elöljáró és más szolgálati közeg, illetve feljebbvaló jogát a parancs és egyéb rendelkezés adására, valamint meghatározza az alárendelt kötelezettségét a parancs teljesítésére.[8]
A hon- és rendvédelmi szervek rendeltetésszerű működésének fenntartásához fűződő társadalmi érdek, mint a katonai bűncselekmények általános jogi tárgya tehát feltételezi a fegyelmet, a szolgálati rendet, illetőleg a függelmi viszonyokat sértő magatartások elleni hatékony fellépést.
E tényezők érvényesülése azonban csak a katonai testületek és a kötelékükhöz tartozó személyek között fennálló sajátos jogviszony keretei között bír jelentőséggel. A hon- és rendvédelmi szervezetek hatékony működését ugyanis a katonák személyes felelősségérzetén alapuló engedelmességi készsége biztosítja, mely alapján az állo-
- 263/264 -
mány tagja - egyéni érdekeit háttérbe szorítva, a szolgálati rend által biztosított keretek között - végrehajtja a jogszabályokban foglaltakat, valamint az elöljárói által meghatározottakat. Ennek során tiszteletben kell tartania az állam, valamint az állampolgárok közösségének érdekeit, a jogszabályokat, a szolgálati tekintélyt, végezetül pedig a szervezeti hierarchián belül elfoglalt pozíciójából adódó kötelességeit, így köteles felelősséggel viseltetni elöljárói, illetve alárendeltjei iránt.
Mindezekből következik, hogy a hon- és rendvédelmi testületek állományába tartozó személyek speciális jogalanyiságát ezen sajátos jogviszony, illetőleg az abból fakadó álláskötelmek alapozzák meg.[9]
Erre tekintettel a katonai deliktumok szinte kivétel nélkül sajátképi különös bűncselekmények, ami azt jelenti, hogy ha az elkövetési magatartást nem katona valósítja meg, az nem minősül büntetendő cselekménynek. A nem sajátképi katonai bűncselekmények jellemzője ugyanakkor, hogy büntetési tételük súlyosabb, mint azon bűncselekményeké, melyeket az elkövetési magatartást megvalósító, ám személyes kvalifikáltsággal nem rendelkező személy követ el.[10]
Ma is érvényes tehát az a római jogban gyökerező elv, mely szerint némely elkövetési magatartás kizárólag akkor büntethető, ha alanya katona, míg más elkövetési magatartás súlyosabban büntetendő cselekmény megállapítására alkalmas, ha tettese a katonai testületek tagja.[11]
Az elméleti háttér megvilágítását követően tekintsük át, kik minősültek büntetőjogi értelemben katonának az egyes történelmi korszakokban.
Büntető anyagi jogunk első ismert forrásai, a hadirendtartások expressis verbis nem határozták meg, kik lehettek alanyai a korabeli katonai deliktumoknak.[12] Ennek ellenére az elkövetői kör jól meghatározható volt, hiszen a rendtartások hatálya - a római jogi hagyományokkal egyezően - csak azokra terjedt ki, akik megtartásukra a hadbíró előtt katonai esküt (sacramentum militare) tettek.[13]
A kiegyezést követően - az 1867. évi XII. törvénycikk 11. §-a alapján - hazánk jogrendjének részévé vált az 1855. évi január 15. napján kelt osztrák katonai büntető törvénykönyv, melynek III. cikke és 142. §-a kimondta, hogy katonai bűncselekmények alanyai azon (ún. combattans) személyek lehetnek, akik a katonai szolgálati eskü letétele által a katonai állásból folyó különös kötelességek teljesítését ünnepélyesen megfogadták.[14] Ezen keretdiszpozíciónak tekinthető rendelkezést az 1868. évi XL. törvény 2. §-a és 54. §-a, az 1868. évi XLII. törvény 10. §-a, valamint a belügy- és honvédelmi miniszter által 1881. október 1. napján a magyar királyi csendőrség számára kiadott szervezeti és szolgálati utasítás 8. §-a töltötte ki tartalommal oly módon, hogy a császári nyílt parancs hatálya alá rendelték a hadsereg, a haditengerészet, a honvédség, a népfelkelés, azaz a fegyveres erők és a csendőrség - tényleges szolgálatot ellátó[15] - állományát.[16] Ezzel együtt a katonai egyéneket kivették az 1878. május 29. napján kihirdetett Csemegi-kódex (1878. évi V. törvénycikk) hatálya alól.[17]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
