Robert C. Post[1]: Egy elhibázott szólásszabadságelv sajnálatos következményei* (IMR, 2026/1., 5-19. o.)

https://doi.org/10.59851/imr.15.1.1

Az elmúlt legalább fél évszázadban az amerikaiak elkötelezettek voltak egy olyan "szólásszabadságelv" mellett, amely szerint a beszédet ösztönözni kell, mivel az hozzájárul a tudás gyarapításához, lehetővé teszi a személyes autonómia kifejlődését és elősegíti a nemzet önkormányzását. Ebben az esszében amellett érvelek, hogy ez az elvont szólásszabadságelv alapvetően téves. A beszéd értéke ugyanis abban a társadalmi gyakorlatban rejlik, amelyen belül maga a beszéd megjelenik. A beszéd ösztönzése akkor indokolt, ha előmozdítja annak a társadalmi gyakorlatnak a célját, amelynek a része. Alkotmányjogi szempontból a kommunikáció által létrehozott legfontosabb társadalmi gyakorlat a nyilvánosság, amelynek 18. századi kialakulása lehetővé tette a demokratikus önkormányzást. Egy demokrácia egészsége attól függ, hogy a nyilvánosság képes-e olyan közvéleményt létrehozni, amely legitimálja az államot. Ez viszont az adott nemzet politikájának minőségén múlik, nem a beszéd mennyiségén. Azok az amerikaiak, akik a jelenlegi válság megoldását a szólásszabadságelvhez való visszatérésben látják, lényegében félreértik a mostani vészhelyzet természetét. A politikát kell kijavítanunk, nem a beszédet.

Egyre növekszik a szabad szólás jövőjével kapcsolatos pesszimizmus az Egyesült Államokban. A politikai spektrum minden oldaláról érkező keresztes lovagok mind elkötelezettnek tűnnek a kifogásolható vélemények elfojtása iránt.[1] Félő, hogy az amerikaiak elveszítik érdeklődésüket az őszinte és építő jellegű párbeszéd iránt. A nyilvános eszmecserében való részvétel túlságosan költségessé vált. Attól tartunk, hogy a "helytelen" beszédet eltörli a baloldal vagy megfélemlíti a jobboldal.

- 5/6 -

Ezt a kétségtelenül aggasztó helyzetet csak akkor lehet kezelni, ha előbb pontosan megállapítjuk a kiváltó okait. Széles körben elterjedt nézet, hogy ezt a kérdést a szólásszabadság problémájaként kell értelmezni. Úgy képzeljük, hogy a válság megoldódna, ha a szólás szabadabb lenne. Ez a diagnózis azonban rossz irányból közelít: az előttünk tornyosuló akadály nem a szólásszabadságból, hanem a politikából keletkezik. Azért romlott le a szólásra való képesség, mert megfertőződött a politika. Azért értjük félre a problémát, mert az amerikai kultúra megszállottja annak, amit ma a szólásszabadság elveként ismerünk. Ez egy meglehetősen félreértett elv. A téves értelmezések éppoly mélyen gyökereznek, mint amilyen fontos következményekkel járnak.

Kiindulásként vegyük a New York Times szerkesztőségének 2022-ben megjelent tipikus és sokat vitatott, America Has a Free Speech Problem című véleménycikkét. A vezércikk első mondata arra figyelmeztet, hogy az amerikaiak "kezdik elveszíteni" azt az "alapvető jogukat", hogy "nyíltan, a megszégyenítéstől vagy a kiközösítéstől való félelem nélkül hangot adhassanak véleményüknek és kifejezhessék gondolataikat".[2] Az írás nem az állami szólásszabályozásra összpontosít - amely az első alkotmánykiegészítés felségterülete -, hanem magának a szólásszabadságnak a legalapvetőbb kérdéseire. Arra biztatja az amerikaiakat, hogy biztosítsák egymás számára az alapvető jogot bármely elképzelésük kifejezésére. A cikk szerint minél többen közölhetik a gondolataikat, annál inkább gyógyul a politika. Azt sugallja, hogy a politika jelenlegi ficamát a több beszéd teszi helyre.

A szerkesztőségi cikk által felvázolt értelmezés nem szokatlan.[3] A szólásszabadságelvnek számtalan híve van. Mindazonáltal a cikk a szabad szólás fogalmának téves értelmezésén alapul. Bármit fejezzen ki is a "szólásszabadság", az nem azt jelenti, hogy a korlátok nélküli véleménynyilvánítás önmagában kívánatos lenne. Ugyanígy azt sem jelenti, hogy a több beszéd mindig jobb. Ezt világosan beláthatjuk, ha egy extrém példát veszünk: azok, akik megállás nélkül beszélnek, és nem tudják türtőztetni magukat, nem a szólásszabadság értékét példázzák, inkább csak narcisztikusak. A korlátlan önkifejezésnek legfeljebb az üvöltésterápiában lehet helye - bárhol máshol aligha.

Az emberek többsége kellő diszkrécióval fogalmazza meg a gondolatait. Lehet, hogy ellenszenvet érzek a barátom felesége iránt, de tartózkodom attól, hogy ezt olyan módon közöljem vele, amely megbánthatja őt. A beszéd minden emberi kapcsolat alapja, ám egyetlen emberi kapcsolat sem létezhet tapintat vagy diszkréció nélkül. Egyetlen barátság sem viseli el a kölcsönös tisztelet alapvető normáit felrúgó, korlátok nélküli kommunikációt. A több beszéd nem mindig jobb.

Kétségtelen, hogy a barátság őszinteséget és spontaneitást is igényel. Időnként a barátoknak olyan igazságokat is ki kell mondaniuk egymásnak, amelyek kellemetlenek vagy nehezen közölhetők. Akkor hogyan lehet egyensúlyt teremteni a szabadon szólás és a tapintat iránti igény között? A válasz az, hogy úgy kell megszólalnunk, hogy az a lehető legjobbat tegye a

- 6/7 -

barátságnak. Akkor beszéljünk és akkor gyakoroljunk önmérsékletet is, amikor éppen az szolgálja a barátság javát.[4] A célul kitűzött érték tehát a barátság, nem pedig a több beszéd.[5]

Ugyanez a logika szinte minden más emberi kapcsolatra is érvényes. A beszédet nem a beszélő szolipszisztikus nézőpontjából kell értékelni. Az a beszéd értékes, amelyik javítja a kapcsolat minőségét, míg az, amelyik csökkenti annak értékét, kerülendő. Vegyük például az ügyvédet, aki a bírósághoz vagy az ügyfeléhez szól. Nem mondja ki egyszerűen azt, amit gondol, és nem is lenne jó, ha megtenné. Az ügyvéd célja nem a lehető legtöbb szó kimondása, hanem az, hogy a lehető legjobb eredményt érje el az ügyfele számára. Ennek érdekében egyensúlyt kell találnia az őszinte véleménynyilvánítás és a tapintatos önmérséklet között.

Jogászprofesszorként én magam sem az általam kimondott szavak mennyisége alapján értékelem az óráim sikerét. Csak nagyritkán mondom ki azt, ami épp az eszembe jut. Ehelyett igyekszem úgy beszélni, hogy az maximalizálja az óráim oktatási értékét. Ez azt jelenti, hogy mindig egyensúlyt tartok az önmérséklet és a spontán önkifejezés között. Nincs a szabad szólásnak olyan elve, amelyik felülírhatná ezt az egyszerű, alapvető és egyetemes logikát.

Mindez azt jelzi, hogy a New York Times szerkesztőségi véleménycikkének állítása - bár a folyamatos ismételgetés miatt ismerősnek tűnhet - alapvetően téves. Az elvont szólásszabadságelvek rendszerint a korlátok és gátlások nélküli szóáradat kívánatosságát sugalló, kimondatlan és bizonyítatlan alaptételeken nyugszanak. Ám a való életben, jól tudjuk, az emberi beszéd mindig valamilyen konkrét kapcsolat kontextusában valósul meg. Ez azt jelenti, hogy soha nem a szólást mint olyat értékeljük. Sokkal inkább azoknak a kapcsolatoknak az értékét tartjuk szem előtt, amelyekbe a beszéd beleágyazódik. Nem a barát szavait becsüljük, hanem magát a barátságot. Az ügyvéd ékesszólása és tanácsa is csak annyiban fontos, amennyiben előmozdítja a jog uralmát. Az órai diszkusszió sem önmagáért lényeges, hanem csak annyiban, amennyiben elősegíti az oktatást. És még sorolhatnánk. Ezek az értékítéletek tartalmi és kontextuális természetűek.

Azonban amikor elvontan beszélünk a szólásszabadságról, hajlamosak vagyunk szem elől téveszteni ezt az alapvető felismerést. Hasonlóan a New York Times szerkesztőségi véleménycikkéhez, majdhogynem azt képzeljük, hogy minél többet beszélünk, annál inkább igazoljuk a szólásszabadságelvet. Ez a tévedés pedig jól példázza az absztrakció megtévesztő vonzerejét. Ha csak a beszédre összpontosítunk és szem elől tévesztjük annak kontextusát, olykor úgy tűnhet,

- 7/8 -

mintha maga a beszéd teremtene meg számos fontos értéket. Gyakran halljuk például azt, hogy a szólásszabadság nélkülözhetetlen a világról való ismereteink gyarapításához.

Az amerikai jogi gondolkodásban a szólásszabadságnak ez a felfogása Oliver Wendell Holmes Jr. 1919-es, az Abrams v. United States ügyhöz írt úttörő különvéleményéből ered, amely lényegében megteremtette a modern első alkotmánykiegészítés doktrínát.[6] Holmes így érvelt:

De amikor az ember felismeri, hogy az idő sok harcos hitet megdöntött már, akkor esetleg még a saját viselkedésének alapjaiba vetett hitnél is jobban elhiszi, hogy az áhított végső jó a gondolatok szabad cseréje révén érhető el inkább, hogy az igazság legjobb próbája az, hogy a gondolat elég erős-e ahhoz, hogy kivívja saját helyét a piaci versenyben, és hogy az igazság az egyetlen alap, amelyen az ember kívánságai biztonsággal teljesíthetők. Legalábbis ez az alkotmányunk elmélete. Kísérlet ez, ahogy az élet maga is próbálgatás.[7]

Holmes gondolatainak visszhangja felismerhető a New York Times szerkesztőségi cikkében is, amely kijelenti: "A szólás és a véleménynyilvánítás szabadsága elengedhetetlen az emberi lények világról szóló igazság- és tudáskereséséhez." Ha azonban alaposan megvizsgáljuk ezt az állítást, láthatjuk, hogy az csupán féligazság, amely elfedi, miként is beszélünk valójában, amikor az emberi tudás gyarapításán munkálkodunk. Amikor új tudás megszerzésére törekszünk, nem egyszerűen kimondjuk, ami az eszünkbe jut; beszédünket az érvelő, értelmes eszmecsere normái szerint alakítjuk.

A modern társadalomban az egyetemek azok az intézmények, amelyek az emberi tudás körét bővítik. A tudományos élet szereplői nem hisznek abban, hogy a több beszéd szükségszerűen jobb. Nem mondanak ki bármit, ami az eszükbe jut. Ehelyett arra törekszenek, hogy kifejezésmódjuk megfeleljen a lehető legmagasabb szakmai követelményeknek. A modern társadalomban a tudományos ismeretekhez való hozzájárulás nem a közönség elismerésétől függ. Egy megszólalás lehet népszerű az interneten, de tudományos szempontból értéktelen. Az influenszerek nem hoznak létre tudást. Az igazság legjobb próbája tehát nem a piactér, hanem azoknak az ítélete, akik rendelkeznek a szellemi minőség megítéléséhez szükséges képességgel. A szellemi minőség pedig elválaszthatatlan az adott tudományág normáinak való megfeleléstől. Természetesen azok, akik új ismeretek megszerzésére törekszenek, szabadon bírálhatják az elfogadott igazságokat. Számukra biztosítani kell a szabadságot, hogy a meggyőződésük szerint beszélhessenek. Ám e beszéd értéke attól függ, hogy megfelel-e az elfogadott tudományos szabályoknak. Azok, akik pusztán a szólásszabadság-elvre hivatkozva, a tudományos értékelés mércéit figyelmen kívül hagyva kívánják kifejezni gondolataikat, nem járulnak hozzá a tudás gyarapításához - ők egyszerűen csak különcök.

- 8/9 -

Ebből következik, hogy egy elvont szólásszabadságelv nem sokat árul el arról, miként lehetne a tudást gyarapítani. Egy ilyen elv mindig hiányos lesz: figyelmen kívül hagyja a tudományos normák által megkövetelt önmérsékletet. Éppen ezért a "tudományos szabadság" nem valamiféle egyszerű szólásszabadságelvre épül. Annak határai mindig a szakmai kompetencia alapvonalához mérten kerülnek meghatározásra.[8]

Az elvont szólásszabadságelvek azért tévesek, mert elhomályosítják e határokat. Ez különösen akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a szólásszabadságelvet azok veszik védelmükbe, akik az egyéni autonómia értékét dicsőítik. Gyakran halljuk, hogy a szólásszabadság nélkülözhetetlen a valódi önmegvalósításhoz.[9] Ennek a megközelítésnek a hatása felismerhető a New York Times szerkesztőségi véleménycikkében is, amely azt állítja, hogy "az emberek nem tudnak kibontakozni a kockázatvállalás bátorsága, az új eszmék követése és a mások által esetlegesen elutasított gondolatok kimondása nélkül".[10]

Egy egészséges társadalom kétségtelenül ösztönzi tagjait a kreativitásra, a kockázatvállalásra és saját ötleteik követésére. És valóban, ezen értékek képviselete igényel valamennyi szólásszabadságot. Azonban ebből nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy ezen értékek igazolásához egy elvont szólásszabadságelvre lenne szükség. Minden társadalom addig támogatja az egyéni autonómiát és kezdeményezőkészséget, amíg az a releváns társadalmi gyakorlatok sikerét szolgálja, ám amint veszélyeztetné, gátat vet neki.

Vegyük például a tudományos pályát. A tudósokat arra ösztönözzük, hogy merjék kifejezni egyéni meglátásaikat. Ám ha egy tudós - az autonómiájától vezérelve - szakmaiatlan módon beszél, szankciókra számíthat. Nem kap állást vagy kinevezést, kéziratait nem fogadják el a tudományos folyóiratok, ösztöndíjpályázatait elutasítják. E szankciók nem a tudományos szabadság hibái, hanem épp ellenkezőleg: annak lényegi elemei. Nélkülük a tudományos élet szereplői csupán primadonnák lennének, a saját hangjukba beleszerelmesedett dívák.

A szakmai beszéd hasonló logikát követ. Az orvosokat arra ösztönözzük, hogy találják meg munkájukban az autentikus kifejezésmódot. Ám bármelyik orvost szankcionálni fogják, ha az autonóm késztetései szakmaiatlan orvosi gyakorlatra vezetik. Nem számít, ha az orvos őszintén hiszi, sőt személyes identitását is arra alapozza, hogy a hidroxiklorokin gyógyítja a Covid-19-et.[11] Az orvos személyes autonómiára való igénye soha sem írhatja felül az orvoslás szakszerű gyakorlására vonatkozó felelősségét.

Ez a kijelentés tovább általánosítható. Minden társadalmi gyakorlatot olyan határok definiálnak, amelyek megkülönböztetik az elfogadhatatlan viselkedést az elfogadhatótól.[12] Ezek a határok a beszédre éppúgy érvényesek, mint a cselekvésre. Ha a beszélők egyéni autonómiáját

- 9/10 -

helyezzük előtérbe, és kommunikációjuk tekintetében nem érvényesítjük ezeket a határokat, az aláássa az adott társadalmi gyakorlatot. A New York Times szerkesztőségi véleménycikke jól illusztrálja ezt az állítást. Bármennyire is dicsőíti a szólásszabadságot, biztos vagyok benne, hogy a Times szerkesztősége maga sem érzi teljesen szabadnak magát arra, hogy bármit közöljön, ami épp eszébe jut. Ehelyett gondosan megválogatja és szerkeszti saját beszédét, hogy fenntartsa hitelességét olvasói előtt. Visszafogja saját autonómiáját annak érdekében, hogy kompetens módon vehessen részt azokban a társadalmi gyakorlatokban, amelyek egyúttal őt magát is felruházzák a hitelesség tekintélyével.

Gondoljuk csak meg, mit jelent másokkal tisztelettel bánni.[13] Úgy biztosítjuk a körülöttünk lévők "méltóságát", hogy betartjuk a vonatkozó normákat.[14] Ezek a normák éppúgy érvényesek a beszédre, mint a cselekvésre. Megsértem a körülöttem lévők méltóságát, ha sértő vagy botrányos módon szólok hozzájuk. Ezeket a normákat rendszerint társadalmi elutasítással juttatjuk érvényre:[15] várhatóan felháborodást és rosszallást váltok ki, ha felháborító és szégyenteljes sértésekkel illetek valakit. Minden jól szocializált ember tisztában van azokkal a határokkal, amelyek elválasztják az elfogadható és az elfogadhatatlan beszédformákat. Éppen ezért meglepő, hogy a New York Times szerkesztősége azt sérelmezi, hogy elveszítjük az "alapvető jogot" arra, hogy "nyíltan, a megszégyenítéstől vagy a kiközösítéstől való félelem nélkül hangot adhassunk véleményünknek, és kifejezhessük gondolatainkat".[16] Ilyen jog egyetlen rendezett társadalomban sem létezik. Ha botrányos sértéseket kiabálva lépek be egy szobába, számítanom kell rá, hogy megszégyenítenek és kiközösítenek. Csak egy demoralizált közösség fogadná passzívan az önkényesen bántó beszédet.[17]

Lehetséges azonban, hogy a New York Times szerkesztősége nem annyira az elfogadható és elfogadhatatlan beszéd közötti határ léte miatt aggódik, mint inkább amiatt, hogy hol húzódik ez a határ. Talán attól tartanak, hogy nem a valóban helytelen megnyilvánulásokért szégyenítenek meg minket. Vagy talán attól félnek, hogy az elfogadható és az elfogadhatatlan beszéd közötti határvonal annyira elmosódottá és bizonytalanná vált, hogy az emberek már

- 10/11 -

félnek bármit is kimondani. Ezek természetesen komoly aggályok, amelyeknek nagy figyelmet kell szentelni.

Az a normarendszer, amely alapján egy társadalom megkülönbözteti az elfogadható és az elfogadhatatlan beszédet, idővel szükségszerűen változik, és szélsőségesen polarizált időszakokban heves és feloldatlan társadalmi konfliktusok tárgyává válhat.[18] A Times szerkesztőségi cikke jól példázza, hogy mennyire nyugtalanítók lehetnek az ilyen viták. Ez azonban végső soron nem a szólásszabadság kérdése. Sokkal inkább arról van szó, hogy társadalmi kapcsolatainkat a kölcsönös tiszteleten alapuló, világosabb és megalapozottabb elveknek kellene szabályozniuk, nem pedig azoknak, amelyek, jelenleg úgy tűnik, megbénítják a közbeszédet.

Eddigi érvelésem lényege, hogy egy elvont szólásszabadságelv a legtöbb esetben nem igen működőképes.[19] Az önmérséklet és az őszinteség iránti igény között mindig azokhoz az értékekhez viszonyítva egyensúlyozunk, amelyeket az a társadalmi gyakorlat közvetít, amelyikben éppen részt veszünk. Természetesen fontos megvitatni ezen értékek természetét, és hogy a szabadabb beszéd miként segítheti elő vagy gátolhatja ezeket. Azonban az ilyen vita valójában nem magáról a szólásszabadságról szól, hanem azokról a társadalmi gyakorlatokról, amelyek megteremtik életünk legtöbb, általunk nagyra tartott társadalmi értékét.[20] Az elvont szólásszabadságelvekkel az a probléma, hogy a beszéd értékét és az általa elérhető javakat a beszéd társadalmi kontextusától függetlenül próbálják meghatározni.

Vajon ez azt jelenti, hogy a szólásszabadság iránti évszázados megszállottság pusztán tévedés volt? Szerintem nem. Van ugyanis egy társadalmi gyakorlat, amelyről eddig még nem esett szó, pedig rendkívül fontos a szólásszabadság értelmezése szempontjából. E gyakorlat jelentőségét az is mutatja, hogy a New York Times szerkesztőségi cikke különösen fontosnak tartja ennek a jognak, a nyilvános megszólalás jogának a védelmét.[21] Ez a látszólag apró, ám lényeges distinkció valójában igen nagy jelentőségű. Noha a szerkesztőségi cikk ezen a ponton kissé homályos, azok, akik a szólásszabadság elvére hivatkoznak, igen gyakran egy konkrét társadalmi gyakorlatra gondolnak: a nyilvános eszmecserében való részvétel szabadságára.

A nyilvános megszólalás fogalma egészen az ókori görög és római világig nyúlik vissza, azonban a nyomtatás feltalálásával egészen más jelleget nyert. A nyomdagép egy teljesen új tár-

- 11/12 -

sadalmi szerveződést hozott létre: a "nyilvános szférát".[22] Az, amit ma "nyilvánosságnak"[23] nevezünk, a nyilvános szférán belül alakult ki. A nyilvánosság "az idegenek között terjesztett szövegek révén jött létre, akik egymás közötti reflexív diskurzusuk eredményeképpen egy társadalmi szerveződést hoztak létre".[24]

A nyilvános szférát - és az ennek megfelelő "nyilvánosságot" - médiumok hálózata tartja fenn, például az újságok és a múzeumok, amelyek összekapcsolják egymással az idegeneket. A "nyilvános" megszólalás azt jelenti, hogy olyanokhoz szólunk, akiket egyébként nem ismerünk, de akiket várakozásunk szerint elérünk a nyilvános szférát fenntartó médiumokon keresztül. Napjainkban a közösségi média és az internet hatalmas, átfogó virtuális nyilvános szférát hozott létre, amely szorosan kapcsolódik mindennapi életünkhöz.[25]

Amit "közvéleménynek" nevezünk, a nyilvános szférán belül jön létre. A közvélemény kialakulása pedig elősegítette a politikai kormányzás új formáinak létrejöttét. Az előző évszázadban általánosan elterjedt megállapítássá vált, hogy a demokrácia a "közvélemény általi kormányzás".[26] A szociológus Michael Schudson szavaival élve a nyilvánosság "az a fikció, amely életre kelti az önkormányzást".[27]

A közbeszéd az a közeg, amelyen keresztül a modern társadalmak létrehozzák az állami intézményeket ellenőrizni képes közvéleményt. Míg a 17. században épp csak kialakultak a modern államok, amelyek már elég erősek voltak ahhoz, hogy rájuk lehessen bízni a társadalmi béke megteremtésének alapvető feladatát, addig a 18. századra ezek az államok olyan sikeressé váltak, hogy a nemzetek már azért küzdöttek, hogy biztosítsák azoknak a civil társadalom

- 12/13 -

általi elszámoltathatóságát.[28] A konstitucionalizmus korában az volt a cél, hogy megtalálják a módját annak, hogyan lehet a politikát az állami hatalom kordában tartására használni.

Ahogyan Hannah Arendt tanította, a politika "a hangsúlyt [...] a cselekvésről a beszédre és a beszéd mint a meggyőzés eszközére helyezi át" - "politikai lénynek lenni" azt jelenti, hogy "szavak és meggyőzés, nem pedig erő és erőszak útján" hozunk döntéseket.[29] Ennek eredményeként a modern társadalmak számára a nyilvános szféra sajátos társadalmi szerveződéssé vált, amely a kommunikációnak a - cselekvéstől gondosan megkülönböztetett - formáira épül. Azt remélik, hogy a nyilvános szféra olyan közvéleményt hoz létre, amely képes politikai ellenőrzést gyakorolni az államhatalom felett.

A történelemben még soha nem létezett ehhez fogható társadalmi gyakorlat. A modern szólásszabadság-elméletek lényegében arra tett kísérletek, hogy megértsük azokat az elveket, amelyeknek ezt az új és rendkívül jelentős társadalmi gyakorlatot kellene szabályozniuk. Az Egyesült Államok első alkotmánykiegészítés doktrínájának alapstruktúrája is leginkább úgy értelmezhető, mint törekvés a közbeszéd feletti állami ellenőrzés korlátozására irányuló szabályok kidolgozására egy olyan nemzetben, amelyben "a közvéleménynek kell ellenőriznie [...] a hatalmat, nem pedig a hatalomnak a közvéleményt".[30] E szabályok középpontjában a beszédnek a cselekvéstől való különös és kontraintuitív elválasztása áll, amelynek Arendt elmélete szerint minden politikai részvételt jellemeznie kell.[31]

A politikai vonatkozás világosan érzékelhető a New York Times szerkesztőségi cikkében. A Times amellett érvel, hogy

a szólásszabadság a demokratikus önkormányzás alapköve. [...] Ha a beszédet elfojtják vagy ha a másként gondolkodókat kizárják a közbeszédből, a társadalom elveszíti konfliktusmegoldó képességét, és megjelenik a politikai erőszak veszélye. [...] Nap mint nap az ország számtalan közösségében nekünk, amerikaiaknak, újra meg újra meg kell szólítanunk egymást, hogy közösen alakíthassuk és tökéletesíthessük a társadalmi szerződésünk elemeit. Mivel tartozunk a környezetünk legsebezhetőbb tagjainak? Milyen magatartást várhatunk el a közalkalmazottaktól? [...] Ha az amerikai közbeszéd beszűkül, ezekre a kérdésekre és a társadalmat érintő számos más, sürgető problémára is egyre nehezebb lesz meggyőző válaszokat adni.[32]

Ezek erőteljes érvek. Azonban lényeges, hogy nem a szólásszabadságról szólnak - sokkal inkább arról, hogy erős és szabad közbeszéd szükséges az amerikai állam legitimációjához. Az

- 13/14 -

alapgondolat az, hogy azok, akiket kizárnak a közbeszédből, kevés ösztönzést éreznek arra, hogy betartsák a politikai játék szabályait.[33] Az egymástól merőben eltérő nézetek és megszólalási formák tolerálása a közbeszéden belül elengedhetetlen ahhoz, hogy az amerikai állam megőrizze legitimitását a rendkívül sokszínű lakosság körében. Ez a felismerés képezi mostanság az első alkotmánykiegészítés doktrína alapját.[34]

Fontos hangsúlyozni, hogy a szólásszabadság mellett leggyakrabban felhozott érvek valójában sokkal természetesebben és meggyőzőbben alkalmazhatók a közbeszédre. Noha a gondolatok piaca nem feltétlenül termel tudást, pontosan leírja azt a vég nélküli diskurzust, amelyből a közvélemény folyamatosan kitermelődik.[35] Bár az egyéni autonómia értéke a beszéd mint olyan szempontjából nem meggyőző, a közbeszédben jelentőséggel bír. A közbeszéd lényege éppen az, hogy a nép ki tudja fejezni független és önként vállalt véleményét. A közbeszéd vitáiban az államnak önrendelkező és szuverén szereplőkként kell kezelnie az állampolgárokat.

Más szóval azok, amiket szólásszabadság-elméleteknek mondanak, sokkal meggyőzőbbek a közbeszéd elméleteiként. Azonban ezek az elméletek még ebben a kontextusban is meglehetősen félrevezetők lehetnek. Elfedik azt a tényt, hogy a közbeszéd maga is olyan gyakorlat, amelyet azért alakítottunk ki, hogy a nyilvános szférában folytatott kommunikáción keresztül kormányozzuk magunkat. Ha elvont módon a beszédre, nem pedig e gyakorlat konkrét céljára fókuszálunk, a szólásszabadság elméletei könnyen elfeledtetik velünk, hogy a közbeszéd alapvető célja az állam politikai legitimációja. A közbeszéd akkor sikeres, ha egészséges közvéleményt hoz létre, amely képes politikailag elszámoltathatóvá tenni az államhatalmat.[36] A közbeszéd nem pusztán akkor sikeres, ha minden beszélő korlátlanul kifejezheti gondolatait. Az általános szólásszabadság-elméletek gyakran összetévesztik az eszközt a céllal.

Bár általánosságban véve a közbeszédben való nagyobb részvétel kívánatosabb, mint a kisebb, lehetnek olyan körülmények, amelyek között egyes beszédfajták nem elősegítik, hanem éppenséggel gátolják az egészséges közvélemény kialakulását.[37] Ezeket a körülményeket csak akkor tudjuk azonosítani és elemezni, ha először megértjük, hogy a közbeszéd nem pusztán egyéni beszédaktusok gyűjteménye. A közbeszéd egy céltudatos társadalmi gyakorlat, amelynek feladata az egészséges politika létrehozása. Tegyük fel például, hogy a gazdagok beszéde annyira uralja a választások alatti nyilvános vitát, hogy az emberek már nem hisznek az ő véleményük méltányos képviseletében. Ilyen körülmények között a közbeszéd funkciója meggyen-

- 14/15 -

gül. Azonban nem fogjuk felismerni e problémát, ha csak az egyéni beszélők szabadságára koncentrálunk. Szem elől veszítjük a közbeszéd gyakorlatának rendszerszintű funkcióját.[38]

A szabadság és az önmérséklet közötti megfelelő egyensúlyt mindig annak a társadalmi gyakorlatnak megfelelően kell meghatározni, amelybe a kommunikáció ágyazódik. A közbeszéd sem kivétel e szabály alól. Napjainkban az amerikai bíróságok szem elől tévesztik ezt az alapvető felismerést. Szigorú, minden helyzetre érvényes első alkotmánykiegészítés doktrínákat dolgoztak ki, amelyek a szólás szabályozását a kontextustól függetlenül korlátozzák. Még az általános kereskedelmi és szakmai szövegekre is alkalmazni kezdték a nyilvános eszmecsere védelmét szolgáló első alkotmánykiegészítés doktrínákat. Csakhogy nyilvánvalónak kellene lennie, hogy a politikai vita más védelmet érdemel, mint például egy orvos szakmai beszéde.[39] A bíróságok tévúton járnak, mert figyelmüket elvonja az, amit David Souter bíró egykor a "beszéd mint olyan" kifejezéssel jelölt meg.[40]

Az Egyesült Államokban a szólásszabadság jövőjét fenyegető egyik legnagyobb veszély a legfelső bíróság ama törekvése, hogy az összes beszédre kiterjessze azokat a védelmi jogokat, amelyek eredetileg kizárólag a közbeszédre vonatkoztak, és így az első alkotmánykiegészítést arra használja, hogy egy libertárius, deregulációs rendszert kényszerítsen a szokásos társadalmi és gazdasági szabályozásokra.[41] Hosszú távon az ilyen visszaélések elleni egyetlen megbízható védelem az, ha a szólásszabadság értékét pontosan a beszéd által megvalósított különféle társadalmi gyakorlatok szempontjából fogalmazzuk meg.

A közbeszéd kontextusában az amerikaiak több mint egy évszázada hisznek abban, hogy pusztán a nyilvános vitában való részvétellel valahogyan meg tudják szüntetni az éles véleménykülönbségeket, és demokratikusan legitim politikai akaratot tudnak kialakítani. Az elidegenedés ellenszere a nagyobb részvétel, az aktívabb elköteleződés és a több beszéd volt. Azzal, hogy a Times szerkesztőségi cikke a jelenlegi válságot a beszéddel kapcsolatos válságként értelmezi, ezt a hagyományos felfogást erősíti. A probléma megoldható lenne - sugallja a cikk -, ha az amerikaiak még szabadabban mondhatnák el véleményüket.

Ezzel szemben teljesen más perspektíva rajzolódik ki a válságról, ha a közbeszédet egy különálló társadalmi gyakorlatnak tekintjük, amelynek célja a demokratikus és egészséges politika kialakítása. A radikális polarizáció problémája, amely olyan mélyre hatolt és annyira elmérgesedett, hogy már-már olybá tűnik, az amerikaiak nem ugyanabban a ténybeli vagy normatív univerzumban élnek, nem egyszerűen a beszéd kérdése. A probléma annak a politikai elköteleződésnek a felbomlása, amelynek révén az amerikaiak egységes nemzetté kovácsolód-

- 15/16 -

tak. Ha a nyilvános eszmecserét társadalmi gyakorlatként értelmezzük, láthatóvá válik, hogy a közbeszéd kudarca ebből az alapvető problémából fakad. Ebből pedig egyértelműen következik, hogy a szabadabb beszéd önmagában nem elégséges a közbeszéd kezeléséhez.

Csak akkor alakulhat ki egészséges politika, ha a különböző emberek elfogadják, hogy közös sors köti össze őket.[42] Ennek az alapvető elköteleződésnek a hiányában a politika könnyen a túlélésért folytatott egzisztenciális harcba torkollik, amely felér a háborúval.[43] Túlságosan könnyen eljuthatunk oda, hogy ellenfeleinket ellenségnek képzeljük, akiknek a győzelme a nemzet összeomlását eredményezné.[44] Ilyen körülmények között a politikai vita már nem képes egészséges és legitim demokratikus akaratot létrehozni. Bármennyire nyitottá tesszük is a nyilvános eszmecserét, bármennyire toleránsak leszünk is a potenciális sokféleség végtelen számú dimenziójával szemben, a közbeszéd társadalmi gyakorlata mindaddig nem fogja elérni célját, amíg nem érezzük a közös sorshoz kötöttségünket. A politika mindig megköveteli, hogy a résztvevők hűek legyenek valamilyen közös eszményhez, amely nagyobb és fontosabb, mint bármely konkrét probléma, amely elválasztja őket.

Ebből következik, hogy azoknak, akiknek fontos az amerikai demokrácia, mindenekelőtt azon kellene elgondolkodniuk, hogy miként élhetnénk át újra a közös sors élményét. Ez viszont politikai kihívás, nem pedig szólásszabadsággal kapcsolatos probléma. A megoldáshoz olyan politikai beavatkozásra lesz szükség, amilyet egyelőre el sem tudunk képzelni. A New York Times szerkesztősége kétségtelenül jogosan tart attól, hogy mindaddig nem leszünk képesek megteremteni e beavatkozások támogatásához szükséges politikai akaratot, amíg nem tudunk egymással úgy beszélni, hogy az hitelt éremlő módon közvetítse prioritásainkat és értékeinket. A szerkesztőség azonban összekeveri az okozatot az okkal.

Jelenleg azért nem vagyunk képesek beszélni egymással, mert valami meglehetősen félresiklott a politikai közösségünkben, azaz a közös politikai sors iránti előzetes elkötelezettségünk terén. Ha ezt a szólásszabadság problémájaként fogalmazzuk meg, akkor azzal azt sugalljuk, hogy a gyógyír egyszerűen a még több beszéd ösztönzése. Úgy képzeljük, hogy a köztünk lévő kötelékek valahogy megújulnak, pusztán azért, mert szabadabban beszélünk egymással. Ez azonban illúzió, egy kegyetlen délibáb, egy olyan szólásszabadságelv vetíti elénk, amely épp azoktól a társadalmi gyakorlatoktól szakadt el, amelyekbe bele kellene ágyazódnia.

Legfőbb ideje lenne végre megértenünk, miért nem bízunk meg egymásban, miért veszítettük el a politikai hatalomba vetett bizalmunkat, és miért képzeljük magunkat egymással háborúzó törzsi csoportoknak. Még több rossz beszéd súlyosbíthatja, nem pedig felszámolja e szörnyű megosztottságot. Az alapvető probléma nem a beszédünk, hanem a politikánk. Amíg egy olyan mitikus szólásszabadságelvhez ragaszkodunk, amely a konkrét társadalmi gyakorla-

- 16/17 -

toktól tökéletesen elkülönülve létezik, addig esélyünk sincs megoldásokat találni a problémáinkra.

Országunk most annyira törékeny, demokratikus jövőnk annyira bizonytalan, hogy minden ilyen tévút súlyos veszélyeket rejt. Elengedhetetlen, hogy világos és pontos diagnózist állítsunk fel annak a betegségnek a természetéről, amely minden nap tovább erodálja nagyra becsült politikai rendszerünket. Itt az ideje, hogy felnyissuk a szemünket.

Irodalomjegyzék

America Has a Free Speech Problem. The New York Times, 2022. március 18., https://bit.ly/4uNvtau.

Anderson, Benedict: Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. London, Verso Books, 1991.

Arendt, Hannah: The Human Condition. Chicago, University of Chicago Press, 1958.

Decius Mus, Publius [Michael Anton]: The Flight 93 Election. The Claremont Review of Books, 2016. szeptember 5., https://bit.ly/4u6sWbv.

Feinberg, Joel: The Nature and Value of Rights: 4(4) The Journal of Value Inquiry (1970) 243-260.

https://doi.org/10.1007/BF00137935

Finkin, Matthew W. - Post, Robert C.: For the Common Good: Principles of American Academic Freedom. New Haven, Yale University Press, 2009.

Goffman, Erving: Interaction Ritual: Essays on Face-to-Face Behavior. Chicago, Aldine Publishing, 1967.

Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása (ford. Endreffy Zoltán). Budapest, Gondolat, 1971.

Habermas, Jürgen: Between Facts and Norms: Contributions to a Discourse Theory of Law and Democracy. Cambridge, The MIT Press, 1996.

https://doi.org/10.7551/mitpress/1564.001.0001

Healy, Thomas: Social Sanctions on Speech. 2 Journal of Free Speech Law (2022) 21-62.

Horton Cooley, Charles: Social Organization: A Study of the Larger Mind. New York, Charles Scribner's Sons, 1909.

https://doi.org/10.1037/14788-000

MacIntyre, Alasdair: Az erény nyomában (ford. Bíróné Kaszás Éva). Budapest, Osiris, 1999.

Magness, Philip W.: The Suicide of the American Historical Association. American Institute for Economic Research, 2022. augusztus 20., https://bit.ly/4nq78VG.

Miller, Erin L.: Amplified Speech. 43(1) Cardozo Law Review (2021) 1-69.

Mouffe, Chantal: On the Political. London, Routledge, 2005.

Olewe, Dickens: Stella Immanuel - The Doctor Behind Unproven Coronavirus Cure Claim. BBC News, 2020. július 29., https://bit.ly/4dJMmNq.

- 17/18 -

Post, Robert C.: The Social Foundations of Defamation Law: Reputation and the Constitution. 74(3) California Law Review (1986) 491-496.

https://doi.org/10.2307/3480391

Post, Robert C.: The Social Foundations of Privacy: Community and Self in the Common Law Tort. 77(5) California Law Review (1989) 491-496.

https://doi.org/10.2307/3480641

Post, Robert C.: The Constitutional Concept of Public Discourse: Outrageous Opinion, Democratic Deliberation, and Hustler Magazine v. Falwell. 103(3) Harvard Law Review (1990) 601-686.

https://doi.org/10.2307/1341344

Post, Robert C.: Between Democracy and Community: The Legal Constitution of Social Form. In John W. Chapman - Ian Shapiro (szerk.): Democratic Community. New York, New York University Press, 1993, 163-190.

https://doi.org/10.18574/nyu/9780814723630.003.0012

Post, Robert C.: Community and the First Amendment. 29 Arizona State Law Journal (1997) 473-483.

Post, Robert C.: Law and Cultural Conflict. 78(2) Chicago-Kent Law Review (2003) 484-508.

https://doi.org/10.2139/ssrn.396860

Post, Robert C.: Theorizing Disagreement: Reconceiving the Relationship between Law and Politics. 98(4) California Law Review (2010) 1319-1350.

Post, Robert: Democracy, Expertise, Academic Freedom: A First Amendment Jurisprudence for the Modem State. New Haven, Yale University Press, 2012.

Post, Robert C.: Citizens Divided: Campaign Finance Reform and the Constitution. Cambridge, Harvard University Press, 2014.

https://doi.org/10.4159/9780674369603

Post, Robert: Data Privacy and Dignitary Privacy: Google Spain, the Right to be Forgotten, and the Construction of the Public Sphere. 67 Duke Law Journal (2018) 981-1072.

https://doi.org/10.2139/ssrn.2953468

Post, Robert C.: The Legality and Politics of Hatred. In Thomas Brudholm - Birgitte Schepelern Johansen (szerk.): Hate, Politics, Law: Critical Perspectives on Combating Hate. Oxford, Oxford University Press, 2018, 263-280.

Post, Robert C.: The Classic First Amendment Tradition Under Stress: Freedom of Speech and the University. In Lee C. Bollinger - Geoffrey R. Stone (szerk.): The Free Speech Century. Oxford, Oxford University Press, 2019, 106-122.

Post, Robert C.: Writing the Dissent in Abrams. 51(1) Seton Hall Law Review (2021) 21-39.

Post, Robert C.: NIFLA and the Construction of Compelled Speech Doctrine. 97(3) Indiana Law Journal (2022) 1070-1093.

Ray, Rashawn - Gibbons, Alexandra: Why Are States Banning Critical Race Theory? Brookings, 2021. november, https://bit.ly/4dbGKvr.

Redish, Martin H.: The Value of Free Speech. 130(3) University of Pennsylvania Law Review (1982) 591-645.

https://doi.org/10.2307/3311836

- 18/19 -

Richards, Robert D. - Calvert, Clay: Counterspeech 2000: A New Look at the Old Remedy for "Bad" Speech. (2) Brigham Young University Law Review (2000) 552-586.

Schmitt, Carl: Constitutional Theory (szerk. és ford. Jeffrey Seitzer). Durham, Duke University Press, 2008.

https://doi.org/10.2307/j.ctv1131cm8

Schudson, Michael: Why Conversation Is Not the Soul of Democracy. 14(4) Critical Studies in Media Communication (1997) 297-309.

https://doi.org/10.1080/15295039709367020

Shanor, Amanda: The New Lochner. (1) Wisconsin Law Review (2016) 133-208.

Taylor, Charles: Sources of the Self: The Making of the Modern Identity. Cambridge, Harvard University Press, 1989.

Taylor, Charles: Philosophical Arguments. Cambridge, Harvard University Press, 1995.

Thompson, John B.: The Media and Modernity: A Social Theory of the Media. Stanford, Stanford University Press, 1995.

Warner, Michael: Publics and Counterpublics. New York, Zone Books, 2002.

https://doi.org/10.1215/08992363-14-1-49

Whittington, Keith E.: Professorial Speech, the First Amendment, and the "Anti-CRT" Laws. SSRN, 2022. augusztus 12.

https://doi.org/10.2139/ssrn.4188926

Winch, Peter: The Idea of a Social Science and Its Relation to Philosophy. London, Routledge, 2008. ■

JEGYZETEK

* Fordította: Salvo Jure Fordítóiroda. A fordítást lektorálta: Reményi Édua

[1] Ha az ún. eltörlés kultúrája (cancel culture) található a baloldalon - lásd például Philip W. Magness: The Suicide of the American Historical Association. American Institute for Economic Research, 2022. augusztus 20., https://bit.ly/4nq78VG -, akkor a jobboldalon egyenesen állami cenzúra van. Lásd Rashawn Ray - Alexandra Gibbons: Why Are States Banning Critical Race Theory? Brookings, 2021. november, https://bit.ly/4dbGKvr; Keith E. Whittington: Professorial Speech, the First Amendment, and the "Anti-CRT" Laws. SSRN, 2022. augusztus 12., https://doi.org/10.2139/ssrn.4188926. Ez utóbbi képmutatását nem lehet eléggé hangsúlyozni, tekintve a jobboldal közelmúltbeli, az iskolai szólásszabadság érvényesítésére irányuló kitartó kampányát. Lásd Tennessee Campus Free Speech Protection Act, Tenn. Rev. Code Ann., Title 49, Chapter 7, § 2-9 (elfogadva 2017. május 9-én).

[2] America Has a Free Speech Problem. The New York Times, 2022. március 18., https://bit.ly/4uNvtau.

[3] Erin L. Miller: Amplified Speech. 43(1) Cardozo Law Review (2021) 1-69.; Robert D. Richards - Clay Calvert: Counterspeech 2000: A New Look at the Old Remedy for "Bad" Speech. (2) Brigham Young University Law Review (2000) 552-586.

[4] Ilyen összefüggésekben nem sokat segít, ha azt mondjuk, hogy nem a szólásra való szabadságot értékeljük, hanem azt a szabadságot (freedom) vagy jogot (liberty), amely lehetővé teszi számunkra a szólást. A szabadság és a jog kétségtelenül fontos emberi javak. Azonban ebben az esszében a szólás szabadságát - azaz a szóláshoz való jogot - értékelem, vagyis a szabadság és a jog egy bizonyos fajtájának gyakorlását.

[5] A kérdésnek ez a megfogalmazása egyes szám első személyű nézőpontot alkalmaz. Amikor azt mérlegeljük, hogy nekünk magunknak meg kell-e szólalnunk, általában azt az értéket követjük, amelyet abban a társadalmi gyakorlatban kívánunk érvényesíteni, amelyen belül kifejezzük magunkat. Bonyolultabb a helyzet harmadik személy kontextusában. Ha a barátom beszédét értékelem, előfordulhat, hogy arra a következtetésre jutok, nem volt helyes dolog, hogy véleményt nyilvánított, de akár arra a következtetésre is juthatok, hogy a beszédét nem kell elítélnem. A barátom beszédének elítélése azt jelentené, hogy azt a barátság gyakorlatával összeegyeztethetetlennek tartom. Harmadik fél kontextusában a büntető jellegű reakciók jellemzően meghatározzák és ellenőrzik azoknak a társadalmi gyakorlatoknak a határait, amelyekben a beszéd zajlik (ennek kifejtését lásd 12-15. lj.). A társadalmi gyakorlatok határai rendszerint elég tágak ahhoz, hogy sok olyan beszédet is toleráljunk, amely merőben helytelen.

[6] Abrams v. United States 250 US 616, 624 (1919), Oliver Wendell Holmes bíró különvéleménye.

[7] Uo. 630. [magyar fordítását lásd Reményi Édua - Koltay András (szerk.): A szólásszabadság káprázata. A szólásszabadság brit, amerikai és francia klasszikusainak szöveggyűjteménye. Budapest, Wolters Kluwer, 2017, 453.]. Holmes különvéleményével kapcsolatban lásd Robert C. Post: Writing the Dissent in Abrams. 51(1) Seton Hall Law Review (2021) 21-39.

[8] A tudományos szabadságról és annak a szólásszabadsághoz való viszonyáról lásd Robert Post: Democracy, Expertise, Academic Freedom: A First Amendment Jurisprudence for the Modem State. New Haven, Yale University Press, 2012; Matthew W. Finkin - Robert C. Post: For the Common Good: Principles of American Academic Freedom. New Haven, Yale University Press, 2009.

[9] Lásd például Martin H. Redish: The Value of Free Speech. 130(3) University of Pennsylvania Law Review (1982), https://doi.org/10.2307/3311836, 591-645.

[10] America Has a Free Speech Problem (2. lj.).

[11] Dickens Olewe: Stella Immanuel - The Doctor Behind Unproven Coronavirus Cure Claim. BBC News, 2020. július 29., https://bit.ly/4dJMmNq.

[12] Peter Winch: The Idea of a Social Science and Its Relation to Philosophy. London, Routledge, 2008.

[13] E normák természetéről és érvényesítéséről lásd Erving Goffman: Interaction Ritual: Essays on Face-to-Face Behavior. Chicago, Aldine Publishing, 1967.

[14] Charles Taylor értelmezésében a "méltóság" abból ered, hogy "önmagunkat (viselkedésbeli) tiszteletet követelőnek tartjuk". Charles Taylor: Sources of the Self: The Making of the Modern Identity. Cambridge, Harvard University Press, 1989, 15. Lásd még Joel Feinberg: The Nature and Value of Rights: 4(4) The Journal of Value Inquiry (1970), https://doi.org/10.1007/BF00137935, 252.

[15] A törvényt arra használjuk, hogy szankcionáljuk a legfontosabb ilyen normák megsértését, amelyeket máshol "udvariassági szabályoknak" neveztem. Lásd Robert C. Post: The Social Foundations of Privacy: Community and Self in the Common Law Tort. 77(5) California Law Review (1989), https://doi.org/10.2307/3480641, 491-496.; Robert C. Post: The Social Foundations of Defamation Law: Reputation and the Constitution. 74(3) California Law Review (1986), https://doi.org/10.2307/3480391, 491-496.

[16] America Has a Free Speech Problem (2. lj.).

[17] A szövegben szereplő érvelés eltér a Thomas Healy Social Sanctions on Speech című írásában [2 Journal of Free Speech Law (2022) 21-62.] kifejtett érveléstől, amely szerint a társadalmi szankciók maguk is a szólás egy formáját képviselik, amely védelmet érdemel. Mint a modern tudományos diskurzus sok képviselője, Healy is adottnak tekinti az elvont szólásszabadságelv létezését, amelyhez képest a társadalmi szankciók konstruktív hozzájárulását mérlegelni kell.

[18] Robert C. Post: Law and Cultural Conflict. 78(2) Chicago-Kent Law Review (2003), https://doi.org/10.2139/ssrn.396860, 484-508.; Robert C. Post: Community and the First Amendment. 29 Arizona State Law Journal (1997) 475-476.

[19] Lehetséges volna a szólásszabadságelvet egyszerű heurisztikaként felfogni, amely arra emlékeztet minket, hogy bármely adott helyzetben felismerjük a beszéd értékét - olyan értéket, amelyet egyébként hajlamosak lennénk figyelmen kívül hagyni vagy alábecsülni a fennálló állapot iránti tartós elfogultságunk miatt. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy a szólásszabadságelvet rendszerint nem így értelmezik; ehelyett - ahogy azt a New York Times szerkesztőségi cikke is teszi - érdemi mérceként fogják fel, amely meghatározza, mikor kell és mikor nem kell a beszédet eltűrni. Ha azonban a szólásszabadságelvet egyszerű heurisztikának tekintenénk, annak értéke attól függne, mennyiben képes a figyelmünket egy építő jellegű keretrendszerre irányítani, amely elősegíti a lehető legjobb következtetések levonását. Ez az esszé a szólásszabadságelvnek azt a többnyire észrevétlen sajátosságát tárgyalja, amelynek révén az félrevezet bennünket.

[20] Alasdair MacIntyre: Az erény nyomában (ford. Bíróné Kaszás Éva). Budapest, Osiris, 1999.

[21] America Has a Free Speech Problem (2. lj.).

[22] A nyilvánosságról lásd Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása (ford. Endreffy Zoltán). Budapest, Gondolat, 1971; Charles Taylor: Philosophical Arguments. Cambridge, Harvard University Press, 1995, 257-287.

[23] John B. Thompson: The Media and Modernity: A Social Theory of the Media. Stanford, Stanford University Press, 1995, 126.

[24] Michael Warner: Publics and Counterpublics. New York, Zone Books, 2002, https://doi.org/10.1215/08992363-14-1-49, 11-12. Warner hozzáteszi, hogy "a modern nyilvános szférában a nyilvánosságok egyik legszembetűnőbb jellemzője, hogy bizonyos kontextusokban saját cselekvőképességre tehetnek szert. [...] Azt mondják róluk, hogy felemelkednek, megszólalnak, elutasítják a hamis ígéreteket, válaszokat követelnek, uralkodókat váltanak le, támogatják a katonákat, felhatalmazást adnak a változásra, elégedettek, ellenőrzik a közélet szereplőit, példaképeket választanak, és kigúnyolják a szélhámosokat." Uo. 122-123.

[25] Lásd Robert Post: Data Privacy and Dignitary Privacy: Google Spain, the Right to be Forgotten, and the Construction of the Public Sphere. 67 Duke Law Journal (2018), https://doi.org/10.2139/ssrn.2953468, 981-1072.

[26] Carl Schmitt: Constitutional Theory (szerk. és ford. Jeffrey Seitzer). Durham, Duke University Press, 2008, https://doi.org/10.2307/j.ctv1131cm8, 275. A demokrácia "a közvélemény szervezett érvényesülése". Charles Horton Cooley: Social Organization: A Study of the Larger Mind. New York, Charles Scribner's Sons, 1909, https://doi.org/10.1037/14788-000, 118. A demokrácia e koncepciójának kialakulásáról lásd Robert C. Post: Citizens Divided: Campaign Finance Reform and the Constitution. Cambridge, Harvard University Press, 2014, https://doi.org/10.4159/9780674369603.

[27] Michael Schudson: Why Conversation Is Not the Soul of Democracy. 14(4) Critical Studies in Media Communication (1997), https://doi.org/10.1080/15295039709367020, 304-305. A nyomtatás fejlődése és a nemzetállam létrejötte közötti kapcsolatról lásd Benedict Anderson: Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. London, Verso Books, 1991.

[28] A 17. századi nagy teoretikus, Thomas Hobbes szerint az állam alapvető feladata a béke megőrzése és ezáltal egy mindenki mindenki ellen vívott háború megakadályozása.

[29] Hannah Arendt: The Human Condition. Chicago, University of Chicago Press, 1958, 26.

[30] West Virginia State Board of Education v. Barnette 319 US 624, 641 (1943). Lásd Post i. m. (26. lj.); Robert C. Post: The Classic First Amendment Tradition Under Stress: Freedom of Speech and the University. In Lee C. Bollinger - Geoffrey R. Stone (szerk.): The Free Speech Century. Oxford, Oxford University Press, 2019, 106-122.

[31] Robert C. Post: The Constitutional Concept of Public Discourse: Outrageous Opinion, Democratic Deliberation, and Hustler Magazine v. Falwell. 103(3) Harvard Law Review (1990), https://doi.org/10.2307/1341344, 601-686.

[32] America Has a Free Speech Problem (2. lj.).

[33] Robert C. Post: The Legality and Politics of Hatred. In Thomas Brudholm - Birgitte Schepelern Johansen (szerk.): Hate, Politics, Law: Critical Perspectives on Combating Hate. Oxford, Oxford University Press, 2018, 263-280.

[34] Post i. m. (31. lj.).

[35] Post i. m. (26. lj.).

[36] Jürgen Habermas: Between Facts and Norms: Contributions to a Discourse Theory of Law and Democracy. Cambridge, The MIT Press, 1996, https://doi.org/10.7551/mitpress/1564.001.0001.

[37] Ezeket a körülményeket elemzi Robert C. Post: Between Democracy and Community: The Legal Constitution of Social Form. In John W. Chapman - Ian Shapiro (szerk.): Democratic Community. New York, New York University Press, 1993, https://doi.org/10.18574/nyu/9780814723630.003.0012, 163-190.

[38] E felismerés meg nem értése áll a bíróság hírhedten hibás ítéletében a Citizens United v. Federal Election Commission ügyben [558 US 310 (2010)]. További részletekért lásd Post i. m. (26. lj.).

[39] Úgy tűnik, hogy a jelenlegi legfelső bíróság - agresszívan libertárius hozzáállásával - képtelen megérteni ezt a látszólag nyilvánvaló kijelentést. Lásd National Institute of Family & Life Advocates v. Becerra, 138 S. Ct. 2361 (2018). Lásd még Robert C. Post: NIFLA and the Construction of Compelled Speech Doctrine. 97(3) Indiana Law Journal (2022) 1070-1093. Amint azt egy szövetségi bíróság nemrégiben őszintén és naivan megerősítette, amikor az orvosok szakmai beszédének korlátozását elemezte: "Egyszerűen fogalmazva, a beszéd az beszéd, és azt az Első Alkotmánykiegészítés alkalmazásában akként is kell értelmezni." King v. Governor of the State of New Jersey, 767 F.3d 216, 229 (3d Cir. 2014).

[40] Glickman v. Wileman Brothes & Elliott, Inc. 521 US 457, 478 (1997), David Souter bíró különvéleménye.

[41] Lásd Post i. m. (39. lj.); Amanda Shanor: The New Lochner. (1) Wisconsin Law Review (2016) 133-208.

[42] További részletekért lásd Robert C. Post: Theorizing Disagreement: Reconceiving the Relationship between Law and Politics. 98(4) California Law Review (2010) 1319-1350.

[43] Chantal Mouffe: On the Political. London, Routledge, 2005.

[44] Erre tökéletes példa Publius Decius Mus [Michael Anton]: The Flight 93 Election. The Claremont Review of Books, 2016. szeptember 5., https://bit.ly/4u6sWbv. Anton esszéje ezzel a mondattal kezdődik: "A 2016-os választás olyan, mint a 93-as járat: foglaljátok vissza a pilótafülkét, vagy meghaltok." Az esszé Carl Schmitt náci politikai gondolkodó hírhedt felfogását tükrözi, amely szerint a politika alapvetően barát-ellenség viszonyként, létért vívott küzdelemként jelenik meg. Schmitt politikáról alkotott felfogása talán pontosan írja le a náci párt irányultságát, de nincs összhangban a politika gyakorlatával bármely modern, békés demokráciában. Lásd Post i. m. (42. lj.).