Annak ellenére, hogy a mediáció vagy közvetítés kérdésköre sokunk számára egy új, alternatív vitarendezési módszerként jelenik meg, a mediáció és az ezzel rokonságot mutató választottbíráskodás egyáltalán nem a XX-XXI. század terméke. Már az ókori társadalmakban is megtaláljuk az említett alternatív vitarendezési eljárások előképeit, amelyek szintén az emberek egymás közötti békés együttélését szolgálták. Indiában az ún. Panchayat rendszert alkalmazták. Ebben egy öt főből álló testület folytatott mediációt, arbitrációt, a közösségben felmerült panaszokkal kapcsolatban, a közvetítést általában egy magasabb státuszú és az adott település lakosai körében elismert személy vezette. A Pancha az a feddhetetlen, erélyes és jellemes személy, akit a helyiek elfogulatlannak tartanak, akit faluvezetőnek, ún. Sarpanchnak neveznek, és akit a helyiek több kasztjából néhány azonos karakterű vagy káderrel rendelkező személy támogatott. Az egyének és családok közötti vitát a Panchayat tárgyalta, az általa hozott döntést a vitatkozók ellentmondás nélkül elfogadták. A panchayat által történő ilyen jogorvoslat fő célja a vitatkozók és a társadalom egészének jóléte volt. Hasonlóképpen két falu közötti vita esetén a vitát mindkét falu számára elfogadható személyekből álló közvetítő testület rendezte, és a közvetítés során született döntést mindkét település népe elfogadta.[1] A buddhista területeken a kolostorlakók közvetítettek a vitában álló felek között.[2]
Kínában is találkozhatunk ezzel a módszerrel, amely több mint 2500 évvel ez előttre nyúlik vissza. A létrejövő konfucionizmus és taoizmus egyaránt a harmóniára és az egyszerűségre törekszik, ezzel párhuzamosan a felmerülő vitákat, konfliktusokat is egyezséggel próbálták rendezni.[3] Az eljárás napjainkban is megtalálható Kínában, hiszen az egészségügyi rendszeren belüli konfliktusmegoldások esetében az alternatív vitarendezés említett formája szinte teljes mértékben helyettesíti az igazságügyi apparátust. A mediátorok évente több mint 7 millió konfliktusban igyekeznek békés úton megoldást találni a felek sérelmeire. Rendkívül nagy hatásfokkal tevékenykednek, mert statisztikák szerint ezeknek az eljárásoknak 90%-a sikerrel végződik. Az ügyek bírói útra kerülését a felek kudarcként élik meg.[4] Hozzá kell tennünk, hogy a keleti kultúrákban eltérő kontextusban jelenik meg a probléma és annak orvoslása is. Kínában a harmónia fenntartása sok vallási és filozófiai irányzatban megtalálható. Ez az elképzelés, harmóniára való törekvés hatja át az építészetet, a tárgyak térbeni elhelyezését, az öltözködést, az orvoslást, a harcművészeteket, és természetesen az emberi gondolkodást, az egyének viselkedését is. A kínai társadalmi rendet az udvarias viselkedés erkölcsi és szokásjogon alapuló szabályai, az ún. "li" és a rugalmasság, engedékenység, azaz a "jang" normái hatották át. Ez megkönnyítette a krízishelyzetek megelőzését, illetve megoldását. A konfliktusokhoz, krízisekhez való hozzáállás keleti mintáját nagyon jól szemlélteti, hogy a kínaiak hagyományosan ugyanazokat az írásjeleket használják a krízis és a lehetőség megjelölésére egyaránt.[5]
Japánban az ügyvédek alacsony létszáma valószínűleg az országban jól működő mediációra is visszavezethető. A régmúltban a falu vezetőjének feladatai közé tartozott az érdekellentétben álló felek kibékítése. Japánban a mediációs eljárások számos esetben még ma is zökkenőmentesebbek, mint a peres úton történő vitarendezési formák. Az országban napjainkban is szerves része a vállalati kultúrának a közvetítés, ahol a mediátorok ún. chukai sha teszik együttműködőbbé és virágzóbbá az üzleti kapcsolatokat.[6]
A közvetítés gyökerei azonban nem csak az ókori kelet államaiban lelhetők fel, hiszen a történelmi források szerint a főníciai kereskedők is használták, majd Görögországban fejlődött tovább, ahol proxenetasnak nevezték a közvetítőt. Legtöbb írásos anyag az ókori Athénból maradt ránk, ahol a vitarendezésnek állami eljárásos és privát formáit ismerjük. A privát formában történő vitarendezés népszerűségnek örvendett, mivel az athéni Bírósági fórumoknak folyamatosan nagy ügyszámmal kellett dolgozniuk, így rendkívül telítettek voltak. Ennek következtében az emberek igyekeztek az ügyeiket peres úton kívül elintézni, elsősorban gyorsasági szempontokat figyelembe véve. A szónok Démoszthenész egy beszédében hivatkozott az alternatív vitarendezést szabályozó jogra, amely szerint ha a felek között magánjogi szerződésekkel kapcsolatos vita van, és választottbírót kívánnak választani, jogszerűen választhatnak akit csak akarnak. Amennyiben közös megegyezéssel sikerült a választottbírát kiválasztaniuk, úgy annak döntéseihez tartják magukat. Nem fordulnak másik bírához, vitás ügyeiket nem terjeszthetik másik bíróság elé, mivel a választottbírák ítéletei véglegesek.[7] Ezzel szemben vannak olyan feljegyzések, ame-
- 27/28 -
lyek szerint az ügyek nem feltétlenül álltak meg a választottbírósági szinten, mert bizonyos esetekben a felek felterjeszthették vitáikat és az addigi eljárási anyagokat a rendes bírói fórumokhoz, ahol a végső döntést kimondták. A rendelkezésünkre álló források alapján az oikosz, a tágabb értelemben vett család életével kapcsolatos minden kérdést választottbíráskodás alá vehetett. Általában a választottbírák célja az volt, hogy a szemben álló felek között megegyezés szülessen, mint a modern arbitrációban. Ha ezt a célt nem sikerült elérni, akkor ítéletükkel döntötték el a vitát. A választottbírósági ítéletet eskü alatt kellett meghozni, ami úgy tűnik, elkerülhetetlen volt.[8]
Arisztotelész a döntőbíróság intézményét az istenekénél emberségesebb megoldásnak tartotta: "a döntőbíró a méltányosságot tartja szem előtt, és ezért találták fel az arbitrátus eljárást, hogy a méltányosság érvényesülhessen...". Seneca szintén a döntőbíró komplexebb látásmódját helyezi előtérbe a törvényi alkalmazással szemben, mert abban benne foglaltatik az emberiesség és könyörületesség.[9] A római jogban is fellelhető volt tehát az alternatív vitarendezési eljárás előfutára. Justiniánus Digestája is tesz róla említést. Rómában a mediátort több néven illették: internincius, intercessor, philantropus, interpolator, conciliator, medium, interlocutor, interpres, mediator.[10]
A vallásközösségek is már évszázadokkal ezelőtt elkezdték használni a mediáció módszerét. A zsidó-keresztény kultúra első írásos emléke a közvetítésről már a Bibliában megtalálható, a Teremtések könyvében. Amikor az Úr Sodoma városának elpusztítását tervezi, Ábrahám könyörögni és alkudozni kezd. Az alku lényege, hogy nem kollektíve az egész város rossz, hanem lehet benne jó ember is talán. Ez a tanítás a dühből, haragból, azaz a túlzott érzelmi telítettségből fakadó általánosítás, a sztereotipizálás és az előítéletesség és a párbeszéd során megfigyelhető az emóciók eliminálódásával párhuzamos, lépésről lépésre való racionalizálás megjelenése.[11] Az Újtestamentumban szintén találunk utalásokat a konfliktusok peres útra való terelésének mellőzésére és helyette közvetítő által történő megoldására Pál apostol Korintusiakhoz írt levelében, mely szerint "Megszégyenítésül mondom nektek! Ennyire nincs közöttetek egyetlen bölcs sem, aki igazságot tudna tenni testvérei között? Sőt testvér a testvérrel pereskedik, méghozzá hitetlenek előtt. Egyáltalán már az is nagy gyarlóság bennetek, hogy pereskedtek egymással." Látható, hogy a nyugati zsidó-keresztény kultúrkörben régi időkre visszavezethető hagyományai vannak a közvetítésnek. A közvetítés helyszíne a templom volt és a papok gyakran jártak el mediátorként a bűnözők és a hatóságok között. A középkorban a keresztény papokat kérték fel arra, hogy a családok közötti vitákban, valamint a diplomáciai konfliktusokban közvetítőként járjanak el. Menno Simons holland katolikus pap, majd anabaptista vallási vezető a reformáció idején hangsúlyozta a közvetítés fontosságát a vitamegoldások terén.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
