Az Egyezmény 3. és 8. cikkei, A kínzás és embertelen bánásmód tilalma, a magán- és családi élethez való jog.
• Elberte Lettország elleni ügye (Összefoglalta: Buzás Péter)
Az Egyezmény 6. cikke, a tisztességes tárgyaláshoz való jog
• Urechean és Pavlicenco Moldova elleni ügye (Összefoglalta: Kóczián Sándor)
Az Egyezmény 8. cikke, a magán- és családi élethez való jog.
• D. és mások Belgium elleni ügye
• Dubska és Krejzova Csehország elleni ügye
• Paradiso és Campanelli Olaszország elleni ügye (Összefoglalta: Buzás Péter)
Az Egyezmény 10. cikke, a véleménynyilvánítás szabadsága
• Matúz Magyarország elleni ügye
• Kincses Magyarország elleni ügye
• Haldimann és mások Svájc elleni ügye (Összefoglalta: Kóczián Sándor)
Az ügy körülményei. Dzintra Elberte férje, Egils Elberts, 2001. május 19-én autóbalesetben elhunyt. A holttestet a balesetet követő napon átszállították az országos igazságügyi orvostani központba (Valsts tiesu medicinas expertižu centrs), ahol felboncolták. A kérelmezőnek a gyászszertartáson feltűnt, hogy néhai férje lábai össze voltak kötve, a holttestet így temették el.
2003 márciusában a lett rendőrség vizsgálatot indított emberi szervek és szövetek 1994 és 2003 között történt illegális eltávolítása ügyében. Ennek során megkeresték Dzintra Elbertét is, és tájékoztatták arról, hogy a temetés előtt az igazságügyi orvostani központban szöveteket távolítottak el a néhai férje testéből. A szöveteket azután - egy államilag jóváhagyott megállapodás keretében - egy német gyógyszergyártó cégnek továbbították, amely bioimplantátumokat készített belőlük.
A kérelmező feljelentése nyomán nyomozás indult. Az eljárás során a hatóságok azzal szembesültek, hogy az eset idején hatályos, az elhunyt személyek testének védelméről és az emberi szervek és szövetek eltávolításáról szóló törvény rendelkezéseit többféle módon is lehetett értelmezni. A jogszabály kimondta, hogy mindenkinek joga van szerveinek vagy szöveteinek eltávolításához hozzájárulni vagy az ellen tiltakozni. Az érintett nyilatkozatát rögzítették az egészségügyi dokumentációjába, valamint - egy pecsét formájában - az útlevelébe is. Szerveket, illetve szöveteket azonban nyilatkozat hiányában is el lehetett távolítani, kivéve, ha az ellen a legközelebbi rokonok tiltakoztak.
Az igazságügyi orvostani központ véleménye szerint a lett rendszer az ún. feltételezett beleegyezésen alapul, amelynek értelmében a szervek vagy szövetek eltávolíthatók azon személyek testéből, akik életükben nem tiltakoztak e beavatkozás ellen. Mivel sem Egils Elberts, sem pedig a kérelmező nem tett ilyen nyilatkozatot, az igazságügyi orvostani központ munkatársa jogszerűen eltávolíthatta a szöveteket a holttestből. A nyomozóhatóság ezzel szemben azon az állásponton volt, hogy Lettországban a törvény szerint működő rendszer alapja a tényleges beleegyezés; ennek értelmében holttestből szerv vagy szövet csak akkor távolítható el, ha ez egyén ehhez még életében kifejezetten hozzájárult, illetve ennek hiányában akkor, ha hozzátartozói abba beleegyeznek.
Az értelmezésbeli bizonytalanságot végül a lett törvényhozás oldotta fel. A 2004-ben módosított törvény egyértelművé tette, hogy Lettország a feltételezett beleegyezésen alapuló rendszert alkalmazza. A rendőrség emiatt - korábbi álláspontját megváltoztatva - előbb 2005 decemberében, majd 2006 januárjában bűncselekmény hiányában megszüntette az eljárást. Ezt követően azonban a legfőbb ügyészség többször is megsemmisítette az nyomozást megszüntető rendőrségi határozatokat, ezért a vizsgálat több alkalommal is újra indult. A fellebbviteli ügyészek ugyanis azon az állásponton voltak, hogy az igazságügyi orvostani központ munkatársa megsértette a vonatkozó jogszabályokat, így a szövetek eltávolítása jogellenes volt.[2] 2008. április 14-én azonban elévülés miatt ismételten megszüntették az eljárást.
Az igazságügyi orvostani központ egyik munkatársa mindeközben - eljárási hibákra hivatkozva - panaszt tett a rendőrség és az ügyészek ellen, így az ügy bírósági útra terelődött. 2008. június 26-án az illetékes törvényszék kimondta, hogy az érintett szakértőnek nem kellett értesítenie a kérelmezőt a hozzájárulási vagy tiltakozási jogának gyakorlásával kapcsolatban, az elhunyt személyek testének védelméről, valamint az emberi szervek és szövetek eltávolításáról szóló törvény ugyanis nem írt elő számára ilyen kötelezettséget. A testület ezért megsemmisítette a 2008 áprilisában született határozatot, és az ügyet visszaküldte a rendőrséghez. Utóbbi 2008. június 27-én bűncselekmény hiányában végleg lezárta a nyomozást.
Az EJEB-hez benyújtott panaszában a kérelmező azt kifogásolta, hogy a férje szöveteit a hozzájárulása nélkül távolították el. Továbbá azt állította, hogy a szövetek eltávolításának körülményeit illetően a lett hatóságok teljes bizonytalanságban tartották őt, valamint azt, hogy súlyos lelki megrázkódtatást okozott számára annak felfedezése a temetés előtt, hogy a férje lábai össze vannak kötözve. Végezetül azt is sérelmezte, hogy a lett jogszabályok lehetővé tették a szervek vagy szövetek eltávolításával kapcsolatos jogosultságok eltérő értelmezését. Dzintra
- 89/90 -
Elberte a kérelmében az EJEE 8., 3. és 13. cikkére hivatkozott.
A döntés.[3] Miután röviden ismertette az ügy sorsát a nemzeti eljárásban, az EJEB felsorolta a vonatkozó nemzetközi és uniós, illetve nemzeti jogszabályokat. A Bíróság mindezek után először a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való joggal összefüggésben vizsgálta meg az esetet.
A Bíróság korábbi esetjogát áttekintve felidézte, hogy már több kegyeleti kérdést is a "magánélet" és a "családi élet" tág fogalmainak körébe sorolt. Így például a kérelmezők magán- és családi életébe való beavatkozásnak minősítette azt, amikor a hatóságok késedelmesen szolgáltatták vissza a szülők részére gyermekük holttestét. Hasonló megállapításra jutott azokban az esetekben is, amikor a nyomozóhatóságok megtagadták az elhunyt személyek maradványainak kiadását a hozzátartozók részére. Elberte asszony kérelméhez hasonló eset viszont még nem fordult elő az ítélkezési gyakorlatban. Mivel azonban a felek nem vitatták, az EJEB megállapította, hogy a kérelmező joga a férje szöveteinek eltávolításához való hozzájárulásra az Egyezmény 8. cikkének hatálya alá tartozik.
Az Bíróság először is konstatálta, hogy a lett hatóságok beavatkoztak a kérelmező magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogába, mivel a megfelelő tájékoztatás hiányában Dzintra Elberte nem gyakorolhatta a vonatkozó törvény által a részére biztosított tiltakozási jogot.
A beavatkozás törvényességével kapcsolatban az EJEB abból indult ki, hogy a lett hatóságok különbözőképpen értelmezték az említett törvény előírásait. A testület szerint az Igazságügyi Orvostani Központ, a rendőrség, az ügyészség és illetékes lett bíróság közötti egyetértés hiánya arra utal, hogy a vonatkozó jogszabály nem határozta meg kellőképpen az eljáró szakemberek vagy hatóságok kötelezettségeit és mérlegelési jogkörét.
A Bíróság felidézte továbbá, hogy a törvényesség elvéből következően az államok kötelesek biztosítani az általuk hozott jogszabályok végrehajtásának jogi és gyakorlati feltételeit. Álláspontja szerint azonban a lett rendszer nem felelt meg ennek a követelménynek: noha a kérelmező jogosult lett volna kifejezni álláspontját a szövetek eltávolításával kapcsolatban, a megfelelő tájékoztatást biztosító előírások hiányában nem rendelkezett információval e jog gyakorlását illetően.
A Bíróság kétségét fejezte ki azzal kapcsolatban is, hogy a vonatkozó jogszabályok megfelelő védelmet nyújtanak az önkényeskedés ellen. Az ügyben szereplő, államilag jóváhagyott megállapodás keretében végrehajtott szöveteltávolítás ugyanis nem elszigetelt eset volt, hanem számos néhai lett állampolgárt érintett. Ez a helyzet fokozottan indokolttá tette volna a megfelelő intézkedések meghozatalát. A garanciális rendelkezések hiányában azonban a kérelmező nem tudta kellően felmérni, hogy milyen módon gyakorolhatná a számára biztosított tiltakozási jogot.
A testület ezért megállapította, hogy a vonatkozó lett jogszabályok tekintetében nem teljesültek a jog minőségével kapcsolatos követelmények. A kérelmező magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogába való beavatkozás ezért nem felelt meg a törvényben meghatározottság kritériumának. Következésképpen sérült az Egyezmény 8. cikke.
A kínzás tilalmával kapcsolatban az EJEB-nek azt kellett eldöntenie, hogy - figyelemmel az eset körülményeire - Dzintra Elberte szenvedése elérte-e azt a szintet, amely révén az ügy az az Egyezmény 3. cikkének hatálya alá tartozhat. A bírósági gyakorlat következetesen elismeri a súlyos emberi jogi jogsértéseknek az áldozatok családtagjaira gyakorolt pszichés hatásait. Ahhoz azonban, hogy a lelki szenvedés okozása embertelen vagy megalázó bánásmódot valósítson meg, további speciális tényezőknek kell fennállnia. Ilyennek minősül például a kérelmező és az áldozat közötti szoros családi kapcsolat, valamint az a mód, ahogy az adott ügyben illetékes hatóságok eljártak.
A Bíróság a jelen ügyben mindenekelőtt azt vette figyelembe, hogy Elberte asszony szenvedései meghaladták a közeli hozzátartozók elhalálozásával járó gyász megszokottnak tekinthető mértékét. Egyrészt szorongás alakult ki benne amiatt, hogy hosszú időn keresztül nem szerezhetett bizonyosságot arról, hogy néhai férje holttestéből milyen szöveteket távolítottak el, milyen módon és milyen célból. Dzintra Elberte ugyanis csak a hivatalos rendőrségi vizsgálatot megkezdését követően szerzett tudomást az igazságügyi orvostani központban folyó tevékenységről. Másrészt az a mód, ahogyan az érintett hatóságok eljártak, valamint a jogértelmezésbeli bizonytalanságok a tehetetlenség érzetét keltették a kérelmezőben egy olyan helyzetben, amikor a magánéletének egy különösen érzékeny aspektusát érintő személyiségi jogának, a férje testéből való szövetkivétel megtagadásához való jogának sérelmével szembesült. Ezt tovább súlyosbította a tény, hogy nem részesülhetett megfelelő kártérítésben. Végezetül pedig szenvedést okozott a számára az a felismerés is, hogy férjét valószínűleg az igazságügyi orvostani központban történtek miatt temették el összekötözött lábakkal.
Az EJEB hangsúlyozta, hogy a szervek és szövetek transzplantációja tekintetében nemzetközi szinten elismert alapelv az emberi testtel való méltó bá-
- 90/91 -
násmód, amely kiterjed a halált követő állapotra is. A testület szerint a vonatkozó nemzetközi instrumentumok célja egyértelműen az, hogy "mindenki" számára biztosítsák az emberi méltóságot, önazonosságot és integritást. E védelem minden már megszületett személyt megillet; függetlenül attól, hogy az érintett életben van-e, vagy esetleg már elhunyt.[4]
A Bíróság végül felidézte, hogy az állandó gyakorlat értelmében az emberi méltóság tiszteletben tartása az Egyezmény lényegének kiemelkedően fontos eleme. A bánásmód az Egyezmény 3. cikke szerint akkor minősül "megalázónak", ha az lealacsonyító az egyénnel szemben, és ellentétes az emberi méltóság tiszteletben tartásának elvével. Mivel pedig a kérelmező szenvedését nemcsak a jogainak sérelme és az igazságügyi orvostani központ eljárása körüli bizonytalanság okozta, hanem a férje holttestével való bánásmód is gyötrelmet okozott számára, az EJEB ezért megállapította a kínzás tilalmának sérelmét.
A kérelem fennmaradó részét a testület nem tartotta szükségesnek külön vizsgálni.
Kommentár. Az Elberte-ügyben hozott ítélet rövid időn belül a második olyan döntés, amelyben az EJEB a szerv- és szöveteltávolítás lettországi, feltételezett beleegyezésen alapuló rendszerét kifogásolta. A testület a Petrova Lettország elleni ügyéhez hasonlóan jelen esetben is azt állapította meg, hogy a megfelelő garanciák hiánya miatt a kérelmező nem gyakorolhatta néhai férje testével kapcsolatban a hozzátartozók számára egyébként a vonatkozó törvényben biztosított tiltakozási jogosultságot.[5]
Dzintra Elberte esetének érdekessége ugyanakkor az az érvelés, ahogyan a testület megállapította a kínzás tilalmának megsértését, a kérelmezőnek okozott lelki szenvedést alapul véve. A Bíróság ugyanis a jelen ügyben abszolút elsőbbséget adott az ún. procedurális igazságosság érvényesülésének. E fogalom értelmében az érintetteket gyakran nem is az általuk indított eljárás eredménye, hanem sokkal inkább az eljárás lefolytatásának módja érdekli. Az procedurális igazságosság érvényesülése olyan tényezők mérlegelését teszi szükségessé, mint a részvétel lehetősége, az eljáró szervek semlegessége, a kérelmezőnek kijáró tisztelet, illetőleg az eljáró szerv részéről tanúsított hozzáállás.[6] Az említett faktorokat az EJEB rendszerint figyelembe veszi az EJEE-ben foglalt jogokból eredő ún. eljárási kötelezettségek érvényre juttatása során.
Az EJEB azonban nem minden esetben mérlegeli a procedurális igazságosság kérdéseit. Példaként az Elberte-ügyhöz némileg hasonló Mehmet és Bekir Şentürk által Törökország ellen indult eljárás említhető.[7] Az eset alapját az képezte, hogy Mehmet
Şentürk terhes felesége, miközben egyik kórházból a másikba szállították át, során meghalt. Ezt megelőzően a kérelmező és az elhunyt több egészségügyi intézményt végigjárt orvosi segítséget keresve, a megfelelő ellátást azonban sehol sem kapták meg, a nő súlyos egészségi állapotáért felelős elhalt magzat eltávolításáért ugyanis az orvosok nem tettek semmit. Az első kérelmezőnek emiatt először is szembe kellett néznie a felesége és a meg nem született gyermeke elvesztésével, valamint azzal a "kafkai" élménnyel, amelyet az öt különböző kórház felkeresése jelentett.[8] Az strasbourgi testület azonban nem találta szükségesnek a Mehmet és Bekir Şentürk kérelemének ezt - a 3. cikk alapján - sérelmező vonatkozását megvizsgálni, így a procedurális igazságosság tekintetében kifogásolható módon járt el.
A Bíróság Dzintra Elberte esetében viszont pontosan az eljárási igazságosság elemeit vette figyelembe, amikor a kérelmezőnek okozott szenvedés súlyosságát mérlegelte: egyrészt a szövetek eltávolításának körülményeire vonatkozó információk hiánya mellett az illetékes hatóságok eljárását, a jogértelmezésbeli bizonytalanságokat és a kártérítés elmaradását. A testület e tényezőkre alapozva állapította meg, hogy a nő gyötrelmei meghaladták a gyász szükségszerű mértékét. Az ügy körülményeinek empatikus vizsgálata ily módon lehetőséget teremt, hogy a hasonló jogsértést megélt kérelmezők a jövőben megfelelő elégtételt kapjanak az EJEB előtt.
Buzás Péter
Az ügy körülményei. A kérelmezők ellenzéki politikusok. Két televíziós műsorban a moldovai elnökkel készítettek interjúkat különböző témákban (pl. gazdaság, igazságszolgáltatás, külpolitika, választások). Az interjúk során az elnök kijelentette, hogy az első kérelmező - aki Chişinău polgármestere volt - "a korrupció nagyon erős, maffia-típusú rendszerét hozta létre", míg a második "egyenesen a KGB-től érkezett". Mindkét politikus becsületsértési eljárást kezdeményezett, de a moldovai bíróságok álláspontja szerint az elnök mentelmi jogot élvez, ezért nem vonható felelősségre a mandátumának gyakorlása során kifejezett véleménye miatt.
A döntés.[10] A kérelmezők szerint azzal, hogy a hazai bíróságok elutasították a becsületsértési keresetük érdemi vizsgálatát, megsértették az Egyezmény 6. cik-
- 91/92 -
kének (1) bekezdésében foglalt tisztességes tárgyaláshoz való jogukat. Az nem volt vitás, hogy a kérelmezők bírósághoz való hozzáférésének joga korlátozva volt azáltal, hogy a hazai bíróságok elutasították az elnökkel szemben benyújtott becsületsértési keresetük érdemi vizsgálatát. A felek azt is elfogadták, hogy a korlátozás "törvényben meghatározott" volt, és legitim célt szolgált. A kérdés az, hogy megfelelő egyensúlyt teremtettek-e az egymással versengő érdekek között, azaz az elnök hivatalának gyakorlása során történő véleménynyilvánítási szabadságának védelméhez fűződő közérdek, valamint a kérelmezők bírósághoz való hozzáférésének érdeke, illetve azon érdeke között, hogy a panaszukra indokolással ellátott választ kapjanak.
A moldovai alkotmány 81. § (2) bekezdése szerint az elnök mentelmi jogot élvez, ám ez a véleménynyilvánítása tekintetében nem abszolút: az csak a megbízatásának gyakorlása során kifejezett véleményekre terjed ki. Az elnökkel szembeni rágalmazási eljárás kizárása kivételt képezett a rágalmazó és sértő véleményekért viselt polgári jogi felelősségre vonatkozó általános szabálya alól. A Bíróság rámutatott, hogy bár az államfőnek nem feladata - ellentétben egy parlamenti képviselővel -, hogy részt vegyen a nyilvános vagy a politikai vitákban, egy demokratikus társadalomban elfogadhatónak kell lennie, hogy az államok bizonyos, funkcióhoz kapcsolódó immunitást nyújtanak az államfőknek annak érdekében, hogy megvédjék a véleménynyilvánítási szabadságukat a funkciójuk gyakorlása során, és ezzel fenntartsák a hatalmi ágak szétválasztását. Ám az ilyen mentességet - a polgári jogi felelősség általános szabálya alóli kivételt - szabályozni kell, és világos módon és szűken kell értelmezni. Azonban az elnök mentelmi jogára vonatkozó alkotmányos rendelkezések nem határozták meg a rágalmazási perekkel szembeni mentesség határait, és az alkotmánybíróság sem értelmezte azt. A Bíróság szerint a moldovai bíróságok nem foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy az elnök a kijelentéseit a megbízatásának gyakorlásán belül tette-e. Ráadásul az elnöknek biztosított mentelmi jog örökre szólt, és abszolút volt, amit a becsületsértési keresetekkel szemben sem lehetett felfüggeszteni. A kérelmezők így mandátumának lejárta után sem fordulhattak bírósághoz. A mentelmi jog ily módon történő alkalmazása - anélkül, hogy tovább vizsgálnák a közérdek versengő szempontjait - azt szolgálja, hogy az államfőt mindenre kiterjedő mentességgel ruházzák fel. A Bíróság szerint az ilyen, teljes körű sérthetetlenség és immunitás biztosítása kerülendő.
A másik kérdés, amelyet vizsgálni kell, az alternatív lehetőségek hiánya. A kormány azt állította, hogy a kérelmezőknek mint politikusoknak a médiát kellett volna igénybe venniük, hogy kifejezzék álláspontjukat az elnök rájuk vonatkozó állításairól. A második kérelmező meg is próbált műsoridőt kérni attól a csatornától, ahol az államfő a vitatott kijelentéseit tette, de hiába. A Bíróság ennek kapcsán rámutatott, hogy az idő tájt Moldovában csak két országos lefedettséggel sugárzó televíziós csatorna létezett, amelyek közül az egyik nem volt hajlandó műsoridőt biztosítani az egyik kérelmezőnek, a másik pedig a közszolgálati televízió volt. Tekintettel erre, valamint a Manole és mások Moldova elleni ügyében[11] az állami televízió cenzúrázási gyakorlatára tett megállapításokra, a Bíróság nem volt meggyőződve arról, hogy a kérelmezők rendelkezésére hatékony eszközök álltak volna arra, hogy az államfő által főműsoridőben, egy országos lefedettségű televíziós csatornában ellenük felhozott vádakat kivédjék. A Bíróság ezért 4:3 arányban kimondta, hogy az a mód, ahogyan a mentelmi jogot a jelen esetben alkalmazták, aránytalanul korlátozta a kérelmezők bírósághoz való hozzáférésének jogát, amivel megsértették az Egyezmény 6. cikkének (1) bekezdését.
A különvéleményt megfogalmazó bírák szerint a hazai bíróságok megfelelően alátámasztották, hogy az elnök kijelentései a mandátumának gyakorlásának körébe tartoztak. Szerintük a Manole-ügyben tett, az állami televízió cenzúrájára vonatkozó megállapítások irrelevánsak. A kérelmezők élhettek volna a válaszadás jogával vagy más, hazai jogszabályok által nyújtott alternatív jogorvoslati lehetőséggel a becsület, a méltóság és a szakmai jóhírnév megsértésének esetén. A kérelmezők politikusi minőségükben azon személyek kategóriájába estek, akik tetteiket nemcsak a sajtó, hanem - és mindenek előtt - a közérdeket képviselő testületek alapos ellenőrzésének is kiteszik, ennek következtében a jó hírnevük sérelmének kockázata elkerülhetetlen. Szerintük tehát a 6. cikk (1) bekezdését nem sértették meg.
Kóczián Sándor
Az ügy körülményei. D. és R. - egy közelebbről meg nem nevezett időpontban - Ukrajnába utazott, ahol 2013. február 26-án pótanyaság[13] útján világra jött A. A házaspár bejelentette a gyermek születését az ukrán hatóságoknak, amelyek kiállították számukra
- 92/93 -
a születési anyakönyvi kivonatot, amelyben D.-t apaként, R.-t pedig anyaként tüntették fel. A dokumentumban nem szerepelt utalás a pótanyaságra.
2013. március 15-én a kérelmezők útlevél kiállítását indítványozták a kijevi belga nagykövetségnél A. számára. A kérelem teljesítését azonban a külképviselet megtagadta, mivel a házaspár nem tudta bemutatni az R. terhességét és kórházi kezelését alátámasztó igazolásokat.
2013. március 19-én ezért a házaspár az illetékes brüsszeli bírósághoz fordult, azt kérve, hogy kötelezze a nagykövetséget a szükséges dokumentum kiállítására. A testület azonban 2013. április 5-én megalapozatlannak találta a keresetüket, mivel több kérdés vonatkozásában nem tudták azt elégséges bizonyítékokkal alátámasztani. A törvényszék külön is kiemelte az alkalmazott mesterséges megtermékenyítési technika, A. születésének körülményei és a vérségi kapcsolat bizonyítatlanságát mint a döntése alapjául szolgáló indokokat. D. és R. fellebbezett a határozat ellen.
2013. április 25-én a házaspárnak vissza kellett térnie Belgiumba, mivel az ukrán tartózkodási engedélyük lejárt. Ezt követően azonban többször is meglátogatták A.-t Ukrajnában.
2013. július 31-én a brüsszeli fellebbviteli bíróság helyt adott a kérelmezők keresetének. A döntést a testület egyrészt arra alapozta, hogy számos - időközben a rendelkezésére bocsátott - bizonyíték alátámasztja a férj biológiai apaságát. Másrészt az apa és a gyermek közötti kapcsolat elismerése nem sértené a belga közrendet. Végül pedig a bíróság szerint A. fogantatása és születésének körülményei megfeleltek az ukrán jogszabályoknak. A testület ezért arra utasította a belga hatóságokat, hogy állítsák ki a gyermek Belgiumba utazásához szükséges okmányokat.
2013. augusztusában a kérelmezők és a gyermek hazatért Belgiumba, ahol azóta is élnek.
Az EJEB-hez benyújtott panaszukban a kérelmezők egyrészt kifogásolták, hogy a belga hatóságok nem engedélyezték A.-nak a beutazást Belgium területére. Másrészt azt, hogy e döntés miatt időlegesen elválasztották őket a gyermektől, ami súlyosan károsította a közöttük fennálló kapcsolatot. Szerintük ez az eljárás sértette az embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmát. Végezetül pedig azt panaszolták, hogy nem állt rendelkezésükre megfelelő jogorvoslat, amelyet a hazai eljárások elhúzódása miatt igénybe vehettek volna. A kérelmükben az Egyezmény 3., 6., 8. és 13. cikkének sérelmére hivatkoztak.
A döntés.[14] Miután röviden ismertette az ügy sorsát a nemzeti hatóságok előtt, valamint a vonatkozó nemzeti jogszabályokat, az EJEB először is az Egyezmény 37. cikk (1) bekezdése alapján törölte az ügylajstromból a belga hatóságoknak az utazási okmányok kiállítását visszautasító döntése elleni kérelmet, tekintettel a brüsszeli fellebbviteli bíróság 2013 júliusában meghozott ítéletére.
A testület ezt követően a kérelmezők és a gyermek ideiglenes elválasztását vizsgálta meg a magán-és családi élet tiszteletben tartásához való joggal összefüggésben. Emlékeztetett arra, hogy a családi élet tiszteletben tartásához fűződő jog feltételezi a család meglétét, vagy legalábbis egy olyan kapcsolat fennállását, amely potenciálisan azzá fejlődhet. Ezzel kapcsolatban az EJEB megjegyezte, hogy a kérelmezők fel kívánják nevelni A.-t, és lépéseket tettek annak érdekében, hogy családi életet élhessenek. Belgiumba történő hazatérésük óta a kérelmezők és a gyermek oly módon él együtt, amely nem különbözik a "család" hétköznapi fogalmától. Következésképpen a Bíróság megállapította az EJEE 8. cikkének alkalmazhatóságát.
A felek nem vitatták, hogy a belga hatóságoknak a gyermek utazási okmányainak kiállítását elutasító döntése, valamint ennek következtében a szülők és gyermek ideiglenes szétválasztása beavatkozást valósított meg a kérelmezők családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogába. E beavatkozás csak olyan, "törvényben meghatározott" esetekben minősül jogszerűnek, ha arra bizonyos, az Egyezmény 8. cikk (2) bekezdésében meghatározott legitim célok érdekében egy demokratikus társadalomban szükség van.
Az EJEB megállapította, hogy a beavatkozás megfelelt a törvényesség követelményének. A belga hatóságok ugyanis az útlevelekről szóló törvény, valamint a nemzetközi magánjogi kódex alapján jártak el. Elfogadta továbbá, hogy a kifogásolt intézkedés legitim célja egyrészt a "bűncselekmények megelőzése" volt, különös tekintettek az emberkereskedelem elleni fellépésre. Másrészt, hogy a beavatkozásra a pótanya és a gyermek "jogainak és szabadságainak védelme" érdekében került sor.
A szükségesség vizsgálatánál a Bíróság hangsúlyozta, hogy amikor a tagállamok között nincs konszenzus a kérdéses érdekek fontosságát vagy védelmének módját illetően, az egyes országokat megillető mérlegelési szabadság széles lesz. Ez különösen azokban az esetekben lesz igaz, amelyek érzékeny morális és etikai kérdéseket vetnek fel.
A testület először is megállapította, hogy a kérelmezők három hónapig és tizenkét napig - 2013. április 25-től augusztus 5-ig - voltak távol a gyermektől. Ezalatt azonban kétszer is rövid látogatást tettek A.-nál Ukrajnában. Az általuk kezdeményezett bírósági eljárás, amelynek eredményeként a brüsszeli fellebbviteli bíróság elrendelte az úti okmányok kiállítását a gyermek számára, négy hónapig és tizen-
- 93/94 -
két napig tartott. A testület elismerte, hogy a távollét szorongásérzetet és stresszt kelthetett a kérelmezőkben; továbbá, hogy az első hónapokban fenntartott kapcsolat a hozzátartozókkal jelentős hatást gyakorol a gyermek lelki fejlődésére. Ugyanakkor azon az állásponton volt, hogy sem a külön töltött idő, sem pedig a kifogásolt eljárás nem volt indokolatlanul hosszú.
Az EJEB továbbá kimondta, hogy az Egyezmény nem kötelezi arra az államokat, hogy a hatóságok megfelelő vizsgálata nélkül engedélyezzék a pótanyaságból született gyermek beutazását. Ráadásul, a kérelmezők tisztában voltak a szükséges utazási iratok beszerzésének menetével, illetőleg azzal, hogy az bizonyosan hosszabb időt fog igénybe venni. Belgium sem vonható felelősségre amiatt, hogy a házaspár nem maradhatott Ukrajnában a tartózkodási engedély lejártát követően.
A fentiekre tekintettel a Bíróság megállapította, hogy a belga hatóságok a rendelkezésükre álló mérlegelési szabadság határain belül jártak el azáltal, hogy 2013. július 31-ig nem engedélyezték A. beutazását. Következésképpen a kérelem ebben a vonatkozásban megalapozatlannak minősült, és ezért azt a testület elutasította.
Az EJEB a kínzás tilalmával kapcsolatban kiemelte, hogy az Egyezmény 3. cikkére alapozott kérelmeket megfelelő bizonyítékokkal kell alátámasztani ahhoz, hogy megalapozottak legyenek. Az ügy megítélése során ezért a testület a "minden kétséget kizáró bizonyíték" standardjára támaszkodott.
Ahhoz, hogy az embertelen vagy megalázó bánásmód a 3. cikk hatálya alá tartozzon, át kell lépnie egy bizonyos szintet. A minimális szint azonban relatív, mindig az adott eset körülményeitől függ: figyelembe kell venni például a bánásmód természetét, körülményeit, végrehajtásának módját, módszerét, időtartamát, fizikai vagy mentális hatásait, illetve - néhány esetben - az áldozat nemét, életkorát és egészségi állapotát is. Tekintettel kell lenni továbbá arra is, hogy mi volt a bánásmód célja, indoka, illetve motivációja.
A releváns tények vizsgálata alapján a Bíróság megállapította, hogy a kérelmezők nem bizonyították minden kétséget kizáróan, hogy A. olyan bánásmódban részesült a távollétük alatt, ami káros lett volna a számára. Bár a házaspár számára nyilvánvalóan megterhelő volt a kifogásolt időszak, az eset körülményei nem érték el a 3. cikk által megkövetelt minimumszintet. Következésképpen a kérelem a kínzás tilalma vonatkozásban is megalapozatlan, és ezért azt a testület szintén elutasította.
A testület a kérelem fennmaradó részét elutasította.
Az ügy körülményei. Šárka Dubská 2010-ben, második terhessége alatt úgy határozott, hogy gyermekét a saját otthonában hozza világra. Amikor a kérelmező az otthonszülés feltételeiről érdeklődve levelet írt az egészségbiztosítójának, azt a felvilágosítást kapta, hogy a biztosítása nem terjed ki az intézményen kívüli szülés költségeinek fedezésére. Arról is tájékoztatták, hogy a bábák csak olyan helyen vezethetnek szülést, amely rendelkezik a vonatkozó jogszabályban meghatározott technikai felszereltséggel. A kérelmező végül 2011 májusában, egyedül hozta világra gyermekét az otthonában. Šárka Dubská az eset miatt a cseh Alkotmánybírósághoz (Ústavní soud) fordult, alkotmányjogi panaszát azonban a testület - a jogorvoslati lehetőségek kimerítésének hiányára hivatkozva - elutasította.
Alexandra Krejzová már az első két gyermekének is az otthonában adott életet; így, amikor 2011-ben harmadszorra is terhes lett, ismét az intézményen kívüli szülést kívánta választani. Az ebből a célból megkeresett bábák azonban rendre elutasították, mivel tartottak az otthonszüléshez nyújtott asszisztencia miatt esetlegesen rájuk háruló hátrányos jogkövetkezményektől. A kérelmező ezért végül 2012. május 7-én hozta világra gyermekét a Vrchlabí településen található "anyabarát" kórházban, 140 kilométerre prágai otthonától.
Bár az otthonszülést nem tiltják a cseh jogszabályok, a vonatkozó törvények értelmében csak a megfelelő engedély birtokában lehet egészségügyi szolgáltatásokat nyújtani. Ennek kiváltását szigorú feltételek teljesüléséhez kötötte a jogalkotó. Külön miniszteri rendelet meghatározza meg például azt, hogy milyen technikai eszközökkel kell felszerelni az egészségügyi szolgáltatóhelyiségeket. Utóbbi jogszabály az intézményen kívüli szülés esetében olyan előírásokat tartalmaz, amelyeknek a magánlakások semmiképpen nem tudnak megfelelni. Az a bába viszont, aki az előírások megszegésével nyújt egészségügyi szolgáltatást, bírság fizetésére kötelezhető.
Az EJEB-hez benyújtott panaszukban a kérelmezők azt kifogásolták, hogy a cseh szabályozás sérti az EJEE 8. cikkében foglalt magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogukat.
A döntés.[16] Miután röviden ismertette az ügy sorsát a nemzeti eljárásban, az EJEB felsorolta a vonatkozó nemzeti és nemzetközi jogszabályokat. Ezt követően pedig a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való joggal összefüggésben vizsgálta meg az esetet.
A testület - korábbi gyakorlatát felidézve - megjegyezte, hogy a gyermekszülés az anya magánélet-
- 94/95 -
ének egy különösen intim aspektusa, amely a testi és lelki integritással, az egészségügyi beavatkozásokkal, a reproduktív egészséggel és az egészségügyi adatok védelmével kapcsolatos ügyeket is érinti. A szülés körülményeivel, így annak helyszínével kapcsolatos döntések ezért az anya magánéletének részét képezik.
A Bíróság úgy határozott, hogy az esetet a 8. cikk negatív aspektusa szemszögéből vizsgálja meg. Megállapította, hogy a cseh szabályozás beavatkozást valósított meg a kérelmezők magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogának gyakorlásába, mivel nem tette lehetővé a számukra a bábák jelenlétét az otthonszülés során. E beavatkozás adekvát jogszabályi alappal rendelkezett, ezért megfelelt a törvényesség kritériumának. Továbbá jogszerű célra, nevezetesen az újszülöttek és az anyák egészségének és biztonságának védelmére irányult.
Az EJEB a beavatkozás szükségességének és arányosságának vizsgálatánál abból indult ki, hogy az otthonszülés lehetősége és feltételei tekintetében nincs világos közös alap az Európa Tanács tagállamai között. Egy harminckét jogrendszert felölelő vizsgálat szerint tizenhat ország - többek között Magyarország - lehetővé teszi a nők számára az otthonszülést bizonyos feltételek teljesülése esetén. Tizenhat országban azonban nem szabályozott jogilag ez a gyakorlat. Ezekben az államokban igen eltérő az intézményen kívüli szülés megítélése: néhányban megtűrik, máshol fontolóra vették a szabályozás lehetőségét, egyes helyeken viszont a bábáknak szankciókkal kell szembenézniük, amennyiben részt vesznek egy ilyen szülés levezetésében.
Az EJEB szerint a kérelmezők panasza ugyanakkor komplex egészségpolitikai kérdést érint, amely megköveteli az intézményben történő és az intézményen kívüli szülés kockázataival kapcsolatos - szakértőktől, illetve tudományos forrásokból származó - adatok értékelését a nemzeti hatóságok részéről. Az otthonszülés ráadásul olyan általános társadalmi és gazdasági problémákat is felvet, mint a források megfelelő elosztása: az otthonszüléssel kapcsolatos sürgősségi ellátás finanszírozására fordított összegeket adott esetben más területekről, például a szülészeti osztályokkal rendelkező kórházaktól kell elvonni. A Bíróság szerint emiatt az államokat széles mérlegelési szabadság illeti meg e gyakorlat szabályozása tekintetében.
A testület figyelembe vette, hogy a cseh hatóságok elsősorban az újszülöttek érdekeit tartották szem előtt a szabályozás kialakítása során. Ezzel kapcsolatban kitért arra, hogy a gyermek "mindenek fellett álló[17] érdekeinek" védelme bizonyos esetekben felülírhatja a szülő érdekeit. Az anya egyes döntései a szülés helyét, körülményeit vagy módját illetően fokozott kockázatot jelenthetnek az újszülött egészségére és biztonságára nézve. A kérelmezőknek ugyanakkor lehetősége volt arra, hogy a saját választásuk szerinti kórházban szüljenek, ahol - elméletileg - tiszteletben tartják a szüléssel kapcsolatos kéréseiket.
Az EJEB továbbá megállapította, hogy a kutatások többsége szerint az otthonszülés nem jelent nagyobb veszélyt a kórházinál, amennyiben bizonyos feltételek teljesülnek. Az egyik, hogy az intézményen kívüli szülés csak alacsony kockázatú terhesség esetén engedhető meg. A szülést képzett bábának kell vezetnie, aki képes észlelni az esetleges komplikációkat, és - szükség esetén - kórházba tudja irányítani az anyát, amire nagyon rövid idő sort kell tudni keríteni. Ennek fényében azonban a konzervatív cseh szabályozás inkább növeli a kockázatokat: az otthonszülésnél nem segédkezhetnek egészségügyi szolgáltatók, és nem megoldott a specializált sürgősségi ellátás sem.
A testület ugyanakkor azt is elismerte, hogy még egy problémamentes terhesség esetén is felléphetnek váratlan komplikációk a szülés során. Egy kórházi szülés esetén az intézmény azonnal biztosítani tudja az anya és gyermeke számára szükséges ellátást, míg ez otthonszülés esetén nem valósítható meg; még akkor sem, ha képzett bába kíséri a szülést. A kórházba szállítás pedig fokozott kockázatot jelenthet az újszülöttnek és a szülő nőnek is. A Bíróság ezért arra a következtetésre jutott, hogy a cseh szabályozás nem okozott aránytalan vagy túlzott kényelmetlenségeket a kérelmezők számára.
A testület végül megjegyezte, hogy a hatóságoknak folyamatosan felül kellene vizsgálni a vonatkozó normákat, figyelembe véve a fejleményeket az orvoslás, a tudomány és a jog terén. A cseh egészségügyi minisztérium ennek eleget is tett, így 2014. január 1-jétől a cseh nők alacsony kockázatú terhesség esetén választhatnak: vagy kórházban maradnak a szülést követő 72 órán keresztül, vagy bába segítségével világra hozhatják gyermeküket az egészségügyi intézményben, és 24 óra múltán távozhatnak.
A fentiekre tekintettel az EJEB úgy ítélte meg, hogy a cseh hatóságok az otthonszülésre vonatkozó szabályozás kialakítása és alkalmazása során nem lépték át a számukra biztosított mérlegelési szabadságot, illetőleg megfelelő egyensúlyt teremtettek a versengő érdekek között. A testület ezért nem állapította meg a kérelmezők magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogának sérelmét.
Kommentár. Dubská és Krejzová Csehország elleni ügye a második olyan ítélet, amelyben az EJEB az otthonszülés kérdéskörét tárgyalta az Egyezmény-
- 95/96 -
ben biztosított jogok szemszögéből. A testület korábban Ternovszky Magyarország elleni ügyében[18] mondta ki először, hogy a szülővé válás körülményeinek megválasztásához való jog az Egyezmény 8. cikkének hatálya alá tartozik. Amíg azonban a magyar szabályozás nem felelt meg a törvényesség követelményéből fakadó elvárásoknak, a Bíróság a cseh jogszabályok tekintetében ilyen kifogást nem emelt.
Az ügyet az teszi érdekessé, hogy a kérelem vizsgálata lehetséges lett volna a 8. cikk negatív és pozitív aspektusából is.[19] Amíg a bírák többsége az előbbire alapuló érvelést választotta, addig Ganna Yudkivska az ítélethez csatolt párhuzamos indokolásában, Paul Lemmens pedig a különvéleményében a 8. cikkből fakadó pozitív kötelezettségekből indult ki. Ezek olyan jogi és egyéb intézkedések megtételét foglalják magukban, amelyek a magánélet tényleges tiszteletben tartását biztosítják az egyének közötti kapcsolatokban.
A cseh szabályozás - szemben a Ternovszky-esettel - nem tiltotta általánosságban az otthonszülést. Éppen ellenkezőleg, a vonatkozó jogszabályok lehetővé tették az intézményen kívüli szülést. A kérelmezőknek jogában állt meghatározni a gyermekük világrahozatalának körülményeit, választani a kórház vagy az otthonuk között. Šárka Dubská és Alexandra Krejzová ezzel szemben azt kifogásolta, hogy a vonatkozó jogszabályok olyan feltételeket állapítottak meg az otthonszülés tekintetében, amelyeknek a gyakorlatban csak rendkívül nagy nehézségek árán lehetett volna megfelelni. A testület ezért ugyanúgy mérlegelhette volna azt, hogy Csehország megfelelő biztosította-e a kérelmezők 8. cikk által védett jogának tényleges tiszteletben tartását.
A pozitív kötelezettségek érvényesülése keretében ugyanakkor a Bíróság továbbra is vizsgálhatta volna, hogy a cseh hatóságok az otthonszülésre vonatkozó szabályozás kialakítása és alkalmazása során megfelelő egyensúlyt teremtettek-e a versengő érdekek között. Így végeredményben ugyanarra a következtetésre juthatott volna, mint a negatív aspektussal összefüggésben.
Az ügy körülményei. Donatina Paradiso és Giovanni Campanelli több sikertelen mesterséges megtermékenyítési kísérletet követően béranyai szolgáltatás igénybe vétele mellett döntöttek.[21] Ebből a célból felvették a kapcsolatot egy Moszkvában működő asszisztált reprodukciós klinikával, valamint megkötötték a béranyasági szerződést az orosz Rosjurconsulting nevű szervezettel. 2010. június 19-én két embriót ültettek a béranya méhébe; az embriókat a megállapodás szerint egy ismeretlen harmadik nő petesejtjeiből és Giovanni Campanelli hímivarsejtjeiből hoztak létre. Az eljárás eredményeként 2011. február 27-én egy fiú született. A vonatkozó orosz törvényeknek megfelelően az anyakönyvi kivonaton a házaspárt tüntették fel szülőként.
2011 áprilisában Donatina Paradiso kérelmezte a moszkvai olasz konzulátusnál a gyermek Olaszországba utaztatásához szükséges iratok kiállítását. A megfelelő dokumentumok benyújtását követően a hatóság eleget tett a kérelemnek, így anya és fia április 30-án megérkezett az olasz Colletortóba. Giovanni Campanelli még azon a napon indítványozta gyermekük születésének nyilvántartásba vételét a helyi önkormányzatnál.
2011. május 5-én az olasz hatóságok vádat emeltek a házaspár ellen a gyermek családi állásának megváltoztatása és csalás miatt, valamint meggyanúsították őket az örökbefogadásra vonatkozó olasz jogszabályok megsértésével is. Ezzel párhuzamosan a kiskorúak ügyében eljáró campobassói bíróság (Tribunaleper i Minorenni di Campobasso) előtt is eljárás indult a gyermek örökbefogadásával kapcsolatban.
2011. július 7-én a bíróság DNS-vizsgálatot rendelt el abból a célból, hogy megállapítsák a gyermek biológiai apjának kilétét. A teszt kimutatta, hogy nem Giovanni Campanelli a gyermek vér szerinti apja. A moszkvai klinikán ugyanis - az erre vonatkozó megállapodással ellentétben - egy harmadik személy hímivarsejtjeit használták fel a mesterséges megtermékenyítéshez.
2011 augusztusában az olasz hatóságok hivatalosan megtagadták a gyermek születésének nyilvántartásba vételét. E döntés ellen a kérelmezők fellebbeztek. A fellebbviteli bíróság azonban egy 2013. április 4-én meghozott - jogerős - döntésében helybenhagyta a nyilvántartásba vétel elutasítását. A testület a döntését arra alapozta, hogy egyik kérelmező sem minősül szülőnek a gyermek tekintetében, a fiú ugyanis egyikükhöz sem kötődik genetikailag. Az Oroszországban kiállított születési anyakönyvi kivonat ezért hamis információkat tartalmaz, így annak nyilvántartásba vétele ellentétes lenne az olasz közrenddel. Ezen a tényen a bíróság álláspontja szerint az sem változtat, hogy a kérelmezők végig jóhiszeműen jártak el, és nem voltak tudatában annak a ténynek, hogy nem Giovanni Campanelli ivarsejtjeit használták fel a mesterséges megtermékenyítéshez. A testület végül új születési okiratok kiállítását rendelte el, amelyben a szülőket ismeretlen személyként tüntették fel a hatóságok.
2011. október 20-án a kiskorúak ügyében eljáró bíróság határozatot hozott a gyermek elhelyezését il-
- 96/97 -
letően. A testület szerint a házaspár megsértette a nemzetközi örökbefogadásról szóló olasz törvényt azáltal, hogy - vérségi kapcsolat hiányában - nagyobb összeget fizetett a szülőanyának, aki ezért cserébe lemondott a gyermekről. Az asszisztált reprodukciós eljárásokról szóló törvényt is megsértették, amely kifejezetten tiltja a harmadik személyek ivarsejtjeinek felhasználásával történő - ún. heterológ - mesterséges megtermékenyítést. A kérelmezők által elkövetett tett súlyossága a bíróság szerint megkérdőjelezi a házaspár gyermeknevelési és érzelmi kapacitásait. Az előállt helyzet orvoslása érdekében ezért elrendelte a gyermek azonnali elválasztását a kérelmezőktől, valamint gyámság alá helyezését annak érdekében, hogy új örökbefogadókat találjanak a számára. A testület ugyanakkor elismerte, hogy a döntés miatt a fiú lelki sérülést szenvedhet, de álláspontja szerint - tekintettel a kérelmezőkkel eltöltött idő rövidségére - az elszenvedett traumát gyorsan fel fogja dolgozni.
Ezt követőn a gyermeket egy otthonban helyezték el, amelynek hollétéről a kérelmezőket nem tájékoztatták, és a kapcsolattartást sem engedélyezték a számukra.
A kérelmezők fellebbezést nyújtottak be a kiskorúak ügyében eljáró bíróság ítélete ellen a campobassói fellebbviteli bírósághoz, amely azonban 2012 februárjában meghozott döntésében elutasította a kérelmüket.
A fiút 2013 januárjában örökbe fogadták, három hónappal később pedig új személyazonosságot kapott.
A kiskorúak ügyében eljáró bíróság végül, 2013. június 5-én hozott ítéletében megállapította, hogy a kérelmezők nem járhatnak el a továbbiakban a gyermek örökbefogadása iránt indított eljárásban, mivel nem a szülei, illetve nem is rokonai a kisfiúnak.
Az EJEB-hez benyújtott panaszukban a kérelmezők - saját maguk és a fiú nevében - a gyermek tőlük való elválasztását, valamint az anyakönyvi kivonat nyilvántartásba vételének megtagadását kifogásolták. Panaszukban az Egyezmény 6., 8., a 8. cikkel együttesen a 14., illetőleg a 12. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikk sérelmére hivatkoztak.
A döntés.[22] Miután röviden ismertette az ügy alakulását a nemzeti hatóságok előtt, valamint a vonatkozó nemzeti és nemzetközi jogszabályokat, az EJEB először abban a kérdésben határozott, hogy a kérelmezők képviselhetik-e a gyermeket a strasbourgi eljárásban. Ebben a tekintetben azt vette figyelembe, hogy Donatina Paradiso és Giovanni Campanelli sem biológiai, sem pedig jogi értelemben nem minősül a fiú szüleinek. A Bíróság ezért megállapította, hogy nem jogosultak a gyermek képviseletében eljárni, és a nevében benyújtott panaszukat elutasította.
A testület ezt követően a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való joggal összefüggésben vizsgálta meg az esetet. Emlékeztetett arra, hogy a "családi élet" tiszteletben tartásához fűződő jog feltételezi a család meglétét, vagy legalábbis egy olyan kapcsolat fennállását, amely potenciálisan azzá fejlődhet, még ha ezt a viszonyt a hatóságok jogilag nem is ismerik el. Ezzel kapcsolatban az EJEB megjegyezte, hogy a kérelmezők a gyermek fejlődése szempontjából kulcsfontosságú periódusban, három hónapos korától kezdve hat hónapon keresztül álltak kapcsolatban a fiúval. Noha ez az időszak viszonylag rövidnek minősül, Donatina Paradiso és Giovanni Campanelli végig szülőkként léptek fel. így fennállt a de facto családi élet a házaspár és a gyermek viszonyában.
Továbbá az Egyezmény 8. cikke védi a "magánéletet" is, amely felöleli a társas kapcsolatok létesítésének jogát, így a szülőség jogi elismerését is. Mivel pedig az orosz születési anyakönyvi kivonaton Giovanni Campanellit nevezték meg a gyermek apjaként, valamint - az apaság elismerése céljából - a kérelmező alávetette magát a DNS-vizsgálatnak, az olasz hatóságok eljárása érintette a magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogát is.
Következésképpen a Bíróság megállapította az EJEE 8. cikkének alkalmazhatóságát.
Az olasz hatóságok azáltal, hogy nem ismerték el a kérelmezők és a gyermek közötti fennálló viszonyt, valamint a fiú elválasztása révén beavatkoztak a kérelmezők magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogába. E beavatkozás csak olyan, "törvényben meghatározott" esetekben minősül jogszerűnek, ha arra bizonyos, az Egyezmény 8. cikk (2) bekezdésében meghatározott legitim célok érdekében egy demokratikus társadalomban szükség van. A "szükségesség" követelményének értelmében a beavatkozásnak nyomós társadalmi érdeken kell alapulnia, és arányban kell állnia a kitűzött céllal.
Az EJEB megállapította, hogy a beavatkozás megfelel a törvényesség követelményének. Az olasz hatóságok ugyanis a nemzetközi magánjogról és az örökbefogadásról szóló törvények rendelkezései alapján jártak el. Elfogadta továbbá, hogy a kifogásolt intézkedések legitim célja egyrészt a "zavargás megelőzése" volt - mivel a kérelmezők cselekménye sértette a nemzetközi örökbefogadásról szóló törvényt, illetőleg a heterológ mesterséges megtermékenyítés is tiltott volt -; másrészt, hogy a beavatkozásra a gyermek "jogainak és szabadságainak védelme" érdekében került sor.
- 97/98 -
A szükségesség vonatkozásában a Bíróság azt vizsgálta meg, hogy az olasz jog alkalmazása során a hatóságok mennyiben teremtettek egyensúly a közérdek, valamint a kérelmezők érdeke, nevezetesen a magán-és családi életük tiszteletben tartása között.
A testület figyelembe vette, hogy a kérelmezők több sikertelen mesterséges megtermékenyítési kísérletet követően hosszú éveken keresztül vártak arra, hogy örökbe fogadhassanak egy gyermeket. E vágyuk azonban nem teljesült, ezért vették igénybe a Rosjurconsulting és a moszkvai klinika szolgáltatását. Mindvégig jóhiszeműen jártak el, és amikor kiderült számukra, hogy nem a férj hímivarsejtjeit használták fel a megtermékenyítési eljárás során, nagy megrázkódtatás érte őket. Ugyanakkor biológiai értelemben egyikük sem kötődik a gyermekhez, amikor tehát az hatóságok következetesen alkalmazták az olasz jogot a szülő-gyermek viszony fennállásának megállapítása céljából, és figyelmen kívül hagyták a külföldön elismert jogi szülői státuszt, nem hoztak ésszerűtlen döntést.
Az EJEB-nek ezt követően abban a kérdésben kellett határoznia, hogy a meghozott intézkedések során az olasz hatóságok tekintettel voltak-e a gyermek "mindenek felett álló érdekére". Ezzel összefüggésben megjegyezte, hogy a campobassói kiskorúak ügyében eljáró bíróság annak érdekében választotta el a fiút a kérelmezőktől, hogy véget vessen egy általa törvényellenesnek tartott helyzetnek. Ugyanakkor a közérdekre való hivatkozás nem jelent korlátlan felhatalmazást ezen intézkedés meghozatalára, mivel az államnak figyelembe kell lennie a gyermek érdekét: a családból való kiemelés egy olyan extrém intézkedés, amelyet csak legvégső esetben szabad végrehajtani. Ahhoz, hogy egy ilyen beavatkozás indokolt legyen, a cél csak a közvetlenül veszélyeztetett gyermek védelme lehet. A vonatkozó gyakorlat szerint a veszély mértékének nagyon magasnak kell lennie.
A Bíróság szerint nem álltak fenn olyan indokok, amelyek szükségessé tették volna a kifogásolt intézkedést. Egyrészt az érv, miszerint a fiú idővel olyan szoros érzelmi kapcsolatot alakított volna ki a kérelmezőkkel, ami egy későbbi kiemelést rendkívül problematikussá tett volna, nem indokolhatta az azonnali beavatkozást, másrészt önmagában a büntetőeljárás megindulása sem teszi azt szükségessé. Ráadásul az olasz hatóságok szakértői vizsgálat nélkül kérdőjelezték meg a házaspár gyermeknevelési és érzelmi kapacitásait, annak ellenére, hogy korábban örökbefogadásra alkalmasnak találták őket. Mindemellett a gyermek csak két év elteltével kapott új személyazonosságot, miközben az olasz hatóságoknak biztosítania kellett volna, hogy ne szenvedjen hátrányokat a születése körülményei miatt az állampolgárság megszerzése vagy az identitás tekintetében.[23]
A Bíróság ezért megállapította, hogy azokat a tényezők, amelyekre az olasz hatóságok az intézkedéseiket alapították, nem voltak relevánsak így a beavatkozás során nem teremtettek megfelelő egyensúlyt a vonatkozó érdekek között. Következésképpen sérült Donatina Paradiso és Giovanni Campanelli magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő joga.
Az EJEB ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy -a gyermek és az őt befogadó család tagjai között kialakult érzelmi kötődésre tekintettel - az államnak nem kell visszahelyeznie a fiút a kérelmezők felügyelete alá.
A testület a kérelem fennmaradó részét elutasította.
Kommentár. A Donatina Paradiso és Giovanni Campanelli kérelmével kapcsolatban hozott ítélet -Mennesson[24] és Labassee[25] Franciaország elleni ügyi után - a harmadik jelentős eset, amelyben a külföldön bér- vagy dajkaanyaságból születő gyermek státuszának elismerésével foglalkozik a strasbourgi testület.[26] A döntés azonban sokkal inkább koncentrál a gyermek kiemelésére és gyámság alá helyezésére, semmint a béranyasággal kapcsolatban vitatott, jogi és erkölcsi problémákat felvető kérdésekre.[27] Az ítélet ugyanakkor jelentősen el is tér az előzőektől: az EJEB az ügy egy "különleges aspektusa" szempontjából továbbfejlesztette a korábbi gyakorlatát. Ennek köszönhetően, amennyiben véglegessé válik, hatással lehet egyes európai államok vonatkozó gyakorlatára.
A Mennesson-ügyben az egyik kívánságszülő[28] a gyermekek biológiai apja is volt egyben. Mivel a biológiai leszármazás minden egyén személyiségének fontos része, ezért az EJEB alappal állapította meg, hogy nem szolgálja a gyermekek legfőbb érdekét az, ha megfosztják őket egy ilyen jellegű jogi viszonytól, amennyiben a kapcsolat "biológiai valósága" bizonyított. Ezzel szemben Donatina Paradiso és Giovanni Campanelli nem állt genetikai kapcsolatban a gyermekkel, így a kérelmezők szempontjából a Bíróságnak egy további szempontot, a csecsemővel eltöltött időt kellett figyelembe vennie. Ezért hivatkozott a testület a kérelmezők és a fiú által együtt töltött fél éves időtartamra, és hívta fel arra a figyelmet, hogy az az emberi fejlődés szempontjából jelentős, háromtól kilenc hónapos korig terjedő időszakra esett. Ez egy olyan periódus ugyanis, amikor rohamos fejlődésnek indul a gyermek érzékelő, értelmi és érzelmi képessége, valamint a mindennapi interakciók révén megszilárdul a kötődés a családtagjaival. Az
- 98/99 -
EJEB erre támaszkodva mondta ki, hogy fennállt a de facto családi kötelék a kérelmezők és a fiú között.
Az EJEB e megállapítását két korábbi ítéletére alapozta. Az egyik a Wagner és J.M.W.L. Luxemburg elleni ügye volt, amelynek alapját az képezte, hogy a nagyhercegség nem ismert el jogszerűnek egy Peruban történt örökbefogadást.[29] Ebben az ügyben a testület azért állapította meg a családi élet tiszteletben tartásához fűződő jog alkalmazhatóságát, mert az örökbefogadó és örökbefogadott között tényleges családi kapcsolat állt fenn tíz évig. Moretti és Benedetti Olaszország elleni ügyében pedig az alapján jutott erre a következtetésre, hogy a kérelmező házaspár egy csecsemőt egy hónapos korától kezdve tizenkilenc hónapon keresztül gondozott, mígnem a hatóságok másnál helyezték el a gyermeket.[30] Az említett ügyekben figyelembe vett időtartamok jelentősen hosszabbak annál, amelyet a Donatina Paradiso és Giovanni Campanelli a gyermekkel töltött. A Bíróság tehát jelentősen lecsökkentette a de facto családi kapcsolat fennállásához szükséges időkeretet, noha nem teljesen függetlenül az érintett viszonyok minőségétől és az érintettekre gyakorolt hatásától.
Érdemes megjegyezni, hogy az ítélethez Guido Raimondi és Robert Spano különvéleményt fűztek. A bírák arra a konklúzióra jutottak, hogy a többségi döntés alapjaiban kérdőjelezi meg az állam azon döntési lehetőségét, hogy ne ismerje el jogilag a bér- vagy dajkaanyaság következményeit - ez a fajta mérlegelési szabadság tehát megszűnt. E megállapítás azonban figyelmen kívül hagyja azt a trendet, amelyet az EJEB ítéletei az utóbbi időben elindítottak e téren. Már a Mennesson-ügyben hozott döntés felvetette annak szükségességét, hogy a konzervatív szabályozást előnyben részesítő országok változtassanak az addigi politikájukon, és lépéseket tegyenek a vonatkozó jogszabályok módosítására. A testület ugyanis felismerte a bér- vagy dajkaanyasággal kapcsolatos "turizmus" veszélyeit, és az ilyen beavatkozások nyomán világra jött gyermekek jogi helyzete körüli bizonytalanságokat. Az ilyen beavatkozások nyomán születettek a kívánságszülők állampolgársága szerinti országokban sok esetben bizonytalan jogi helyzettel néznek szembe. A megfogant gyermekek és a kívánságszülők közötti leszármazási viszony elismerésének megtagadása így jelentősen kihathat a megszülető gyermek identitására.
A Bíróság az elé kerülő ügyek megítélése során két út között válaszhatott. Az egyik az, hogy teret enged az államokat megillető mérlegelési szabadságnak, és rájuk bízza a szabályozás kialakítását. Ez azonban az jelenlegi helyzet konzerválását eredményezte volna. A másik lehetőség az, hogy a testület adott esetben megállapítja a jogellenességet arra tekintettel, hogy a gyermek "mindenek felett álló érdeke" megköveteli az államoktól a már fennálló családi kapcsolatok tiszteletben tartását és védelmét. Az EJEB az utóbbi megoldást választotta, így feltehetően ennek eredményeképpen háttérbe szorulnak majd a nemzeti jogrendszerekben alkalmazott azon tilalmak, amelyek szemben állnak a bér- vagy dajkaanyaságból született gyermekek érdekeivel és jogaival.
Feltehető, hogy a jelenleg még csak kialakulófélben lévő ítélkezési gyakorlat tovább bővül a közeljövőben, mivel több olyan ügy is a testület előtt van, amely ezt a területet érinti.[31] Amennyiben ezekben az ügyekben az EJEB következetesen alkalmazza a korábbi esetekben lefektetett elveket, azzal nagyban hozzájárulhat az egységes tagállami gyakorlat kialakulásához.
Buzás Péter
Az ügy körülményei. A kérelmező Matúz Gábor televíziós újságíró, aki 2001-től a közszolgálati televízió (Magyar Televízió Zrt.) alkalmazásában állva az Éjjeli Menedék című kulturális műsor szerkesztője és műsorvezetője, valamint a szakszervezet vezetője is volt. Az új kulturális igazgató - Baló György - kinevezését követően megpróbált kapcsolatba lépni a televízió elnökével, mivel az új igazgatónak a műsor módosítására és megvágására irányuló utasításairól úgy vélte, hogy azok cenzúrát valósítanak meg. Panaszára nem kapott választ. 2003. június 6-án az Éjjeli Menedék főszerkesztője, Siklósi Beatrix levelet intézett az MTV Közalapítványának kuratóriumához, amelyben kifejtette, hogy az új kulturális igazgató kinevezése a műsorszám cenzúrázásához, egyes tartalmak módosításához és törléséhez vezetett. Az ügy kapcsán 2003. június 19-én egy cikk jelent meg a Magyar Nemzet Online-on,[37] amely a levelet is közzétette. 2004-ben az újságíró kiadta "Az antifasiszta és a hungarista - Titkok a Magyar Televízióból" című könyvét, amely azon interjúk kivonatát tartalmazta, amelyeket a műsor végül nem sugárzott. A könyv belső levélváltásokat, valamint a kérelmezőnek a műsorral szemben alkalmazott cenzúrával kapcsolatos véleményét is tartalmazta. A könyv megjelenését követően, 2004 novemberében az újságírót azonnali hatállyal elbocsátották azzal az indokkal, hogy megsértette a munkaszerződésében foglalt titoktartási záradékot.
- 99/100 -
A kérelmező az elbocsátás ellen bírósághoz fordult. A Fővárosi Munkaügyi Bíróság szerint a kérelmező a munkáltatójáról szóló információ közzétételével megszegte a munkaszerződésében foglalt kötelezettségeit. A kérelmezőt a szakszervezet elnöki tisztsége sem mentesítette a titoktartási kötelezettség alól. A Fővárosi ítélőtábla is úgy ítélte meg, hogy a könyv megjelenése káros hatással lehetett a közszolgálati televízió hírnevére. A vitatott intézkedés nem minősült joggal való visszaélésnek a munkáltató részéről, mivel a kérelmező a munkaszerződés aláírásával önként vállalta véleménynyilvánítási szabadságának korlátozását. A kérelmező a Legfelsőbb Bíróság előtt azzal érvelt, hogy a könyv megírása az utolsó lehetőség volt számára, mivel más úton nem tudta elérni a cenzúrázási gyakorlat megváltoztatását, miután a közszolgálati televízió vezetősége nem indított vizsgálatot. A televízió is csupán arra hivatkozott, hogy a kérelmező megszegte a titoktartási kötelezettségét, miközben nem cáfolta azt, hogy cenzúrázás történt. A bíróság azonban úgy ítélte meg, hogy az ügy hatálya csak arra terjedt ki, hogy a kérelmező megszegte titoktartási kötelezettségét, és visszautasította annak vizsgálatát, hogy az adott esetben a véleménynyilvánítás szabadsága felülírhatta-e azt.
A döntés.[38] A kérelmező szerint a közszolgálati televíziótól történő elbocsátása a könyv közzététele miatt megsértette a véleménynyilvánítás szabadságához, illetve különösen az információk és eszmék terjesztéséhez fűződő jogát. Azzal érvelt, hogy újságíróként és a közszolgálati televízió szakszervezetének elnökeként joga és kötelessége volt, hogy tájékoztassa a nyilvánosságot a köztelevízió állítólagos cenzúrájáról. A könyvében tett kijelentéseket soha nem cáfolták. A hazai bíróságok az elbocsátásának felülvizsgálata során nem vették figyelembe az Egyezményben biztosított jogait. Elfogadták, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága jogszerűen korlátozható a munkaügyi viszonyokban, függetlenül az ügy természetétől és körülményeitől. A kormány ezzel szemben azzal érvelt, hogy a kérelmezőt mint a közszolgálati televízió munkavállalóját munkaszerződés és titoktartási kötelezettség kötötte. Az, hogy a szakszervezet elnöke volt, nem mentesítette őt a munkaszerződésből eredő kötelezettségek teljesítése alól. A könyv előzetes engedély nélküli közzétételével, valamint a bizalmas információk feltárásával pedig megszegte kötelezettségeit, ami indokolttá tette elbocsátását. A kérelmező névvel azonosított személyek nyilatkozatait és leveleit tette közzé. Az ilyen személyes adatok bármilyen módon történő nyilvánosságra hozatala előtt be kellett volna szereznie az érintett személyek hozzájárulását, amit a kérelmező elmulasztott. A kormány szerint nem történt beavatkozás a véleménynyilvánítás szabadságába, hiszen a könyv megjelent, annak tartalma bárki számára hozzáférhetővé vált.
A Bíróság mindenekelőtt rámutatott, hogy a kifogásolt intézkedés lényege a véleménynyilvánítás szabadságához kapcsolódott. Emlékeztetett arra, hogy a 10. cikk általánosságban a munkahelyekre is vonatkozik. A kérelmező az állami tulajdonban lévő közszolgálati televízió alkalmazásában állt a munka törvénykönyve alapján. E tekintetben a 10. cikk nem csak a közjogi, hanem a magánjogi munkaviszonyokra is alkalmazandó. Emellett bizonyos esetekben az államnak pozitív kötelezettsége, hogy megvédje a véleménynyilvánítás szabadságát még az egyének egymás közötti viszonyainak terén is. A Bíróság ezért úgy ítélte meg, hogy a kérelmező fegyelmi intézkedésként történő elbocsátása a könyv megjelentetése miatt, amely bizalmas információkat tartalmazott munkáltatójáról, beavatkozást jelentett a 10. cikk által védett jog gyakorlásába. A beavatkozás "törvényben meghatározott" volt - a munka törvénykönyvéről szóló törvény 96. § (1) bekezdése -, amely a bizalmas információk felfedése megakadályozásának, valamint a jóhírnév és mások jogainak védelmének törvényes célját szolgálta.
Jelen esetben - amely hasonlít azokhoz, ahol újságírók nyilvánosan kritizálták a közszolgálati televíziós műsorszolgáltatót - a kérelmező újságíró a könyvében bírálta felettesei és munkáltatója magatartását. Ez is felveti annak problémáját, hogy hol húzhatók meg az alkalmazásban álló újságírók lojalitásának határai, és milyen korlátok alkalmazhatóak rájuk a nyilvános viták során. A munkavállalók ugyanis lojalitással és diszkrécióval tartoznak a munkáltatójuk felé. Ennélfogva a kérelmező elbocsátása a bizalmas dokumentumok nyilvánosságra hozatala miatt önmagában nem összeegyeztethetetlen a 10. cikkel. A Bíróság szerint a kérelmező helyzete - egy közszolgálati televízió által alkalmazott újságíró -megkülönböztethető attól a munkavállalóétól, aki a közszférában tapasztalt jogellenes magatartást vagy a munkahelyen előforduló méltánytalanságot jelzi, vagy amikor az érintett munkavállaló vagy köztisztviselő az egyetlen, aki tudatában van annak, hogy mi történik a munkahelyén, és ezáltal ő van a legalkalmasabb helyzetben ahhoz, hogy a köz érdekében fellépve figyelmeztesse a munkáltatót vagy a nagyközönséget. Ugyanakkor nem szükséges vizsgálni, hogy a közszolgálati televízió - amely döntő szerepet játszik a társadalmi kommunikációban - munkavállalója a 10. cikk szempontjából a köztisztviselő kategóriájába tartozik-e; azért, mert a közszolgálati tele-
- 100/101 -
vízió műsorszerkesztésének átláthatóságához fűződő közérdek minden esetben szükségessé teszi a vitatott intézkedés arányosságának hazai vizsgálatát.
Amikor egy személy véleménynyilvánítási szabadságát kell mérlegelni a munkáltatók jogával szemben, a Bíróság szerint a következő kritériumok veendők figyelembe: a nyilvánosságra hozott információk közérdekűsége; a közzétett információk hitelessége; a munkáltatónak a közzététel eredményeként okozott kár; a munkavállaló cselekedetének indítékai; a diszkréció kötelezettsége fényében az információ nyilvánosságra hozatalára végső esetben, a felettes vagy más illetékes szervnél történő felfedést követően került-e sor; a kiszabott szankció súlyossága. A kérelmező azt állította könyvében, hogy a közszolgálati televízió kulturális igazgatója által tanácsolt változtatások nem fértek össze az újságírói szabadság elveivel, és a műsorát érintő módosítások és vágások cenzúrának minősültek. Ilyen körülmények között - szem előtt tartva a közszolgálati műsorszolgáltatók függetlenségének fontosságát - a Bíróság úgy vélte, hogy a könyv, noha harmadik személyekről is tartalmazott információkat, lényegében közérdekű kérdést érintett. Megjegyzendő, hogy ezek a személyek nem emeltek semmiféle panaszt a vitatott kiadvány miatt. A Bíróság elfogadta a kérelmező azon érvét, hogy újságíróként és a szakszervezet elnökeként joga és kötelessége volt, hogy nyilvánosságra hozza a szóban forgó dokumentumokat, és kommentáljon egy közérdekű ügyet annak ellenére, hogy a munkaszerződése titoktartási záradékot tartalmazott. A kérelmező szakmai és szakszervezeti szerepét együttesen kell figyelembe venni annak vizsgálatakor, hogy a panaszolt beavatkozás szükséges volt-e egy demokratikus társadalomban. Tekintettel az újságírók társadalomban játszott szerepére és azon felelősségére, hogy hozzájáruljanak és ösztönözzék a nyilvános vitát, a diszkréció kötelezettsége és a titoktartási korlátok nem alkalmazhatók egyformán az újságírókra, miután funkciójuk természetéből adódik az információk és nézetek közlése. A kérelmező lojalitási kötelezettségeit, illetve a rá vonatkozó korlátozásokat a műsorszolgáltató közszolgálati jellegével szemben kell mérlegelni. Ezért a hazai hatóságoknak különös figyelmet kellett volna fordítania a kérelmező magatartásának közérdekűségére.
Ami a pontosság kritériumát illeti, sem a munkáltató, sem a bíróságok nem állították, hogy a kérelmező által közzétett dokumentumok nem hitelesek, vagy hogy a megjegyzéseinek nincs ténybeli alapja. Bár a könyv sérthette a közszolgálati műsorszolgáltató hírnevét, kérdés, hogy szükséges volt-e az információk közzétételének megakadályozása, amikor azok a nyilvánosság számára már hozzáférhetőek voltak. A Bíróság ugyanis rámutatott, hogy a könyv kiadása előtt egy online cikk is megjelent, amely beszámolt az állítólagos cenzúráról. Így bár a dokumentumok nyilvánosságra hozatala a titoktartási kötelezettség megsértését jelentette, de a történet lényegében már korábban hozzáférhetővé vált egy online közleményen keresztül, és sokak számára ismert volt. Ami a nyilvánosságra hozatal indítékait illeti, a kérelmező arra hivatkozott, hogy jóhiszeműen járt el, annak érdekében, hogy felhívja a közvélemény figyelmét a közszolgálati televíziónál működő cenzúrára. A cselekményt motiváló személyes sérelem vagy ellentétek, illetve a várható személyes előny - ideértve a pénzbeli nyereséget - nem tesz indokolttá magas szintű védelmet. Ám a kérelmező indítékait nem kérdőjelezték meg a hazai bíróságok előtt, például azt, hogy a kérelmező azért szerepeltetett bizalmas dokumentumok a könyvben, hogy alátámassza a cenzúráról szóló érveit. A kérelmező arra vonatkozó döntése, hogy a vitatott információkat és dokumentumokat nyilvánosságra hozza, azon alapult, hogy a közszolgálati televízió elnökének írt levelére nem érkezett válasz. A Bíróság így meggyőződött arról, hogy a könyv megjelentetésére csak azután került sor, miután a kérelmezőnek kialakult az a benyomása, hogy akadályozzák abban, hogy a közszolgálati televízión belül orvosolhassa az újságírói munkájára vonatkozóan észlelt beavatkozást.
A Bíróság azt is megállapította, hogy a kérelmezőre meglehetősen szigorú szankciót szabtak ki: a munkaviszonyának azonnali hatályú megszüntetését. A hazai bíróságok szerint az a puszta tény, hogy a kérelmező kiadta a szóban forgó könyvet, elegendő annak megállapításához, hogy a munkáltatója sérelmére járt el. Azonban figyelmen kívül hagyták a kérelmező azon érvét, miszerint a véleménynyilvánítási szabadságát gyakorolta: a hazai bíróságok csupán annak kimondására szorítkoztak, hogy a kérelmező megszegte szerződéses kötelezettségeit. A Legfelsőbb Bíróság egyértelműen kijelentette, hogy az ügy tárgya csupán egy munkaügyi vita, amely nem érinti a kérelmező alapvető jogait. Így a korlátozás mértéke indokoltságának megítélésekor nem vizsgálta a könyv témáját és annak kontextusát. A Bíróság kimondta - tekintettel egyfelől a véleménynyilvánítás szabadságának fontosságára a közérdekű ügyeket illetően, valamint a kérelmező szakmai kötelezettségeire és felelősségére, másfelől a munkavállalók kötelezettségeire és felelősségére a munkáltatók felé -, hogy a beavatkozás nem volt "szükséges egy demokratikus társadalomban". Az Egyezmény 10. cikkét tehát megsértették.
- 101/102 -
Az ügy körülményei. A kérelmező ügyvéd 2003 márciusában a Battonyai Kerületi Bíróság előtt egy polgári perben egy vadásztársaságot képviselt. Az ügyvéd fellebbezést nyújtott be a másodfokon eljáró Békés Megyei Bírósághoz, amelyben az elsőfokú eljárás felülvizsgálata mellett azt is kérte, hogy vizsgálják meg az eljáró bíró szakmai hozzáértését, akit elfogultsággal vádolt. Az indítvány beérkezését követően a bíróság a Békés Megyei Ügyvédi Kamarának továbbította a fellebbezést, mivel úgy vélte, hogy az ügyvéd által tett állítások alkalmasak fegyelmi eljárás megindítására. A kamara 2003 áprilisában értesítette a kérelmezőt a fegyelmi eljárás megindításáról, amelynek eredményeként szándékos fegyelmi vétség elkövetése miatt 170 000 forint bírság megfizetésére kötelezte. A testület szerint az ügyvédet nem azért bírságolták meg, mert megkérdőjelezte az elsőfokú bíró szakmai kompetenciáját, hanem az általa használt hangnem miatt, amellyel megsértette a bíróság méltóságát. Az ügyvéd a döntés bírósági felülvizsgálatát kérte, ám azt a Fővárosi Bíróság 2009. júniusi határozatával elutasította. A bíróság nem értett egyet az ügyvéd azon állításával, hogy a kifogásolt kijelentésekkel csupán eljárási jogait gyakorolta; vagyis, hogy az eljáró bíró kizárását kérte elfogultság miatt. A bíróságot mint intézményt - és nem csupán az eljáró bírót - azzal vádolta, hogy kijátsszák a törvényt. A kérelmező felülvizsgálatra vonatkozó kérelmét 2010 áprilisában a Legfelsőbb Bíróság is elutasította. Az indokolás szerint a fellebbezésben foglalt megjegyzések - mivel azt az elsőfokú eljárás után nyújtotta be - nem tekinthetők az eljáró bíró elleni elfogultsági indítványnak. Hozzátette, a fegyelmi intézkedés oka a beadványának hangneme volt, és nem az, hogy megkérdőjelezte a bíró szakmai hozzáértését.
A döntés.[40] A kérelmező szerint azzal, hogy az igazságszolgáltatás méltóságának megsértése miatt fegyelmi vétségért megbírságolták, megsértették azt a jogát, hogy ügyvédként szabadon fejezhesse ki magát. Állítása szerint az indítványban kifejtett szavai eljárási jogai gyakorlásának számítottak: csupán fel kívánta hívni a figyelmet az eljáró bíró teljesítményére, és az indítványa tartalmazta az állításait alátámasztó minden lényeges indokot. A kormány szerint a hazai bíróságok megoldották a kérelmező véleménynyilvánítási szabadsága és a bíróságok méltóságának védelme közötti konfliktust azzal, hogy a releváns érdekeket a 10. cikk elveivel összeegyeztethető módon mérlegelték. A kormány álláspontja szerint a kérelmező túllépte a véleménynyilvánítás szabadságának határait a bírósággal szemben használt tiszteletlen nyelvezettel és hangnemmel, valamint az eljáró bíró szakmai alkalmatlanságára való hivatkozással. A kijelentései azt sugallták, hogy a bíróság egészében asszisztált a törvény kijátszásához. A kérelmező más módon is kifejezhette volna elégedetlenségét. Ha elfogultsági indítványt nyújtott volna be, úgy olyan kifejezéseket használhatott volna, amelyek nem ártanak a bíróság méltóságának. A kérelmezőre kiszabott pénzbírság összege pedig nem tekinthető aránytalannak.
A Bíróság elismerte, hogy a kérelmező fegyelmi vétség miatti történő bírságolásával beavatkozás történt a véleménynyilvánítás szabadságába, ami az igazságszolgáltatás tekintélyének fenntartását célozta. Meg kellett vizsgálni, hogy a nemzeti hatóságok megfelelő egyensúlyt teremtettek-e a bíróságok tekintélye védelmének szükségessége és a kérelmező véleménynyilvánítási szabadsága között. A Bíróság emlékeztetett arra, hogy "az igazságszolgáltatás tekintélye" kifejezés elsősorban azt foglalja magába, hogy a bíróságok - a széles közvélemény által is elfogadottan - a megfelelő fórumai a jogok és kötelezettségek megállapításának és a vitás kérdések elrendezésének illetve, hogy a széles nyilvánosságnak tisztelnie és bíznia kell az igazságszolgáltatás működésében. A bíróságok az igazságosság garanciái, és alapvető szerepük van a jogállamiságban. Munkájuknak közbizalmat kell élveznie, ezért a bíróságokat meg kell védeni a megalapozatlan támadásokkal szemben. A bíróságok azonban, mint minden más közintézmény, nem kerülhetik el a kritikát és az ellenőrzést. Tehát, a felek jogosultak kommentálni az igazságszolgáltatás működését a jogaik védelme érdekében, viszont kritikájuk nem léphet túl bizonyos határokat. Világos különbséget kell tenni a bírálat és a sértés között. Ha egy megnyilvánulás egyedüli célja a bíróság vagy a bíróság tagjainak megsértése, annak szankcionálása elvben nem jelenti a 10. cikk megsértését.
Figyelembe kell venni azt is, hogy az ügyvédek státusza különleges. Kulcsszerepet játszanak az igazságszolgáltatásban, mivel ők közvetítenek az emberek és a bíróságok között. Ezért joggal várható el tőlük, hogy hozzájáruljanak az igazságszolgáltatás megfelelő működéséhez, illetve fenntartsák a közvélemény igazságszolgáltatásba vetett bizalmát. Az ügyvédek azon szerepe, hogy megvédjék ügyfeleik érdekét, arra is kiterjed, hogy érvválasztásuk során mennyiben veszik figyelembe a fontosság és a hasznosság szempontjait. Adott esetben nehéz döntési helyzetet jelenthet számukra, hogy kifogást vagy panaszt emeljenek-e a bíróság magatartására vonatkozóan vagy sem, szem előtt tartva az ügyfél érdekeit. Ahhoz, hogy a közvélemény bízni tudjon az igazságszolgáltatásban, mindenekelőtt abban kell bíznia, hogy az ügyvédi szakma megfelelő képviseletet tud nyújtani számára. Ebből következően, még egy vi-
- 102/103 -
szonylag enyhe büntetés esetleges "dermesztő hatását" is fontos tényezőként kell figyelembe venni a bíróságok és az ügyvédek közötti megfelelő egyensúly megteremtésekor, a hatékony igazságszolgáltatásra való törekvés kontextusában. A Bíróság azt is megismételte, hogy bár az ügyvédek kétségtelenül jogosultak kommentálni a nyilvánosság előtt az igazságszolgáltatás működését, a kritikájuk nem léphet túl bizonyos határokat. Megfelelő egyensúlyt kell teremteni a különböző érdekek között: a nyilvánosságnak a bírósági döntésekről szóló információkhoz való hozzáféréshez való joga, a megfelelő igazságszolgáltatás követelményei és a jogi szakma méltósága között.
Jelen esetben a kérelmező egy ügyfél jogi képviselőjeként járt el egy polgári eljárásban. Az általa írt írásbeli beadványban az eljáró bírót szakmai hozzá nem értéssel vádolta. Ennélfogva a megfelelő igazságszolgáltatás védelmének követelményeit és a jogi szakma méltóságát nem a közérdeklődésre számot tartó témák nyílt megvitatásának érdekével illetve a sajtószabadsággal kell összevetni. A Bíróság hozzátette, hogy a kifogásolt megjegyzések nem csak az ítélet indokolását kritizálták. A részben szarkasztikus, részben nyíltan sértő kijelentések az eljáró bíró szakmai képességének lekicsinylésével értek fel, illetve arra utaltak, hogy a bíróság kijátszotta a törvényt. A kérelmező minden bizonnyal anélkül is ki tudta volna fejezni a határozattal szembeni érdemi kritikáját, hogy kifogásolható nyelvezetet használ. A Bíróság rámutatott arra, hogy a kérelmezőt ügyvédként kötötték a szakmai etikai szabályok, és joggal várható el, hogy hozzájáruljon az igazságszolgáltatás megfelelő működéséhez, illetve fenntartsa a közvélemény igazságszolgáltatásba vetett bizalmát. A kérelmezőt csupán bírsággal szankcionálták, amelynek összege nem volt túlzott, a fegyelmi eljárás pedig nem járt következményekkel hivatásának gyakorlására. A Bíróság ezért úgy vélte, hogy a fegyelmi tanács és a hazai bíróságok által a beavatkozás igazolására felhozott indokok elégségesek és megfelelőek, és a kérelmezőre alkalmazott szankció nem volt aránytalan az elérni kívánt törvényes céllal. A beavatkozás ezért szükségesnek tekinthető egy demokratikus társadalomban, az Egyezmény 10. cikkét tehát nem sértették meg.
Az ügy körülményei. 2003-ban a svájci német nyelvű SF DRS televíziós csatorna riportot készített az életbiztosítások értékesítéséről, a biztosítási alkuszok gyakorlata miatti elégedetlenséggel összefüggésben. A csatorna egyik újságírója ügyfélnek adta ki magát egy biztosítási ügynöknél, és a találkozó helyszínén két rejtett kamerát is elhelyeztek. A találkozó végén az újságíró felfedte, hogy a beszélgetés valójában egy interjú volt, amelyet újságírói célból filmre vettek. Nem sokkal ezután a felvételből az alkusz arcának kitakarásával és a hangjának eltorzításával részleteket sugároztak a televízióban. Az ügynök feljelentése nyomán a műsor készítésében és szerkesztésében részt vevő újságírók ellen büntetőeljárás indult. Bár a hazai bíróságok elismerték, hogy a biztosítások gyakorlatával kapcsolatos információk megszerzéséhez jelentős közérdek fűződött, az újságírókat a svájci büntető törvénykönyv 179. cikke alapján mások beszélgetésének engedély nélküli rögzítése és közvetítése miatt pénzbírságra ítélték.
A döntés.[42] A Bíróság mindenekelőtt rámutatott, hogy a biztosítási alkusz képmását és hangját az irodájában a tudta nélkül vették fel, és a beleegyezése nélkül sugározták, és bár csak anonimizált formában, de róla negatív képet kialakító módon. A beavatkozás célja ezért a jóhírnév és mások jogainak védelme, azaz az alkusz saját képmásának, hangjának és jóhírnevének védelme volt. A Bíróság ezúttal is hangsúlyozta a sajtó demokratikus társadalomban betöltött alapvető szerepét, és rámutatott, hogy ezeket az elveket nemcsak a nyomtatott sajtóra, hanem az audiovizuális médiára is alkalmazni kell. A 10. cikk (2) bekezdése értelmében a véleménynyilvánítás szabadsága "kötelezettségekkel és felelősséggel" jár, amely a médiára is vonatkozik, még azon kérdések esetén is, amelyek megtárgyalásához jelentős közérdek fűződik. Sőt, a "kötelezettségek és felelősség" különös fontosságúak amikor egy konkrét személy jó hírnevének megsértéséről, illetve mások jogainak aláásásáról van szó. Ezért különleges okok szükségesek ahhoz, hogy a média felmentést kaphasson a magánszemélyeket rágalmazó tényállítások ellenőrzésére vonatkozó általános kötelezettség alól. Hogy léteznek-e ilyen okok, az elsősorban a rágalmazás természetétől és mértékétől függ, illetve attól, hogy mennyiben volt ésszerű, hogy a média megbízhatónak tekintette a forrásait. A Bíróság hozzátette, hogy bárki - beleértve az újságírókat is -, aki a véleménynyilvánítás szabadságát gyakorolja, "kötelezettségeket és felelősséget" vállal, amelyek terjedelme a helyzetétől és az általa használt technikai eszközöktől függ. Így az újságírók a 10. cikk által nyújtott védelem alapján elvileg nem mentesülnek azon kötelezettségük alól, hogy tiszteletben tartsák az általános büntetőjogi rendelkezéseket. Ez akkor is érvényes, amikor a sajtó a közönség körében komoly aggodalmat keltő ügyeket tárgyal.
Annak vizsgálatakor, hogy egy beavatkozás szükséges-e egy demokratikus társadalomban a jóhírnév
- 103/104 -
vagy mások jogainak védelme érdekében, a Bíróságnak meg kell győződnie, hogy a hazai hatóságok megfelelő egyensúlyt teremtettek-e az Egyezmény által garantált, potenciálisan ütköző két érték védelme során, nevezetesen a 10. cikk által védett véleménynyilvánítás szabadsága és a 8. cikkben foglalt magánélet tiszteletben tartásához való jog között. A Bíróság megismételte azt is, hogy a jóhírnév védelméhez való jog a 8. cikk által védett magánélet tiszteletben tartásához való jog részét képezi. Ahhoz viszont, hogy a 8. cikket a Bíróság számításba vegye, a jóhírnév sérelmének el kell érnie egy bizonyos - súlyos - mértéket, és oly módon kell kárt okoznia, hogy azzal sértse "a magánélet tiszteletben tartásához való jog személyes élvezetét". Amikor a véleménynyilvánítás szabadságát a magánélethez való joggal szemben kell mérlegelni, a következő szempontokat kell figyelembe venni: hozzájárulás a közérdekű vitához; az érintett személy mennyire ismert, és mi a riport témája; az érintett személy korábbi magatartása; az információ megszerzésének módja és annak hitelessége; a közzététel tartalma, formája és következményei; a kiszabott szankció súlyossága.
A jelen eset sajátossága egyrészt, hogy a kérelmező nem széles körben ismert közszereplő volt, másrészt a kérdéses dokumentumfilm nem a sértett személyének bírálatát, hanem egy konkrét kereskedelmi gyakorlat leleplezését célozta. A riport egy nagyon fontos, közérdekű kérdést - a fogyasztók jogainak nem megfelelő védelmet a biztosítások területén -érintett. A felek egyetértettek abban, hogy a rejtett kamera használata a belső jog alapján nem volt teljesen tiltott, az szigorú feltételek mellett megengedett volt. A svájci sajtótanács 2007-es döntése szerint erre akkor volt lehetőség, ha az információk közzéteteléhez nyomós közérdek fűződött, és a kérdéses információkat nem lehetett másként megszerezni. Az újságírók által bemutatott tények valóságát soha nem vitatták, és az újságírói etikai normák megsértése sem volt megállapítható az ügyben.
Figyelembe kell venni a riport közzétételének módját, valamint azt, ahogyan az érintett személyt a riportban ábrázolták. A Bíróság szerint a beszélgetésről készült felvétel csak korlátozott kárt okozott az alkusz érdekeit tekintve, mivel magához a hangfelvételhez csak egy szűk kör fért hozzá. Ugyanakkor a felvételt egy olyan riport keretében sugározták, amely meglehetősen negatív volt a sértettre nézve. A Bíróság megismételte, hogy az audiovizuális média hatása sokkal közvetlenebb és erőteljesebb, mint a nyomtatott sajtóé. Döntő tényező viszont, hogy az újságírók az alkusz arcát eltakarták, a hangját eltorzították, és az interjúra nem az üzlethelyiségében került sor. A Bíróság ezért megállapította, hogy az alkusz - aki nem kívánt reagálni az interjúra - magánéletébe történő beavatkozás nem volt elég komoly ahhoz, hogy felülmúlja a közvélemény arra vonatkozó érdekét, hogy hozzáférjen a biztosítások területén elkövetett visszaélésekről szóló információkhoz. Annak ellenére, hogy a kiszabott pénzbírságok viszonylag enyhék voltak, a büntetőjogi szankciók alkalmasak voltak arra, hogy elbátortalanítsák a médiát a kritika közzétételétől, még ha a kérelmezőket nem is fosztották meg a riportjuk sugárzásának lehetőségétől. A Bíróság ezért - egy különvélemény mellett - kimondta, hogy a beavatkozás nem volt szükséges egy demokratikus társadalomban, és megállapította a 10. cikket megsértését.
Kóczián Sándor ■
JEGYZETEK
[1] 61243/08. számú kérelem.
[2] Az egyik vizsgálat nyomán kiderült, hogy 1999 és 2002 között 495 elhunyttól vettek szöveteket az igazságügyi orvostani központ munkatársai. Az intézmény eladta az eltávolított szerves anyagokat a német gyógyszergyártónak, és az így befolyt pénzből egészségügyi felszereléseket, eszközöket, technológiát és számítógépeket vásárolt lett kórházak számára. A társaság által fizetett összegből vásárolt termékek értéke jócskán meghaladta az eladott szövetek értékét.
[3] Az EJEB 2015. január 13-án kelt döntése.
[4] Ebben a körben külön is megemlítendő az Európa Tanácsnak az emberi lény emberi jogainak és méltóságának a biológia és az orvostudomány alkalmazására tekintettel történő védelméről szóló, Oviedóban, 1997. április 4-én kelt Egyezményéhez kapcsolódó, az emberi eredetű szervek és szövetek átültetéséről szóló, Genfben, 2005. május 4-én aláírt Kiegészítő Jegyzőkönyve (Magyarországon kihirdette: az 2006. évi LXXX. törvény). A jegyzőkönyvhöz fűzött értelmező jelentés szerint az instrumentum célja - többek között - az élő vagy elhunyt szerv- és szövetdonorok jogainak meghatározása és védelme. A Kiegészítő Jegyzőkönyv "Az emberi test tisztelete" címet viselő 18. cikke továbbá kifejezett rendelkezést tartalmaz a holtesttel való bánásmód minőségével kapcsolatban, amikor kimondja, hogy "[a]z eltávolítás során az emberi testet tisztelettel kell kezelni és minden ésszerű intézkedést meg kell tenni a holttest helyreállítása céljából".
[5] 4605/05. számú kérelem, az EJEB 2014. június 24-én kelt ítélete.
[6] Eva Brems - Laurens Lavrysen: Procedural Justice in Human Rights Adjudication: The European Court
- 104/105 -
of Human Rights, Human Rights Quarterly 2013, 180-182.
[7] 13423/09. számú kérelem, az EJEB 2013. április 19-én kelt ítélete (Az ítélet összefoglalóját lásd: Fundamentum 2013/4. 115-116.).
[8] Saila Ouald Chaib: Mehmet Şentürk and Bekir Şentürk v. Turkey: The Court could have shown more empathy http://strasbourgobservers.com/2013/05/24/mehmet-senturk-and-bekir-senturk-v-turkey-the-court-could-have-shown-more-empathy/#_ftnref3
[9] 27756/05. és 41219/07. számú kérelmek.
[10] Az EJEB 2014. december 2-án kelt ítélete.
[11] Manole és mások Moldova elleni ügye. 13936/02. számú kérelem, az EJEB 2009. szeptember 17-én kelt ítélete.
[12] 29176/13. számú kérelem.
[13] A béranyaságot és a dajkaanyaságot összefoglaló néven pótanyaságnak nevezik a hazai szakirodalomban (vö. Navratyl Zoltán: A varázsló eltöri pálcáját? A jogi szabályozás vonulata az asszisztált humán reprodukciótól a reproduktív klónozásig. Gondolat, Budapest, 2012.). Mivel nem áll rendelkezésre adat arra vonatkozóan, hogy a kérelmezők vajon pénzt fizettek-e a gyermek kihordásáért, vagy esetleg csupán az anya terhességgel és szüléssel kapcsolatban szükségszerűen felmerülő kiadásait térítették meg, célszerű az átfogó megnevezést használni.
[14] Az EJEB 2014. július 8-án kelt végzése.
[15] 28859/11. és 28473/12. számú kérelmek.
[16] Az EJEB 2014. december 11-én kelt ítélete.
[17] Hivatalos magyar fordítás: 1991. évi LXIV. törvény a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény kihirdetéséről, 3. cikk. Az angol eredetiben: "the best interests of the child".
[18] 67545/09. számú kérelem, az EJEB 2010. december 14-én kelt ítélete.
[19] Laurens Lavrysen: Dubská and Krejzová v. Czech Republic: a 'negative' or 'positive' right to give birth at home? http://strasbourgobservers.com/2015/02/02/dubska-and-krejzova-v-czech-republic-a-negative-or-positive-right-to-give-birth-at-home/
[20] 25358/12. számú kérelem.
[21] Béranyának minősül az a nő, aki pénzért vállalja más gyermekének kihordását és megszülését. A dajkaanya ezzel szemben mindezt ingyenesen, ellenszolgáltatás nélkül vállalja, esetleg a terhességgel és szüléssel kapcsolatban szükségszerűen felmerülő kiadásainak megtérítését kérheti. Lásd Navratyl (13. vj.) Az olasz hatóságok szerint Donatina Paradiso és Giovanni Campanelli közel 50 000 eurót fizetett a béranyának.
[22] Az EJEB 2015. január 27-én kelt döntése.
[23] A testület hivatkozott a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény 7. cikkére, amely szerint "[a] gyermeket születésekor anyakönyvezik, és ettől kezdve joga van ahhoz, hogy nevet kapjon, állampolgárságot szerezzen, és lehetőség szerint ismerje szüleit, valamint ahhoz, hogy ezek neveljék". A részes államok továbbá kötelezettséget vállaltak arra, hogy gondoskodnak ezeknek a jogoknak érvényre juttatásáról.
[24] 65192/11. számú kérelem, az EJEB 2014. június 26-án kelt ítélete.
[25] 65941/11. számú kérelem, az EJEB 2014. június 26-án kelt ítélete.
[26] D. és Mások Belgium elleni ügyét (29176/13. számú kérelem) 2014. július 8-án hozott határozatában az EJEB elutasította. Érdekes, hogy a döntést szintén a Paradiso és Campanelli-ügyet tárgyaló Második Szekció hozta meg.
[27] Kérdések és válaszok az ügy kapcsán, sajtóanyag: www.echr.coe.int/Documents/Press_Q_A_Paradiso_and_Campanelli_ENG.pdf.
[29] 76240/01. számú kérelem, az EJEB 2007. június 28-i ítélete.
[30] 16318/07. számú kérelem, az EJEB 2010. április 27-i ítélete.
[31] Laborie (44024/13. számú kérelem), Foulon (9063/14. számú kérelem) és Bouvet (10410/14. számú kérelem) Franciaország elleni ügyei.
[32] 43835/11. számú kérelem.
[33] Az EJEB 2014. július 1-én kelt ítélete.
[34] 7525/76. számú kérelem, az EJEB 1981. október 22-én kelt ítélete. Lásd még Norris Írország elleni ügye (10581/83. számú kérelem, 1988. október 26.) és Modinos Ciprus elleni ügye (15070/89. számú kérelem, 1993. április 22.).
[35] Von Hannover Németország elleni ügye. 59320/00. számú kérelem, az EJEB 2004. június 24-én kelt döntése.
[36] 73571/10. számú kérelem.
[37] Az Éjjeli Menedék tiltakozik a cenzúra miatt,. Magyar Nemzet Online, 2003. június 19. http://mno.hu/migr/az-ejjeli-menedek-tiltakozik-a-cenzura-miatt-719786
[38] Az EJEB 2014. október 21-én kelt ítélete.
[39] 66232/10. számú kérelem.
[40] Az EJEB 2015. január 27-én kelt ítélete.
[41] 21830/09. számú kérelem.
[42] Az EJEB 2015. február 24-én kelt ítélete.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász.
[2] A szerző jogász, ELTE ÁJK.
Visszaugrás
