Az ügy körülményei. Texas államnak az Egyesült Államok Kongresszusába delegált huszonhét fos képviselete az 1990-ben megtartott népszámlálás következtében további három fővel bővült. A képviselet létszámának emelkedése új kongresszusi választókerületek kialakítását tette szükségessé. Abban az időben mind a tagállami szenátusban, mind a tagállami képviselőházban a Demokrata Párt rendelkezett többséggel, de érezhető volt a Republikánus Párt támogatottságának erősödése. A tagállam törvényhozása 1991-ben egy új kongresszusi választókerületi beosztási tervet fogadott el, amely a demokrata jelölteknek kedvezett. A republikánusok eredménytelenül támadták meg az 1991-es tervet, alkotmányellenes pártpolitikai gerrymanderre, hivatkozva. (A gerrymandering fogalma a választókerületi beosztás kialakításának egy visszás alkalmazására utal, amikor a választókerületi határokat a választás eredményeinek manipulálása érdekében változtatják meg. A kifejezés Elbridge Gerry (1744-1814) amerikai politikus nevéből ered, aki egy szalamandra alakjához hasonlító, "tekergő" formájú választókörzetet hozott létre, hogy választási ellenfelét előnytelen helyzetbe hozza.)
A 2000. évi népszámlálás további két helyet biztosított a Kongresszusban a texasi küldöttségnek. Ekkor a republikánusok rendelkeztek többséggel a tagállami szenátusban, viszont a tagállami képviselőházban továbbra is demokrata többség volt. Mivel az Egyesült Államok alkotmánya által védett "egy személy, egy szavazat" követelménynek érvényt kellett szerezni, és a tagállami törvényhozás nem tudott egyezségre jutni az új választókerületi beosztás kérdésében, a Szövetségi Kerületi Bíróság háromtagú tanácsa végezte el az újrakörzetesítést, lehetőség szerint semleges szempontok alapján. Az ilyen módon létrejött "1151C terv" a két új kongresszusi képviselői választókerületet olyan területen helyezte el, ahol nagy a népességnövekedés üteme, és igyekezett figyelembe venni az igazgatási, valamint szavazókörzeti határokat is. Az 1151C terv alapján megtartott 2002-es kongresszusi képviselőválasztások 17:15 arányú demokrata többségű kongresszusi képviseletet eredményeztek, míg 2000-ben a republikánusok tagállami szinten a szavazatok 59%-át szerezték meg a demokraták 40%-ával szemben, ami annak jeleként értékelhető, hogy az 1151C terv nem számolta fel az 1991-es demokrata gerrymandert.
2003-ban a republikánus többségű texasi törvényhozás újraszabályozta a kongresszusi választókerületek beosztását, 1374C terv néven. A 2004-es kongresszusi választáson a republikánusok a szavazatok 58%-ával huszonegy kongresszusi képviselőt helyet szereztek, míg a demokraták a szavazatok 41%-ával tizenegyet. Az 1374C tervet a hatálybalépését követően megtámadták, több ponton is alkotmány- és törvénysértésre hivatkozva. A felperesek álláspontjának főbb tételei a következők voltak; az 1374C terv egésze érvénytelen annak alkotmányellenessége miatt; az annak alapján létrehozott texasi 23-as és 25-ös kongresszusi választókerületek határait úgy határozták meg, hogy az sérti a választójogi törvény (Voting Rights Act.) 2. §-át, valamint a 14. alkotmánykiegészítés egyenlő jogvédelem klauzuláját (Equal Protection Clause); továbbá megtámadták a Dallas körzetében történt választókerületi határmódosításokat, mivel azok érvelésük szerint gyengítik az afrikai-amerikai szavazók szavazóerejét, sértve ezzel a választójogi törvény 2. §-át. 2004-ben a Kerületi Bíróság az alpereseknek adott igazat, de a Legfelső Bíróság megsemmisítette a határozatot és visszautalta az ügyet újratárgyalásra egy frissen meghozott határozatára, a Vieth kontra Jubelirer ügyre hivatkozva. A Kerületi Bíróság a megismételt eljárás során, abból kiindulva, hogy csak politikai gerrymandering elbírálására van jogköre, a felperesek követeléseit ismételten elutasította.
A határozat. A Legfelső Bíróság helybenhagyta a Kerületi Bíróság ítéletét és elutasította a felpereseket, egyrészt abban a kérdésben, hogy a választókerületi határmódosítások egész Texas állam szintjén alkotmányellenes politikai gerrymandert eredményeznének, másrészt a tekintetben, hogy a Dallas körzetében bevezetett választókerületi határmódosítások sértenék a választójogi törvény 2. §-át. A Legfelső Bíróság ugyanakkor megállapította, hogy a 23-as kongresszusi választókerület határainak módosítása sérti a választójogi törvény 2. §-át, ezért a Kerületi Bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és az ügyeket további eljárásra visszautalta. A legfelső bírósági határozat a felpereseknek a 23. választókerülettel kapcsolatos, a politikai gerrymanderrel és az egyen-
- 127/128 -
lő jogvédelem sérelmével összefüggő panaszait nem bírálta el, a Kerületi Bíróság ítéletének vonatkozó részeit megsemmisítette.
Ami a teljes texasi választókerületi beosztás alkotmányosságának megítélését illeti, a felperesek követelésüket elsősorban arra alapozták, hogy a bíróság által kijelölt érvényes választókerületi tervnek a tagállami törvényhozás által történő időközi (tehát nem a tíz évenkénti cenzushoz igazodó) megváltoztatása meglátásuk szerint önmagában elegendő gyanúra ad alapot ahhoz, hogy hiteles mércéül szolgálhasson az alkotmányellenes politikai gerrymander azonosításánál. A Legfelső Bíróság nem tudta elfogadni a felperesek fenti álláspontját, és megállapította: nem tudták kellő bizonyossággal kimutatni, hogy jogilag megengedhetetlen politikai csoportosítások alkalmazására került volna sor.
A 23-as számú kongresszusi választókerület határainak módosítását a Legfelső Bíróság a választójogi törvény 2. §-ába ütközőnek találta. Az adott tagállam megsérti a 2. §-t, "amennyiben, a körülmények Összességé: figyelembe véve kimutatható, hogy [...] a jelöléshez vagy megválasztáshoz vezető eljárások nem állnak ugyanolyan mértékben nyitva [...egy faji (etnikai) kisebbség] tagjai számára, és más választókhoz képest kevesebb lehetőségük van a politikai döntéshozatalban való részvételre és a »választásuk szerinti« képviselőjelölt megválasztására" [42 USC § 1973(b)]. A Legfelső Bíróság a törvénysértés megítélésénél egy korábbi, a Thornburg kontra Gingles esetben hozott határozatában kidolgozott három, úgynevezett Gingles-kritériumot vette figyelembe, amelyek teljesítése feltétele annak, hogy megállapítható legyen a 2. § sérelme: 1. a faji (etnikai) csoportnak "megfelelőén nagynak és földrajzilag egybefüggően elhelyezkedőnek kell lennie ahhoz, hogy többséget képezzen egy egymandátumos választókerületben"; 2, a csoportnak "politikailag összetartónak" kell lennie; és 3. a fehér többségnek "megfelelően egy tömbként kell szavaznia ahhoz, hogy lehetővé tegye, hogy általában ne győzzön a kisebbség «preferált jelöltje«". A bíróság hangsúlyozta, hogy a 23. választókerület módosítása gyengíti a latin-amerikai származású választók szavazóerejét, és ezt a sérelmet az új, 25. választókerület kialakítása sem orvosolja. Ez a jogsérelem - tekintettel a választójogi törvény 2. §-ának céljára, azaz a korábbi hátrányos választási megkülönböztetések kiküszöbölésére - még akkor sem fogadható el, ha egyébként vélelmezzük azt, hogy az 1374G terv egészében az arányoshoz közeli képviseletet biztosít a latin-amerikai származású választópolgároknak. Mivel a Legfelső Bíróság az előbbiek alapján már törvénysértőnek találta a 23. választókerületben kialakult helyzetet, nem látta szükségesnek, hogy annak jogszerűtlenségét a politikai gerrymander és az egyenlő jogvédelem sérelmének szempontjából is megvizsgálja. Hasonló álláspontra jutott a 25. választókerület minősítésének kérdésében is, amelyet - más dél- és nyugat-texasi választókerületekkel egyetemben - a 23. választókerület módosítása miatt mindenképpen meg kell majd változtatni,
A Legfelső Bíróság szintén nem találta megalapozottnak a felperesek érveit, miszerint a Dallas körzetében elvégzett választókerületi határmódosítások (különösen a 24. kerületé) az afrikai-amerikai választók szavaz ó erejének gyengítésével sértené a választójogi törvény 2. §-át. A felperesek álláspontja szerint - előválasztási adatokból kiindulva - az afrikai-amerikai kisebbség (amely 25,7%-os arányt képviselt a kerületben a választópolgárok között) az 1151C terv alapján hatékony befolyást gyakorolt a 24, választókerületre, így kiterjedt rájuk a 2. § védelme, A bíróság önmagában azt a tényt, hogy egy kisebbség befolyásolni képes két jelölt között a választás kimenetelét, nem tekintette elégségesnek a törvényi norma azon feltételének megvalósításához, hogy lehetősége van "a »választásuk szerinti« képviselőjelölt megválasztására". A feltétel teljesüléséhez - a bíróság érvelése szerint - legalább arra lenne szükség, hogy a felperesek kimutassák, "a kisebbség megfelelően nagy ahhoz, hogy átszavazások segítségével meg tudja választani a »választása szerinti« képviselőjelöltet". Erre a felperesek nem tudtak megkérdőjelezhetetlen bizonyítékot szolgáltatni, márpedig ha anélkül kiterjeszthető lenne a 2. § védelme, hogy ez utóbbi feltételnek megfelel a kisebbség, az azzal a nemkívánatos következménnyel járna, hogy gyakorlatilag minden választókerületi módosítási ügybe fajt szempontokat hozna be, ami komoly alkotmányossági problémákat vetne fel.
Kommentár. Az esetnek tárgyát tekintve két fő vonulata van: a faji szempontú, valamint a (párt)politikai gerrymandering, ezen keresztül pedig az "egy személy, egy szavazat" (One Person, One Vote) elvét és a 14. alkotmánykiegészítésben rögzített egyenlő jogvédelem klauzuláját (Equal Protection of Law) érinti. A választókerületi határok meghatározásával és módosításával való manipuláció problémája legsúlyosabban azokban a választási rendszerekben merülhet fel, amelyek (egymandátumos) többségi választókerületekre épülnek; a sokmandátumos választókörzet(ek-)en és arányos választási formulán alapuló választá-
- 128/129 -
si rendszerek kevésbé vannak kitéve az ilyen típusú veszélynek. Az Egyesült Államukban, ahol hagyományosan egymandátumos többségi választókerületekben történik a kongresszusi képviselők megválasztása, a demokrácia mellett a gerrymandering is hosszú múltra tekint vissza. A választókerületi aránytalanságok korrekciója az 1960-as évekig kizárólagosan a törvényhozások hatáskörébe tartozott, csak ekkor történt meg, hogy - a Legfelső Bíróság több egymást követő döntése nyomán - szövetségi bíróságok által is elbírálható tárgykörré vált. Ekkor vezették be az egyenlő jogvédelemből kiindulva az "egy személy, egy szavazat" kritériumát, Ezért fontos látni, milyen két, nem teljesen egyező irányt vesz a legfelső bírósági gyakorlat ezzel a döntéssel a különböző etnikai, illetve politikai csoporthoz tartozó személyek egyenlő választójogának védelme terén.
Ami a faji (etnikai) alapú gerrymandering tilalmát jelenti, a döntés a faji (etnikai) csoporthoz tartozó és elsődlegesen ilyen alapon szavazó választók sikereként könyvelhető el. A Legfelső Bíróság a Perry-ügyben az 1965-ös választójogi törvény (Voting Rights Act) 2. §-ára alapozta döntését. A választójogi törvénynek rendkívül fontos szerepe volt az Egyesült Államok déli részén az afrikai-amerikai szavazók ellehetetlenítésére alkalmazott egyes választási "praktikák" felszámolásában. A többször módosított jogszabály bizonyos körzetekre nézve előírta, hogy a választáshoz kapcsolódd szabályozás olyan elemeit, amelyek potenciálisan csökkenthetik a kisebbségekhez tartozó szavazók befolyását, előzetes szövetségi jóváhagyásnak kellett alávetni. Talán a Perry-döntés is (vagy/és a közelgő novemberi választások) hozzájárulhatott ahhoz, hogy egy szűk hónappal a határozathozatalt követően az Egyesült Államok Szenátusa 98:0 arányban megszavazta, majd George W. Bush elnök aláírta azt a módosítást, amely a törvény hatályát újabb huszonöt évvel meghosszabbítja. A Perry-bíróság néhány tagjában ugyanakkor a többségi határozattal ellentétes vélemények is megfogalmazódtak a 23. és 25. választókerületekkel kapcsolatban. Két különvéleményt jegyző bíró szerint akkor, amikor egy tagállam választókerületi terve (így az 1374C terv) a lehetséges legnagyobb számú "kisebbségi-többségi kerületet" tartalmazza, és a kisebbség ezáltal a teljes népességhez mért számarányánál nagyobb politikai befolyást élvez, a bíróságoknak nem feladatuk a 2. § alapján újrarendezni a választókerületi határokat, arra hivatkozva, hogy az adott választókerületben többségben lévő faji (etnikai) kisebbség bizonyos összetétel és bizonyos területi elhelyezkedés esetén minősítendő többséget alkotónak.
A Perry-döntésnek a politikai gerrymanderinggel kapcsolatos állásfoglalása még inkább aggodalomra ad okot. A Legfelső Bíróság korábban a Davis kontra Bandemer ügyben kimondta, hogy a politikai gerrymanderrel kapcsolatos jogvita az egyenlő jogvédelem szempontjából bírósági eljárás tárgyát képezheti. A Vieth-bíróság többsége már bírósági megítélés alá nem vonható politikai kérdésnek minősítette, amitől azonban a testület többsége később eltért. A bíróság a Perry-ügyben a politikai gerrymander és a bírósági eljárás viszonyának kérdését nem tárgyalta újra, és bár az időközi újrakörzetesítés ab ovo alkotmányellenességével kapcsolatos felperesi érvek valóban erőtlen lábakon álltak, azt áttételesen maga is elismerte, hogy a politikai gerrymander alkotmányellenességét azért nem ítélte meg, mert a felperesek nem tudtak kezelhető és megbízhatóan igazságos mércét kínálni a pártpolitikai gerrymander alkotmányellenességének megállapításához. A Legfelső Bíróság a Perry-esetben tehát a korábbi politikai gerrymander bíráskodási gyakorlatához lényegében tartva magát azt az utat választotta, hogy ha nem tud kellőképpen általános és konszenzusos mércét kialakítani egy probléma alkotmányossági megítélésére nézve, akkor nem minősít alkotmányellenesnek olyan eseteket sem, amelyek a védendő alkotmányos értékek szempontjából súlyos kívánnivalókat hagynak maguk után. A League of United Latin American Citizens kontra Perry döntés azzal a nemkívánatos hatással is járhat, hogy biztatást ad a tagállami törvényhozásoknak a politikai gerrymander még szélesebb körű alkalmazására.
Az ügy körülményei. Vermont állam 1997-ben új kampányfinanszírozási törvényt (Vermont Pub. Act No. 64, a továbbiakban 64. törvény) fogadott el, amely az 1998-as választások után lépett hatályba. A 64. törvény a tagállami tisztségviselők választási kampányának finanszírozását két oldalról is szigorú szabályozás alá vonta: egyrészt korlátozta az összeget, amelyet az egyes jelöltek a kampányukra fordíthatnak, másrészt maximálta azt az összeget, amellyel magánszemélyek, szervezetek és politikai pártok támogathatják egy-egy jelölt kampányát.
A törvény hatálybalépését követően a felperesek - a tagállami választásokon induló jelöltek, a tagállami választásokon szavazó (és a kampányokat támogató) választópolgárok, politikai pártok stb. - pert indítottak a törvény végrehajtásáért felelős tagállami tisztségviselők ellen, A Kerületi Bíróság - a Legfelső Bíróságnak a Buckley kontra Valeo ügyben hozott határozatára hivatkozva - úgy találta, hogy a 64. tör-
- 129/130 -
vénynek a kampányfinanszírozás kiadási oldalát korlátozó rendelkezései sértik az 1. alkotmánykiegészítésben garantált szólásszabadságot; továbbá megállapította, hogy a jelöltek kampányára a politikai pártok által fordítható hozzájárulás korlátozása alkotmányellenes, azonban az egyéb hozzájárulások korlátozását alkotmányosnak minősítette. A Második Szövetségi Fellebbviteli Bíróság ezzel szemben arra a következtetésre jutott, hogy a 64. törvényben szereplő minden hozzájárulási és kiadási korlátozás alkotmányos. A korlátozások jogalapjaként két kényszerítő érdeket jelölt meg; egyrészt a korrupció vagy a korrupció látszatának megelőzése, másrészt annak az időnek a korlátozása, amelyet a tagállami tisztségviselőknek a kampánypénzek előteremtésével kell tölteniük. A Fellebbviteli Bíróság visszaküldte az ügyet a Kerületi Bíróságnak, hogy vizsgálja meg, vajon a kiadási korlátok szorosan az említett érdekekhez lettek-e igazítva ("szűkre szabva"). Mind a felperesek, mind az alperesek fellebbeztek a Legfelső Bírósághoz, kérelmezve a 64. törvény kampánykiadási, kampánytámogatási korlátozásainak, valamint egy ezzel kapcsolatos értelmező rendelkezés alkotmányosságának vizsgálatát.
A határozat. A Legfelső Bíróság a Buckley kontra Valeo ügyben kifejtett értelmezés szerint az 1. alkotmánykiegészítéssel ellentétesnek találta a 64. törvény kampánykiadási korlátait, és az abban meghatározott konkrét kampányfinanszírozás-hozzájárulási korlátokat, mivel azok a szabályozással védeni kívánt közérdekhez mérten aránytalanul korlátozzák az 1. alkotmánykiegészítésben védett érdekeket. A fenti megállapításokat figyelembe véve a bíróság nem tartotta szükségesnek azt vizsgálni - amit a felek szintén kérelmeztek -, hogy alkotmányos-e a törvénynek az a vélelme, amely szerint bizonyos pártkiadásokat a jelöltekhez lehet rendelni. A Legfelső Bíróság 6;3 arányú többsége tehát megváltoztatta a Fellebbviteli Bíróság ítéletét, és az ügyet további eljárásra visszautalta.
A Legfelső Bíróság mindenekelőtt a Buckley kontra Valeo ügyben hozott határozatára alapozta ítéletét. Abban az ügyben a testület a szövetségi választási kampány törvény (Federal Election Campaign Act) alkotmányosságát vizsgálta, amely a most vizsgák 64. törvényhez hasonlóan szintén kampánykiadási és kampánytámogatási korlátokat állított fel. A bíróság akkor úgy döntött, hogy a törvény kiadási korlátai sértik az 1. alkotmánykiegészítést, míg a hozzájárulási korlátokat alkotmányosnak találta. A bíróság abban az indokolásban kifejtette, hogy bár a hozzájárulási korlátok is csökkentik érintőlegesen a politikai kifejezés szabadságát, a korrupció, valamint a korrupció látszatának megelőzéséhez fűződő állami érdek elégséges indoka lehet bizonyos hozzájárulási korlátozásoknak. A kampánykiadások korlátozását ezzel szemben elvileg sem találta alkotmányosnak, mivel azok behatárolják azt a pénzösszeget, amelyet egy személy vagy csoport politikai kommunikációra fordíthat, és ezáltal - a vitatott témák számának, azok mélységi tárgyalásának és az elért befogadóközönség körének leszűkítésével - szükségszerűen a politikai véleménykifejezés mértékét csökkenti.
A határozat indokolása szerint az elmúlt harminc év során számos kampányfinanszírozási törvény alkotmányosságának elbírálásakor támaszkodott a bíróság a Buckley-ügyben lefektetett szempontokra, és az eset a kiadási korlátozások tekintetében irányadó módon precedensértékűvé vált. Amikor a Legfelső Bíróság a Randall kontra Sorrell ügyet eldöntötte, az alperesek két állítását kellett elvetnie. Az egyik állítás szerint a Buckley-eseret követő tapasztalat azt látszik igazolni, hogy a hozzájárulási korlátozások (és az ezzel kapcsolatos nyilvánosságra hozatali követelmények) önmagukban nem képesek hatékonyan kiiktatni a korrupciót vagy annak látszatát. A másik állítás szerint a Buckley-dönt és nem vett figyelembe egy olyan tényezőt, amely igazolást jelenthet a kampánykiadások korlátozására: nevezetesen, hogy a kiadási korlátozások segítenek megvédeni a jelölteket attól, hogy túl sok időt fordítsanak a pénzszerzésre, ahelyett, hogy ezt az időt az átlagszavazók közötti kampányúlásra fordítanák. A bíróság cáfolta, hogy a Buckley-döntést meghozd testület ne lett volna tudatában a fenti szempontoknak ítélete meghozatalakor; úgy találta továbbá, hogy a kér ügy alapjául szolgáló tényállás elemei lényegüket tekintve hasonlók. Nem találta továbbá meggyőzőnek az alperesi érveket, amelyek bármelyikének elfogadása gyakorlatilag (vagy kifejezetten) a Buckley-határozat felülbírálását jelentette volna, hanem a stare decisis elv alapján a Buckley-esethez hasonlóan döntötte el a Randall kontra Sorrell ügyet.
A kampányfinanszírozás hozzájárulási korlátozásainak megítélésénél a bíróság szintén a Buckley-döntésben foglaltakból indult ki: a hozzájárulási korlátok elvi szinten nem alkotmányellenesek, és mértéküket elsősorban a törvényhozás feladata megállapítani; azonban a túlságosan alacsony korlátok sérthe-
- 130/131 -
tik is a választási eljárást azáltal, hogy a választáskor tisztségben lévőket "kihívó" jelölteket akadályozzák abban, hogy eredményes kampányt folytassanak le, ami csökkenti a demokratikus felelősségre vonhatóságot. A bíróságok feladata annak felülvizsgálata, hogy egy konkrét esetben a törvény a védeni kívánt érdekhez "szűkre szabta-e" az összeghatárokat, azaz arányosnak mondhatók-e a korlátozások. A Legfelső Bíróság a Randall kontra Sorrell esetben öt tényező alapján arra a következtetésre jutott, hogy a 64. törvény hozzájárulási korlátai túlságosan megszorítók. 1. A számok alapján valószínűsíthető, hogy a törvény hozzájárulási korlátai jelentősen csökkentik a jelenlegi tisztségviselők "kihívóinak" kampányaira fordítható pénzösszegeket. 2. A 64. törvénynek az a rendelkezése, hogy egy politikai párt és annak minden részszervezete együttesen ugyanazoknak az alacsony hozzájárulási korlátoknak van alávetve, mint az egyéni támogatók, a politikai egyesülési szabadság sérelmének veszélyével jár. 3. Bár a törvény az ingyenes önkéntes munkát nem minősíti hozzájárulásnak, az önkénteseknek a kampány tevékenység során keletkezett költségeit bevonja a hozzájárulások körébe. A nagyon alacsony hozzájárulási korlátok és az önkéntesek kiadásainak ilyen kedvezőtlen szabályozási kombinációja akár el is lehetetlenítheti az Önkéntesek bevonását a kampányba, ezáltal megnehezíti az egyének számára a politikai részvétel e formáját. 4. A 64. törvény hozzájárulási korlátai nincsenek ellátva az inflációhoz igazító mechanizmussal, eleve alacsonynak mondható összegük reálértéke évről évre csökken, és idővel elkerülhetetlenül túlságosan alacsony lesz. ô. A tagállam nem tudott különösebb igazolást adni arra nézve, hogy miért indokoltak mégis a 64. törvény alacsony és megszorító hozzájárulási korlátai.
Kommentár. A Randall kontra Sorrell döntésnek, amelyben a vitatott probléma az 1. alkotmánykiegészítés által védett szólásszabadságnak a kampányfinanszírozással való összefüggése, fő érdekessége a Buckley-ügyhöz fűződő viszonya. Az esetet a Legfelső Bíróság lényegében formális módon, a state decisis elv alapján, a Buckley-határozatot figyelembe véve döntötte el; elsősorban a két eset kiinduló tényállásának hasonlóságára alapozva nem bocsátkozott mélyebben a kérelmezők érveinek tattalmi vizsgálatába és értékelésébe. Ezek alapján azonban elhamarkodott lenne arra következtetnünk, hogy a bíróság egyszerűen követte a kampányfinanszírozási esetekben folytatott gyakorlatát és megerősítette a Buckley-határozat irányadó precedens jellegét. A kilenc bírából ugyanis öt (a három különvéleményt jegyző, valamint a párhuzamos indokolások szerzői közül ketten) a Buekley-döntést vagy nem tartották a Randall kontra Sorrell döntés szempontjából a többségi indokolás értelmében precedensként alkalmazhatónak, vagy pedig egyenesen felül kívánták volna bírálni - részben egymással ellentétes irányban,
A különvéleményeket jegyző bírák egybehangzóan szembehelyezkedtek a többségi indokolással, és azt állították, hogy a Buckley-, valamint a jelenlegi eset megvitatása során felhozott érvek alapján nem tartható a kampányfinanszírozás kiadási oldala elvi korlátozhatatlanságának tétele. Két bíró odáig is elment, hogy bár a Buckley-döntés kimondta: a kiadási korlátozások sokkal nagyobb megszorítást jelentenek a szólásszabadságra nézve, mint a hozzájárulási korlátozások, mégsem zárta ki a lehetőségét annak, hogy valamilyen mértékű kiadási korlát összhangban legyen az 1. alkotmánykiegészítéssel, hanem attól tette függővé, hogy azok a kormányzati érdekek, amelyek előmozdításáért a korlátozást előírták, kiállják-e az alkalmazandó szigorú vizsgálat (strict scrutiny) próbáját. Véleményük szerint már amikor a bíróság magában a Buckley-esetben alkalmazta ezt a mércét, akkor sem tette komoly megfontolás tárgyává azt a célkitűzést (bár, amint a többségi indoklásban elismeri, nem kerülte el figyelmét), amelyet most a vermonti 64. törvény előmozdítani kíván. Ez a célkitűzés ("idővédelem") pedig úgy foglalható össze, hogy enyhíteni kívánja a jelöltekre és a tisztségviselőkre nehezedő nyomást, amelyet az okoz, hogy a mind drágább kampányolás érdekében sok időt kell a költségek finanszírozásához szükséges pénzmennyiség előteremtésére fordítaniuk (különösen akkor, ha az nagy számú, ám kis összegű adományból áll össze). A harmadik különvéleményt adó bíró a fenti "idővédelmi" érdekkel kapcsolatos érvelés megerősítése mellett arra is felhívta a figyelmet, hogy bár a hozzájárulási korlátoknak a Buckley-döntésben leírt alkotmányossági szempontú minősítése tekintetében a későbbi bírósági gyakorlat valóban elismerte a stare decisis jelentőségét, ez nem mondható el a döntésnek a kiadási korlátokat teljes mértékben elutasító részéről. Az előbbieken túl egy gyakorlati tapasztalatra hivatkoztak: az előző három tagállami választás alkalmával a két nagy párt jelöltjei többségének kevesebb kampánykiadása volt, mint amennyi az alacsony korlátok alapján még megengedhető lett volna.
- 131/132 -
A kampánykiadások korlátozásának alkotmányosságával összefüggő, a Randall kontra Sorrell döntésben vitatott másik - talán az előbbinél is alapvetőbb - kérdés az, hogy milyen mértékben alkalmazható az 1. alkotmánykiegészítés szólásszabadság klauzulájának védelme a kampányfinanszírozás területén. A párhuzamos indokolást csatoló bírák közül ketten azon a véleményen voltak, hogy a kampányfinanszírozás mind kiadási, mind hozzájárulási oldala azonos elbírálás alá esik a szólásszabadsággal való kapcsolata szempontjából, és a Buckley-döntéshez képest még inkább fel kell számolni a korlátokat. Egy másik különvéleményt író bíró álláspontja szerint a "szólás és pénz", azaz a politikai kifejezés szabadsága és a választási kampányra költött pénzmennyiség között nincsen szoros és közvetlen összefüggés, a kampánypénzek korlátok közé szorítása nem eredményezi automatikusan és szükségszerűen a szólásszabadság sérelmét. Az említett bíró a kiadási korlátokat sokkal inkább a szólásszabadság idő, hely és mód szerinti korlátozásához látta hasonlónak, mint a szólás tartalma alapján való korlátozáshoz, és mint ilyet, megengedhetőnek tartotta, amennyiben az általa szolgált célok legitimek és kellőképpen lényegesek.
A hozzájárulási oldal korlátozhatóságának kérdéséről is elmondható, hogy élénk vitát váltott ki a testületen belül. A határozatnak már a többségi indokolásában is elismerték, hogy a bíróságnak nem áll rendelkezésére olyan biztos módszer, amelynek segítségével kétséget kizáróan megítélhetné a hozzájárulási korlátozások magas vagy alacsony voltát. A gyakorlatban a törvényhozók saját tapasztalataik alapján jobban meg tudják ítélni a hozzájárulási korlátozásokat. Azokat a mércéket és érveket, amelyeket a bíróság végül mégis alkalmazott a 64. törvény hozzájárulási korlátozásai alkotmányellenességének megállapításakor, több oldalról is kemény kritikák érték. Még azoknak a párhuzamos indokolásoknak a szerzői közül is, akik egyetértettek a törvény hozzájárulási korlátainak alkotmányellenességével, ketten arra a következtetésre jutottak, hogy habár a támadott törvény nem alkotmányos, a többségi vélemény nem volt képes megbízható mércét szolgáltatni arra, valójában hol is húzódik az alkotmányosság határa a kampányhozzájárulások korlátozásánál, a bíróság tehát tulajdonképpen csupán az alkotmányellenesség látszata alapján döntött. Az öt tényezőt, amellyel a bíróság az ítélet utóbbi részét végül indokolta, az előbb idézett párhuzamos indoklás azok relativitása, egymással való gyenge összefüggése és helyenkénti irrelevanciája miatt nem ítélte alkalmasnak a hozzájárulások alkotmányosságának elbírálására, A különvélemények az előbbi érveket további tényfeltárásokkal is kiegészítették: bár Vermont állam hozzájárulási korlátozásai majdnem a legszigorúbbak az Egyesült Államokban, nagyságrendben nagyon közel állnak több más állam korlátozási összegeihez, a legnagyobb támogatás és a lakosság hányadosát tekintve pedig át is lépik a más esetekben már alkotmányosnak talált mércét; így összességében nem látták okát, hogy Vermont állam törvényhozását, amely a kampányolás helyi realitásainak ismeretében alkotta meg a szabályozást, alkotmányos szempontból felülbírálják.
A Randall kontra Sorrell döntés jól mutatja a kampányfinanszírozási tárgyú bírósági gyakorlatban jelenlévő vitás pontokat és következetlenségeket. A Buckley-döntéssel a korábbi, mindkét oldalt korlátozásoknak alávető gyakorlat tört meg, a kampány-kiadások és -támogatások eltérő elbírálás alá kerültek; a kampánykiadások szabályozása inkább a liberalizáció felé tolódott el, meg nem válaszolt kérdéseket hagyva maga mögött; a hozzájárulási korlátozások alkotmányosságának megítélésénél pedig mostanáig nem alakult ki megfelelően objektív és célravezető mérce. ■
Visszaugrás
