A Kínai Népköztársaság 2001. december 11-e óta a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) 143. tagja. Már a csatlakozás előkészítése során elkezdődtek azok a munkálatok, amelyek célja a kínai belső jognak a WTO követelményekhez való hozzáigazítása volt. Ehhez nem csak a kínai gazdasági rendszer, hanem az egész jogrendszer alapvető átalakítására van szükség. Különösen fontos az a kérdés, hogy miként ültetik át a belső jogba a csatlakozással keletkezett nemzetközi kötelezettségeket. Ezzel összefüggésben nagy jelentősége van a Kínai Legfelsőbb Bíróság 2002 augusztus végén kiadott irányelvének, amely lehetővé teszi a magánszemélyeknek, hogy a WTO-val összefüggő vitáikat bíróság elé vigyék.
A Kereskedelmi Világszervezet negyedik miniszteri értekezletén, melyet 2001. november 10-én a katari Dohában tartottak, egyhangúlag elfogadták a Kínai Népköztársaság csatlakozásáról szóló jegyzőkönyvet. Ezt az aktust mintegy tizenöt éves tárgyalássorozat előzte meg, melyek során bilaterális és multilaterális szinten kidolgozták a csatlakozás pontos feltételrendszerét. Ennek a tárgyalássorozatnak az eredményeit a Kína WTO csatlakozásával foglalkozó munkabizottság egy kilencszáz oldalas jelentésben foglalta össze. 2001. november 11-én írta alá ünnepélyes keretek között a csatlakozási jegyzőkönyvet a kínai delegáció vezetője, a külkereskedelmi miniszter Shi Guangsheng. Ezt követően a kínai fél közölte, hogy a belső állami ratifikációs eljárás időközben lezárult. Átnyújtották az erről szóló, Jiang Zemin elnök által aláírt által aláírt ratifikációs okmányt Mike Moore-nak, a WTO főtitkárának a WTO főtitkárságon való letétbe helyezés céljából. Az ezt követő harmincadik napon vált hatályossá a csatlakozás.
Kínában jelenleg is folyik a vita arról, mennyiben felelt meg ez az eljárás a kínai alkotmányjog szabályainak. A Kínai Népköztársaság alkotmánya szerint a nemzetközi szerződésekről tárgyalások folytatása, valamint a nemzetközi egyezmények megkötése az Államtanács, illetőleg annak alávetett illetékes intézmények, ebben az esetben tehát a Külkereskedelmi és Gazdasági Együttműködési Minisztérium hatáskörébe tartozik. A ratifikációról való döntés pedig a Népi Kongresszus Állandó Bizottságának a joga és csak ennek döntését követően jogosult az elnök a ratifikációra. A WTO csatlakozás folyamán ezeket az eljárási követelményeket nyilvánvalóan nem tartották be.
A Népi Kongresszus Állandó Bizottsága már a 2000. augusztus 25-én tartott ülésén, tehát 15 hónappal a WTO-val a csatlakozásról folytatott tárgyalások lezárása előtt kinyilvánította, hogy egyetért a csatlakozással, és egyidejűleg felhatalmazta az Államtanácsot arra, hogy a csatlakozási jegyzőkönyvet annak elkészültét követően aláírja. Az, hogy ez a felhatalmazás magában foglalta-e a ratifikációra való feljogosítást is, és hogy egyáltalán mennyiben felel meg egy ilyen eljárás a hatályos kínai alkotmányos előírásoknak, annak megítélése eltérő. A kínai WTO-csatlakozás nemzetközi jogi érvényét a kínai alkotmányos rendelkezések esetleges megsértése - a nemzetközi szerződésekről szóló Bécsi Konvenció 45. és 46. cikkei értelmében -nem érinti.
A WTO-hoz történő csatlakozás feltétele egyebek között az, hogy a csatlakozó állam megfelelő jogi szabályozást alakítson ki és hozzáigazítsa jogrendszerének előírásait a WTO követelményekhez. Ez az implementáció egyrészt új jogi aktusok elfogadásával és hatályba léptetésével, másrészt a meglévő jogszabályok módosításával történik meg. Sor kell, hogy kerüljön bizonyos törvények, rendeletek és közigazgatási előírások hatályon kívül helyezésére is.
A nemzetközi jog belső érvényességének kérdését a nemzetközi jogi feltételeken kívül elsősorban az alkotmányjog szabályozza. Az ezzel összefüggésben képviselt különböző álláspontok szorosan összefüggnek a nemzetközi jog és a belső jog viszonyáról vallott nézetekkel és mindenekelőtt a monizmus, vagy dualizmus alapvető kérdésétől függenek, amely a belső jog és a nemzetközi jog egységét, vagy szétválasztását jelenti. A dualista felfogáson alapuló úgynevezett transzformációs elmélet szerint a nemzetközi jog azáltal érvényesül a belső jogban, hogy azt egy belső jogi érvényesítő aktus - például egy erről rendelkező törvény -által a belső jog részévé teszik és azt ennek következtében belső jogként is alkalmazni kell. Ezzel ellentétben a szorosan a monista felfogáshoz kapcsolódó adopciós elmélet szerint a nemzetközi jog bármiféle belső közvetítő aktus nélkül alkalmazható. A sokféle, ezzel a nézettel összefüggő variáció egyike a végrehajtási elmélet, mely szerint ugyan szükség van egy belső állami aktusra, ez azonban a szóban forgó rendelkezések nemzetközi jogi státuszát nem érinti.
Valamely nemzetközi jogi norma belső, állami érvényességének kérdését meg kell különböztetni annak közvetlen alkalmazhatóságától. Míg az előző, elsődlegesen felmerülő, és a fentiekben érintett kérdés a nemzetközi jogi normának a belső jogba való bevezetése módját érinti, addig a közvetlen alkalmazhatóság valamely nemzetközi jogi norma azon speciális tulajdonsága, hogy az a belső jogi aktusokkal megegyező joghatást vált ki. Eljárásjogilag itt arról a kérdésről van szó, hogy vajon egy nemzetközi jogi szerződéses norma közvetlenül alkalmazható-e az állam közigazgatási szervei, vagy bíróságai által egy konkrét eset elbírálása kapcsán. Ez akkor következhet be, ha mindenkori nemzetközi jogi norma annak szövege szerint, vagy a nemzetközi szerződés célja és értelme szerint arra vonatkozó egyértelmű kötelezettséget teremt, hogy hatása minden további aktus nélkül érvényesül. Ezt a kérdést értelmezés útján kell eldönteni. A nemzetközi szerződések csak kivételes, ritka esetekben rendelkeznek kifejezetten közvetlen alkalmazhatóságukról.
A nemzetközi jogi normák közvetlen alkalmazhatóságát gyakran azonosítják azzal a kérdéssel, hogy a nemzetközi egyezmény valamely tagállamának individumai anélkül hivatkozhatnak-e a nemzetközi egyezmény előírásaira, hogy belföldi normák közvetítésére szükség lenne. Miután a szubjektív jogok és kötelezettségek fennállásának indokolása nem az egyetlen, mégis a közvetlen alkalmazás legerősebb, leghatékonyabb formáját érinti, az tisztánlátás okából ezekben az esetekben individuális jogérvényesítésről kell beszélni. Azt, hogy egy nemzetközi szerződés szubjektív jogokat teremt-e, azt csak a mindenkori szerződési szabályok értelmezése segítségével lehet megállapítani.
Ha szemügyre vesszük a kínai jogi viszonyokat, akkor nem kapunk tiszta, egyértelmű képet. A belső állami érvényesülésre vonatkozólag nem lehet bizonyossággal azt mondani, hogy a Kínai Népköztársaság inkább a monista, vagy a dulaista felfogás felé orientálódik. Nincsenek olyan alkotmányjogi rendelkezések, amelyek kimondanák, hogy a nemzetközi szerződések a belső jog részét képeznék. Ugyanakkor vannak példák arra, hogy a hatáskörrel rendelkező jogalkotó szervek egyszerű törvényhozási aktussal ültettek át nemzetközi egyezményeket a belső jogba. Így például a Népi Kongresszus Állandó Bizottsága 1986-ban speciális szabályokat alkotott annak érdekében, hogy eleget tegyen azoknak a kötelezettségeknek, amelyek abból adódtak, hogy Kína egy évvel azelőtt csatlakozott a diplomáciai kapcsolatokról szóló Bécsi Egyezményhez. 1992-ben az Államtanács is rendeletet alkotott, amely arra irányult, hogy érvényesítse a nemzeti jogban azokat a szabályokat, amelyek Kínának a nemzetközi szerzői jogvédelemre vonatkozó egyezményekhez történő későbbi csatlakozásából következtek. Ezen kívül sok olyan törvény van, amelyek olyan szabályokat tartalmaznak, amelyek a kínai és a nemzetközi jog ösz-szeütközése esetén az utóbbi alkalmazásáról rendelkeznek.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
