A korai optimális adózási modellek azt vizsgálták, hogyan kellene elosztani az adóterhelést az egyének között, annak érdekében, hogy az adózásból eredő torzítás a lehető legkisebb legyen. (Sandmo, 1976). Ezekben a modellekben az optimális megoldás az, ha minden egyén a képességétől függő egyösszegű adót fizet: mivel az adó nem nő együtt a jövedelemmel, nem fogja vissza a többletteljesítményt, és így mindenki annyit dolgozik, amennyit adó nélkül is akarna. Ez azonban nem megvalósítható, mivel az államnak nincs információja az egyéni képességről, az adófizető egyén pedig abban lenne érdekelt, hogy a ténylegesnél azt kisebbnek mutassa. A második legjobb (second best) megoldás már attól is függ, hogy a modell milyen felvetésekre épül."[1] A fenti gondolatmenetből megállapítható, hogy az egykulcsos adózás a fenti elvek gyakorlati megvalósulása felé tett lépésnek is tekinthető. Ennek ellenére sok szakértő alaposabb vizsgálat nélkül utasítja el az egykulcsos adózás módszerét, azt igazságtalannak és szegényellenesnek tartva.
A következőkben azt vizsgálom, hogy az egykulcsos adórendszer mennyiben felel meg az adózás igazságosságával szemben meghatározott követelményeknek. Úgy vélem, hogy tudományos nézőpontból nem szerencsés úgy fogalmazni, hogy az egykulcsos adó vagy bármely adójogi intézmény vagy eszköz önmagában jó vagy igazságos, hiszen lényeges különbségek lehetnek bevezetésük vagy alkalmazásuk módja és részletei között. Hozzátenném, hogy az igazságosság szempontjából kiemelkedően fontos, hogy a személyi jövedelemadózás rendszerén belül a tényleges adókulcs, vagy adókulcsok mellett milyen adómentességek, kedvezmények érvényesíthetőek, hogyan kezeli a rendszer az alacsony jövedelmeket, milyen az állami szolgáltatások színvonala és az állampolgárok számára a hozzáférés lehetősége. Mindehhez még azt is hozzátenném, hogy önmagából a kulcsok számából egy adórendszer igazságosságára vagy a társadalmi elosztás igazságosságára következtetni nem lehet. Téves az a megközelítés, hogy az egykulcsos adó elméletileg sem lehet igazságos, hiszen számos módszert ismerünk annak érdekében, hogy közvetlenül vagy közvetett módon az állam segítse az alacsony jövedelműeket. Ilyen egykulcsos adórendszert működtet Grúzia, Oroszország, Szlovákia, Románia, ahol alkalmaznak adómentes jövedelem sávot. További jellegzetessége ennek az adónak, hogy a természetes személyek minden jövedelmét, függetlenül a bevétel típusától és mennyiségétől egy adókulccsal terhelik. Ez a megoldás radikális változást jelentett az addig működtetett rendszerekhez képest, hiszen a legtöbb adórendszer lényeges különbséget tesz a bevétel típusai között, megkülönböztetve az önálló és nem önálló tevékenységből, pénzügyi tranzakciókból származó és a vagyon értékesítéséből származó bevételek adóztatását. A jelenlegi német, francia, amerikai, illetve a közép-európai rendszerek nagy része ezeket eltérő adókulcsokkal adóztatja. Így volt ez a korábbi magyar szabályozásban is.
Ha az egykulcsos adórendszerre a fizetőképesség szempontjából tekintünk, amelynek középpontjában a teljesítmény és annak ellenértéke a bevétel áll, akkor megállapíthatjuk, hogy a teljesítmény elve alapján nem tekinthető igazságtalannak az, hogy a magasabb jövedelemhez csak arányosan és nem hatványozottan nagyobb adóterhelés kapcsolódik. Ha kizárjuk az adóalany szubjektív életkörülményeihez kapcsolódó szociális és egyéb elosztási tényezőket, az illegális és erkölcstelen cselekedetek hatásait és a munkajövedelemre pusztán, mint a teljesítmény ellenértékére tekintünk, akkor a magasabb jövedelem mögött magasabb teljesítményt láthatunk, amelyhez - hozzátenném - arányosan magasabb adófizetési kötelezettség kapcsolódik. Másként fogalmazva, aki többet és jobban dolgozik, többet keres, de ezzel arányosan többet is adózik. Úgy vélem, az egyéni teljesítmények társadalmi elismerése hasznos és igazságos lehet, ha ezek mögött a jövedelmek mögött valós értékteremtés és teljesítmény áll. Ez alapján azt mondhatjuk, hogy az arányos, egykulcsos személyi jövedelemadó rendszer önmagában sem feltétlenül igazságtalan, de adókedvezmények és adómentes jövedelemsávok alkalmazásával ugyanúgy tudja biztosítani az igazságos adóterhelést, mint a progresszív adóztatás.
Baloldali, szociálisan érzékeny nézőpontból viszont ez a megközelítési mód vállalhatatlan abban az esetben, ha eltekintünk a jövedelmek mögötti tényleges teljesítménytől és kizárólag a bevétel nagyságát vizsgálva tűnhet igazságosnak az, hogy az eltérő jövedelmi és fogyasztási pozícióban lévőket lényegesen eltérő adókulcsok alkalmazásával terheljék a magasabb jövedelműek kárára. Ez a megközelítés azonban veszélyes, mert nehéz meghatározni azokat a csoportképző, és ennek következtében adósávot meghatározó feltételeket, amelyek a szociális igazságosság érdekében azonos helyzetet lennének képesek teremteni. A progresszív adóztatás mögött meglévő kiegyenlítő mechanizmusok a nagyobb jövedelműek kárára valósítják meg ezt a bizonytalan csoportképzést, teherelosztást. Megjegyezném, hogy a 2000-es évek közepén, Magyarországon a személyi jövedelemadót fizető
- 136/137 -
adóalanyok több mint 60%-a már a legmagasabb adókulcs szerint adózott, nyugat-európai értelemben vett alacsony jövedelmük után is. A progresszív adó alkalmazása a teljesítmény, tehát a fizetőképesség elve alapján gyakran kontraproduktív hatású, és az ezzel ellentétesen működő egykulcsos, arányos adó is képviselheti az igazságosságot.
A csoportképzési elvek mindig esetlegesek. "John Stuart Mill óta - írja Musgrave - a vertikális méltányosság kérdését az egyenlő áldozat fogalomrendszerében vizsgálják. Akkor mondhatjuk azt, hogy az adófizetők egyenlő elbírálás alá esnek, ha az általuk fizetett adó egyenlő áldozatot vagy jóléti veszteséget takar. A jóléti veszteség viszont összefügg a jövedelem egy részének elvesztésével. Ha a jólét és a jövedelem szintje közti kapcsolat (pontosabban az egyes jövedelemszintekhez tartozó határhaszon) minden adófizető esetében ugyanaz, akkor az egyenlő áldozat szabálya szerint az egyenlő jövedelemmel (vagy fizetőképességgel) rendelkezőknek ugyanakkora mértékben kell hozzájárulniuk a közteherviseléshez."[2] Musgrave az előbb elmondottak alapján is a progresszív adóztatás mellett érvel, és azt tartja igazságosnak, ha különböző jövedelmekhez egy méltányos adóterhelés meghatározása alapján fajlagosan egyenlő adóterhelést állapítunk meg. Hozzátenném, hogy azt Musgrave is elismeri "nincs egyértelmű kritérium, aminek alapján eldönthető lenne, hogy az abszolút mértékben egyenlő áldozatvállalás progresszív adózást kíván-e, nem is szólva a progresszió fokáról."[3]
Az egyenlő, vagy fajlagosan egyenlő adóterhelés állapota véleményem szerint egy mítosz, amely a társadalom tagjainak élethelyzetében mutatkozó sokszínűség miatt csupán formálisan, erőszakos módon a legkisebb rossz elvét alkalmazva állapítható meg. Az igazságosság elve alapján csupán a bevételekre koncentrálva nem állapíthatunk meg a fajlagosan egyenlő adóterhelést annak összetettsége és az adóalanyok folyamatosan változó személyi és anyagi körülményei miatt. Nem képzelhető el olyan összetett, a szubjektív eltéréseket is kezelő adórendszer, vagy ennek ellenkezőjeképpen olyan objektivitásra törekedő, kevés adókedvezményt nyújtó rendszer, amely közelebb vihetne minket egy elméleti, mindenkire valóban arányosan és fajlagosan egyenlően meghatározott adóteherhez. Az bizonyos, hogy a progresszív adók esetében az egymást követő adósávokhoz a nominálisan növekvő adókulcsok révén hatványozottabb fizetési kötelezettség társul. Ezzel szemben az egykulcsos adórendszerben a jövedelmeket lineárisan egy kulccsal adózzák meg, aminek az az eredménye, hogy a tízszer nagyobb jövedelemhez tízszer nagyobb adófizetési kötelezettség is társul. Ez valóban arányos adóterhelést jelent, de itt kell megvizsgálnunk azt, hogy az elvonások után megmaradt nettó jövedelmi pozíció, tehát a fajlagos adóterhelés milyen terhet jelent az adóalanyoknak. Nyilvánvaló, hogy az 1 millió forintból a 10%-os elvonás után fennmaradó 900 ezer Ft felhasználása szűkebb lehetőséget jelent, mint a 10 millió forint adóztatása után fennmaradó 9 millió forint esetében.
Ha az adózásra úgy tekintünk, hogy az a fő célja, hogy elvegye a pénzt a gazdagoktól és azt odaadja a szegényeknek akkor ez a megoldás erre kevésbé alkalmas. Ha úgy tekintünk erre a megoldásra, hogy arányosan kezeli a jövedelmeket, mert feltételezi, hogy azok mögött tényleges munka és teljesítmény áll, akkor már elfogadhatóbbnak tűnik. Ha azonban már a haszonelvűségre tekintettel azt is vizsgáljuk, hogy milyen ellenszolgáltatást kap egyéni és makroszinten az adófizető, akkor az egykulcsos adó akár igazságosnak is tűnhet, ha az állam egyéb jóléti elosztórendszerein keresztül kompenzálja a fennálló különbségeket. Másként megfogalmazva ez azt jelenti, hogy ha a szegényebb társadalmi csoportok, tehát az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezők számára az állam jelentős tömegű és elérhető árú szolgáltatást nyújt, amelynek segítségével ezeket a javakat nem a piacról kell beszerezniük, akkor számukra a kevesebb pénz is nagyobb hasznossággal járhat.
Az adózói csoportok kijelölése, az adókulcsok alkalmazása politikai döntésen alapul és bármilyen megoldást is választ az adópolitika valamilyen jogot és érdeket sért, hiszen valamely társadalmi csoport csak más társadalmi csoportok kárára tud jól járni ebben az érdekartikulációs folyamatban. Ez a megállapítás mind a progresszív, mind az egykulcsos adórendszerre igaz. Amit tehetünk az az, hogy mérlegeljük az elérhető előnyöket és hátrányokat és a rossz, nehezen követhető rendszer felől egy világosabb, jobb, kiszámíthatóbb rendszer felé mozdulunk el. E kérdés vizsgálatakor Musgrave álláspontjából is kiérezhető a bizonytalanság, az hogy nem határozhatunk meg "királyi utat" az igazságosabb és egyenlőbb adófizetési rendszer kidolgozásához, még a fizetőképesség elve alapján sem. "A fizetőképesség elve alapján működő adórendszer az azonos fizetési kapacitású embereket azonos összeg fizetésére kötelezi, míg a nagyobb "képességgel" rendelkező embereknek többet kell fizetnie. Az első követelményt horizontális, a másikat pedig vertikális méltányosságnak nevezik. A horizontális méltányosság szabály tulajdonképpen csupán a törvény előtti egyenlőséget alkalmazza. Jövedelemadó esetén például ez azt jelenti, hogy az azonos jövedelműeknek azonos nagyságú adót kell fizetniük. A vertikális méltányosság szintén összhangban van az egyenlő elbírálással, de annak az alapelvnek az alapján jár el, miszerint a különböző fizetőképességű embereknek különböző nagyságú adóösszegeket kell fizetniük ahhoz, hogy ugyanakkora adóterheket érezzenek. Ha a fizetőképességet
- 137/138 -
a jövedelemmel mérjük, akkor a magasabb jövedelmű A személynek többet kell fizetnie, mint B-nek. Ebben az értelemben mindkét méltányossági szabály ugyanúgy az egyenlő bánásmód alapelvéből következik, és egyik sem tekinthető felsőbbrendűnek a másiknál."[4]
Ehhez a gondolatmenethez kapcsolódik, és azt erősíti a baloldali gondolkodású Waltzer, aki úgy véli, hogy még a piacon realizált jövedelmek mögött sem biztos, hogy valós teljesítmény áll, hiszen a szerencsének az élethelyzet kialakításában jelentős szerepe van. Ha azonban úgy tesszük fel a kérdést, hogy igazságos-e az, hogy támogatjuk a többletmunkát és a többlet teljesítményt, valamint a teljesítmény mögül kivesszük a korrupció, a csalás és a személyes kapcsolatok lehetőségeit akkor meg kell fogalmaznunk azt, hogy az az igazságtalan, ha növekvő teljesítményhez egy nagyon erős elvonás kapcsolódik, mert ebben az esetben felrémlik a szocialista egalitárius, központilag meghatározott bérszabályozás rémképe. Mindehhez hozzátenném, hogy a magasabb jövedelműek nettó jövedelempozíció javulása nem csupán teljesítményösztönző, de közvetett módon növeli a befektetéseket, a pénzügyi tranzakciókat és a fogyasztás olyan szegmenseit élénkíti, mint a gépjárműipar, az idegenforgalom és a gasztronómia. Véleményem szerint társadalmilag hasznos a fogyasztás és a termelés növelésének támogatása, nem látom be, hogy miért kellene az adóztatásban a kisebb teljesítményt, a kisebb jövedelmet honorálni, ahogy Stiglitz fogalmaz[5] az adóalanyok nem egyformák, sem igényeikben, sem értékrendjükben, van, aki a kevesebbel is beéri. Számos ember úgy dönt, hogy szabadidejében nem tanul, nem dolgozik, nem fektet be a jövőbe, hanem például horgászni jár. Ha e döntésének hatására jövedelme csökken vagy alacsony marad, miért lenne az társadalmilag hasznos? Miért jelentene igazságosabb elosztási rendszert az, ha ezt a gondolkodásmódot támogatnánk? Úgy gondolom, hogy az alacsony jövedelmű adózók helyzetének megítélésében döntő lehet az is, hogy az alacsonyabb jövedelemhez, költségvetési befizetésekhez milyen állami ellenszolgáltatás kapcsolódik. Ha ebben, tehát az állami szolgáltatás színvonalában és mértékében nem történik lényeges változás, tehát az egykulcsos adórendszerből származó kieső bevételeket más adózói rétegektől szedik be, de a közszolgáltatás jó színvonala és ingyenessége az alacsony jövedelműek számára megmarad, akkor haszonelvű megközelítésben igazságossági szempontból az egykulcsos adóval szemben megfogalmazott kételyek alaptalanok. Kétségtelen tény, hogy az egykulcsos adózás rendszerének bevezetésével a magas jövedelműek járnak jobban, de a kérdés az, hogy mihez képest.
A magas jövedelműek hatékony érdekérvényesítése világjelenség. Érdemes elgondolkodni az adózói érdekek érvényesülésével kapcsolatban azon is, hogy "a közgazdászok is tudják, hogy demokratikus országokban az adórendszer kialakítása és változtatásai szükségszerűen a politikai alkuk tárgyát képezik. Sőt, történelmileg a demokrácia intézményrendszere részben éppen az adók kivetésébe való beleszólás igényére adott válaszul jött létre (Ferguson 2001). Emiatt esély sincs arra, hogy egy ország "jó" adórendszert hozzon létre, ha tervezői nem veszik figyelembe a reformok elfogadásakor és formálásakor működésbe lépő politikai folyamatokat."[6]
A fent leírtak alapján jogosan vethető fel, hogy vajon végérvényesen eltűnt-e a jelen adófizetőinek az a lehetősége, hogy közvetlen módon beleszóljanak az adófizetésükhöz kapcsolódóan a közpénzek beszedésének és felhasználásának módjába, vagy ez a joguk átalakult és beolvadt abba a neutrális gondolatba, hogy a modern demokráciákban a virilizmus elve semmilyen módon nem érvényesíthető. Úgy vélem, a nagy adófizetőknek is joguk van saját szempontjaik érvényesítésére, ha jobban nem is, de annyira mindenképpen, mint az alacsony jövedelmű természetes személyeknek. Vagy talán úgy gondoljuk, hogy a magas jövedelműek érdekérvényesítő képessége informálisan úgyis érvényesül, így tehát a politikára nem marad más szerep, mint a szegények érdekeinek képviselete? Az egykulcsos adó éppen ezt az ellentmondást oldja fel azzal, hogy az arányosság elve mentén megpróbál igazságosabb elosztási rendszert teremteni a megtermelt jövedelmek kisebb arányú elvonásával.
Ha az egykulcsos adóra a méltányosság (haszonelvűség) szempontjából tekintünk akkor sem egyértelműbb a helyzet. Itt azt vizsgálom, hogy kinek milyen befizetései vannak a költségvetésbe és abból állami juttatásként közvetve vagy közvetlenül milyen támogatásra, ellentételezésre számíthat. Ha az adóztatásban az adók megállapításánál a társadalmi hasznosságot is figyelembe vesszük, akkor azt tapasztaljuk, hogy az egykulcsos adó akár a társadalmi igazságosság felé tett lépésnek is tekinthető. Ha a magasabb jövedelműek által befizetett többletre, mint társadalmi haszonra tekintünk azt is világosan kell látnunk, hogy ezeknél az adóalanyoknál a szolgáltatás-ellenszolgáltatás aránytalansága állapítható meg. Azt, hogy az állami szolgáltatásokat ingyenesen vagy alacsony, jelképes szolgáltatási díjért, illetékért, nagyobb részben az alacsonyabb jövedelműek veszik igénybe nehezen vitatható. A tömegközlekedés, a közoktatás, az állami jóléti transzferek igénybevételénél a nagy jövedelemmel rendelkezők befizetéseikhez képest aránytalanul kevés ellentételezést kapnak. Gondoljunk arra, hogy a magasabb jövedelműek nagy része magánautóval utazik, míg az ő pénzéből fenntartott tömegközlekedés igazi haszonélvezői a nyugdíjasok, akik ingyen utazhatnak akkor is, ha az elmúlt 5-8-10 évben keresőtevé-
- 138/139 -
kenység hiányában alapvetően jövedéki- és forgalmi adókat fizettek csupán.
Brother Layman "Az offshore halála" című munkájában a következőket írja: "Kétségtelen tény, hogy nagyon sokan érdemtelenül gazdagodtak meg, de legalább ekkora a száma azoknak, akik érdemtelenül kapják a tőlük "gazdagabbak" (szorgalmasabbak? ügyesebbek? lelkiismeretesebbek? gátlástalanabbak? képzettebbek? okosabbak? stb. - kinek melyik rész tetszik) jövedelme révén beszedett adókból az ilyen-olyan állami támogatásokat vagy juttatásokat a tb-től az iskoláig, a szociális segélytől az ál-rokkantnyugdíjig, de meglepő módon akár a normál nyugdíjat is említhetnénk, hiszen az Oriens tanácsadó cég kimutatásai szerint míg 2007-ben Magyarországon egy férfi átlagnyugdíja az átlagbérhez képest 77%-át tette ki, addig Szlovákiában 57%, Csehországban 47%, az Egyesült Államokban 40%, Japánban 34%, az Nagy-Britanniában 30%, Görögországban 95%. Emiatt talán nagyon kevés ember lehet az országban, akinek jogalapja van pro és kontra vádolni a másik oldalt ugyanis úgy tűnik, hogy ez az ország erre képes, ezt tudta és tudja produkálni, azaz ez az útja - talán nem véletlenül."[7] Szeretném hangsúlyozni, hogy a modern társadalmakban jelentős számú potyautasról nem beszélhetünk éppen az adórendszerek összetettsége miatt, de az érdemben vizsgálható, hogy a befizetések milyen struktúrában valósulnak meg és az állami szolgáltatások milyen társadalmi rétegeknél, milyen mértékben jelennek meg. Az állami szolgáltatásokat a szolidaritási elv alapján azok is igénybe vehetik, akik egyéni élethelyzetük miatt (betegség, külföldi tartózkodás, tartós munkanélküliség) valós munkateljesítmény hiányában az ahhoz kapcsolódó közterhek teljesítésében nem vettek részt. Az alacsony jövedelműeknek nincs lehetőségük az alternatív szolgáltatási lehetőségek köréből a fizetős megoldásokat választaniuk, ezért az állami források nagy részének igénybevételével a társadalmi szolidaritáson alapuló rendszerek nyertesei. Az iskolai étkeztetés csak azon szülők gyerekei számára ingyenes, akik szociális helyzetük vagy gyermekeik száma és alacsony jövedelmeik miatt az iskola általános fenntartásához csekély mértékben járulnak hozzá. Míg a nagy adófizetőknek a gyerekei után teljes értékű térítést kell fizetniük annak ellenére, hogy a szüleik nagyobb mértékben járulnak hozzá az iskola alapfenntartásához is. Ugyanakkor a nagy adó és járulékfizetők például a társadalombiztosítás területén egyéb szerződések hiányában ugyanazt az állami szolgáltatást kapják betegség esetén, mint az alacsony jövedelműek. Régi felismerés, hogy a különbözőek azonos módon való kezelése éppúgy igazságtalan, mint az azonos helyzetűek különböző módon történő kezelése. Ha az egykulcsos adó bevezetésének eredményeképpen úgy javul a magas keresetűek nettó jövedelmi pozíciója, hogy közben az alacsonyabb jövedelműeknek a megélhetési feltételei nem romlanak jelentősen akkor ez a megoldás szolidaritási szempontból is elfogadható lenne. Összegezve az elmondottakat tehát az egykulcsos adórendszerben is lehetőség van a differenciálásra az adómentes sáv, és az adókedvezmények alkalmazására, így téve eleget a szociális szempontú igazságosság elveinek. Éppen ezért mondják azt a haszonelvűség hívei, hogy a fentiek miatt igazságosabb az arányos személyi jövedelemadóztatás, amelyre szintén igaz, hogy a nagyobb jövedelemhez nagyobb adóbefizetés társul, úgy hogy figyelembe vesszük az állami ellenszolgáltatást is.
Az új egykulcsos rendszert a haszonelvűség szempontjaiból tovább vizsgálva megállapítható, hogy a jóléti rendszerekből származó állami szolgáltatások nettó jövedelmet válthatnak ki, és többlet hasznot jelenthetnek mindenkinél, főleg az alacsony jövedelműeknél, hiszen az előnyök nagy része náluk jelenik meg. Természetesen a magasabb jövedelműek is hozzájuthatnak az állami szolgáltatásokhoz, de a befizetés és a részesedés közötti arány az alacsony jövedelműeknél hatványozottan jobb. A magasabb jövedelműek sem pereskednek többet, nem utaznak gyakrabban metrón, nem élnek egészségtelenebbül, nem veszik igénybe az egészségügy szolgáltatásait gyakrabban, mint az alacsony jövedelműek. Éppen ezért az alacsonyabb jövedelműek állami szolgáltatáshoz való viszonyával kapcsolatban megfogalmazható, hogy esetükben a munkavállalási kedvet is befolyásolja a különböző szociális támogatások rendszere. Számukra tehát az adórendszer mellett az életüket döntően meghatározza az állam által nyújtott jóléti szolgáltatások színvonala. A jövedelempozíciójuk vizsgálatakor figyelembe kell venni az állam szolgáltatási lehetőségeit, mert az egyének erre tekintettel is alakítják ki közpénzügyi pozícióikat. Ugyanezt a gondolatot erősíti meg a következő idézet: "A jövedelmek újraelosztását adókon, járulékokon és támogatásokon keresztül is el lehet érni: a háromféle eszköz közötti választásban nagyjából ugyanazokat a szempontokat érdemes megfontolni, amelyek az optimális adó kiválasztását meghatározzák."[8] A kulcsmondat e témát vizsgálva mégis a következő: "Az adók és járulékok elsődleges célja a közösségi kiadások fedezetéül szolgáló bevételek biztosítása, míg a támogatásoké az elsődleges (piaci) jövedelemelosztás korrekciója. A két rendszer eszköztára bizonyos mértékig átfed egymással: egyes támogatásokat ki lehet váltani adókedvezményekkel vagy az adókulcsok differenciálásával és fordítva."[9] A fenti idézetekkel azt kívántam bizonyítani, hogy az adóalanyok pozíciójának vizsgálatakor komplex módon a haszonelvűség érvényesítése hasznosabb lehet, mint önmagában a jövedelem nagyságának a vizsgálata.
- 139/140 -
Az egykulcsos adóztatás közteherviselés szempontjából jó megoldás lehet abban az esetben, ha az több adónemre együttesen terjesztik ki. Felhívnám azonban ara a figyelmet, hogy az adókulcsok összehangolása mellett az adóalapképzés és a költségelszámolás szabályait is harmonizálni kellene. Nehezen megvalósíthatónak tűnik, hogy a multinacionális társaságok és a közalkalmazottak ugyanabban a számviteli rendszerben a méltányosság, arányosság és egyenlőség elveinek megfelelően lennének képesek a költségeiket elszámolni. Abban az esetben, ha az alapelvekben, az érvényesíthető költségleírási technikákban meg is egyeznénk nehéz belegondolni abba, hogy a személyek és a társaságok ráfordításait egységes rendszerbe tudjuk illeszteni. Az egykulcsos adó tehát nem lehet a tökéletes közteherviselés csodafegyvere, de kétségkívül bizonyos keretek közt hasznos és értékes megoldás lehet.
Ahhoz, hogy az egykulcsos adó működését és hatásait elemezhessük, szükséges lehet annak sok szempontból ellentétét képező progresszív adóztatás jellegzetességeit megvizsgálni. A progresszív adó a XX. század terméke, a modern költségevetések és szociális rendszerek megnövekedett finanszírozási igénye hívta életre. Olyan adóztatási technika, amelyben a jövedelem vagy adóalap emelkedésével nő a megállapított adókulcs is, amelynek eredményeképpen hatványozottan nő a jövedelem növekedésével az adóterhelés, tehát az adóalap egyre nagyobb részét vonják el. Klasszikus, a legtöbb országban alkalmazott formáját sávosan progresszív adónak nevezik, tehát az adósávokhoz növekvő adókulcs társul úgy, hogy az adófizetési kötelezettség sávonként változik.
Bár a progresszív adó általános alkalmazása nem régi gyakorlat, de bevezetését Adam Smith már a XVIII. században javasolta. Napjainkban a társadalmi szolidaritást megvalósító fiskális eszközként tekintenek rá és többnyire a szociáldemokrata és bal oldali politikusok, közgazdászok érvelnek mellette. Megjegyezném, hogy számos régióban az egykulcsos és a sávosan progresszív adórendszer konvergálása figyelhető meg és drasztikusan csökken az alkalmazott adósávok száma. A modern nemzeti adórendszerek jellegzetessége éppen az alkalmazott adóztatási típusok dominanciájával írható le. A progresszív adó hívei szerint e módszer előnye, hogy igazságosabban osztja újra a jövedelmeket, tehát a gazdagok felől a jövedelem nagyobb arányban áramlik a szegények felé az államháztartás redisztribúciós rendszerén keresztül. E módszer egyik jellegzetessége, hogy az alacsonyabb jövedelmeket nem vagy csak igen alacsony adókulccsal adóztatja. Ennek is köszönheti elsődleges hatását, hogy a szegények fogyasztását serkentheti az alapvető fogyasztási cikkek szegmensében, hiszen az alacsony jövedelműek megszerzett bevételeik döntő részét rövid időn belül kénytelenek elfogyasztani. Néhány szakértő szerint a progresszív adó a gazdagabb adófizetők magasabb csalási hajlandóságának a kompenzálására is alkalmas.[10] Míg mások szerint a progresszív adó a fiskális politika közvetett eszközeként stabilizálhatja a költségvetést és segíthet a konjunktúra ciklusok kisimításában.
Ezekkel az érvekkel szemben számos ellenérv állítható. Először is az alacsonyabb jövedelműek fogyasztási és munkavállalási szokásaival kapcsolatban a progresszív adóztatásnak közvetlen hatása nem lehet az egykulcsos adórendszerhez képest, hiszen mindkét adóztatási rendszerben az alacsony jövedelműek bevételeire alacsony kulcs vonatkozik. Itt tehát a két rendszer közti különbség is kicsi, a lényeges eltérés a nagyobb jövedelműek adóztatásában érzékelhető. A progresszív adóztatási rendszer sem alkalmasabb önmagában az adókedvezmények és az adómentes sáv érvényesítésére. Nagyon ritka a nemzetközi adóztatásban az a megoldás, amit a magyar személyi jövedelemadóztatás 2011-es változtatása hozott, amikor megszüntették az adójóváírás intézményét. Valójában megfogalmazható, hogy a két rendszer közti különbség az alacsony jövedelműek esetén általában nem mutatható ki. A lényeges különbség a nagyobb jövedelműekkel való bánásmódban található.
A progresszív adó elleni egyik fő érv éppen annak bonyolultsága volt. Az összetett, nehezen átlátható adórendszer növelheti a jogkövetés költségeit, elidegenítheti az adózókat az adózás belső összefüggéseinek, technikai sajátosságainak megértésétől, csökkenti a gazdaság hatékonyságát és növelheti az ellenőrzés költségeit. A progresszív adó valójában a társadalom legaktívabb, legképzettebb tagjaira terheli a közterhek nagy részét. A magas bérekre rakódó magas közterhek visszatarthatják az adózók e körét a teljesítmény növelésétől, ami nagyon gyakran az ország elhagyásában is kimutatható. Sokak szerint a progresszív adó morálisan elfogadhatatlan, hiszen nem a valós teljesítményt, az értékteremtést nézi, hanem azt bünteti szociális okokból. Másként fogalmazva, amíg a közép és felső osztály fizeti a személyi adóbevételek 80-85%-át az adórendszer kialakításakor nem az ő érdekeik érvényesülnek. A nagyobb befizetéseikhez nem tartozik nagyobb ellentételezés, a közjavakból nem ők részesülnek első sorban.
Ami azt az érvet illeti, hogy a magasabb jövedelműek nagyobb arányban csalnak adót és ezért kell őket generálisan magasabb adókkal büntetni véleményem szerint elfogadhatatlan és nem is bizonyítható. Nincs olyan kutatáson alapuló tény vagy adat, amely azt igazolta volna, hogy a maga-
- 140/141 -
sabb jövedelműek között arányaiban nagyobb lenne az adócsalások száma. Az elképzelt tipikus adócsaló profilja nem úgy kezdődik, hogy a csaló adóalany jól képzett, középosztálybeli középvezető. A közvéleményben, illetve a médiában kialakult pontatlan vélemény oka az lehet, hogy sokan a laikusok közül nem látják tisztán az adócsalás és az adótervezés közötti különbséget. Valószínűleg a magasabb képzettségű, magasabb jövedelemmel rendelkező magánszemélyek hatékonyabban képesek átlátni és alkalmazni az adókikerülési technikákat. Felhívnám azonban a figyelmet arra, hogy ez a cselekvés legális, tehát az adótervezés - az adójogszabályokban megfogalmazott lehetőségek jogszerű kihasználása - nem ítélhető el. Senki sem kötelezhető arra, hogy több adót fizessen, mint amennyi a kötelessége lenne, mert az adózás nem önkéntes hozzájárulás, hanem azt az adójogi norma kötelező módon és számszakilag pontosan jelöli ki. Ha az adópolitika alakítói szerint túlságosan nagy az adótervezésből - kikerülésből származó veszteség, akkor javítani kell a jogalkotás minőségén, az alkalmazható jogi kiskapukat be kell zárni. Az adócsalás ezzel szemben egy tudatos, szándékos tevékenység, amelynek célja az adókötelezettségek kikerülése, jogellenes előny megszerzése. Érdekes álláspontot képvisel a már idézett Brother Layman, aki szerint vitathatatlanul nagy a magas jövedelműek adókötelezettséget kikerülő magatartása, akiknél valójában nem okoz lényeges adóteher csökkentést az egykulcsos adó, mert az adócsalás miatt valójában a mostani magas adókat sem fizetik meg.[11] Ezt a megközelítést némileg árnyalnám azzal, hogy a magas jövedelműek adócsalásának kérdését érdemes részletesebben megvizsgálni. Az új adórendszer melletti érv az is, hogy fehéríti, tehát legális keretek közé vonja a gazdaság néhány szegmensét. Az LMP említett munkaanyaga[12] szerint az egykulcsos adó legfeljebb a magas jövedelműek adóeltitkolását szoríthatja vissza, míg más helyen[13] az adóelkerülés elleni fontos eszközként beszél az egykulcsos adóról, amelynek előnye, hogy leszűkíti az adóelkerülési módok kihasználásának lehetőségét. Megjegyezném, hogy a jogi kiskapuk alkalmazása, ahogy már korábban megfogalmaztam nem jogellenes, így tehát ennél az adóztatási technikánál a "fehérítés" eszköze korlátozottan tud érvényesülni. Valójában előrelátható volt, hogy ennek az eszköznek az alkalmazása Magyarországon nem jár a feketegazdaság jelentős mértékű csökkenésével. A személyi jövedelemadózás ugyanis hazánkban - már eddig is burkolt módon - közvetett adóként működött, mert adózók jelentős részének adóbevallását a munkáltató vagy maga az adóhivatal készítette el. Mivel ezek a szereplők nem érdekeltek az adókikerülésben, adócsalásban ezért jelentős bevétel növekedésre a szabályozás megváltoztatása esetén csak két területen lehetett számítani. Az egyik csoport a feketén dolgoztatott és alapvetően alacsony jövedelmű, alacsony iskolázottságú réteg, akiknek a legális alkalmazására nem csupán a személyi jövedelemadó, hanem a járulék terhek is hatással voltak. A másik társadalmi csoport, ahol várható lenne a kifehéredés a legmagasabb jövedelmű természetes személyek csoportja. Ők viszont képzettségük, szociális kapcsolatrendszerük és vásárlóerejük miatt képesek voltak és a jövőben is képesek lesznek az adóoptimalizálásra. Ezt a kérdést, hogy a gazdagok jelentősebb mértékben vesznek részt az adócsalásban érdemes sokkal kimunkáltabban megközelíteni. Ennek a költségvetési hatásáról írja a Pénzügyminisztérium szakértő csoportja: "A köznyelvben gyakran összemosódik az adócsalás és az adóelkerülés fogalma: előbbi az írott szabályok egyértelmű megsértését, utóbbi pedig az általuk lehetővé tett adóoptimalizálást jelenti. Egy vállalkozásban a ténylegesen megszerzett jövedelem be nem vallása adócsalás, a jövedelem tőke-, és nem munkajövedelemként történő kimutatása adóelkerülés. Az adóoptimalizálás elsősorban a magas jövedelmű, jól képzett rétegeknél lehet jelentős. Bár ezek létszámaránya nem túl nagy, jövedelemarányuk már annál inkább: az szja bevallások alapján például a jövedelemelosztás felső 20%-a (durván 900 ezer adófizető) a teljes bevallott jövedelemtömeg mintegy felét, a felső 10% pedig mintegy harmadát jelenti. Ez alapján a költségvetési hatása már jelentékeny lehet."[14] ■
JEGYZETEK
[1] Bakos P. - Bíró A. - Elek P. - Scharle Á.: A magyar adórendszer hatékonysága. Közpénzügyi füzetek 21. ELTE TATK, 2008. április 5. o.
[2] Musgrave A. - Musgrave P.: Az egyenlő teherviselés (az adózási méltányosság) megközelítési módjai. Adózás, adórendszerek, adóreformok - Elvek, elméletek, tapasztalatok (Szerk. Semjén András) Szociálpolitikai Értesítő 1993. 1-2. sz. 50. o
[3] Musgrave A. - Musgrave P.: i.m. 51. o.
[4] Musgrave A. - Musgrave P.: i.m. 39. o.
[5] Stiglitz J, E: A kormányzati szektor gazdaságtana. KJK-Kerszöv, Budapest 2000. 412. o.
[6] Scharle Á.-Benczúr P. - Kátay G. - Váradi B.: Hogyan növelhető az adórendszer hatékonysága? Közpénzügyi füzetek 26. ELTE TATK, 2010. július 11. o.
[7] Brother Layman: Az offshore halála. Budapest 2011. 332. o.
[8] Scharle Á. - Benczúr P. - Kátay G.-Váradi B.: i.m. 10. o.
[9] Bakos P. - Bíró A. - Elek P. - Scharle Á.: i.m. 9. o.
[10] "Unokáink is fizetni fogják", Brother Layman.
[11] Brother Layman: i.m. 331. o.
[12] "Unokáink is fizetni fogják" 34. o.
[13] "Unokáink is fizetni fogják" 5. o.
[14] Scharle Á. - Benczúr P. - Kátay G. - Váradi B.: i.m. 7. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi docens.
Visszaugrás
