A tanulmány az olasz jogalkotást és ezen keresztül az olasz jogforrási rendszert törekszik bemutatni,[1] és ennek keretén belül főleg - a magyar sajátosságoktól lényegesen eltérő - törvényhozási szabályokra koncentrál, de érinti a kormány és a helyi autonómiák másodlagos jogalkotását, illetve a jog atipikus jogalkotásai során keletkező forrásait.[2]
Az Alkotmány a 138-139. §-okban részletesen rendelkezik a saját megváltoztatásának szabályairól, és ezek olyannyira eltérnek a rendes állami törvényhozástól, hogy indokolt a külön tárgyalásuk. E rendelkezések nem állapítanak meg a rendes állami törvényekhez képest különböző indítványozási szabályokat,[3] hanem eljárási (Alk. 138. §) és materiális korlátokat (Alk. 139. §) tartalmaznak az Alkotmány megváltoztatásával összefüggésben.
a) A módosítására vonatkozó alkotmányi szabály (Alk. 138. §) minősített eljárást követel meg: "Az "Alkotmányt módosító (leggi di revisione costituzionale) és egyéb alkotmányerejű törvényeket (leggi costituzionali) mindkét kamara két, legalább három hónapos szünettel tartott ülésén vitatja meg...". Az ilyen törvényeket az első fordulóban úgy kell elfogadnia mindkét kamarának mint a rendes törvényt, vagyis módosításokat lehet hozzá fűzni. Ez a lehetőség a második fordulóban azonban - a házszabályok rendelkezései szerint[4] - kizártak. Az alkotmányt módosító és egyéb alkotmány erejű törvények "akkor kerülnek elfogadásra, ha a második szavazáson mindkét kamara tagjai szavazatának abszolút többségét megkapják." Az alaptörvény említett szakasza tovább folytatódik, és meghatározott esetekben előírja azt, hogy az "ilyen törvényeket a közzétételüktől számított három hónapon belül referendumra kell bocsátani, ha azt az egyik kamara tagjainak egyötöde, 500 000 választópolgár vagy öt régió tanácsa kéri". Adott törvény a referendum eredményétől függően kerül kihirdetésre. Ennek megfelelően "nem hirdetik ki azt a törvényt, amely a referendumon nem kapta meg az érvényes szavazatok többségét". Ha azonban mindkét kamara tagjainak a kétharmada támogatta az ilyen törvény megszületését mindkét kamarában, akkor nem lehetséges a referendum kiírására. (Alk. 138. § (3) bek.)
b) A 139. § materiális korlátként meghatározza, hogy a köztársasági forma nem lehet alkotmánymódosítás tárgya. A köztársasági államformához tartozik a demokrácia (Alk. 1. §) és az egyenlőség elve (Alk. 3. §), illetve az államfő választására, valamint az időben limitált mandátumára vonatkozó rendelkezések (Alk. 83-85. §),
Tekintettel arra, hogy a köztársasági államforma kapcsolatban van több alkotmányi rendelkezéssel, ezeket sem lehet módosítani. Ilyennek minősül a 2. §, amely az egyén sérthetetlen alapjogait ismeri el. A sérthetetlen alapjogokra vonatkozóan alapvetően két elmélet különböztethető meg. Az egyik alapján a sérthetetlenség az alapjogok lényegi tartalmára vonatkozik. Mások szerint sérthetetlenek (Alk. 2. §) azok az alapjogok, amelyeket az Alkotmány kifejezetten ilyennek minősít.[5] Utóbbi elmélet alapján módosíthatatlan a személyes szabadságról rendelkező 13. §, a magánlakás sérthetetlenségét deklaráló 14. §, a levelezés és a közlés minden egyéb formája szabadságának és titkosságának sérthetetlenségét tartalmazó 15. §, illetve a bírósági eljáráshoz és a védelemhez való jogról rendelkező 24. §, valamint a Köztársaság 5. §-ban található oszthatatlanságának elve. Ide
- 575/576 -
tartozhat a módosíthatatlanságot előíró 138. § is.[6]
c) Az Alkotmány a módosítás speciális módozatait is előírja. A 132. § alapján alkotmánymódosító törvény (leggi di revisione costituzionale) elrendelheti régiók egyesítését vagy új régiók létesítését. Ehhez azonban szükséges módosítani a 131. §-t is, amely a régiók felsorolásáról szól.[7] Az alkotmányerejű törvények (leggi costituzionali) azok, amelyeket az Alkotmány ilyennek jelöl meg: a 71. § alapján a törvényhozásban részt vehetnek az ilyen törvények által meghatározott intézmények és szervek, a 116. § szerint a megnevezett öt régiónak (Friuli Venezia Giulia, Szardínia, Szicília, Trento-Alto Adige, Valle D'Aosta) a statútuma alkotmányi erejű törvényben kerül elfogadásra.
Mind az alkotmánymódosító mind az alkotmányi erejű törvény alapvetően különbözik a rendes törvényhozás termékeitől, amely a fent ismertetett eljárásból és e törvények tartalmából is kiderül. Az alkotmánymódosító törvények hatályon kívül helyezhetik, helyettesíthetik vagy megváltoztathatják az Alkotmány rendelkezéseit akár új rendelkezések beillesztésével is.[8] Az alkotmányi erejű törvények is leronthatják az alaptörvény normáit,[9] de nem változtathatják meg a jelentésüket.[10] Eközben azonban egyik sem sértheti meg az alkotmányi normákat. Erre az Alkotmánybíróság ügyel, mivel az alkotmányi törvények és alkotmánymódosító törvények alkotmánybírósági vizsgálódás alá kerülhetnek.[11] Ennek oka, az a fentiekből is következő tény, hogy az olasz alkotmányos rendszerben ezen jogforrások és az Alkotmány között világos határvonal található. A hierarchiában az Alkotmány helyezkedik el a legmagasabban, mivel azt az alkotmányozó hatalom alkotta meg. Ehhez képest az alkotmányi törvények és alkotmánymódosító törvények az Alkotmány 138. §-a alapján születnek meg.[12]
Az olasz törvényhozás felosztható vertikális és horizontális síkokra, amely alapját az Alkotmány 117. § (1) bekezdése alapozza meg kimondva, hogy a "törvényhozó hatalmat az állam és a régiók gyakorolják az Alkotmánnyal, az Európai Unió által meghatározott korlátozásokkal és a nemzetközi kötelezettségekkel összhangban". Az olasz alkotmányos berendezkedésben törvényhozási jogköre tehát nemcsak az államnak - vagyis a parlamentnek[13] (Alk. 70. §) és alkormánynak[14] (Alk. 76-77. §) - hanem a régióknak is van. Az olasz Alkotmány a központi hatalom számára fenntartott és a régiókkal közösen, párhuzamosan gyakorlandó törvényalkotási tárgyköröket sorolja fel [Alk. 117. § (2) és (3) bek.]. A központ számára tehát kifejezetten nem nevesített tárgykörökben a régióknak van önálló törvényalkotási hatáskörük [Alk. 117. § (4). bek]. Ez olyan reziduális törvényhozói hatáskör, amely azt juttatja kifejezésre, hogy ahol nincs kifejezetten máshogyan előírva, a törvényhozási tárgykörben a régió alkot törvényt. Vagyis, a hatályos Alkotmány az államnak rendel korlátozott törvényhozási hatáskört, és ez kizárja, hogy a párhuzamos hatáskörben részletes kiegészítő állami szabályozások szülessenek.[15]
a) A központi államnak van törvényalkotás hatásköre az állam életében legfontosabb tárgykörökben [Alk. 117. § (2) bek.]. Ezeket a tárgyköröket, amelyeket az Alkotmány taxatívan sorol fel (azok kivételével, amelyek a szubszidiaritás elvével vannak kapcsolatban) az alábbiak szerint lehet csoportosítani:[16] a szuverén hatalom és az állami identitáshoz kapcsolódó tárgykörök,[17] az államszervezettel és EP választással,
- 576/577 -
illetve a helyi autonómiákkal összefüggő hatáskörök,[18] a jogrendszert alkotó alapvető tárgyköröket érintő ügyek,[19] a gazdasági rend és a szociális állam biztosítását garantáló tárgykörök.[20]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
