Az internet széles körű használata új munkavégzési formákat hozott létre. Ezek két fő típusa a honlapon keresztül történő, anonim munkavégzés (crowdsourcing, például Amazon Mechanical Turk), illetve az applikáción keresztül történő munkavégzés (például az Uber). Az internetes munka háromoldalú kapcsolat, amelyben a munkavégző és a felhasználó között van egy kvázi foglalkoztató: a digitális platform (honlap, applikáció). Ha az internetes munkavégző és a digitális platform közötti jogviszony munkaviszony, akkor a munkavégző teljes munkajogi védelmet élvez, ha viszont nem munkaviszony, akkor teljesen vagy részben védtelen, függően az alkalmazott státusztól. A szerződés minősítése tehát központi kérdés, mert ez határozza meg a munkavégző munkajogi státuszát, jogait.
Napjaink nemzetközi munkajogi szakirodalmának legnépszerűbb témája a "hakni gazdaságba" tartozó internetes munkavégzési formák - a crowdsourcing és az applikációs munka - munkajogi vonatkozásainak vizsgálata, és különösen a jogviszony minősítése.[1] A crowdsourcing esetében a honlapon végeznek el a munkavégzők egy sor feladatot, globális alapon. A crowdsourcing platform egy megoldandó feladatot tesz közzé az interneten, ösztönzőkkel együtt, lehetővé téve a szakértelemmel rendelkező emberek számára, hogy a probléma megoldásában hasznosítsák a tudásukat.
Az internetes munka másik típusa az online applikáción keresztül történik a fogyasztók erre vonatkozó, a honlapon kifejezett igénye szerint. Olyan hagyományos szolgáltatásokról van szó, mint taxizás (például Uber), takarítás és javítás (például Helpling), irodai munkák, könyvelés (például Upwork). A digitális platform megszabja a honlapon az árat, a minimális minőségi előírásokat, kiválasztja és szervezi a szükséges munkaerőt.
Az internetes munkavégzés különféle formáival kapcsolatosan a kérdés persze úgy egyszerűsödik le, hogy munkaviszony-e az internetes munkavégzők jogviszonya. De még ha nemleges is a válasz erre a kérdésre, akkor is számos más minősítési, és szabályozási alternatíva kínálkozik valamilyen szintű munkajogi védelem biztosítására. Éppen ezért a nemzetközi szakirodalom és esetjog alapján elemzem a minősítés lehetséges érveit és ellenérveit, illetve a szabályozási alternatívákat.
A jogviszony minősítése azonban nem csak a szakirodalomban, hanem a gyakorlatban is komoly érdeklődést váltott ki az elmúlt években. Maguk a platformok is élénken figyelik és igyekeznek befolyásolni is a minősítést. A minősítés végső terepe természetesen a bíróság, ezért részletesen elemzem az amerikai és angol bíróságok egymásnak ellentmondó ítéleteit. Az Európai Bíróság ítéletei nem kifejezetten a jogviszony minősítéséről szólnak[2], ezért azok elemzésétől itt eltekintek.[3] A kép tehát meglehetősen összetett, ezért megkísérlem összerakni a puzzle darabjait.
Az utóbbi években az internetes munkavégzéssel, másként a hakni gazdasággal (gig economy, sharing economy) kapcsolatos szakmai diskurzus központi kérdésévé az vált, hogy munkaviszonynak minősül-e az internetes munkavégző jogviszonya. Munkavállaló az Uber sofőr, a Deliveroo futára, vagy az Amazon Mechanical Turk fordítója? Ennek azért van kiemelt jelentősége, mert ez határozza meg az internetes munkavégző munkajogi és társadalombiztosítási státuszát, vagyis a munkavégzőt megillető jogosultságok körét.
- 104/105 -
Fontos kiindulópont az, hogy ma még mindig meghatározó a - munkaviszonyra és önfoglalkoztatásra épülő - bináris modell. Ebben a klasszikus munkajogi paradigmában az alapintézmény a munkajogviszony, amely valamennyi munkavállaló jogosultság alapja. Ha tehát valaki rendelkezik munkavállalói státusszal, akkor vannak munkavállalói jogai, ennek hiányában viszont védtelen. A bináris modellt alkalmazó országokban (például USA, Magyarország) tehát a mindent vagy semmit elve érvényesül. A harmadik munkajogi kategóriát[4] alkalmazó néhány európai jogrendszerben némileg jobb a helyzet, hiszen a gazdaságilag függő munkavégző kategóriája alkalmas lehet arra, hogy az internetes munkavégzők legalább minimális munkajogi jogosultságokban részesüljenek.
Az internetes munkavégzés munkajogi minősítése tehát arról szól, hogy milyen státusz és ezzel együtt mely munkajogi jogosultságok illessék meg az ilyen formában munkát végzőket. A kérdés persze korántsem egyszerű, hiszen valóban új munkavégzési formáról van szó, amely persze sok hasonlóságot mutat a bizonytalan foglalkoztatás más formáival (alkalmi, behívásos munka, nulla órás szerződés, marginális részmunkaidő stb.). Van itt tehát egy formai kérdés és egy tartalmi kérdés. Formai szempontból az vethető fel, hogy milyen formában történjen az internetes munkavégzők jogviszonyának szabályozása:
a) egy létező jogviszonytípus szabályait alkalmazzuk rájuk (munkaviszony, önfoglalkoztatás, gazdaságilag függő munkavégzés), vagy
b) önálló, sui generis jogviszonynak tekintsük, amely önálló státuszt és elkülönült törvényi szabályozást kíván.
A tartalmi kérdés viszont az, hogy pontosan milyen jogokat is akarunk biztosítani számukra? Automatikusan alkalmazhatók-e a ma létező munkajogi szabályok, vagy vannak olyan sajátosságai az ilyen típusú munkának, amelyek speciális szabályokat igényelnek.
Továbbá azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az internetes munkavégzés korántsem heterogén kategória, hanem a bizonytalan foglalkoztatás igen változatos formáinak gyűjtőfogalma. Bár valóban két fő típusra bontható (crowdsourcing, applikációs munka), de a honlapok és applikációk nagyon sokfélék. A különféle formák eltérő jogosultságokat és technikai szabályokat kívánnak meg, így korántsem alkalmazható tehát mindenkire egyetlen, univerzális megoldás.
Ha az internetes munkavégzésre alkalmazandó lehetséges munkajogi modellekben gondolkodunk, akkor - álláspontom szerint - az alábbi öt alternatív megoldás kínálkozik:[5]
a) Munkavállalói státusz változatlan munkavállalói jogokkal: az internetes munkavégző normál munkavállaló, akire a tipikus munkaviszonyra vonatkozó, általános munkajogi szabályok alkalmazandók.
b) Munkavállalói státusz atipikus szabályokkal: az internetes munkavégző munkavállalói státusszal rendelkezik, de munkaviszonyára a tipikus munkaviszonyra vonatkozó, általános munkajogi szabályok - az atipikus munkaviszonyokhoz hasonlóan - eltérő szabályokkal alkalmazandók. Itt különösen a távmunka (telework) és a munkaerő-kölcsönzés szolgálhat mintául, az otthoni munkavégzés és a háromoldalú jogviszony hasonlóságai miatt.[6]
c) Gazdaságilag függő munka (harmadik munkajogi kategória): a munkaviszony és az önfoglalkoztatás közötti átmeneti kategória, amely egyes európai országokban ma már részletesen szabályozott. Ezekben a jogrendszerekben már ma is alkalmazni lehet ennek szabályait az internetes munkavégzőkre (lásd később az angol esetjogban). Más országokban újabb érv lehet a harmadik kategória mellett az, hogy más bizonytalan formák mellett az internetes munkavégzőkre is alkalmazni lehetne ezeket a szabályokat.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
