A fejlett államokban működő polgári engedetlenségi mozgalmak régi eszköze az adómegtagadás, amely a jogi minősítés szempontjából nem különbözik az adócsalástól. Alkalmazásának célja a figyelemfelhívás, a kormányzati legitimáció csökkentése. Az adómegtagadók legfőbb problémája, hogy bár morális okból tagadják meg a jogkövetést, de ennek következtében az állami szolgáltatásokhoz való hozzájárulást is megtagadják, és ezzel polgártársaikat hátrányos helyzetbe hozzák. Így szándékuk ellenére a rosszindulatú potyautas helyzetében találják magukat. Az ellenállásnak ez a típusa csak néhány országban, és azokban is csak kivételes társadalmi, gazdasági helyzetben töltötte be, a politikát etikai alapon bíráló szerepét. Látnunk kell, hogy az adómegtagadás jogi megítélése ellentmondásos, ugyanakkor a pénzügyi és politikai kultúra fejlettségének fokmérője.
Az adómegtagadás politikai nézőpontból a polgári engedetlenségi mozgalmak egyik eszköze, de az adóigazgatás számára csupán az adócsalás egyik szofisztikáit módja. "A kétségbeesés utolsó menedéke, ami egyértelmű a forradalommal" - írja Eötvös József a XIX. században.[1] Stefan Malfer szerint "olyan lehetőség, amellyel az adót kivető hatósággal szembeni ellenállást kifejezésre lehet juttatni. Ha gyakorivá válik, annak a jele, hogy a kormány és a kormányzottak között nincs egyetértés, és a tömegek részben vagy egészben elutasítják a rendszerrel való azonosulást."[2]
Megjelenésének, politikai alkalmazásának feltétele volt a modern értelemben vett adórendszer kialakulása. Ami nem jöhetett volna létre a közpénzek felhasználásának ellenőrzése, a piac, a személyében szabad polgár, a törvényhez kötöttség és a felkészült pénzügyi apparátus nélkül. A felvilágosodás elvei alapján szervezett államok polgárai a XVIII-XIX. században öntudatos adózókká váltak, akik képviselőiken keresztül dönthettek sorsukról és adójukról, valamint az általuk finanszírozott állam működésével kapcsolatban elvárásokat fogalmazhattak meg. Felismerték, hogy a polgár, mint tulajdonos vagyonának egy részéről lemond a közösség, az állam javára, ugyanakkor a politikai, polgári jogok alanyaként véleményt formálhat az állam működéséről. E korszakban nem csupán a polgári jogok rendszere jött létre, de az állam működéséhez szükséges államháztartási és adóztatási alapelvek, valamint a parlamentek legfőbb ügydöntő, ellenőrző népképviseleti szerepe is kialakult. Mindezek a kivívott szabadságjogok és társadalom működtetési elvek megvédése érdekében létrejöttek a hatalom befolyásolásának parlamenten kívüli eszközeként a polgári engedetlenségi mozgalmak.
Az adófizetés megtagadásának nevezzük, amikor a polgár - adóalany - a rá vonatkozó adókötelezettségeknek (adófizetés, adóelőleg fizetés, adóbevallás benyújtási kötelezettség, stb.) tudatosan, alapvetően
- 87/88 -
politikai, morális okokból nem tesz eleget. Az adófizetés megtagadása tehát gyakran együtt jár több más, olykor az összes adókötelezettségi elem megszegésével is. Az adómegtagadás immanens része, hogy azt az elkövetője szándékosan valósítja meg. Tettét nem titkolja el, tudatosan vállalja, hiszen ez illik cselekedetének politikai indíttatásához. Ellenállásának fő célja a társadalom figyelmének felkeltése. A fentiekből következően adómegtagadást véletlenül nem lehet elkövetni, tekintetbe véve annak tudatos jellegét. A cselekedet központi eleme, gazdasági célja, hogy csökkentse az állam bevételeit, amelynek következtében az állam működési mozgástere szűkül.[3] Politikai célja az általa igazságtalannak tartott kormányzattal szembeni konfrontáció, a hatalom legitimációjának gyengítése. Az adómegtagadó mozgalmak működését a részt vevők morális elkötelezettsége az igazságosság feltétlen érvényesülésének igénye, és erkölcsi parancsok követése alapozza meg. Ahogy D. Thoreau fogalmaz: "az ellenállók magasabb rendű törvény alapján lépnek fel."[4] Ez az erkölcsi ellenérzés származhat az állam egyes vitathatónak gondolt lépéseiből, háborús szerepvállalásából, a jogi rendszer hiányosságaiból (pl.: nők egyenjogúságának hiánya, az ítélkezés elfogultsága, parlamenti felhatalmazás nélküli adóztatás), de eredhet az állam működésének egészével szembeni fenntartásból, a diktatórikus kormányzásból, vagy az állami korrupcióból is.
Jogi természetét tekintve a "hétköznapi adócsaló" és az erkölcsileg motivált adómegtagadó cselekedete között nehéz lényegi különbségeket találni. Mindkét elkövetőnek gazdasági tevékenysége megkezdésekor ismernie kellene az adózási kötelezettségeit, technikai tennivalóit. Mindkettőjüknek tudniuk kell, hogy jogsértő cselekedeteikkel sértik a jogszabályi kötelezettségeiket és a közösségük érdekeit, és azt is, hogy nem csupán a költségvetésnek, de közvetetten más adófizetőknek is kárt okoznak. A bekövetkező anyagi hátrány miatt más adózók közterhei nőhetnek, míg mások kevesebb állami szolgáltatásra, támogatásra számíthatnak. A különbség a két elkövető között az erkölcsi megalapozottságban van. Míg az egyik oldalon az egyéni egoizmust találhatjuk, a másik oldalon morális elvek és politikai célok követése valósul meg. Az "egyszerű adócsalót" kizárólag az egyéni haszonszerzés motiválja, és cselekedetét igyekszik eltitkolni. Tudja, hogy kárt okoz a közösségének, de azzal szemben közömbös, kívánja a jogosulatlan előny megszerzését, függetlenül ennek erkölcsi megítélésétől. Gondolkodásának középpontjában az egyéni haszon maximalizálása áll anélkül, hogy a kormány vagy a társadalom politikai céljait vizsgálná. Önző módon saját magára koncentrál. Ezzel szemben az adómegtagadó tudatosan hajtja végre cselekedetét, de csak más, hatékonyabb eszköz hiányában vállalja az adófizetés megtagadását. Nem kíván saját, vagy családja számára anyagi előnyt szerezni, az számára közömbös. A célja részben politikai, amellyel az állam pénzügyi mozgásterét kívánja szűkíteni, részben etikai, amellyel az általa igazságosnak vélt elveket kívánja követni. Az adóellenálló egyetért Tocqueville-el; "az igazságosság szab határt minden nép jogalkotásának."[5] Az általa okozott közösségi kárt az igazságosság érdekében vállalt szükséges következménynek tekinti. Azért csökkenti az adózásban megvalósuló közösségi közreműködését, hogy ezáltal is mérsékelje az állam és a társadalom kollektív bűnösségéből fakadó részességét. Úgy gondolja, hogy ha csökkenti a kormányzati költségekhez való egyéni hozzájárulását, ezzel arányosan az állam által elkövetett hibás lépésekben való részvétel arányát is csökkentheti. Az adócsalást és még inkább ennek személyét érintő jogi következményeit erkölcsi feloldozásként, igazságtételként érzékeli. Az adómegtagadó úgy véli, hogy ellenállásával rámutathat a kormány hibáira és az igazság kimondásával kivonhatja magát a társadalmi felelősség alól. Abban bízik, hogy törekvései, személyes példamutatása csökkentheti a kollektíven elkövetett bűnöket. Azonban az ellenálló ezekkel a gesztusaival valójában felértékeli a kormányzat munkáját, hiszen abban az etikát keresi, és az államhatalom működésének minden eleméhez erkölcsi elvárásokat kapcsol. Gondolatmenetének éppen az a gyengesége, hogy a kormányzatok könnyen megkérdőjelezhetik az erkölcsi alapon álló ellenállást azáltal, hogy a hatalmi kommunikáció és az adóigazgatás összemossa az adócsalás és az adómegtagadás közötti különbségeket. A hatalom gyakorlói abban bíznak, hogy ha úgy kezelik az adómegtagadókat, mint az egyszerű adócsalókat, akkor az általuk felvetett kérdésekre sem kell felelniük. Mivel nincs az adóellenállók számára elkülönített adóigazgatási eljárási típus, az adómegtagadók a szokásos hatósági eljárás rendszerébe kerülnek, ezáltal nem csupán a jogi, de etikai különállásukat is elveszítik. Úgy kell védekezniük, mint a jogosulatlan anyagi előny megszerzőinek, mint olyan embereknek, akik a
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
