A jelen tanulmány az uniós kötelmi jogi kollíziós szabályok (a Róma I. rendelet[1] és a Róma II. rendelet[2]) magyar bírósági gyakorlatát mutatja be és elemzi. A tanulmány az Európai Bizottság által támogatott és 2018-2021. között megvalósult CEPIL projekt keretében készült, amely - az SZTE-ÁJTK Nemzetközi Magánjogi Tanszékének vezetésével - 10 közép-európai tagállamban tárta fel és értékelte az EU nemzetközi magánjogi jogszabályainak nemzeti bírósági gyakorlatát.[3] A kutatás részletes eredményeit Nagy Csongor István (szerk.): Cross-Border Litigation in Central Europe: EU Private International Law Before National Courts című, a Kluwer Kiadó gondozásában 2022-ben megjelenő kötet mutatja be.
Az európai integráció előrehaladtával együtt megnőtt a tagállamok határain átnyúló üzleti tranzakciók és migráció intenzitása. Egyértelművé vált, hogy szükség van egy, a határon átnyúló ügyeket keret jelleggel szabályozó, hatékony és kiszámítható európai nemzetközi magánjogi keretrendszerre. Ennek kialakítása, az Amszterdami Szerződéssel létrehozott uniós hatásköröknek köszönhetően, az elmúlt két évtizedben új lendületet kapott és napjainkra a nemzetközi magánjog "európaizálódott", a kötelmi jog kollíziós szabályai tekintetében az EU nemzetközi magánjoga szinte teljesen átvette a nemzeti kollíziós szabályok helyét. A rendszer hatékonyságának és kiszámíthatóságának biztosításához az egységes szabályozás azonban önmagában nem elegendő, ahhoz egységes értelmezés és jogalkalmazás is szükséges. A CEPIL ennek az egységes európai joganyagnak a gyakorlati alkalmazását vizsgálta Közép-Európában.
A CEPIL kutatási projekt 76 olyan magyar bírósági ügyet tárt fel, amelyekben hivatkozás történt a Róma I. rendeletre. Ezen ügyek túlnyomó többségében nem merültek fel érdemi értelmezési kérdések: 61 esetben a rendelet értelmezése egyértelmű volt.
A G.20348/2013/83. sz. ügyben a Róma I. rendelet időbeli hatályának hiányára tekintettel még nem volt alkalmazandó. A Győri Törvényszék azonban obiter dicta jelleggel jelezte, hogy a Róma I. rendelet egyébként sem lenne alkalmazandó, mert bár az egyik szerződő fél osztrák volt, a másik viszont a Kajmán-szigetekről származott. Úgy tűnik, hogy a bíróság azt a téves elképzelést követte, hogy a Róma I. rendelet hatálya csak az uniós ügyekre terjed ki. Ez az álláspont hibás, mivel a Róma I. rendeletnek
- 553/554 -
egyetemes alkalmazása van, és attól függetlenül alkalmazandó, hogy az ügynek van-e uniós eleme vagy sem (Róma I. rendelet 2. cikke).
A Gf.40063/2017/13. sz. ügyben[4] a szerződéses vita középpontjában a képviseleti jog kérdése állt. A felek kezességi szerződést kötöttek, azonban a kezes oldalán az aláírónak nem volt képviseleti joga. A szerződést aláíró munkavállaló nem volt a kezes törvényes képviselője, és nem rendelkezett meghatalmazással. A kérdés az volt, hogy az álképviselő tevékenysége, a hallgatólagos jóváhagyásra tekintettel, köti-e az alperest. A Róma I. rendelet 1. cikk (2) bekezdésének f) pontja kizárja a rendelet hatálya alól "a társasági jogot", míg az 1. cikk (2) bekezdésének g) pontja kizárja "azon kérdés eldöntés[ét], hogy harmadik személy irányában a képviselő kötelezheti-e azt a személyt, akinek a nevében eljár, illetve egy szerv kötelezheti-e a társaságot, más jogi személyt vagy jogi személyiség nélküli szervezetet harmadik személlyel szemben". Ennek ellenére a Fővárosi Ítélőtábla helyben hagyta a Fővárosi Törvényszék ítéletét, amely a Róma I. rendelet alapján megállapított lex contractust, ami a magyar jog volt, kiterjesztette a képviselet kérdésére. A magyar jog szerint a fenti kérdés valóban szerződéses jellegű,[5] így a lex contractus hatálya alá tartozhat. Ugyanakkor a Róma I. rendelet alkalmazási körét meghatározó szabályoknak, azaz az 1. cikk (2) bekezdésében felsorolt kizárt tárgyköröknek, önálló uniós jogi tartalommal kell rendelkezniük, és plauzibilisen lehet amellett érvelni, hogy az a kérdés, hogy "harmadik személy irányában a képviselő kötelezheti-e azt a személyt, akinek a nevében eljár", magában foglalja az álképviselő cselekményeinek hallgatólagos jóváhagyását.
Meg kell jegyezni, hogy a fenti kérdés kizárólag az ítélet indokolását érintette, és nem volt hatással az ügy érdemére. Ha ugyanis a hallgatólagos jóváhagyás kérdését nem szabályozza a Róma I. rendelet, akkor az alkalmazandó jogot a nemzeti kollíziós szabályok alapján kell megállapítani, amelyek szintén a magyar jog alkalmazására mutatnak. A bíróság úgy ítélte meg, hogy a felek szerződésükben a magyar jogot kötötték ki, és ez a jogválasztás a magyar kollíziós szabályok alapján is érvényes volt.[6] A minősítés kérdésére a magyar kollíziós szabályok alapján, főszabály szerint, a magyar jog irányadó[7] és a magyar jogban a hallgatólagos jóváhagyás kérdése szerződéses kérdésnek minősül.[8] Ennek megfelelően a hallgatólagos jóváhagyás kérdése akkor is a magyar jog hatálya alá tartozott volna, ha a bíróság nem a Róma I. rendeletet alkalmazza, hanem a magyar kollíziós szabályok alapján állapítja meg az alkalmazandó jogot.
A Gf.40321/2014/9. sz. ügyben[9] a felek a magyar Ptk. alkalmazását írták elő. A Fővárosi Ítélőtábla ezt a magyar jog hallgatólagos választásának tekintette.
Ugyanakkor, a Gf.40051/2014/8. sz. ügyben[10] a Pécsi Ítélőtábla a német polgári törvénykönyvre (BGB) való hivatkozást nem találta elegendőnek a német jog kikötésének alátámasztására, mivel a szerződés a magyar Ptk.-ra is hivatkozott. A felek magyar társaságok voltak, és építési szerződést kötöttek, amely egy német szabványszerződésen (Vergabe- und Vertragsordnung für Bauleistungen - VOB) alapult. A VOB hivatkozásokat tartalmaz a német jogra. A Pécsi Ítélőtábla úgy ítélte meg, hogy a VOB-nak a BGB rendelkezéseire történő hivatkozásai nem elegendőek a német jog kikötésének megalapozásához, mivel a szerződés a magyar jog egyes forrásaira is hivatkozott.
A Pf.20370/2013/6. sz. ügyben a Pécsi Ítélőtábla nyilvánvalóan tévesen értelmezte a felek jogválasztási szabadságát, és részletes elemzés nélkül hagyta figyelmen kívül a felek jogválasztását. Megállapította, hogy az osztrák jog kikötése érvénytelen, mert az ellentétes a Róma I. rendelettel és azzal az általános jogelvvel, hogy annak az országnak a jogát kell alkalmazni, amelyhez az ügy a legszorosabban kapcsolódik.
A Pf.20024/2016/3. sz. ügyben a felek a szerződésben az osztrák jogot kötötték ki, de a per során közösen kérték a bíróságot, hogy az érvényesség kérdésében a magyar jogot alkalmazza. A Pécsi Ítélőtábla megerősítette, hogy a felek szabadon választhatnak különböző jogot a szerződés különböző részeire vagy különböző szerződéses kérdésekre vonatkozóan: jogukban állt a magyar jogot választani a szerződés fennállására és érvényességére anélkül, hogy sérülne az osztrák jognak a szerződés többi kérdésére való alkalmazhatósága.
A fent elemezett Gf.40063/2017/13. sz. ügyben[11] a Fővárosi Ítélőtábla az implicit jogválasztás kérdését is vizsgálta. A jogvita egy osztrák gyártó magyarországi leányvállalata és egy lengyel forgalmazó között létrejött forgalmazási szerződéssel összefüggésben merült fel. Az alperes, mint a forgalmazó anyavállalata (50%-ban tulajdonosa) kezességet vállalt a szállítónak a kifizetetlen számlákkal kapcsolatban. A kezességi szerződés a forgalmazási szerződéstől elkülönült, bár utal rá és kifejezetten megerősítette, hogy a felek ismerik annak feltételeit, és a kezességi
- 554/555 -
szerződéshez a forgalmazási szerződést is csatolták. A forgalmazási szerződésben a felek az osztrák bíróságokat és az osztrák jogot kötötték ki. A kezességi szerződés azonban kevésbé volt egyértelmű. Míg itt a felek kikötötték a magyar bíróságok joghatóságát, az alkalmazandó jog tekintetében egyszerűen a "Polgári Törvénykönyvre" hivatkoztak, állam vagy nemzetiség megjelölése nélkül.
A Fővárosi Törvényszék megállapította (ezt a Fővárosi Ítélőtábla helyben hagyta), hogy az eset körülményeit figyelembe véve a fenti kikötés a magyar jog hallgatólagos választását implikálja. Egyrészt, a forgalmazási szerződés jogválasztási záradéka nem terjedt ki a kezességi szerződésre, mert abban a felek a joghatóság és az alkalmazandó jog kérdéseit kifejezetten szabályozták. Másrészt, tekintettel arra, hogy a felek a magyar bíróságok joghatóságát kötötték ki, és egyikük, a biztosítékot kérő fél, magyar volt, észszerűen lehetett arra következtetni, hogy a "Polgári Törvénykönyv" kifejezés a magyar Ptk.-ra utal, és ezzel a felek hallgatólagosan a magyar jogot választották.
A P.25471/2015/47. sz. ügyben a Fővárosi Törvényszék a jogválasztási és joghatósági megállapodások harmadik személyekre gyakorolt hatásaival foglalkozott. Megállapította, hogy míg a joghatósági kikötések relatív szerkezetűek és csak a feleket kötelezhetik, a felek által választott jog abszolút értelemben határozza meg a szerződésre alkalmazandó jogot. A joghatósági megállapodások lényege, hogy a felek lemondanak a törvényi joghatósági szabályok alapján őket megillető jogokról, és ez a jogról való lemondás csak a szerződő feleket kötheti, harmadik személyeket nem. Ezzel szemben a jogválasztás esetében a felek megállapodása nem minősül jogról való kölcsönös lemondásnak, hanem kapcsoló tényező, és mint ilyen, erga omnes hatállyal rögzíti az alkalmazandó jogot.
A Pfv.V.20.067/2019. sz. ügyben[12] a Kúria megállapította, hogy a Róma I. rendelet nem állapít meg időbeli korlátot a felek jogválasztási szabadságának gyakorlása vonatkozásában, és a felek a szerződés megkötését, illetve a jogvita keletkezését követően is élhetnek ezzel a szabadsággal, akár a bírósági vagy választottbírósági eljárás során is. Az alkalmazandó jog megválasztása hallgatólagosan is történhet. Ebben az esetben követelmény, hogy a szerződés feltételeiből vagy az eset körülményeiből a jogválasztás és a felek akarata kétséget kizáróan megállapítható legyen. Ugyanakkor egy adott állam bíróságainak kikötése önmagában nem implikálja a hallgatólagos jogválasztást. Jelen esetben a felperes keresetlevelében a magyar jogra (kifejezetten az akkor hatályos magyar Ptk. rendelkezéseire) hivatkozott, az alperes pedig erre beadványában részletesen és érdemben reagált, és a magyar jog rendelkezéseire hivatkozva adta elő ellenkérelmét. A Kúria ezt a magyar jog ráutaló magatartással történő választásának tekintette. Hangsúlyozta, hogy a magyar jog alkalmazása nem a felek feltételezett akaratán, hanem egyértelmű és konkrét akarategyezségén alapult.
A Pfv.I.21.730/2019. sz. ügyben[13] a Kúria megállapította, hogy a hallgatólagos jogválasztás alapját képezheti, ha a felek egy korábbi szerződésben jogválasztással éltek és a körülményekből nem lehet arra következtetni, hogy szándékuk megváltozott volt, illetve, ha a felek a szerződéses jogok és kötelezettségek keretében egy adott ország törvényére vagy más jogszabályára hivatkoznak, vagy ha olyan anyagi jogi fogalmakat használnak, amelyek csak egy adott országban léteznek.[14] A felek joghatósági megállapodása azt is jelezheti, hogy a kikötött bíróság jogát tervezték alkalmazni, azonban egy adott bíróság kikötése önmagában nem tekinthető a lex fori választásának.[15]
A 43.Pf.632341/2019/4. sz. ügyben[16] a Fővárosi Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a kölcsönszerződés nem minősül a Róma I. rendelet 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti szolgáltatásnyújtásra irányuló szerződésnek (amely a szolgáltatást nyújtó fél szokásos tartózkodási helye szerinti ország jogának alkalmazását írja elő), hanem a rendelet 4. cikkének (2) bekezdése alá tartozik, amely a jellemző szolgáltatást nyújtó fél (a szerződés jellegéből adódó teljesítésre kötelezett fél) szokásos tartózkodási helye szerinti ország jogának alkalmazását írja elő. A Törvényszék megállapította, hogy a jellemző szolgáltatást a kölcsönt adó hitelező nyújtja, ezért a két rendelkezés ugyanarra az alkalmazandó jogra mutatott.
A Gf.20100/2017/5. sz. ügyben[17] az alperes magyar társaság egy romániai építési projekt kivitelezője volt, és a felperest, egy német társaságot, alvállalkozóként alkalmazta. A magyar társaság és a román megrendelő közötti építési szerződés a román jog alkalmazását írta elő, a vállalkozó és az alvállalkozó közötti szerződés azonban nem tartalmazott jogválasztási kikötést.
A Győri Ítélőtábla megállapította, hogy a magyar vállalkozó és a német alvállalkozó közötti építési szerződésre a német jog az irányadó, mivel ez a jellemző szolgáltatást nyújtó fél joga. Megállapította: irreleváns, hogy a szerződést Magyarországon kötötték, a kivitelezést a magyar cég koordinálta, és hogy az gazdasági értelemben egy másik építési szerződéshez kapcsolódott. Érdekes módon, bár az építési szerződés, mint szolgáltatásnyújtásra irányuló szerződés, vélhetően a Róma I. rendelet 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja alá tartozott, a Bíróság a rendelet 4. cikkének (2) bekezdésére alapozta következtetését, amely szerint a szerződésre a jellemző szolgáltatást
- 555/556 -
nyújtó fél szokásos tartózkodási helye szerinti jogot kell alkalmazni.
A Pfv.I.21.730/2019. sz. ügyben[18] a felek egy Londonban kötött angol nyelvű egyezség keretében megállapodtak, hogy az alperesek kompenzációképpen meghatározott értékben és határidőben Magyarországon található ingatlanokat ruháznak át a felperesekre. A felek azonban nem állapodtak meg konkrét ingatlanok tulajdonjogának átruházásában. A Kúria megállapította, hogy erre a megállapodásra a Róma I. rendelet 4. cikke (1) bekezdésének egyik pontja sem vonatkozik. Mivel nem konkrét ingatlanok tulajdonjogának átruházásáról volt szó, a megállapodás nem tartozott a Róma I. rendelet 4. cikke (1) bekezdésének c) pontja alá ("ingatlannal kapcsolatos dologi jogra (...) vonatkozó szerződés esetén az ingatlan fekvése szerinti ország joga irányadó"). Ehelyett a Kúria a Róma I. rendelet 4. cikkének (2) bekezdését alkalmazta (jellemző szolgáltatás elve), és arra a következtetésre jutott, hogy mivel az ingatlanok feletti tulajdonjog átruházására ígéretet tevő kötelezett (alperes) szokásos tartózkodási helye Magyarországon volt, a magyar jog alkalmazandó. A Kúria megjegyezte, hogy a Róma I. rendelet 4. cikkének (3) bekezdése (legszorosabb kapcsolat elve) szintén a magyar jogra mutatott.
A Róma I. rendelet 4. cikkének (3) bekezdésében található kitérítő klauzula lehetőséget biztosít a nemzeti bíróságok számára, hogy a Róma I. rendelet által megjelölt jogtól eltérő jogot alkalmazzanak, amennyiben az ügy e másik állam jogához nyilvánvalóan szorosabban kapcsolódik. Ez a generálklauzula teret engedhet a saját jog alkalmazására irányuló törekvéseknek. Szerencsére a magyar bíróságok gyakorlatában nem figyelhető meg ilyen általános tendencia.
A Pfv.V.20.594/2017/6. sz. ügyben[19] a német állampolgár felperes és egy magyar cég olyan szerződést kötöttek egymással, amelyben a felperes ígéretet tett arra, hogy Oroszországban céget alapít, és ennek a cégnek az ügyvezetője lesz (beleértve a munkavállalási engedély megszerzését is). A felperes lakóhelye az ügyben nem volt megállapítható, az vagy Németországban vagy Oroszországban volt. A felek nem éltek jogválasztással. A felperes a díja megfizetését követelte, míg az alperes megtagadta a fizetést, arra hivatkozva, hogy bár a társaságot bejegyezték, a felperes nem szerzett munkavállalási engedélyt, és így nem lehetett a társaság ügyvezetője.
Az eljáró bíróságok (Budai Központi Kerületi Bíróság,[20] Főváros Törvényszék[21] és végül a Kúria) a magyar jogot tekintették alkalmazandónak. A Róma I. rendelet 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében "szolgáltatási szerződésre azon ország joga irányadó, ahol a szolgáltatást nyújtó fél szokásos tartózkodási helye található." A Róma I. rendelet 19. cikkének (1) bekezdése a társaságok és a jogi személyiséggel rendelkező vagy jogi személyiség nélküli más szervezetek esetében a szokásos tartózkodási helyet a központi ügyvezetés helyeként definiálja. Ez alapján vagy az orosz, vagy a német jogot kellett volna alkalmazni. Mindazonáltal a felperes üzleti tevékenységének helye nem volt egyértelműen megállapítható. Egyrészt, a szerződésben a felperes moszkvai címet adott meg lakóhelyeként, és a feladatait Oroszországban kellett volna ellátnia. Másrészt, az oroszországi lakóhelynek ellentmondott, hogy ha felperes lakóhelye Oroszországban lett volna, akkor nem lett volna szüksége munkavállalási engedélyre. Ennek a ténykérdésnek az eldöntését azonban mindegyik bíróság megkerülte, mivel úgy találták, hogy a szerződés nyilvánvalóan szorosabban kapcsolódik Magyarországhoz, és ezért a Róma I. rendelet 4. cikkének (3) bekezdése alapján a magyar jogot kell alkalmazni.
A Kúria a Főváros Törvényszékkel összhangban úgy ítélte meg, hogy a szerződésnek sem a német, sem az orosz joggal nincs megfelelően szoros kapcsolata. A felek úgy tervezték, hogy orosz jog szerinti munkaszerződést kötnek, amint a felperes megszerezte a szükséges munkavállalási engedélyt, az addig terjedő átmeneti időszakra megbízási szerződést kötöttek. A szerződés megkötésekor a felek tisztában voltak az alkalmazandó jog megválasztásának lehetőségével. A munkavállalási engedély megszerzését követően megkötendő munkaszerződésre az orosz jogot kívánták kikötni, de az átmenetinek szánt megbízási szerződésre vonatkozóan nem választottak jogot. Ez utóbbi célja valójában az volt, hogy elkerüljék a munkaviszonyra vonatkozó orosz szabályok megsértését (a szerződés a felperes és az alperes között jött létre, nem pedig a felperes és az orosz társaság között, amely a későbbi munkáltatója lett volna). A Kúria megállapította, hogy a felek ki akarták használni a belső piac nyújtotta lehetőségeket, és a szerződés megkötésekor egyikük sem kívánta az orosz jog alkalmazását. A Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a felek azért nem választották meg a megbízási szerződésre alkalmazandó jogot, mert azt valóban ideiglenesnek tekintették, és az alkalmazandó jog megválasztását nem tartották relevánsnak. A Kúria megjegyezte, hogy ez is alátámasztotta azt a következtetést, hogy a felek közötti üzleti kapcsolat és a szerződéses konstrukció szorosabban kapcsolódott az alperes személyes jogához, azaz a magyar joghoz.[22]
A Gf.20090/2020/5. sz. ügyben a felek megbízási szerződést kötöttek. A Győri Ítélőtábla megállapította, hogy a Róma I. rendelet 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja és 19. cikke alapján a magyar jog alkalmazandó, mivel a megbízott (szolgáltatást nyújtó fél) székhelye Magyarországon volt. Az Ítélőtábla hangsúlyozta: az a tény, hogy a
- 556/557 -
szolgáltatást Ausztriában (teljesítés helye) nyújtották, önmagában nem adhat okot a rendelet 4. cikkének (3) bekezdésébe foglalt kitérítő klauzula alkalmazására.
A Gf.20062/2015/8. sz. ügyben[23] a Győri Ítélőtábla az 1980. évi Római Egyezményt alkalmazta, de az Egyezmény értelmezésekor a Róma I. rendeletre is hivatkozott, különösen az imperatív normák fogalma tekintetében.
Az ügyre az osztrák jog volt alkalmazandó. Az alperesek érvelését elutasítva a bíróság arra jutott, hogy a jogviszony keletkezésére, formájára, érvényességére, tartalmi elemeire, a felek jogaira és kötelezettségeire, a szerződés teljesítésére és megszűnésére vonatkozó magyar szabályok nem feleltek meg a Róma I. rendelet 9. cikkének (1) bekezdésébe foglalt követelményeknek. A bíróság továbbá azt is megállapította, hogy az imperatív szabályok alkalmazása elsősorban olyan esetekben indokolt, amikor a felek olyan állam jogát választják, amelyhez a tényállásnak semmilyen kapcsolata sincs. Ez a feltétel ebben az ügyben sem teljesült, mivel a tényállás a felperes és annak üzleti tevékenysége révén Ausztriához kapcsolódott.
A Gfv.V.30.045/2019/9. sz. ügyben[24] a felperes annak megállapítását kérte, hogy a líbiai polgárháború és az Európai Unió által Líbia ellen bevezetett embargó miatt mentesült az általa kibocsátott bankgaranciából eredő kötelezettségek alól. Bár a nyilatkozatban a bank a bankgaranciára vonatkozóan a líbiai jogot választotta, keresetlevelében kizárólag az európai embargóval kapcsolatos intézkedésekre hivatkozott, a líbiai jogra való utalás nélkül, és azzal érvelt, hogy ez utóbbi irreleváns a megállapítási kereset megítélése szempontjából.
A Fővárosi Törvényszék a líbiai embargórendelet alapján a felperes javára döntött,[25] anélkül, hogy a líbiai jog tartalmát megvizsgálta volna. A Fővárosi Ítélőtábla ezt a határozatot hatályon kívül helyezte. Megállapította, hogy bár a líbiai embargórendelet rendelkezései a Róma I. rendelet 9. cikke alapján imperatív normáknak minősülnek, és mint ilyenek minden további nélkül az alkalmazandó jog szabályai helyébe lépnek, e szabályoknak a felperes szerződéses kötelezettségeire gyakorolt hatása csak ezen imperatív normák és a lex causae szabályainak együttes értelmezése alapján állapítható meg. Az Ítélőtábla szerint a líbiai embargórendelet rendelkezései a szerződések teljesítését érintették, de önmagukban nem változtatták meg az anyagi jogot, mivel a feltétel nélküli alkalmazás tekintetében csak a teljesítés végrehajtása vonatkozásában avatkoztak be a polgári jogi viszonyokba, annak érdekében, hogy ideiglenesen megakadályozzák az érintettek vagyoni gyarapodását. Az embargó szabályai a teljesítés megvalósítását szabályozták, de nem érintették a jogviszony alapjául szolgáló tény joghatásait. A Fővárosi Ítélőtábla azt is megállapította, hogy a Róma I. rendelet 21. cikkében foglalt közrendi fenntartás nem zárja ki a lex causae alkalmazását a maga teljességében, csupán meghatározott tényekre vonatkozóan zárja ki annak alkalmazását. Nem feltételezhető észszerűen, hogy a bankgarancián alapuló jogviszonyra alkalmazandó líbiai szabályok a fennálló politikai helyzet miatt egyértelműen sértenék a magyar közrendet.
A Kúria hatályon kívül helyezte a Fővárosi Ítélőtábla határozatát, és helybenhagyta a Fővárosi Törvényszék ítéletét. "Az imperatív normák az alkalmazásuk körét a kollíziós szabályokra tekintet nélkül határozzák meg, ezért szükségképpen hatást gyakorolnak az anyagi jogviszonyokra, így a jogerős ítéletben írtakkal ellentétben kihatnak az anyagi jogviszonyokra. Ez azt jelenti, hogy a nemzetközi magánjogi tényállások esetén az imperatív normák érvényesülnek akkor is, ha az adott esetben alkalmazandó jog szabályai másként rendelkeznek."[26] A bankgarancia kifizetése az imperatív norma tilalmába ütközött. Ezért ez utóbbi körülmény nemcsak központi jelentőségű volt az ügy megítélése szempontjából,[27] de egyúttal szükségtelenné is tette a líbiai jog tartalmának megállapítását. A líbiai embargórendelet miatt a bankgarancia lejártáig nem lehetett kifizetést teljesíteni és később sem keletkezhetett "olyan jogi helyzet, ami a garancia kifizetését lehetővé tenné, mert az embargó nem célozza az érintett polgári jogviszonyok meghosszabbítását." Ezért a Kúria megállapíthatta, hogy a bankgarancia lejárt, és a banknak már nem volt fizetési kötelezettsége.[28]
A külföldi jog tartalmának megállapításával kapcsolatban a Kúria megjegyezte, hogy ez nem a felek, hanem a bíróság feladata, amelynek a külföldi jogot hivatalból kell alkalmaznia. Bár a felek természetesen tehetnek előterjesztéseket, ez nem mentesíti a bíróságot ebbéli felelőssége alól. Amennyiben az érintett országban polgárháború van, ami a külföldi állammal való érintkezést nehézkessé teszi és megnehezíti a külföldi jog tartalmának megállapítását, a bíróság az Nmj. tvr. 5. § (3) bekezdésére [jelenleg az Nmjtv. 8. § (3) bekezdésére] hivatkozva megállapíthatja, hogy a külföldi jog tartalma észszerű időn belül nem állapítható meg, ezért a magyar jogot kell alkalmazni.[29]
A Gfv.VII.30.130/2016. sz. ügyben[30] egy felszámolási eljárás keretében előterjesztett követeléssel kapcsolatban a Kúria megállapította, miszerint a fél kötelezettsége, hogy az
- 557/558 -
esetleges jogválasztási megállapodásra hivatkozzon és bemutassa a vonatkozó bizonyítékokat; ez azt jelenti, hogy amennyiben az alkalmazandó eljárási szabályok szerint már nem hozható fel új tény, a fél már nem hivatkozhat a jogválasztásra. Az ügy tényállása szerint a hitelező követelést nyújtott be a felszámolóhoz, amely azt elutasította. A hitelező ezt követően bírósághoz fordult, amely szintén elutasította a követelést. A hitelező jogorvoslattal élt, és ennek során hivatkozott a felek által választott osztrák jogra, és csatolta a vonatkozó szerződéses dokumentációt. A Kúria megerősítette a másodfokú bíróság elutasító határozatát, amely megtagadta e bizonyítékok figyelembevételét. A polgári perrendtartás szabályai szerint a fellebbezésben nem lehet új tényt felhozni, kivéve, ha a fél az új tényről az elsőfokú határozat meghozatala után szerzett tudomást, vagy az új bizonyítékot az elsőfokú határozat meghozatala után szerezte. Ilyen új ténynek minősült az a körülmény, hogy az eladó joga (magyar jog) helyett, a felek választása alapján, az osztrák jog volt alkalmazandó. A Kúria megjegyezte, hogy a bíróság a jogválasztásról csak a felek előadásából szerezhet tudomást, és a fél kötelessége tájékoztatni a bíróságot arról, hogy az ügyre az általános szabályok szerint alkalmazandó jogtól eltérő jog alkalmazandó.[31]
A kutatás 20 olyan magyar bírósági ügyet tárt fel, amelyekben hivatkozás történt a Róma II. rendeletre. Ezen esetek több mint felében (12 ügyben) nem merült fel érdemi értelmezési kérdés.
A szerződéses és a deliktuális ügyek elhatárolása értelmezési kérdéseket vethet fel olyan ügyekben, amelyekben a felperes követelése egyaránt tekinthető szerződésesnek és deliktuálisnak.
A P.24487/2012/47. sz. ügyben a magyar felperes egy görög kórházat perelt egy Görögországban történt orvosi műhiba miatt. A felperes Görögországban töltötte szabadságát, és egy közlekedési balesetben súlyos sérüléseket szenvedett. A kórházban félrekezelték, ami maradandó egészségkárosodást eredményezett. Az ügy alapján a kórházzal szemben mind szerződéses, mind pedig deliktuális igényt lehetett volna érvényesíteni. A Fővárosi Törvényszék megkerülte ennek a minősítési kérdésnek az eldöntését (nevezetesen, hogy a követelés szerződéses vagy deliktuális jellegű, vagy mindkettő), és az alkalmazandó jogot mind a Róma II. rendelet, mind a szerződésekre vonatkozó kollíziós szabályok alapján (az ügy a Róma I. rendelet hatálybalépése előtt történt) meghatározta, és arra a következtetésre jutott, hogy mindkettő ugyanarra a jogra (görög jog) vezet.
A közlekedési balesetekkel kapcsolatos ügyekben a Róma I. és a Róma II. rendelet alkalmazási körének elhatárolásával kapcsolatos minősítési kérdések merültek fel. A bíróságok a deliktuális felelősségre alkalmazandó jogot a kötelező gépjármű-felelősségbiztosításra is kiterjedőnek tekintették. Míg a konkrét esetekben ez nem okozott gyakorlati problémákat (mivel a biztosítási szerződésre vonatkozó lex contractus és a deliktumra alkalmazandó jog megegyezett), ezt a sommás megközelítést korrigálni kell azokban az esetekben, amikor a károkozó biztosítási szerződésére és a deliktumra eltérő jog irányadó.
A Pfv.20852/2014/6. sz. ügyben,[32] bár mind a károkozó, mind a károsult magyar állampolgár volt, és a baleset Magyarországon történt, a Kúria megvizsgálta az alkalmazandó jog kérdését, mivel a felperes tulajdonában lévő gépkocsit Németországban vették nyilvántartásba. A Kúria megállapította, hogy a kárigényre a magyar jog alkalmazandó, és ennek keretében alkalmazta a kötelező gépjármű-felelősségbiztosításról szóló 2009. évi LXII törvényt. Érdekesség, hogy a 2009. évi LXII törvény a gépjármű-felelősségbiztosítási szerződéssel kapcsolatos számos kérdéssel foglalkozik, úgy mint a biztosítási kötelezettség, a biztosítási szerződés megkötése és megszűnése, a biztosító fizetési kötelezettsége és mértéke, a biztosítási szerződés területi és időbeli hatálya, a biztosítási díj megfizetése, a biztosító jogutódlása.
Bár ez nem járt érdemi eltéréssel, meg kell jegyezni, hogy minősítési szempontból hibásnak tűnik az a megközelítés, amely a kötelező gépjármű-biztosításra vonatkozó szabályokat deliktuális jellegűként kezeli. A Róma II. rendelet ugyanis a szerződésen kívüli kötelmi jogviszonyokra (a károkozó és a károsult közötti jogviszonyra) alkalmazandó jogot határozza meg, és nem vonatkozik a szerződéses jogviszonyokra (a károkozó és a biztosító közötti jogviszonyra). Ennek a fogalmi kérdésnek akkor lenne gyakorlati jelentősége (ami a Kúriát részletesebb minősítésre késztethette volna), ha a károkozó gépjárművét egy másik tagállamban vették volna nyilvántartásba és a károkozó egy külföldi biztosítótársasággal állt volna szerződésben.
Ugyanez került megállapításra a Pf.641647/2013/4. sz. ügyben,[33] ahol a Fővárosi Törvényszék a magyar jogot (mint a baleset bekövetkezésének helyét) és a kötelező gépjármű-felelősségbiztosításra vonatkozó magyar szabályokat alkalmazta.
- 558/559 -
A Pfv.VIII.20.109/2019. sz. ügyben[34] a Kúria érdekes minősítési kérdéssel találkozott. A Róma II. rendelet 1. cikk (2) bekezdésének g) pontja kizárja a rendelet hatálya alól "a magánélet és a személyiségi jogok - többek között a jó hírnév - megsértéséből eredő szerződésen kívüli kötelmi viszonyok[at]." A magyar jogban a személyiségi jogok (személyhez fűződő jogok) fogalma a rendelethez képest tágabb és a nem vagyoni károkozásra is kiterjed. Az ügyben a szülők nem vagyoni kártérítést követeltek gyermekük halála miatt, arra hivatkozva, hogy ez sértette a magán- és családi élet védelméhez fűződő személyiségi jogukat,[35] vagyis a magyar jog szerint a kártérítési igény jogalapja a személyiségi jog megsértése volt. A Kúria mindazonáltal úgy ítélte meg, hogy a Róma II. rendelet 1. cikke (2) bekezdésének g) pontjában használt fogalmakat autonóm módon kell értelmezni, és a "személyiségi jog" kifejezés a rendelet értelmében szűkebb értelmű, mint a magyar jogban. A Kúria megállapította, hogy a rendelet jogalkotási vitáját megvizsgálva megállapítható, hogy a Róma II. rendelet 1. cikke (2) bekezdésének g) pontja a személyiségi jogok médián keresztül elkövetett megsértésének kérdéseire vonatkozik, és az uniós jogalkotó célja az volt, hogy egységes rendszert hozzon létre a közlekedési balesetekből eredő deliktuális igényekre vonatkozóan, mind a személyi sérülések, mind pedig a vagyoni károk tekintetében. Ezt a rendelet preambuluma és rendelkezései is visszatükrözik, például a (17) és (33) pre-ambulumbekezdés, valamint a 2. cikk (1) bekezdése és a 4. cikk (1) bekezdése.[36] Ezt az Európai Bíróság a C-350/14. sz. Florin Lazar kontra Allianz SpA ügyben is megerősítette.[37] Ennek folyományaként a Kúria az angol jogot alkalmazta.[38]
A magyar bíróságok megengedők a felek jogválasztását illetően.
A P.21013/2011/49. sz. ügyben a felek a magyar jog alkalmazását kérték a bíróságtól. A Győri Törvényszék ezt a Róma II. rendelet 14. cikkének (1) bekezdése szerinti jogválasztásnak tekintette.
A Pf.631007/2014/3. sz. ügyben[39] a felek a magyar jogot választották a másodfokú eljárásban, és a Fővárosi Törvényszék ezt érvényes jogválasztásnak tekintette. Megjegyzendő, hogy az elsőfokú bíróság a magyar jogot alkalmazta, mint a felek választása hiányában alkalmazandó jogot; a másodfokú bíróság ebben nem értett egyet az elsőfokú bírósággal, de elfogadta a felek magyar jog alkalmazására vonatkozó megállapodását. Ennek a megkésett jogválasztásnak az elismerése ellentétes a jogtudomány akkori jogállapottal kapcsolatos többségi álláspontjával, miszerint felek az alkalmazandó jogot legkésőbb az elsőfokú ítélet meghozataláig (a bizonyítási eljárás végéig) választhatják meg.[40] Ráadásul az azóta hatályba lépett Nmjtv. kifejezetten a perfelvételi szakra korlátozza az alkalmazandó jog megválasztását.[41]
A fent elemzett P.24487/2012/47. sz. ügyben a lex loci damni elvének alkalmazásakor a Fővárosi Törvényszék a Róma II. rendelet preambulumának (17) bekezdésével összhangban kizárólag a közvetlen károkat vette figyelembe (személyi sérülés Görögországban). A Törvényszék a Magyarországon bekövetkezett közvetett károkat az alkalmazandó jog meghatározása szempontjából irrelevánsnak tekintette. Itt érdemes utalni arra, hogy míg a Magyarországon elszenvedett közvetett károk nem alapozták meg a magyar jog alkalmazását a Róma I. rendelet alapján, a Brüsszel I. rendelet alapján megalapozták a magyar bíróságok joghatóságát. A Törvényszék végül a görög anyagi jogi szabályok alapján megállapította a görög alperes felelősségét e közvetett károkért.
Ezzel szemben a P.24479/2015/96. sz. ügyben[42] a Budapest II. és III. Kerületi Bíróság tévesen értelmezte a lex loci damni elvét. A magyar felperes külföldön szenvedett súlyos sérüléseket egy közlekedési balesetben. A bíróság a magyar jogot alkalmazta, mivel a felperes lakóhelye Magyarországon volt és így, értelmezése szerint, a károk nagy része Magyarországon merült fel (maradandó sérülés, gyógykezelés, keresetkiesés). Ez ellentétes a Róma II. rendelet preambulumának (17) bekezdésével, amely szerint a kár helyének meghatározásakor, az alkalmazandó jog meghatározása céljából, kizárólag a közvetlen károkat kell figyelembe venni.
A Pfv.V.20.490/2018/10. sz. ügyben[43] a Kúria egy Németországban történt közlekedési baleset kapcsán úgy ítélte meg, hogy a deliktuális felelősség fennállására és mértékére a Róma II. rendelet az irányadó, ezért a német jog alkalmazandó, függetlenül attól, hogy a károsult közvetlenül a károkozót vagy a biztosítót perli.
- 559/560 -
A Róma II. rendelet alapján alkalmazandó jog hatókörét illetően a Kúria értelmezte a rendelet 15. cikkét. Megállapította, hogy az e rendelkezésben szereplő fogalmak önálló uniós jogi jelentéssel rendelkeznek. A 15. cikk c) pontja vonatkozásában, amely szerint a Róma II. rendelet alapján alkalmazandó jog kiterjed a károk meglétére, természetére és mértékének megállapítására és az igényelt jóvátételre, a Kúria megállapította, hogy ez a rendelkezés azt a kérdést is magába foglalja, hogy a kártérítést természetben vagy pénzben kell-e megítélni, és ez utóbbi esetben milyen szabályokat kell alkalmazni fizetési késedelem esetén. Ebből következően a Kúria arra a következtetésre jutott, hogy a Róma II. rendelet 15. cikkének c) pontja felöleli a késedelmi kamat kérdését, így a jelen ügyben ezt a kérdést is a német jog alapján kellett megítélni.
Az európai kötelmi jogi kollíziós szabályok alkalmazásával kapcsolatos magyar tapasztalatok azt mutatják, hogy ezen ügyek kezelése a költségek, az eljárások időtartama és a perorvoslatok tekintetében semmiben sem különbözik más, az európai nemzetközi magánjog hatálya alá nem tartozó nemzetközi magánjogi ügyektől, és, hogy a kötelmi jog területén a jelenlegi uniós nemzetközi magánjogi keretrendszer kellően hatékony. Nyilvánvaló, hogy a tisztán belföldi ügyekhez képest a nemzetközi elemet tartalmazó ügyek többletbonyolultsággal járnak, ami növelheti a költségeket és befolyásolhatja az eljárások időtartamát.
Az uniós kollíziós szabályok alkalmazása nem vet fel különösebb fogalmi (dogmatikai) problémákat, ami annak köszönhető, hogy a magyar jog kontinentális jogrendszer, és az uniós nemzetközi magánjogra jellemző fogalmi rendszert követi. Azokban a ritka esetekben, amikor fogalmi kérdések merülnek fel, a magyar bíróságok általában nem a magyar jog szerint, hanem autonóm módon értelmezik az európai nemzetközi magánjogot, és a vonatkozó kifejezéseknek önálló uniós jogi jelentést adnak.
Meg kell jegyezni, hogy a fogalmi nehézségek hiánya miatt a kutatás során vizsgált esetek túlnyomó többsége nem vetett fel érdemi értelmezési kérdéseket, hanem mechanikusan alkalmazta a vonatkozó uniós kollíziós szabályokat. Ez jól mutatja az európai nemzetközi magánjog minőségét, jelentőségét és azt az értéket, amellyel hozzájárul a határokon átnyúló ügyek hatékony rendezéséhez és az európai igazságügyi térség megteremtéséhez. Az európai nemzetközi magánjog fontosságát és szerepét mutatja az is, hogy exponenciálisan növekszik azon ügyek száma, amelyekben a magyar bíróságok ezeket a jogszabályokat alkalmazzák.
A magyar bíróságok számos esetben alkalmazták a Róma I. és a Róma II. rendeletet, érdemi nehézségek nélkül. Kivételként említhető, a Róma I. rendelet vonatkozásában, a G.20348/2013/83. sz. ügy, ahol jogalkalmazási problémát okozott a rendelet egyetemes hatálya. A Győri Törvényszék tévesen állapította meg, hogy a Róma I. rendelet nem alkalmazható az érdemi uniós elemet nem tartalmazó ügyekre. A Pf.20370/2013/6. sz. ügyben hasonló tévedés érzékelhető a szerződéses jogválasztás keretei tekintetében: a Pécsi Ítélőtábla ítélete azt sugallta, hogy a felek csak az ügyhöz kapcsolódó jogot választhatnak. Hasonló probléma merült fel a minősítés vonatkozásában. Míg a Róma I. rendelet hatályát korlátozó fogalmakat autonóm módon kell értelmezni és azoknak önálló uniós jogi tartalmat kell adni, a Gf.40063/2017/13. sz. ügyben a Fővárosi Ítélőtábla a magyar jog alapján értelmezte a Róma I. rendelet 1. cikk (2) bekezdésében szereplő fogalmakat. A bírósági gyakorlatban minősítési kérdések merültek fel a közlekedési balesetekkel kapcsolatban a kontraktuális és a deliktuális kérdések elhatárolását illetően. A magyar bíróságok ezeket a kérdéseket meglehetősen sommásan kezelték, mivel a minősítésnek nem volt hatása az ügy gyakorlati kimenetelére.
A magyar bíróságok nagyon megengedők a jogválasztást illetően. A bírósági gyakorlat szerint felek az eljárás során is megválaszthatják az alkalmazandó jogot, és egy esetben a bíróság érvényesként ismert el egy, a másodfokú eljárás során létrejött jogválasztási megállapodást. Ezt a megközelítést az azóta hatályba lépett Nmj. tv. már korlátok közé szorítja, mivel a jogválasztást legkésőbb a perfelvételi szakban, a bíróság által megállapított határidőn belül teszi lehetővé. ■
JEGYZETEK
[1] 593/2008/EK rendelet a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról, HL L 177., 2008.7.4., 6-16. o.
[2] 864/2007/EK rendelet a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról, HL L 199., 2007.7.31., 40-49. o.
[3] A tanulmány az EU igazságügyi programjának támogatásával készült: Cross-border litigation in Central-Europe: EU private international law before national courts (800789 - CEPIL - JUST-AG-2017/JUST-JCOO-AG-2017). A jelen tanulmány tartalma kizárólag a szerző véleményét tükrözi és az kizárólag a szerző felelősségi körébe tartozik. Az Európai Bizottság semmilyen felelősséget nem vállal az abban foglalt információ felhasználásáért.
[4] Alsóbb fokon: G.42206/2012/102. sz. ügy (Fővárosi Törvényszék).
[5] Lásd az ügyben alkalmazandó régi Ptk. 221. § (1) bek., valamint a jelenleg hatályos Ptk. 6:14. §.
[6] Lásd az ügyben alkalmazandó Nmj. tvr. 25. §, valamint a jelenleg hatályos Nmjtv. 50. §.
[7] Lásd az ügyben alkalmazandó Nmj. tvr. 3. §, valamint a jelenleg hatályos Nmjtv. 4. §.
[8] Egyrészt, a magyar jogban ezt a kérdést a szerződésekre vonatkozó rendelkezések szabályozzák. Lásd régi Ptk. 221. § (1) bek., Ptk. 6:14. §. Másrészt, a magyar kollíziós szabályok kizárólag a törvényes és a szervezeti képviseletet (és nem az ügyleti képviseletet) tekintik a személyhez fűződő jog körébe tartozó kérdésnek. Lásd Nmj. tvr. 18. § (1) bek. és Nmjtv. 22. § (4) bek. c) pont.
[9] Alsóbb fokon: G.40368/2012/52. sz. ügy (Fővárosi Törvényszék).
[10] Alsóbb fokon: G.40161/2013/47. sz. ügy (Zalaegerszegi Törvényszék).
[11] Alsóbb fokon: G.42206/2012/102. sz. ügy (Fővárosi Törvényszék).
[12] BH 2020.3.72. Alsóbb fokon: Gf.40107/2018/8. sz. ügy (Fővárosi Ítélőtábla), G.40375/2016/32. sz. ügy (Fővárosi Törvényszék).
[13] BH 2020.9.267. Alsóbb fokon: Pf.20753/2019/4. sz. ügy (Fővárosi Ítélőtábla), P.22918/2018/45. sz. ügy (Fővárosi Törvényszék).
[14] 61. bek.
[16] Alsóbb fokon: P.21637/2016/78. sz. ügy (Budapest XX., XXI. és XXIII. kerületi Bíróság). Helyben hagyta: Pfv.20211/2020/3. sz. ügy (Kúria).
[17] Alsóbb fokon: G.20969/2014/61. sz. ügy (Győri Törvényszék).
[18] BH 2020.9.267. Alsóbb fokon: Pf.20753/2019/4. sz. ügy (Fővárosi Ítélőtábla), P.22918/2018/45. sz. ügy (Fővárosi Törvényszék).
[19] BH 2018.9.250.
[20] Alsóbb fokon: P.22689/2012/57. sz. ügy (Budai Központi Kerületi Bíróság).
[21] Pf.638807/2016/4. sz. ügy (Fővárosi Törvényszék).
[22] 52. bek.
[23] Alsóbb fokon: G.20918/2011/115. sz. ügy (Győri Törvényszék).
[24] Alsóbb fokon: Gf.40608/2017/12. sz. ügy (Fővárosi Ítélőtábla), 29.G.42.778/2016/38. sz. ügy (Fővárosi Törvényszék).
[25] 204/2011/EU rendelet a líbiai helyzetre tekintettel korlátozó intézkedések meghozataláról. HL L 58., 2011.3.3., 1-13. o.
[26] 49. bek.
[27] 52. bek.
[28] 64. bek.
[29] 53-54. bek.
[30] BH 2017.3.97.
[31] 23. bek.
[32] Alsóbb fokon: Pf.640701/2013/4. sz. ügy (Fővárosi Törvényszék), P.87875/2012/31. sz. ügy (Pesti Központi Kerületi Bíróság).
[33] Alsóbb fokon: P.101521/2011/42. sz. ügy (Pesti Központi Kerületi Bíróság). Helyben hagyta: Pfv.21135/2014/4. sz. ügy (Kúria).
[34] BH 2020.8.242. Alsóbb fokon: Pf.633945/2018/6. sz. ügy (Fővárosi Törvényszék), P.89585/2015/55. sz. ügy (Pesti Központi Kerületi Bíróság).
[35] 22. bek.
[36] 24. bek.
[37] ECLI:EU:C:2015:802, 25-26. pont.
[38] 27. bek.
[39] Alsóbb fokon: P.8921013/2012/31. sz. ügy (Pesti Központi Kerületi Bíróság).
[40] Burián László - Kecskés László - Vörös Imre: Magyar nemzetközi kollíziós magánjog. Krim Bt., Budapest, 2006. 205. o.; Nagy István Csongor: Private international law in Hungary. Kluwer, 2012. 76-77. o., 158. pont.
[42] Az ítélettel szemben perorvoslattal éltek, de az alkalmazandó jog kérdésének felülvizsgálatára nem került sor. Pf.632162/2019/4. sz. ügy (Fővárosi Törvényszék).
[43] BH 2019.10.270.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár, SZTE ÁJK, kutatóprofesszor, ELKH TK JTI.
Visszaugrás
