Az azonos neműek kapcsolata és annak jogi szabályozása nemzetközi jogi szempontból az elmúlt évtizedekben a tojáshéjon sétáláshoz volt hasonlatos. Nemzetközi szervezetek, mint például az ENSZ vagy az Európa Tanács már az 1970-80-as évektől foglalkozott a homoszexuálisok jogainak és hátrányos megkülönböztetésüknek kérdésével, azonban főként általános érvényű deklarációt tartalmazó, az államokat aktív jogvédő magatartásra, illetve jogalkotásra ösztönző ajánlásokat fogalmaztak meg, de ezen dokumentumok nem tartalmaztak olyan kényszerítő eszközöket, amelyek alkalmasak lettek volna az azoknak eleget nem tevő államok szankcionálására. Mindez természetesen több, mint a semmi, hiszen ezen tevékenységük nélkül a homoszexuálisok jogainak kérdése nem léphette volna át az államok határait, és nemzetközi standard hiányban az államok "önkényének" lett volna kiszolgáltatva. Tekintettel arra, hogy az azonos neműek kapcsolatának állami elismerése a jogi értelmezésen túl számtalan szociális, társadalmi, vallási és nem utolsósorban politikai vetülettel rendelkezik, amolyan "kényes kérdésként" így is alapvetően az államok belügyének számított, azzal kapcsolatban bármely szervezet (ide nem értve természetesen az NGO[3] szervezeteket, mint például a FIDH[4] vagy az ECSOL[5], amelyek konkrét az egyneműek házasságát támogató állásfoglalással rendelkeznek, és semmilyen állami "szuverenitás-érzékenység" nem kényszeríti őket arra, hogy ezt kozmetikázva közöljék az államok felé) igen visszafogott, már-már hezitáló magatartást folytatott.[6] Ezért fontos dátum 2015. június 30. napja, amelynek a jelentőségére kisebb történeti áttekintés után vissza is térek.
Bár a nemzetközi egyezményekben és egyes államok alkotmányaiban már a II. világháború után megjelent a családhoz, a családi élet illetve a magánélet zavartalanságához fűződő jog, majd később a házasságkötéshez való jog is, ezen egyezmények, alkotmányok sosem tértek ki a szabályozott jogok részletkérdéseire, vagy azok gyakorlati megvalósulására. Így hosszú évek jogértelmezése és a nemzetközi emberi jogi bíróságok joggyakorlata volt hivatott tartalommal megtölteni az általános szabályozást. Mindezek ismeretében talán nem túlzás azt állítani, hogy az emberi jogok és azok gyakorlati megvalósulása térben és időben determinált, vagyis az egyezmények és alkotmányok írott szövegén túl függnek az állami berendezkedéstől, a társadalom fejlettségétől és a megvalósulásukat, értelmezésüket elősegítő politikai akarattól. Az azonos neműek kapcsolatával, a homoszexualitással vagy a szexuális orientációval, mint az emberi identitást meghatározó karakterjeggyel az elmúlt harminc évben kezdtek a jogértelmezés, illetve jogok gyakorlásának területén foglalkozni. Ehhez alapvetően szükséges volt, hogy megszűnjön a homoszexualitást deviáns magatartáson alapuló bűncselekményként vagy mentális betegségként definiáló[7] társadalmi felfogás. A folyamat a homo-
- 29/30 -
szexualitás kriminalizáltságának megszüntetésével, a homoszexualitás nyílt felvállalásának biztosításán és azonos neműek közötti szerelmi kapcsolat létesítésének szabadságán, továbbá a szexuális orientáción alapuló megkülönböztetés tilalmán át vezethetett el odáig, hogy egyáltalán felmerülhessen az azonos neműek kapcsolatának állami elismerése. A vízválasztó dátum 1989 volt, amikor Dánia elsőként tette lehetővé az azonos nemű párok számára kapcsolatuk állami elismerését. Ennek jogi formája akkor a bejegyzett élettársi kapcsolat jogintézménye volt. Az előkelő második hely tulajdonosa Norvégia lett, ahol 1993-tól nyílt lehetőség a homoszexuális párok részére bejegyzett élettársi kapcsolat létesítésére. Szintén a bejegyzett élettársi kapcsolat jogintézményének bevezetésével csatlakozott a sorhoz 1995-ben Svédország, 1996-ban Izland és 1998-ban Belgium. 1999-ben Kanada mind tartományi, mind szövetségi szinten kiterjesztette a házaspárokat megillető legtöbb jogintézményt és kedvezményt az azonos nemű párokra is. Az azonos neműek közötti házasságkötés először Hollandiában vált lehetővé 2000-ben. Ezután Belgiumban (2003), Spanyolországban (2005), Kanadában (2005), Dél-Afrikában (2006), Norvégiában (2009), Svédországban (2009), Portugáliában (2010), Izlandon (2010)[8], Dániában (2012), az Egyesült Királyságban[9] (2013), Franciaországban (2013), Luxemburgban (2014), Finnországban (2014) döntött úgy a törvényhozás, hogy a házasság jogintézménye nem csak két külön nemű személy között jöhet létre. Bár nem az egész államban, de Mexikó egyes részein (Mexikóváros és Quintana Roo) szintén az azonos neműek számára is elérhető a házasság jogintézménye. Az Amerikai Egyesült Államokban 2003 és 2015 között szintén több tagállamban lehetséges volt az azonos neműek számára a házasságkötés, tekintettel arra, hogy egészen 2015-ig ez a tagállami szabályozástól függött. Minthogy 2015 júniusában az Amerikai Egyesült Államokban is alapvető, rendszerszintű változás következett be, ezen kérdésre a későbbiekben visszatérek.
A fent felsorolt államok (államrészek) azok, amelyekben a házasság intézménye engedélyezett az azonos neműek számára. Ezenfelül a demokratikus országok nagy része biztosít valamilyen államilag elismert együttélési formát a homoszexuális párok számára. Ilyen például többek között Málta, Horvátország, Észak-Írország, Ausztria és Magyarország is. Ennek legelterjedtebb formája a bejegyzett vagy regisztrált élettársi kapcsolat. Ezen intézmény lényege, hogy az állam által a házassági anyakönyvi rendszerrel analóg módon létrehozott és fenntartott nyilvántartási rendszerbe kérelmezhetik az azonos nemű párok a bejegyzésüket. A rendszer felépítésénél fontosabb elem, hogy az államok milyen jogosultságokat biztosítanak a bejegyzett/regisztrált élettársi kapcsolatban élők számára. Logikusnak tűnne, hogy a házassággal azonos jogok és kötelezettségek származzanak az ilyen jogintézményből is, azonban ez a legtöbb esetben, így például Magyarországon sem így van.[10]
2015. május 22. napján történteket egy, az utcai tömegben álldogáló férfi szavait idézve a következőképp lehet összefoglalni: "Tehát ma este úgy fogom álomra hajtani a fejem, hogy tudom, a fiamat ugyanazok a jogok illetik meg, mint a másik két fiamat és a lányomat."[13] Ugyanis Írország a 19. országként, azonban több szempontból úttörőként csatlakozott a fent felsorolt államokhoz. Írországban ugyanis nem a parlament hozta meg a döntést, és nem is az alkotmánybíróság vizsgálata, hanem a világon elsőként egy népszavazás eredménye. Ez mind jogi, mind szociológia szempontból érdekes megoldás. Az 'igen' mellett érvelők ugyanis álláspontjukat a személyi autonómia kiteljesedéséhez való vitathatatlan jogos érdekre és a hátrányos megkülönböztetés tilalmához fűződő jogra alapozták. Ezen érvek tehát gyakorlatilag az alapvető, az emberi jogi egyezményekben deklarált emberi jognak minősülő önrendelkezéshez és emberi méltósághoz való jogból és az egyezmények által biztosított egyenlő bánásmód és diszkrimináció tilalmának követelményéből vezethetők le. Így végső soron Írországban egy egyezményes, alapvető emberi jog meghatározott csoport általi gyakorlásáról tartottak népszavazást, amely akár rendszerértelmezési kérdéseket is felvethetne. Ennek ellenére vitathatatlan tény az is, hogy az adott ország polgáraink hozzáállása, tehát a társadalmi és szociális környezet, ezen jogi eszközzel a legjobban felmérhető. Szintén kiemelt figyelmet érdemel, hogy Írországban 1993-ig bűncselekménynek számított, ha valaki nyíltan vállalta az azonos neműek iránti szexuális orientációját. Ehhez képest 22 évvel később közvetlen joggyakorlással, vagyis népszavazással maga a nép dönt úgy, hogy a házasságkötés tekintetében egyelő jogokat kíván biztosítani a heteroszexuális és homoszexuális pároknak. 2015. május 22. napján tartott népszavazáson a szavazati joggal rendelkezők
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
