Osztovits András könyve azon művek egyre gyarapodó táborát gazdagítja, amelyek az Unió közösségi jogának nemzeti bíróságok általi értelmezéséhez és alkalmazásához nyújtanak fogódzót immár magyar nyelven.1
A monográfia témája több jogterület határmezsgyéjén helyezkedik el. Nem lehet egyértelműen besorolni egyetlen jogág keretei közé sem. Egyes részei kifejezetten közösségi jogi (európai jogi), mások nemzetközi közjogi és magánjogi tartalmúak, és minthogy az előzetes döntéshozatali eljárás premisszája egy tagállamban folyó eljárás, jelentős számban vannak polgári eljárásjogi vonatkozásai is. Nehéz - sőt álláspontom szerint lehetetlen - ezt az összetett témakört egyetlen jogág kutatási, megközelítési szempontjai szerint feldolgozni, ezzel a problémával a szerző - vélhetően már kutatásai kezdetén - szembesült. A feladatot Osztovits András azonban magas szakmai színvonalon oldotta meg.
A szerző bevezetőjében azt a célt tűzi ki maga elé, hogy elsősorban az alapperben résztvevő peres felek oldaláról közelíti meg az előzetes döntéshozatali eljárást, s ehhez az elhatározásához mindvégig viszonylag következetesen tartani is tudta magát, bár a munka ennél jóval szélesebb spektrumra vetítve is szolgáltat értékes információkat.
A recenzens - a polgári eljárásjog tudományának művelőjeként - elsősorban arra vállalkozhat, hogy a monográfiában tárgyalt azon témákra vonatkozóan nyilvánít véleményt, amelyek a polgári eljárásjog -igaz, tágan megvont - határai közé tartoznak.
A szerző által választott téma aktualitásához kétség sem fér, hiszen uniós csatlakozásunk óta a magyar jogalkalmazóknak a közösségi jog figyelembevételével kell eljárniuk, ami azt jelenti, hogy a vonatkozó magyar jogszabályok mellett, a közösségi jog szabályait is alkalmazniuk (és persze megfelelően értelmezniük) kell tudni a jogviták eldöntése során. Ez pedig nem kis feladat a jogalkalmazók számára! A jogértelmezési kérdések megoldásához nyújthat segítséget a könyvben tárgyalt előzetes döntéshozatali eljárás, mely mindenekelőtt a közösségi jog egységes értelmezését és alkalmazását biztosítja. Az Európai Bíróság előtti eljárások közül nemcsak mennyiségileg, de minőségileg is ez a legjelentősebb; az előzetes döntéshozatali eljárásai során fogalmazta meg a Bíróság a legfontosabb jogelveket. A szerző monográfiájában számos olyan esetet idéz és elemez, amelynek megállapításai hasznos segítséget nyújthatnak a magyar jogalkalmazók számára.
A téma, közel két évvel csatlakozásunk után is több mint aktuális, hiszen a magyar bíróságoktól 2005. december 31-ig mindössze öt előzetes döntés iránti kérelem értekezett az Európai Bírósághoz (ebből négy tekinthető polgári ügynek), melyből eddig három zárult le érdemi döntéshozatal nélkül. Jogalkalmazóink tehát nem vádolhatók túlzott aktivitással; mindez azt tükrözi, van még mit tanulnunk a közösségi jog alkalmazásáról.
A monográfia négy nagy szerkezeti egységből áll. Az első "A nemzeti eljárásjogi szabályok érvényesülésének korlátai" címet viselő fejezet, kiindulópontja, hogy vajon terheli-e a nemzeti bírókat egy előttük folyamatban levő perben a vonatkozó közösségi jogi normák figyelembevételének, alkalmazásának kötelezettsége, avagy a tagállami bíróság előtt a peres felek hivatkozhatnak-e a közösségi jog által biztosított jogaikra. Értelemszerűen, csak ha a kérdésre adott válasz igenlő, akkor merülhet fel a közösségi jog értelmezésével, ill. érvényességének/érvénytelenségének megállapításával kapcsolatosan az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése.
A könyv II. fejezete az előzetes döntéshozatali eljárás c. alatt a szóban forgó eljárás helyét, szerepét vizsgálja a Közösség jogvédelmi rendszerében, meghatározva annak forrásait, az előterjeszthető kérdések körét és értekezik az előterjesztésre jogosultakról. Az első, igazán érdemi polgári eljárásjogi problémával itt, a monográfia 5.2 alfejezetében találkozhatunk, ahol is a szerző azt vizsgálja, hogy meddig terjed a felek rendelkezési joga az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését illetően, ill. mennyiben befolyásolhatják a felek az Európai Bíróságnak felteendő kérdések tartalmát. A szerző két szakaszban vizsgálja a felek lehetőségeit, először a nemzeti bíróság előtti eljárásban, másodszor a Bíróság előtti szakaszban és tesz értékes megállapításokat, amelyek teljesen egyértelművé teszik, hogy hol van a felek helye ebben az eljárásban. A hazai joggyakorlat számára értékesek a szerzőnek azon megállapításai, amelyeket az 5.2.3 alfejezetben summáz. (74-75. o.) Osztovits András először itt nyilvánít véleményt a 2003. évi XXX. törvénnyel a Pp. 155/A. § és 249/A. § alá bevezetett új szabályozásról, annak is azon rendelkezéseiről, amelyek az előzetes döntéshozatal tárgyában hozott határozat ellen igénybe vehető jogorvoslatokat érintik. A szerző több oldalon keresztül elemzi az idézett törvény szabályozási technikáját nem kevés kritikával illetve azt (75-77. o.) Bár a szerző érvelése több szempontból is védhető, meglátásom szerint a magyar jogalkotó a jogorvoslathoz való jog alkotmányos elvéből kiindulva mind az első, mind a másodfokú eljárás során biztosítani kívánta a fellebbezést az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzés ellen. A recenzensnek nem tiszte a jogalkotó megvédése, de le kell szögezni a következőket: az előzetes döntéshozatalt elutasító végzés elleni fellebbezést a jogalkotó azért csak a másodfokú eljárásban teszi elérhetővé [kivéve a közigazgatási pereket - Pp. 340. § (3)], mert a másodfokon eljáró bíróságot tekinti annak a fórumnak, amelyet előterjesztési kötelezettség terhel. A másodfokon eljáró bíróság határozata ellen ugyanis már nincs rendes jogorvoslat, amelynek keretében a felek kifogásolhatnák azt, hogy a bíróság adott esetben nem tett eleget az EK-Szerződés 234. Cikk (3) bek. szerinti utalási kötelezettségének.
Reflektálva a szerző 76. oldal 3. bekezdésében foglalt megállapításaira, amely következetlennek tekinti azt, hogy a 2003. évi XXX. törvény csak a másodfokú eljárásban teszi lehetővé a fellebbezést, és a felülvizsgálati eljárásban nem, erre megint az szolgál magyarázatul, hogy a jogalkotó - az uralkodónak tekinthető jogirodalmi álláspontokra is figyelemmel - az ügyben másodfokon eljáró bíróságot tekinti annak, amelyet utalási kötelezettség terhel, és a jogorvoslatot ezen a bírósági szinten kívánja garantálni, akkor is, ha esetlegesen megnyílik később a felülvizsgálati eljárás lehetősége.
A szerző következő (5.2.4) alfejezetében az előzetes döntéshozatali eljárás folyamatban léte alatti előzetes jogvédelemben részesítés lehetőségeit veszi számba, és tesz a bírói gyakorlat számára is értékes és jól hasznosítható megállapításokat, különösen akkor, amikor a mű 85-86. oldalain összefoglalja az általa addig írottakat, és az elemzett jogesetek főbb megállapításait.
AII. fejezeten belüli 6. alfejezetben a szerző a bírói mérlegelés határait vizsgálja az előterjesztés szükségessége tekintetében, ahol meggyőzően érvel amellett, és sorakoztat föl számos európai bírósági döntést, mely szerint csak akkor állapítható meg az előterjesztés szükségessége, ha a nemzeti bíróság előtti jogvita érdemi eldöntéséhez szükséges a Bíróság előzetes állásfoglalása. Helyesen állapítja meg, hogy ha a Bíróság hatáskörének hiányát állapítja meg, mert megítélése szerint "álvitában" fel sem merülhet a közösségi jog értelmezése, az nem jelenti azt, hogy felülbírálja a nemzeti bíróság "szükségesség" tekintetében hozott döntését. (89. o.)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
