A közlekedéssel kapcsolatos szabályszegő magatartások szankciója különböző jogágakhoz tartozhat. E területen a legújabb szankcionálási irány a közigazgatási bírság bevezetése, amely a korábbi, szubjektív alapú (szabálysértési, büntetőjogi) szankciók mellett, azok között helyezkedik el. Bármelyik irányt is választja a jogalkotó, célja a közlekedéssel szükségképpen együtt járó veszély minimalizálása, a balesetek megelőzése. Jelen tanulmányban azt tekintjük át, hogy a közlekedési közigazgatási bírsággal kapcsolatban született két alkotmánybírósági határozat milyen alkotmányossági keretet határozott meg a szankció kapcsán, s a döntések hogyan hatottak a jogalkotásra.
Tárgyszavak: közlekedés, közigazgatási bírság, Alkotmánybíróság, jogértelmezés, jogalkotás
A közlekedéssel kapcsolatos magatartások - legalábbis történelmi léptékkel mérve - nem túl régóta tartanak számot a jogalkotó érdeklődésére. A technika fejlődése, a motorizáció elterjedése, annak társadalom általi növekvő igénybevétele, a legutóbbi évtizedekben pedig a közúti közlekedésre szolgáló járművek tömeges megjelenése és elérhetősége nem csupán az úthálózat terhelésének növekedését hozta magával, hanem a közlekedési szabályok betartására irányuló hajlandóság drámai csökkenését is. Az ilyen szabályszegések potenciális veszély-előidéző jellege senki számára nem lehet vitás. Az elmúlt közel másfél évtized szabályozási irányai próbálták "ösztönözni"[1] a szabálykövető magatartást, jellemzően valamiféle szankcióval.[2] Az, hogy e szankció milyen jellegű, napjainkban is három dologtól függ: a jogalkotó akaratától, az elkövetett szabályszegő magatartástól, s végül a magatartás következtében esetlegesen kialakuló következménytől. A romló közlekedési statisztikák hatására a jogalkotó új szabályozási megoldást választott, s a korábban - a közlekedés kapcsán - ismert felelősségi formáktól eltérő jogkövetkezmények alkalmazását írta elő.[3] Megjegyzendő, hogy hazánkban a közigazgatási (anyagi jogi) bírság - tehát az igazgatási eljárás "eredményeként" megjelenő közigazgatási szankció - nem legújabb korunk vívmánya, már 1937 óta a magyar jogrend része,[4] azonban a közlekedési jogsértések tekintetében a gépjárművet nem foglalkozásszerűen vezető személyekkel szemben a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény (a továbbiakban: Kkt.) 2008. január 1-jén hatályba lépett, de a 2008. május 1-jétől elkövetett jogsértéseket szankcionáló módosításával vált jogrendszerünk részévé.[5] Az említett jogalkotási törekvések alapjaiban változtatták meg a közlekedéssel kapcsolatos szabálysértési-büntetőjogi keretekben értékelt felelősségi határokat. Az új irány mellőz minden szubjektív szempontot,[6] s kizárólag a szabályszegés tényére fókuszálva rendel szankciót alkalmazni.[7] Ez - egyebek mellett - talán azért is érintett sokakat "érzékenyen", mert a múlt ködébe veszett a korábbi "menekülési útvonal", a hozzátartozói viszonyra történő hivatkozás - s ezáltal a felelősség alóli mentesülés - lehetősége (is). Emellett természetesen több más - a korábbi felelősségi for-
- 326/327 -
mákhoz képest hangsúlyosan jelentkező - különbözőség is felmerül: így például az ártatlanság vélelmének hiánya[8] vagy a kimentési okok kérdése.[9]
Nagy Marianna több tényezőre is felhívja a figyelmet, hogy miért váltott ki oly nagy ellenérzést eleinte a közlekedési szabályszegések kapcsán bevezetett új szankciótípus.[10] Ez - a korábbiakhoz képest a közlekedés terén idegen felelősségi alakzat - nem csupán az újdonság "varázsa" miatt volt a jogalkalmazás számára (is) nehezen befogadható, hanem egyebek mellett azért is, mert számos jogági, s ekként felelősségi kollíziót eredményezhet. Miként a későbbiekben érzékelhető lesz, éveken át jelentett problémát a közigazgatási bírság - szabálysértési szankció vélt vagy valós párhuzama; nem különben - talán még markánsabb problémaként - a közigazgatási bírság - büntetőjogi jogkövetkezmény viszonya. Az előbbi kapcsolatot korábban szabályozta a jogalkotó, s a jogalkalmazói tapasztalatok alapján a szabályozási alapok egyértelműnek tűnnek. Az utóbbi párhuzam viszont a mai napig tisztázandó, még akkor is, ha a közigazgatási szabályszegések szankcióiról szóló 2017. évi CXXV. törvény (a továbbiakban: Szankciótv.) irányt mutat, ugyanis sok esetben éppen a szabályozás az, ami megkérdőjelezhetővé teszi a szankciópárhuzamosság kizártságát. Jelen tanulmánynak nem célja a közigazgatási bírság dogmatikai kérdéseinek áttekintése, azok kapcsán sok kiváló munka született, hanem arra kíván rámutatni, hogy a közlekedésre vonatkozó "új" jogintézménnyel kapcsolatos jogszabályi változásokra miként hatottak az Alkotmánybíróság - kifejezetten e tárgyhoz kötődő - megállapításai.
A közlekedés és a közigazgatási bírság jogalkotó által kovácsolt frigyét nem mindenki fogadta kitörő örömmel. Ennek eredményként tizenöt - részben azonos, részben különböző szempontokat tartalmazó - indítvány[11] érkezett az Alkotmánybírósághoz, s ezek elbírálása kapcsán született meg a 60/2009. (V. 28.) AB határozat. Az Alkotmánybíróság önmagában a jogintézmény közlekedési szabályszegésekkel kapcsolatos bevezetését nem találta alkotmányellenesnek,[12] indokolásában egyebek mellett rögzítette, hogy "az utóbbi években előre soha nem látott mértékben növekedett meg a közúti közlekedésben részt vevők száma, mellyel a gépjárművek napi rendszerességgel történő használata állandósult. Ezzel arányosan növekedett meg és vált sajnálatos módon tömeges jelenséggé a közúti közlekedési szabályszegések száma is, melyek szükség szerint súlyos személyi és vagyoni károk bekövetkezéséhez vezethetnek. Ezen új társadalmi tömegjelenség káros hatásainak kiküszöbölésére, illetve megelőzésére az eddig bevett és megfelelően alkalmazott jogi megoldások elégtelennek és kevéssé hatékonynak bizonyultak. A jogalkotó feladata és kötelezettsége a társadalmi viszonyok adekvát leképezése, az új negatív jelenségekkel szembeni jogállami fellépés. Ezen kötelezettségének nemcsak a hagyományos jogintézmények módosításával, hanem új jogintézmények bevezetésével is eleget tehet. A közúti közlekedési szabályszegések Kkt. általi szankcionálásával a jogalkotó egy új jogintézményt, eljárási módot és szankciófajtát választott."[13] Sajnos nem vitathatóak az indokolásban kifejtett érvek alapjául szolgáló tények, amelyek a Kkt.-t módosító törvény indokolásával azonos következtetésekre jutnak.
Az Alkotmánybíróság a munkaügyi ellenőrzéssel kapcsolatos 29/1998. (VI. 17.) AB határozatban kimondta, hogy "az úgynevezett közigazgatási bírságok mint önálló anyagi jogi bírságok az utóbbi évtizedekben a hazai jogrendszerben széles körűen elterjedtek, s ma már igen sok jogcímen kiszabhatók... Közös jellemzőjük, hogy törvényi szintű szabályozáson vagy felhatalmazáson alapulnak, általában objektív jellegűek (vétkességre tekintet nélkül kiszabhatók), valamint a befolyt bírságösszegek közvetve vagy közvetlenül reparációs célokat szolgálnak (pl. védett értékek sérelmének orvoslását, kutatások támogatását)." Nos, a közlekedéssel kapcsolatos, Kkt.-n alapuló közigazgatási bírság vonatkozásában az előbbi generális indokok közül az első lehet irányadó. A második érv viszont nem mindig állja meg a helyét a vizsgált szankcióval kapcsolatban, hiszen a - kizárólag közigazgatási bírság kiszabásának alapjául szolgáló - közlekedési szabályszegések esetében kérdés, hogy mit reparálnánk? Természetesen lehet, hogy közvetett módon a közlekedéssel összefüggő, akár a tág értelemben felfogott, közvetett reparációra is fordítja az állam a bírságot, azonban ennek pontos felhasználásáról a hatáskörrel rendelkező állami szervek tudnának felvilágosítást adni. Úgy tűnik, a közlekedési közigazgatási bírságok elsősorban - bár talán nem kizárólagosan - represszív és preventív funkcióval rendelkeznek.[14] Ezt a fajta "új" közigazgatási bírságot is
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
