Az egyaránt kontradiktórius - azaz az "audiatur et altera pars" ("hallgattassék meg a másik fél is") elv jegyében - felépített polgári-, és büntetőper a szembeszökő párhuzam és a római jogi hagyományok folytán sugallta azt a gondolatot, hogy a polgári perhez hasonlóan a büntetőperben is igény - a "büntető igény" - érvényesítése zajlik. Így a gondolat létjogosultnak tűnt, és a szókapcsolat terjedt is, de végül nem nyert elegendő teret, és nem kanonizálódott.[1] Újabban - a jelek szerint - mind gyakrabban lehet vele találkozni, sőt "állami büntetőigény" formában is megjelenik.[2] Nem tűnik tehát feleslegesnek töprengeni azon: beilleszthető-e a bűnügyi tudományok dogmatikai fogalomrendszerébe - s ha igen, milyen tárgyi jelentéssel - ez a fogalom, mi a forrása és ki a hordozója (letéteményese)?
Elmondható, hogy az utóbbi évszázadokban minden európai állam a lakosságának mértékadó csoportjai számára nyugodt, békés és biztonságos életet ígért. Persze, e jelzőknek a jelentése koronként és helyenként eltért egymástól, úgyszintén változott is, hogyan aránylott egymáshoz a lakosság száma és "mértékadó csoportjának" létszáma, és azt is elmondhatjuk, hogy ahol a törvény előtti egyenlőség uralkodó, ott a két halmaz lényegében egybevág, az ígéret tehát mindenkinek szól. Sajnos, arra még nem volt a történelemben példa, hogy egy állam megtartotta volna ezt az ígéretet.
Minden állam jogrendszere - szerencsés esetben helyesen - összefoglalja azokat a magatartási szabályokat, amelyekhez igazodva a joghatósága területén élő társadalom tagjai a mindennapi életben szükségszerűen jelentkező anyagi, érdek-, és érzelmi ellentéteiket összehangolhatják, vitáikat és súrlódásaikat békés úton és méltányosan elsimíthatják, fenntartva így a közösség rendezett, békés és biztonságos életét. A jogrendszer egyes szabályai azokat a tipikus magatartási változatokat tiltják, amelyek a - nem egyszer hosszú időre visszatekintő történelmi - tapasztalatok szerint a közösségi élet kívánatos, rendezett és békés életét, vagyis a legáltalánosabb értelemben vett közrendet és közbiztonságot megbontanák. E magatartás-típusok legsúlyosabbnak ítélt változatait a büntetőjognak - a jogrendszer "zárókövének" (néhai Szabó András professzor kifejezése) - a szabályrendszere foglalja össze, és fenyegeti szankcióval, büntetőjogi büntetéssel.
A jogtudományban ma már általánosan elfogadott tétel az, hogy a (büntetőjogi) büntetés alkalmazásának a joga - a ius puniendi - állami felségjog. Számos büntetőjogi elmélet foglalkozott (és foglalkozik ma is) azzal a kérdéssel, hogy mi ennek a hatalomnak a morális igazolása. A nézetek megoszlanak. Biztos, hogy vannak, akiket sem a tilalom tudata, sem a rajtavesztéstől való félelem, sőt, a velük szemben alkalmazott büntetés átélése sem riaszt vissza (újabb) bűncselekmény elkövetésétől, de azt is kutatási eredményekben nyert gyakorlati tapasztalatok igazolják, hogy a büntető jogszabályok puszta kihirdetésének és tényleges gyakorlati alkalmazásának is van ún. generálpreventív hatása.[3]
A ius puniendi gyakorlása a bíróságok közbejöttével történik. Az állam erre hivatott szervei csak azzal szemben hajthatnak végre büntetőjogi büntetést, akit a bíróság elítélt, és csak olyan fajtájú és mértékű büntetőjogi büntetést hajthatnak végre, amilyet a bíróság kiszabott.
A bíróság azonban a római jog nyomvonalát követő jogrendszerekben világszerte csak olyan indítványra lép működésbe, amely legitim indítványozótól származik, és a római jogi hagyományok szerint indítványozni csak érdekelt volt jogosult. A magánjogi ügyekben értelemszerűen magánjogi érdekeltség - magánjogi alanyi jogosultság - ad legitimációt. A civilisztika - a római jogi hagyományok alapján - megkülönbözteti a jogot és an-
- 782/783 -
nak sajátos állapotát, az igényt. "Igénynek nevezzük az alanyi jogot abban az állapotában, amelyben bíróság előtt támadás vagy védelem céljára felhasználható, egyszóval bíróilag érvényesíthető[.]"- azaz jogszerű lehetőség arra, hogy a jogosult a sérelme orvoslásához az állam közbeavatkozását kérje.[4]
A bűnügyekben a bíróságot érdemi működésbe hozó indítvány a vád, de az államok jelentős hányadában - így nálunk is - csak egyes bűncselekmények miatt jogosult a sértett magánszemély vádat emelni; egyébként közvádlói hatóság működik, és a közvádlónak az ügyben soha nem lehet materiális érdekeltsége. Ő a hivatali állásával járó processzuális legitimáció alapján járhat el. Ez alapvető különbség a polgári-, és a büntetőeljárás között. A magánindítványra üldözendő bűncselekmény sértettje arra jogosult, hogy a büntetőeljárás megindítását szorgalmazza; arra nincsen alanyi joga, hogy az elkövető büntetőjogi felelősségének kimondását és vele szemben büntetés alkalmazását kikövetelje, mert a vádemelés joga általában a közvádlói hatóságé - kivéve a magánvádas bűncselekményeket. A materiális és processzuális legitimáció csak magánvádra üldözendő bűncselekmények esetén, továbbá akkor jár együtt, ha a sértett sikeresen járt el pótmagánvádlóként a tárgyalás befejezéséig. Ha magánvádra üldözendő bűncselekmény miatt a jogosult magánindítványt tesz, ezzel egyúttal vádat is emel, úgyszintén, ha a pótmagánvádló a tárgyalás befejezése utáni vádbeszédében a vádat fenntartja, a bíróság köteles azt érdemben elbírálni, s ha a büntetőjogi felelősséget megállapítja, köteles törvényes büntetőjogi következményt is kiróni. Ez azonban nem feltétlenül büntetőjogi büntetés.
Nem kétséges, hogy az "igény" kifejezés terminus technicus, és a Szladits Károlytól származó definícióval sem szállnék vitába, de kérdéses, hogy e meghatározás érvényessége a magánjogra szorítkozik-e, vagy általánosabb; kiterjed-e más jogágakra is. Hajlok arra, hogy az utóbbi felfogás lenne helyes. Nem tartom vitathatónak, hogy bármelyik jogág szabályaiból származtathatók alanyi jogok, és hogy ezek - megsértésük esetén - többnyire bírósági[5] úton érvényesítve - kiválthatnak olyan állami beavatkozást, amely a keletkezett jogsérelem orvoslására alkalmas. Más szavakkal: megsértett állapotukban bíróság előtti jogi támadás lehetséges eszközévé, igénnyé alakulnak. Nem kivételek e szerint a büntető jogszabályok sem; belőlük is fakadhatnak büntetőjogi igények.
A magánvádlóként legitimált sértettnek azok a kezdeményezései (vádemelés, bíróság előtt tett indítványok stb.) amelyek az eljárási törvény rendjében szorgalmazzák az elkövető büntetőjogi felelősségének kimondását és az ehhez fűződő következmények megállapítását, az anyagi büntetőjogszabályon alapuló (tehát büntetőjogi) alanyi jogosultság eljárásjogi helyzethez igazodó szurrogátumának - ha tetszik: az igényének - aktuális megnyilvánulásai. Büntetőjogi igényt érvényesít az is, aki a terhére megállapított bűncselekmény tévesen súlyosabb minősítésének, vagy a kiszabott - túl súlyos - büntetésnek a helyesbítését szorgalmazza. Mivel azonban büntetőjogi büntetés alkalmazására senkinek nincsen alanyi jogosultsága, erre a szó (mint szakkifejezés) szoros értelmében igény sem keletkezhet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
