Amikor európai kontextusban demokráciáról beszélünk,[1] óhatatlanul szembe kell nézni azzal az európai integrációval szemben felhozott kritikával, hogy az integráció a parlament terhére meglehetősen adminisztratív-technokratává vált és még ilyen a mai napig is. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy az európai horizonton továbbra is csak kívülről csillog-e a demokrácia?[2] Vagy esetleg a maastrichti, amszterdami, valamint nizzai szerződésmódosítás az Alkotmányos Szerződéssel bezárólag egy olyan fejlődést hozott magával, amelynek eredményeképpen - figyelembe véve az EU sajátos karakterét, mint Állam- és Alkotmányszövetség - elkészült az út egy specifikus demokrácia elvhez, amely már alig marad el a klasszikus nemzetállamokkal szemben megfogalmazott követelmények mögött? Néhány szakirodalomban található állásponttal, valamint a Német Szövetségi Alkotmánybíróság (BVerfG) Maastricht-ítéletének[3] ide vonatkozó kinyilatkoztatásával ellentétben, már a kezdetektől fogva létezett egy pragmatikus álláspont. Ez a nézőpont a demokrácia fogalmát az integráció folyamatában, a túlzó és idealisztikus megfogalmazásoktól tartózkodva (amely elvárások a nemzetállami gyakorlatban sem realisztikusak) ragadta meg.[4] Minél több állami kompetencia kerül át az EU-hoz, annál inkább szükséges, hogy a jogalkotás az európai szinten érvényes demokrácia követelményeinek feleljen meg.
Az Európai Unióról szóló Szerződés (EUSZ) 6. cikkének 1. bekezdésében megfogalmazott európai értelemben vett demokrácia princípium csak az EU-nak, mint Állam-, és Alkotmányszövetségként való elfogadása által válhat világossá. Ebben a Szövetségben a demokratikus legitimáció egy egymást kiegészítő kettős pilléren alapul, úgy ahogyan a továbbiakban e tanulmányban bemutatásra kerül. Az egyik ilyen pillér maga az Európai Parlament (EP), a másik pillért pedig maguk a nemzeti parlamentek képezik, a Tanácsba delegált nemzeti képviselőn keresztül, közvetett módon.
Ez a megállapítás mindenek előtt az EUSZ 6. cikkének 1. bekezdésében tükröződik. A rendelkezés megerősíti, hogy az EU, a szabadság, az emberi jogok és
- 488/489 -
alapvető szabadságok tiszteletben tartása, valamint a jogállamiság, mint alapelvek mellett, a demokrácia alapelvén nyugszik, hozzátéve, hogy ez az alapelv valamennyi tagállamban közös.[5] Ezen megállapításból arra következtethetünk, hogy a demokrácia nem csupán a tagállamok strukturális valamint lényegi princípiuma, hanem - immár explicit módon[6] - mint alapelv az Unióhoz is tartozik.[7] Mindez meghatározott követelményeket támaszt mind az európai, mind a tagállami jogrendszerrel szemben. Bár az EUSZ 6. cikkének 1. bekezdése a demokráciára, mint olyan alapelvre utal vissza, amely első sorban az állam keretei között alakult ki. Az Unióval, ill. az Európai Közösséggel szemben támasztott legitimációs követelmények azonban, nem alapulhatnak a tagállamokban kialakult demokratikus elváráson, hiszen magukban a tagállamokban is hatalmas eltérések tapasztalhatóak a demokrácia elvéhez kapcsolódó elképzelések között.[8] Ebből adódóan az Unió keretei között szükség van egy európai, a sajátos felépítésre tekintettel lévő, unió-specifikus demokrácia koncepcióra.[9]
Ahhoz, hogy a strukturális sajátosságokat magán hordozó demokrácia koncepcióról beszélni lehessen, elengedhetetlen az Európai Uniót, Állam,- és Alkotmányszövetségként leíró teória megismerése. Az Államszövetség és az Alkotmányszövetség egymást nem kizáró fogalmak, hanem éppen ellenkezőleg alkalmasak egymás kiegészítésére. Ezáltal lehetséges annak a sajátos helyzetnek a kifejezése, hogy - képpel illusztrálva - az EU a klasszikus nemzetközi jogi szervezet partját elhagyta, de a folyó másik partján lévő állam kategóriájába még nem ért el,[10] hanem valahol a kettő között sodródik. Mindazon által a BVerG nem teljesen jogosulatlanul nevezte az "európai népek Unióját", egy "a demokratikus államok dinamikus fejlődésre épített szövetségének".[11] Az ilyen értelemben vett szövetség a nemzetközi jog szabályai szerint létrejött alapszerződéseken, valamint a tagállamok szerződéssel kapcsolatos hűségén alapul,[12] és mint ilyen szövetség a meghatározott keretek között értelmezett szuverenitás jegyeit[13] hordozza magán. Mindez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy az EU nem csupán szuverén Államok Egyesülése (Bund), hanem ennél több, egy Államszövetség (Staatenverbund),[14] ahol a szuverenitás a tagállamok és az EU között megosztott.[15] Ennek értelmében, a közösségi hatáskörök gyakorlásában a tagállamok részvétele a Miniszterek Tanácsának központi szerepének köszönhetően, rendkívül meghatározó.
Ha az EU pusztán szuverén államok Szövetsége, és nem Alkotmányszövetség akkor a demokratikus legitimáció igazolása, a Tanács nemzeti tagját felügyelő nemzeti parlament közvetítése által valósul meg.[16] Egy ilyen nézet azonban akadályozza, az EP kiemelt szerepének figyelembe vételét. Az EP jelentősége nem csak az EKSZ központi szereppel való felruházásában érhető tetten, hanem abban is, hogy a Parlament az európai polgárok által közvetlenül választott, és mint ilyen egyfajta közösségi értelemben vett népszuverenitást is magában hordoz.[17] Mindez a szervezeti aspektus is egyértelművé teszi, hogy a demokrácia az EU-ban csak az Alkotmány vizsgálata után válik megérthetővé. Az Alkotmány nélkül az EU egy, nemzetközi jogi értelemben kétségkívül találó, de ugyanakkor tartalomtól mentes leírása egy Államszövetségnek. Ilyen értelemben az Államszövetség fogalma önmagában véve egy torzó marad, amely csak az Alkotmánnyal telik meg tartalommal. Ezért szükséges az Államszövetség fogalmát az Alkotmányszövetséggel kiegészíteni.
Az EU és EK, az immanens integrációs dinamika következtében csak nehezen sorolható a hagyományos államtani és nemzetközi jogi kategóriákba,[18] vitathatóvá té-
- 489/490 -
ve ezzel az álláspontot, amelynek értelmében az alapszerződések alkotmánynak, az elsődleges jog pedig, európai értelemben vett alkotmányjognak tekinthetőek.[19] A már meghaladott államtani felfogás értelmében az alkotmány, mint fogalom szorosan az állam fogalmához kapcsolódik.[20] Az integrációs folyamat következtében egy európai (rész)alkotmányjog létrejöttének lehettünk szemtanúi, amely az elsőbbsége folytán, egy tartalmi szövetséget alkot a tagállamok alkotmányos rendjével. A fejlődés irányát a nyitott alkotmánnyal rendelkező államok kialakulása hozta magával. Az ilyen értelemben vett nyitottság az állami és államközi szervek kölcsönös egybeolvadását eredményezte, és mindez egy összeurópai alkotmányjog kialakuláshoz vezetett. Az Alkotmányszövetségben az európai horizont nem csak fogad impulzusokat a tagállami alkotmányjogból (ld. EUSZ 6. cikk 2. bekezdése, GG 23. cikk 1. bekezdés), hanem küld is a tagállami rendszerekbe vissza (ld. EUSZ 6. cikk 1. bekezdése, valamint 7. cikk). Az így létrejött rendszer jellemzője az alkotmányos rendszerek egyfajta kölcsönös termékeny behatása és egyúttal stabilizálása. A rendszer alapja, a valamennyi írott alkotmányban fellelhető, az EU irányába való nyitottságot kifejező, integrációs klauzula, amely "zsilipként" funkcionál a tagállami, valamint az európai alkotmányos rend között. Ez a "zsilip" teszi lehetővé, hogy az európai, valamint a nemzeti alkotmányjog, egymást kölcsönösen befolyásolja, kiegészítse. Az elsőbbség alapelve értelmében a nemzeti alkotmánynak folyamatosan az európai homogenitást kifejező követelményekhez kell igazodnia, és adott esetben egyfajta relatívállódó szerepet kell elviselnie. Egyidejűleg a nemzeti alkotmányok képezik - az általános alapelvek közvetítése által - az európai értelemben vett alkotmányjog egyik legfontosabb tartalékát (ld. EUSZ 6 cikk 2. bekezdés, EKSZ 288. cikk 2. bekezdés). Az ekképpen definiált Alkotmányszövetséget az európai és a nemzeti alkotmányos princípiumok szüntelen kölcsönhatása jellemzi, amely elengedhetetlen az európai valamint tagállami alkotmányos intézmények közötti látens együttműködéshez.[21]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
