Amióta világossá vált, hogy a szabadságvesztés nem tudja a XIX. században vallott quasi terápiás szerepét betölteni, minden országban a törvényhozók egy helyettesítő megoldást keresnek.
Először a felfüggesztett szabadságvesztéstől várták, hogy visszaszorítsa, sőt kiváltsa ezt a büntetési módot. Bebizonyosodott, hogy ez a teoretikus, elvont büntetés a bűnelkövetők jelentős hányadára nem hatott kellő visszatartó erővel, mert ők maguk még csak nem is értették a büntetési forma lényegét és nem jelenített meg számukra érezhető hátrányt. Visszatartó erő hiányában a feltételekkel, vagy akár anélkül felfüggesztett büntetés nem alkalmas a börtön elkerülésére. Bizonyos fokig a büntetlenség illúzióját kelti, mert az elítélt számára a bírósági ítélet csupán azt jelenti, hogy "ezt is megúsztam". Így általában csekély visszatartó hatása miatt inkább egy ördögi kört jelent az elkövetőnek, aminek a vége sokszor újabb elkövetés és végrehajtandó szabadságvesztés.
Valódi alternatívák, új büntetési nemek kidolgozása vált tehát szükségessé. Előmozdította ezt a mozgalmat az is, hogy a kortársak bírálták a gazdasági szükségszerűségek miatt túlzsúfolt börtönöket. A hatalom mindenütt új alternatív büntetések után kutatott és szélesíteni kívánata a jogalkalmazók által alkalmazható büntetések körét.
Ennek megfelelően a fogalom napjainkig tartó fejlődésének lehettünk tanúi. Az alternatív büntetések fogalma abból a meggondolásból merült föl, hogy a szabadságvesztést helyettesítő büntetéseket vezessen be. A végcél a köztudottan hatástalan és inkább ártalmas rövid tartamú szabadságvesztés büntetés elkerülése volt.[1]
Abban egyet értettek a jogtudósok, hogy a büntetőeljárás legfőbb célja a tényállás tisztázása, bizonyítása, a helyes jogi minősítés megállapítása és a szankció kiszabása. Mindeközben a sértett háttérbe szorul. Egyetlen hatóság sem foglalkozik a bűncselekménnyel okozott trauma, konfliktus megoldásával. A sértett a büntetőeljárásban azt érzi, hogy az állami mechanizmus kiszolgáltatottjává vált, nem látja át az eljárási cselekmények és a szakkifejezések értelmét. Felfoghatatlan számára, hogy miért kell az ő személyes sérelmét és büntető igényét egy tőle elidegenedett, homályos hatalomra átruházni úgy, hogy ő immáron a hatóságokkal szemben, másodszorra is áldozattá válik.
Ez az eljárás nem veszi tudomásul, hogy a konfliktus nemcsak az állami részéről fennálló rosszallásban nyilvánul meg, hanem a sértett és az elkövető vonatkozásában is. Az elidegenedett hatalom, miközben megoldani törekszik a konfliktusokat, megszünteti a bűncselekménnyel okozott emberi viszonyokkal való szembesülést. Felmenti a tettest ettől a kötelezettségtől. Úgy ítéli el, hogy a büntetésnek semmilyen kapcsolata sincs a megsértett emberi viszonnyal. Megkérdőjeleződött, hogy feltétlenül szükséges-e az állami beavatkozás olyan ügyekbe, ahol mind az elkövetőben, mind a sértettben megvan a készség a megegyezésre, a kompenzációra.
A kérdések megoldására a nyolcvanas években először Kanadában, majd az USA-ban alakultak szervezetek a sértett és a támadó közötti kibékülést szolgáló programokkal, Victim Offender Reconciliation Programmes néven. Ezek a programok több bíróságon és helyhatóságon bevezetésre kerültek. A fiatalkorú elkövetők esetében különösen támogatásra talált ez a módszer. A V. O. R. Pr. gyorsan teret talált magának Angliában, Franciaországban és Németországban. Nem tekinthető véletlennek, hogy elsőként az opportunitást elismerő jogrendszerekben terjedt el, ahol az állam mérlegelési jogkörébe tartozik, hogy egyes bűncselekményekben érvényesíteni kívánja-e büntető igényét. A legalitást követő országokban, mint hazánkban erre lényegesen kisebb a lehetőség.
Az egyik megoldási lehetőségnek látszott az elterelés. Az elterelés oka legtöbb esetben a büntetőjog alkalmazásának nehézsége. Ilyen például a rendőrségi szakaszban, az előadókra eső bűnesetek száma miatti túlterheltség, ami már a felderítés rovására megy. Az eljárás elhúzódása az eredményességet veszélyezteti, és a visszatartó erőt kérdőjelezi meg. A tanúk évek múlva nem emlékeznek pontosan az eseményekre. Az idő múlásával a büntetések egyenes arányban csökkennek, illetve enyhülnek.
Ez a tény, előre számítva a büntetőeljárás évekig tartó elhúzódására és a későbbiekben kapható szinte bizonyosan igen enyhe büntetés mértékére, éppen hogy újabb bűncselekményre serkent. Nem is beszélve a büntető igazságszolgáltatás hivatali útvesztőiben eljárás nélkül elévült esetekről. Az igazságszolgáltatás ilyen jogszolgáltatássá degradálódása a büntető anyagi és eljárásjog korszerűsítésének szükségessé tételét veti fel. Jelenleg éppen ezt a szakaszt kísérhetjük szemmel.[2]
Tágabb értelemben az elterelés a büntetőjogi kontroll minden területén alkalmazható. Így e felfogás szerint ide tartozik az is, ha a törvényhozó egy meghatározott büntetőjogi tényállást megszüntet, azaz dekriminalizál, de az is, ha a büntetőbíró a jogerős ítéletben zárt intézeti fogva tartás helyett ambuláns szankciót alkalmaz. E kérdéskörben kell megemlíteni a depöna-lizációt is, amely arra irányul, hogy visszaszorítsa a klasszikusnak mondott szabadságvesztés-pénzbüntetés gyakorlatot, és ezzel egy időben törekszik a túlburjánzott szabályozás visszaszorítására is.[3]
Az elterelés vagy diverzió, szűkebb értelemben a hagyományos büntető igazságszolgáltatás megszakítása és egy elterelő intézkedés alkalmazása, a bűnelkövető gyanúsítása és a büntetőjogi normasértés tényének hivatalos megállapítása, illetve a bírósági büntető tárgyalás formális megnyitása között.
Nagy Ferenc idézett művében aggályait fejezi ki atekintetben, hogy a diverzió veszélyezteti a jogállami eljárási garanciális elveket, többek között az ártatlanság vélelmének elvét.[4]
Álláspontom szerint az ártatlanság vélelmének a büntetőeljárási törvény szerinti meghatározása dilemmára ad okot. A Be. 3. §-ának (1) bekezdése kimondja: Senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.
Az ártatlanság vélelme, mint jogelv eleve több ponton problémát vet fel. Mit jelent a "senki" kifejezés, amikor a büntetőeljárásnak meghatározott keretei közé szorított, jól körülírt alanyai vannak? Ugyancsak megfontolást igényel a "nem tekinthető" kitétel, ami a büntetőeljárásban szinte megfoghatatlan, hiszen ha nem tekinthető legalábbis potenciálisan bűnösnek, hanem csakis kötelezően ártatlannak, akkor az ártatlan személlyel szemben eljárás sem lenne indítható. Ezt az ellentmondást oldja fel a törvény indokolása, mely szerint ez a jogelv "nem zárja ki a hatóság eljáró tagjának személyes véleményét a terhelt bűnösségét illetően, de elejét veszi annak, hogy a bíróság által el nem ítélt terheltet bűnösnek kezelje." Eszerint a hatóság tagjának személyes véleménye leronthatja a jogelvet? Természetesen erről szó sem lehet!
Nyilvánvaló tehát, hogy a bűnösként kezelésen van a hangsúly. Így függetlenül attól, hogy a törvény betűje mit ír, egyértelmű: a bűnösként kezelést tiltja. Ebből következően az ártatlanság vélelmének reális tartalma Tremmel Flórián szerint a következő: "A terhelt nem kezelhető bűnösnek mindaddig, amíg a bűnösségét a bíróság jogerős határozata meg nem állapította."[5]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
