Sáry Pál nevével, mint a Biblia jogi kérdéseivel foglalkozó szerzővel, nem először találkozhat az Olvasó. A Miskolci Egyetem római jogászának második könyveként a "Bűnvádi Eljárások az Újszövetségben" c. monográfia (Bp. 2000) után jelent meg a "Keresztre feszítés az ókorban" c. jogtörténeti tanulmánykötet. E kötet megjelenése előtt nem volt fellelhető a könyvtárak polcain olyan magyar nyelvű könyv, amely ilyen beható tudományos vizsgálat tárgyává tette volna az ókorban oly elterjedt, kegyetlen kivégzési módot, a keresztre feszítést. Ahogy már a címből is kitűnik, a szerző a vizsgálódását az ókorban végrehajtott keresztre feszítésekre fókuszálta, megjegyzi azonban, hogy azt a későbbi korokban is alkalmazták, sőt egyes hivatalosan meg nem erősített híradások szerint még napjainkban is vannak országok, ahol keresztre feszítéseket hajtanak végre.
Az ókori ember számára a nyilvánosan végrehajtott keresztre feszítések elválaszthatatlanul hozzátartoztak a mindennapok borzalmaihoz. Ezzel magyarázható, hogy az evangéliumok Jézus keresztre feszítéséről igen szűkszavúan tudósítanak. Sáry Pál azonban az antik források bemutatása, rendszerezése és értékelése alapján megpróbál minél teljesebb képet adni az ókor legborzalmasabb kivégzési módjáról. A kitűzött cél eléréshez Sáry Pál a fellelhető források igen széles palettáját - történeti, szépirodalmi és jogi forrásokat - használt fel.
A könyv kilenc fejezetre tagolódik. Az első fejezetben a szerző a keresztre feszítés szakrális eredetét vázolja fel röviden, miszerint annak kialakulása mind a föld, mind a fák iránti vallásos tiszteletből levezethető.
A második fejezetből megtudhatjuk, hogy a keresztre feszítés az egyik legősibb kivégzési mód, melyet a legtöbb ókori nép ismert és alkalmazott. Ázsiában, Afrikában és Európában egyaránt történtek keresztre feszítések, amikor a legyőzött ellenséget vagy a politikai lázadókat végezték ki. Legtöbbször élve feszítették meg a halálra ítélteket, de a szerző arra is talált példát, hogy már csak a holttestet szögezték a keresztfára.
A harmadik fejezetben részletesebb elemzés tárgyává teszi Sáry Pál a keresztre feszítés Római Birodalomban kialakult gyakorlatát, amelynek kezdete a Kr. e. IV. század végére tehető. A rómaiaknak a hasonló büntetést már régóta alkalmazó népekkel való kapcsolata is nagyban hozzájárult a keresztre feszítések egyre gyakoribbá válásához, ami a rabszolgákkal szembeni kezdeti emberséges bánásmód fokozatos elembertelenedésének végső fázisát jelentette. A keresztre feszítés tömegesebb alkalmazására a rabszolgalázadások megtorlásakor került sor. A legnagyobb római rabszolgafelkelés Kr. e. 71-ben bekövetkező leverését követően a győztes rómaiak kegyetlensége nem ismert határt, misem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy Crassus a Capuától Rómába vezető út teljes hosszában mintegy hatezer rabszolgát feszíttetett keresztre. Nemcsak a lázadóknak kellett ezt a kegyetlen büntetést elszenvedniük, hanem a gazdájukat eláruló szolgákra, a római hadjáratok során az ellenség pártjára álló városok rabszolga lakosaira vagy a különféle bűncselekmények rabszolga elkövetőire is ez a sors várt. A rabszolgatartók házi büntetőhatalma szinte határtalannak volt mondható. Sáry Pál kutatása során arra is talált példát a különböző forrásokban, hogy egyes rabszolgatartók a saját bőrük mentése érdekében feszítették keresztre szolgáikat, nehogy azok rájuk nézve terhelő vallomást tegyenek a bíróság előtt. Ezt a korlátlan házi jogot csak a császárkorban sikerült fokozatosan korlátok közé szorítani. A szerző a fejtegetései eredményeképpen arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a keresztre feszítés a Római Birodalomban elsősorban a rabszolgákkal szemben alkalmazott büntetés volt. Ezzel magyarázható, hogy számos szerző e büntetést szolgai büntetésnek (servile supplicium) nevezi és ez indokolja Szent Pál megállapítását is, miszerint Jézus "szolgai alakot öltött", mikor "megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig".
A negyedik fejezetből a keresztre feszítés számos más alkalmazási területét ismerheti meg az Olvasó. A rómaiak az elfogott lázadókat, akiket a római jog szerint idegeneknek (peregrinus) - azaz római polgárjoggal nem rendelkezőknek - minősítettek, rendszerint keresztre feszítésre ítélték. A Jézust Pilátus elé állító zsidók is tisztában voltak ezzel, és tudták, hogy csak akkor érhetik el az általuk gyűlölt próféta halálát, ha azzal vádolják meg, hogy tanításával fellázítja a népet. A szerző a keresztények vértanúhalálával zárja ezt a fejezetet, s összegzésként megállapítja, hogy nemcsak rabszolgákat, hanem számos esetben római polgárjoggal nem rendelkező szabad embereket is kereszthalálra lehetett ítélni a Római Birodalomban.
Az ötödik fejezet végén a következő megállapítás áll: "A köztársaság idején és a korai császárkorban római polgárokat kizárólag hazaárulás (perduellio) esetén lehetett keresztre feszíteni, a polgárokat védő előírásokat azonban többször megszegték. A III. századra a római társadalom felső és alsó rétege élesen elvált egymástól, aminek hatására kettős büntetőjogi rendszer alakult ki. Az alacsonyrendű polgárok (humiliores) a rabszolgákkal kerültek egy megítélés alá, s így a keresztre feszítés velük szemben is alkalmazhatóvá vált. A jogszabályok számos bűntett vonatkozásában a legsúlyosabb büntetés (summum supplicium) kiszabását rendelték el, ami a társadalom alsó rétegei számára a legtöbb esetben keresztre feszítést jelentett."
A hatodik és hetedik fejezetben kísérhetjük nyomon, hogyan hajtották végre a keresztre feszítést, illetve azt is magunk elé képzelhetjük a könyv leírása alapján, hogy milyen lehetett az elítélt agóniája. A keresztre feszítés előtt az elítéltnek egy irgalmatlan testi fenyítést (megostorozást) kellett elszenvednie, ennek végrehajtási módjáról szintén találunk elemzést a könyvben. A megostorozás után a kereszt vízszintes szárát magának az elítéltnek kellett a vesztőhelyre cipelnie. A nyilvánosan végrehajtott kivégzés egyik fő céljának a prevenciót, vagyis az újabb bűntettek megelőzését tekintették, ezért a keresztre feszítést a városok főterén, a legforgalmasabb utak mentén hajtották végre, vagy pedig ezt - mint például Jézus esetében - úgy tudták elérni, hogy a vesztőhelyre a legzsúfoltabb utcákon keresztül vezetett a halálraítélt útja. A megfeszítés "ceremóniája" az elítélt levetkőztetésével vette kezdetét, ezzel szimbolizálták az elítélt személyiségének teljes és végleges elpusztítását. A szerző a keresztre feszítés egyik legtöbbet vitatott problémája kapcsán (a felszö-gezés pontos helye) számos külföldi tudós véleményét sorakoztatja fel a művében, felhasználva ehhez a torinói leplen végzett legújabb kutatások eredményét is. A hatodik fejezet záró részében leírja a szerző, hogy római szokás szerint a halálra ítélés okát (causa poenae) a bűnös nyakába akasztott vagy a keresztjére rögzített táblácska (titulus) mutatta. A keresztre feszített agóniája hosszú folyamat volt, amelynek közvetlen oka - a szerző végkövetkeztetése szerint - az előzetes ostorozás és a keresztre szegezés során elszenvedett, óriási fájdalommal járó sérülések hatására kialakult traumás sokk volt. A holttestek méltó eltemetésére is csak kivételesen kerülhetett sor, a legtöbb esetben a holttest a madarak és más ragadozó állatok martalékává vált.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
