A magyar állam-egyház kapcsolatrendszerét általában az ún. "együttműködő", kategóriába szokták sorolni a szerzők. Ez a modell, ha összevetjük az 1990. évi IV. törvényt a 2011. évi CCVI. törvénnyel, alapelveiben nem változott. Azonban számos új hangsúly került be a 2011. évi normaszövegbe. Az 1990. évi IV. törvényt felváltó 2011. évi CCVI. törvény (Ehtv.) vonatkozásában már az előkészítés, majd annak parlamenti elfogadása után is számos kritika és negatív döntés fogalmazódott meg. Áttekintésünk nem az egyes kifogások taxatív elemzésére irányul, hanem arra a központi kérdésre keressük a választ, hogy a felekezeti diszkrimináció alkotmányos tilalma maradéktalan módon érvényesül-e az új normaszövegben. Az Ehtv. a vallási közösségek rendszerét kétszintűvé tette azzal, hogy a korábbiakhoz képest szigorúbban definiált "egyház" jogi formáját kiegészítette az ún. "alapcélként vallási tevékenységet végző egyesület" kategóriájával. Nem kétséges, hogy az Ehtv. alapvető elveiben megtartotta az 1990. évi IV. törvény erényeit, beépítve az AB állásfoglalásainak a jogszabály szempontjából releváns szakaszait, valamint az 1990 óta eltelt időszak joggyakorlatban jelentkező tapasztalatát, szem előtt tartva az EU és a magyar jogi környezet jogszabályi hátterét. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a kétszintes rendszer további pontosításra szorul ahhoz, hogy maradéktalanul megfeleljen egyfelől a törvényhozó szándékának, de az EU jogos elvárásának is, a felekezeti diszkrimináció kizárása kellő biztosíték-rendszerének a rögzítése tekintetében, megtartva az ún. paritás elvét.
Az állam és az egyház elválasztásának alapelve, az egymás sajátos belső - pozitív jogalkotás eredményeként megszületett - normarendszere függetlenségének a kölcsönös tisztelete, nem a modern korban kialakult, a szekularizáció eszmei alapján álló elméletetekre épül; hanem a kereszténység megjelenésével, az Egyház korai időszakától kezdve, alapvető eleme volt az egyházjogi felfogásnak, különösen is Nyugaton.[1] Azt azonban szükséges kihangsúlyoznunk, hogy a civil társadalom és az egyházak közösségeihez tartozó tagok ugyanazok a személyek, ami így mindmáig önkéntelenül is átfedéseket, és a kétfajta közösségi jogok és kötelezettségek szabályozásának valamilyen szintű együttműködését eredményezi.[2] Sőt, a történelemben mindez időről-időre konfliktusokhoz vezetett, mivel az egyes személy egyéni és közösségi cselekedetei - vallási és lelkiismereti meggyőződésének alapvető voltából kifolyólag - nem választhatók teljesen tiszta formában ketté, még az olyan állami-egyházjogi modellben sem, amely a "szigorú szeparáció" elvére épül (vö. a modernkori francia, belga és az USA-beli).[3]
Egyik szélsőség, amikor az állam és az egyház intézkedése szinte összeforrottan működik; a másik, amikor az állam beavatkozik az egyházak belső autonómiájába. Nyilvánvaló, hogy az előző, egy teljesen egységes, vallási alapon felépülő társadalom esetében logikus működési elv, azonban ennek megszűnésével, azaz a vallási pluralizmus, a vallásszabadság elvének maradéktalan érvényesítésének vállalásával már nem tartható.[4] Ehhez hasonlóan, az is egyértelmű, hogy az
- 300/301 -
állam területén, az adott ország alkotmányával - vagy alaptörvényével - nem ellentétes tevékenységet gyakorló, regisztrált vallási közösség belső saját normarendszerére és működésére külső állami kényszer nem alkalmazható.
Ezt deklarálja Magyarország 2011. évi CCVI. törvénye a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról (rövidítve: Ehtv.), amikor Preambulumában kijelenti, hogy "figyelemmel az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára, az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezményre, valamint a lelkiismereti és vallásszabadság alapvető emberi jogával kapcsolatban megfogalmazott nemzetközi dokumentumokra, valamint az Európai Unió működéséről szóló szerződés 17. cikke szerint az Európai Unió tiszteletben tartja és nem változtatja meg az egyházak és vallási egyesületek vagy közösségek tagállamokban meglévő státuszát (...)." Az idézett mondat jelentős, mivel egyértelművé teszi, hogy az EU-tagállamok alkotmányos működésében, a vallásszabadság érvényesítése terén egy konkrét elválasztási modellt sem tekint kötelezően alkalmazandónak (pl. a szigorú szeparációt).[5] A kijelentés azonban nem szól az egyházak, vallási közösségek, stb. státuszához kötődő jogokról és kötelességekről, így pusztán az adott EU-tagállamában már meglévő állam-egyház viszonyrendszer sérthetetlenségére tartalmaz utalást.
A fent röviden összefoglalt állam és egyház kapcsolatrendszer, az egyes felekezetek státusza és a vallásszabadság érvényesülése sajátos és egyúttal hangsúlyos tárgyát képezi a felekezeti diszkrimináció elkerülése problémakörének.
Mindenekelőtt, le kell szögeznünk, hogy az állam és egyház kapcsolatrendszerének szabályozására teljesen tökéletes megoldás - amint a legtöbb, a teljes társadalomra kiható kérdés esetében - nem lehetséges. A vallásos meggyőződés az emberi személy - tehát azok, akikből a társadalom felépül - természetes tulajdonságai közé tartozik (vö. Immanuel Kant [†1804]), amely által tudatosan vagy reflektálatlanul kötődik a "Szenthez".[6] Ennek a kötődésnek a kifejezésére, illetve az ebből fakadó lelkiismeretbe vésett kötelezettségnek a megvalósítására különféle vallások születtek a történelem folyamán, az adott kor, földrajzi hely, embercsoport egyéni kultúrájának megfelelően.[7] A modern korban a felvilágosodás eszmeáramlatának hatásaként, többször is deklarálásra került az egyedi ember joga arra, hogy ezt az alapvető vallásos meggyőződését gyakorolja, megvallja, akár külsőleg és közösségileg is. A vallási meggyőződés nyilvános gyakorlása tehát az emberi jogok részét képezi, amely eredendően természetjogi alapokon nyugszik[8] (annak ellenére, hogy ez utóbbi relevanciáját, a jogpozitivista irányzatok sokáig próbálták tagadni[9]). Ennek alapján, a vallási/egyházi/felekezeti hovatartozás egy olyan konkrét lelkiismereti döntés, amely az ember szabad akaratának a gyakorlásából fakad. Az egyes felekezeti közösségek olyan belső szabályrendszerrel rendelkeznek (legyen akár írott vagy íratlan), amelyhez az állam legfeljebb, mint ún."metajuridikus" rendszerhez viszonyul (pl. Magyarország, Spanyolország, stb.), de az állam mindenképpen alaptörvényi szinten deklarálja - (a vallási jog alapján működő államok kivételével), hogy az elválasztás alapelvéből következően a vallási közösségek belső szabályainak érvényre juttatására állami kényszer nem alkalmazható.[10] Ez nem jelenti azt, hogy a két rendszerben ne fordulhatnának elő egymásra utaló normák.
A magyar állam-egyház kapcsolatrendszerét általában - Albániával, Bosznia-Hercegovinával, Horvátországgal, a Cseh Köztársasággal, Észtországgal, Lettországgal, Litvániával, Lengyelországgal, Szlovákiával és Szlovéniával együtt - az ún. "együttműködő", "támogató", vagy "benevolens separatio" (jóakaró elválasztás) kategóriába szokták sorolni a szerzők.[11] Ez a modell,
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
