A cím választása nem véletlen: utalás az amerikai kriminalisztika atyjának tekintett Paul Kirk fél évszázaddal ezelőtti cikkére.[1] A szerző ebben a tanulmányában a kriminalisztikát az egyedi azonosítás művészetének aposztrofálja. Elhatárolja egymástól ugyanis a "meghatározást" (identification) és az "egyedi azonosítást" (individualization); meghatározás alatt értve egy tárgy csoportokba sorolását, azaz pl. festékek fajtájának, kábítószerek hatóanyagának meghatározását. Egyedi azonosítás alatt pedig a nyom egyetlen nyomhagyó tárgyra való visszavezetését érti, azaz az ujjnyom azonosítását a világ egyetlen másik ujjával, a lábbelinyom azonosítását az egyetlen konkrét lábbelivel stb.
A kétféle azonosítás nem feltétele egymásnak: a kivételesen jó minőségű lábbelinyomot akkor is tekintheti a nyomszakértő egyedi azonosításra alkalmasnak, ha egyébként nem tud nyilatkozni a nyomhagyó cipő gyártójáról, gyártási idejéről, színéről stb. És viszont: az égésmaradványból ki lehet mutatni (meg lehet határozni) a gázolajat anélkül is, hogy azonosítanánk a benzinkutat, ahonnan a gázolaj származik.
A nemzetközi történések mindennapjait szemlélve, a külföldi szakirodalmat böngészve az az érzésünk támadhat, hogy a kriminalisztika az ezredforduló idejére ostrom alá került. Ennek oka, hogy számos alkalmazott eljárás nem rendelkezett alapvető validáltsággal, hibaszázalékuk egyes esetekben máig sem ismert, akkreditációs, sőt alapvető minőségbiztosítási hiányosságaik voltak; illetve egyáltalán, bizonyos területeken a tudományos normáknak megfelelő alapkutatások sem történtek meg. A krízis gyökere ugyanakkor leginkább az egyedi azonosítás (individualizáció) episztematológiai alapjai kimunkálásának hiányosságaiban keresendő.[2] Az Egyesült Államokban a mérföldkőnek számító Daubert-ítéletet követően élénk tudományos viták bontakoztak ki, amik lassan hatással lettek a jogalkalmazásra és a gyakorlati (szakértői) munkára is. A hosszú és máig nem lezárt folyamat újabb mérföldköve a 2009-es úgynevezett NAS-jelentés[3], mely határozott javaslatokat fogalmaz meg a forenzikus tudományok megerősítése érdekében az Egyesült Államokban. Ilyen követelmények a kriminalisztikai módszerek validitásának, korlátainak, mérési bizonytalanságának tudományos igényű kutatása, az eredmények tudományos közleményekben történő megjelentetése; a szakértői laboratóriumok adminisztratív függetlensége a bűnüldöző szervektől; az akkreditáció, minőségbiztosítás, minőségirányítás; az etikai kódexek stb.[4] A javaslat alapján NIFS (National Institute of Forensic Science) néven önálló szövetségi szervet hoztak volna létre; ez a szerv végül 2013-ban az Egyesült Államok Igazságügy-minisztériumának (U.S. DoJ) szerveként, National Comission on Forensic Science néven jött létre (Nemzeti Kriminalisztikai Bizottság).[5]
A kriminalisztika jogi célok érdekében, jogi keretek között megvalósuló tudományos megismerés.[6] A XXI. századra elszakadt a büntető eljárásjogtól, eszköztára bevethető a magánnyomozásoktól kezdve a szabálysértési jogon át a munkabalesetek kivizsgálásáig nagyon sok területen. A megismerés eszköztára rohamosan fejlődik, a szak-természettudományok alapkutatásainak megfelelően. A kriminalisztikai megismerési módszertan sok hasonlóságot mutat az orvosi diagnosztikával[7] vagy akár a régészettel is.
A modern kriminalisztika a XIX. századi megszületésekor nagyrészt gyakorlati módszerek összessége volt, híján a részletes elméleti megalapozásnak. A kriminalisztikával szemben támasztott jogalkalmazói igények alapján ez a gyakorlat-orientált megközelítés semmilyen problémát nem okozott. Természetesen a kriminalisztika hátterében létezett néhány axiomatikus állítás, pl. hogy minden érintkezés nyomot hagy, vagy hogy a múlt megismerhető. Ezek részletes kibontására, sőt explicit kijelentésére azonban, érdemi igény híján, nem került sor.[8] Tudományelméleti értelmezésben tehát ebben a korszakban a kriminalisztika még mint születő szaktudomány (interdiszciplina), de semmiképpen sem mint önálló tudomány volt jellemezhető; a tudás (episztémé) és vélekedés (doxa) még élesen nem határolódott el egymástól.
Gyökeres változást hozott Európa keleti felében a második világháborút követő időszak, a szovjet hatásra elterjedő új filozófia, a dialektikus materializmus. Ez a szocialista országok kriminalisztikai elméletére pezsdítően hatott, talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy igényt teremtett az elméleti háttér kidolgozására, majd létre is hozta azt. Az
- 51/52 -
ideológiailag erősen átszínezett filozófia beépítése a tudományokba tudatos, tervszerű tevékenység volt. A marxista természetfilozófia jelentette azt az előretolt éket ami az egyes szak-természettudományokba a marxizmus eszmei offenzíváját szolgálta.[9] Erre kifejezett politikai akarat is létezett.[10] Az általános vélekedés szerint a szaktudományokat persze nem pótolja a dialektikus materializmus, "mindössze" a valóság megismerésének egyetlen általánosan érvényes eszközeként valamennyi szaktudomány elvi hátterét nyújtja.[11] Erre azért van lehetősége, mert a dialektikus materializmus valamennyi tudomány eredményeinek általánosítása[12], a filozófia pedig deklaráltan nem csupán tudomány, hanem mindig ideológia is.[13]
Azt részrehajlás nélkül meg kell állapítanunk, hogy a maga korában a dialektikus materializmus ismeretelmélete szilárd elméleti alapokat adott a kriminalisztikának. Az anyagi világ objektivitása, megismerhetősége, megismerésének módszerei, a fogalmi gondolkodás, a formális logika és annak meghaladásaként a dialektikus logika stb. mind komoly alapot nyújtottak a kriminalisztikai gondolkodáshoz, lévén annak célja múltbeli események megismerése a jelenkorban hátramaradt nyomok alapján.
Azt is belátjuk azonban, hogy a világ megismerésének később feltárt pszichológiai, illetve kognitív tudományos aspektusai időközben nem (vagy alig[14]) kerültek beépítésre, a világtörténelem és világgazdaság pedig a gyakorlatban cáfolta a marxista történelemfelfogást és közgazdaságtant: a dialektikus materializmus sok tekintetben valóban egyfajta "bizantikus államvallás-pótlékká"[15] merevedett. Tulajdonképpen az 1961-ben megjelent Kriminalisztika a hatvanas évek elejéig keletkezett dialektikus materialista eredményeket megfelelően inkorporálta, az azt követő bőséges és magas színvonalú filozófiai, logikai, ismeretelméleti, ontológiai anyagot azonban nem (vagy alig) építették be a kriminalisztika tudományába a későbbi átfogó munkák sem.
Látnunk kell ugyanakkor azt is, hogy a pszichológiai, kognitív tudományos eredmények a rendszerváltás után sem épültek be a hazai kriminalisztika tudományába, holott szakirodalmi említésük megtörtént.[16] Hiányérzetünk - többek között - K. R. Popper munkássága kapcsán lehet, aki nem csak, hogy kritizálta a marxista filozófia számos nézetét[17], de falszifikáció elmélete Conan-Doyle abdukciós logikájú hősének gondolatait tette tudományosan is értékelhetővé. Popper szerint a hipotéziseket a cáfolatok kísérletei alá kell vetni és mindaddig igaznak tartani, míg nem sikerül cáfolni (falszifikálni) őket. Conan-Doyle hőse, Sherlock Holmes "szerint" pedig ha mindent kizártunk a hipotézisek közül ami lehetetlen, akkor ami marad - bármenyire is valószínűtlen - az a helyes. A falszifikáció sem tekinthető azonban a valóság megismerését lehetővé tevő általános módszerének.[18]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
