A rovat a szexuális zaklatással kapcsolatos alapjogi problémákkal foglalkozik, a szerzők a következő kérdésekkel foglalkoznak: az önrendelkezési szabadság szerepe a szexuális zaklatás megítélésénél általában vagy a jelenlegi magyarországi alapjogi környezetben, a Szociális Karta értelmezése, az Isztambuli Egyezmény ratifikálásának kérdése, empirikus kutatások témával kapcsolatos eredményei.
Sokak szerint - beleértve e rövid cikk szerzőjét is - meglepő volt az a nagy rácsodálkozás, amely a közvélemény, de különösen az érintett intézmények, munkáltatók részéről kísérte az elmúlt hónapokban nyilvánosságra került szexuális zaklatási eseteket. Az, hogy a jelenség létezik - és nemcsak a művészvilágban, illetve az átlagos, "polgári" munkahelyektől eltérő szokások és munkarend alapján működő munkaszervezetekben,[1] hanem a legátlagosabb munkahelyen, sőt oktatási intézményekben is - köztudott volt a múltban is. A felnőtt emberek túlnyomó része volt már áldozat vagy zaklató.
A reakció mégsem meglepő annak fényében, hogy míg a zaklatás létezése állítólag köztudomású volt, addig a társadalom, beleértve a jogot és a jogásztársadalmat, nem volt hajlandó érdemben foglalkozni a jelenséggel. Holott a zaklatás jelen volt, amióta csak a nők megjelentek a férfivilág színterein: a gyárakban, üzletekben, majd később az egyetemi padsorokban - azt az elvárást támasztva a nők felé, hogy védjék meg magukat, ahogy tudják, vagy fogadják el azt a helyzetet, amelybe a munkába állással "saját magukat hozták".[2] Fontos kiemelni, hogy ennek a helyzetnek komoly hatása volt a nők társadalmi státuszára is: elsősorban a munkába állni kényszerülő, alacsonyabb társadalmi osztályba tartozó nőket sújtotta és klasszifikálta másodrendű személyekként.
Úttörő szerepet kell tulajdonítanunk Európában az 1996-ban elfogadott és 1998-ban hatályba lépett Módosított Európai Szociális Kartának (a továbbiakban: Karta[3]), amelynek új, 26. cikkelye az első olyan nemzetközi emberi jogi dokumentumba foglalt rendelkezés, amely kifejezett jogi kötelezettségként határozza meg a szexuális zaklatással szembeni védelmet.[4]
Az alábbi rövid áttekintés ennek a nemzetközi szabálynak a tartalmáról, hatóköréről ad információt, rámutatva egyrészről a szabály mögötti ellentmondásos és óvatos attitűdre, másrészről kiemelve a norma értelmezésének progresszív, már-már contra legem jellegét: az állami jogalkotási kötelesség előírását a szexuális zaklatással szembeni védelem érdekében. Továbbá, az írás kiemeli a "méltóságon esett sérelem, de nem mindig diszkrimináció" felfogás hatását a szabály megalkotására és értelmezésére.
A rendelkezés két bekezdésben fogalmazza meg a szerződő államokat terhelő kötelezettségeket. Az (1) bekezdés a szexuális zaklatás, a (2) bekezdés az egyéb, azaz nem szexuális jellegű, különböző sérülékeny csoportok vagy egyének ellen irányuló zaklatással szembeni védelmet írja elő. A védelem fő eszközeként mindkét esetben a tájékoztatást, a tudatosság növelését, valamint "a védelmet szolgáló minden megfelelő lépés" megtételét jelöli meg. Ez a rövid írás a továbbiakban csak az (1) bekezdésben foglalt, a szexuális zaklatásban megvalósuló jogsérelem szabályát elemzi.
A Karta 26. cikkelye a kilencvenes évekre beérő történelmi változás terméke. Korábban a szexuális zaklatást a jog pusztán személyes rossz modornak, vagy éppen a "férfitermészet" és a férfiak-nők együttes jelenléte "normális" következményének tekintette,[5] amiért a munkáltató csak akkor tartozik felelősséggel, ha a munkáltató képviselője (a munkáltatói jogkör gyakorlója) e minőségében eljárva követi el a zaklatást. Az e körön kívüli esetek a korábbi felfogás szerint a munkáltató felelősségén kívül estek, az ezekből fakadó sérelem legfeljebb a zaklatóval szembeni magánjogi perrel volt orvosolható.[6] A Karta 1996-os szövege világossá teszi: a munkavégzéshez kapcsolódó "munkahelyi jog"-ként nyer elismerést a méltósághoz való jog, amelynek védelméért, pontosabban a sérelem megelőzéséért - a testi vagy lelki egészség megőrzéséhez hasonlóan - a munkáltató felelős.
A gondolkodásnak ez a változása Magyarországon sajnálatos késést mutatott. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság Tanácsadó Testületének 2008-ban kiadott állásfoglalása még a korábbi, meghaladott álláspontot tükrözi: "[a]mennyiben a panaszos munkáltatónak nem minősülő természetes személy (például a zaklató
- 34/35 -
munkatárs) felelősségre vonását kívánja elérni, akkor azt az igényét kizárólag személyiségi jogi perben, bíróságon tudja érvényesíteni."[7]
Ugyanakkor az egyezmény megfogalmazóinak gondolkodásában (és az akkori közgondolkodásban) meglevő ambivalencia eredményeképpen a Karta szövege nem ad világos választ két alapvető kérdésre: Mikor tekintjük a zaklatást emberi jogi sérelemnek? Milyen konkrét kötelezettségek hárulnak a 26. cikkely ratifikálásából a részes államokra?
A 26. cikkely címe ("Méltósághoz való jog a munkahelyen") és szövege egyaránt a méltóságot állítja a középpontba. Ez alapján a Karta a szexuális zaklatással foglalkozó irodalomban fellelhető két irány közül az inkább európainak tekinthető, "méltóságsérelem" ('dignity harm') koncepciót látszik elfogadni.[8] Ettől eltérő az amerikai jogban kialakult felfogás, amely a zaklatást egyértelműen diszkriminációnak, hátrányos megkülönböztetésnek tekinti, és ilyenként tiltja. Ezzel a felfogással elsősorban és legerőteljesebben Catherine MacKinnon írásaiban találkozhatunk, aki korát megelőzve, 1979-es monográfiájában érvelt a szexuális zaklatás diszkriminációnak minősítése mellett.[9]
A jogalkotói gondolkodás ambivalenciáját tükrözi a 26. cikkely értelmezése is, amely azonban az elmúlt húsz évben jelentős fejlődésen ment keresztül, párhuzamosan a nemekről, a nemek viszonyáról való gondolkodás változásával is. Az európai gondolkodásban a szexuális zaklatás diszkriminációnak tekintését akadályozta, hogy az számos esetben kifejezetten munkahelyi előnyök felkínálásában nyilvánul meg - egy remélt, illetve kikényszerített kapcsolat fejében. Ugyanakkor világos volt, hogy az ilyen magatartás az emberi méltóság sérelmének minősülhet, ha a sérelem súlya elér egy bizonyos fokot.[10]
Ezt a felfogást tükrözte az Európai Bizottság 92/131/1991/EEC számú ajánlása a nők és férfiak méltóságának munkahelyi védelméről. Ennek Preambuluma szerint "a nem kívánt szexuális természetű magatartás [...] meghatározott körülmények között ellentétes lehet az egyenlő bánásmód elvével."[11] Azaz, a zaklatás nem feltétlenül valósít meg diszkriminációt is egyben.
Hasonló álláspont fejeződik ki a Karta végrehajtásának jogi értékelését végző testület, a Szociális Jogok Európai Bizottsága (a továbbiakban: Bizottság) esetjogában. Eszerint a zaklatást a nemzeti jogban a diszkriminációval azonos módon kell tiltani és szankcionálni, "függetlenül attól a ténytől, hogy nem minden zaklatás egyben diszkrimináció, kivéve, ha ezt jogszabály kimondja".[12]
Óvatos előrelépést jelentett a zaklatás diszkriminációként kezelésében a 2005-ben kiadott értelmező állásfoglalás ('statement of interpretation'). Eszerint a szexuális zaklatás "egy vagy több személlyel szembeni kedvező vagy megtorló, kitartó ('insistent') magatartás, amely alááshatja az érintett személyek méltóságát, vagy árthat a karrierjüknek". Az ilyen magatartás az állásfoglalás szerint "az egyenlő bánásmód megsértése, bár nem szükségképpen minősül nemi diszkriminációnak".[13]
Egy másik kérdéses fogalmi elem - összefüggésben a bizonyítási teher kérdésével is - az áldozat magatartása, reagálása a zaklató magatartásra. Egy sor ország joga a "szándékával nem egyező" ('unwanted') kifejezést használja, amelynek értelmében a zaklatás tényállása akkor valósul meg, ha a zaklató az áldozat kifejezett tiltakozása, elutasítása ellenére folytatja a zaklató magatartást. Tekintve, hogy a szexuális zaklatás mindig hierarchia kérdése, egy olyan társadalomban, amelyben a nemek viszonyát a férfidominancia jellemzi, ott a munkahelyen nemcsak az alá-fölérendeltségi, de még azonos szintű munkatársak közötti viszonyban is jelentősen megnehezíti az áldozat jogérvényesítését az ilyen kifejezett magatartás (tiltakozás, elutasítás) elvárása. Egyes országok törvényhozása, sajnálatosan, az ellentétes akarat bizonyításával sem elégszik meg, hanem súlyos, mélységesen sértő vagy akár fizikai inzultust is magában foglaló magatartást kíván meg a zaklatás tiltott szintjének megállapításához.
A 26. cikkely látszólag három, valójában két alanyi kört érint: a munkáltatót és az ellenőrzése, irányítása alatt munkát végzők csoportját, azaz a (potenciális) áldozatok és elkövetők csoportját. Mind a védett személyi kör, mind pedig az elkövetői kör minden olyan személyre kiterjed, aki a munkáltató ellenőrzése alatt álló munkaterületen tartózkodik, a munkáltató részére történő munkavégzés, szolgáltatás tel-
- 35/36 -
jesítése céljából. Valamennyiükkel szemben, illetve valamennyiük védelmében köteles a munkáltató a zaklatást megakadályozni.
Abból kiindulva, hogy a Karta értelmezésében a szexuális zaklatás egyrészről az emberi méltóság sérelme, amit meg kell előzni, másrészről pedig az egyenlő bánásmód sérelme, amitől védeni kell az érintetteket, az állami kötelezettségvállalás e két feladatra irányul: a megelőzésre és a jogi védelem biztosítására.
Az emberi méltóság sérelmének megelőzése elsősorban az érintettek intenzív tájékoztatásának kötelezettségét jelenti: a zaklató magatartások mibenlétéről, jogellenes voltáról, az igénybe vehető eljárásokról, a rendelkezésre álló szankciókról és elérhető jóvátételről is.
Szexuális zaklatás esetén a környezet gyakran sokkal inkább stigmatizálja az áldozatot, mint az elkövetőt, ami az esetek többségében visszatartja az áldozatokat attól, hogy jogorvoslatot keressenek, ezért az információs, tudatosságot fokozó és megelőző munkahelyi kampányok jelentősége sorsdöntő lehet. Ezeknek nemcsak a potenciális elkövetőket vagy áldozatokat kell elérnie, hanem speciális, oktató programok segítségével a hatóságokat, jogérvényesítő szerveket is. Ilyen képzéseket szervezhetnek az állampolgári jogok védelmére létrehozott szervek (például az Alapvető Jogok Biztosa vagy a hazai Egyenlő Bánásmód Hatósághoz hasonló funkciójú intézmények), de számottevő megelőző hatással jár a munkáltatói etikai kódexek, eljárási szabályok, fórumok kialakítása is, valamint ezek oktatása a különböző szintű munkatársak összes körében.
A második kötelezettség, a védelem biztosítása körében az állam köteles megteremteni a munkáltató jogi felelősségre vonásának minden lehetséges eszközét: a bírói felülvizsgálat biztosításán túl a bizonyítási teher megfordításának szabályba iktatását, valamint a megfelelő szankciók és jóvátétel előírását.
A jogi úton történő jóvátétel lehetőségének nyújtása tehát egyrészt elérhető, megfelelő eljárásokat, másrészt a sérelem orvoslására alkalmas reparációt és kompenzációt jelent. Az országértékeléseken alapuló elemzések helyes gyakorlatnak tartják az alternatív vitarendezési szolgáltatás (egyre gyakoribb) biztosítását, természetesen a bírói eljárást megelőzően, és nem ahelyett. Alapjogvédelmi biztosok, sőt hatóságok is alkalmasak lehetnek erre a feladatra, de például pozitív példa az olasz megoldás, mely szerint az áldozatok elsőként a polgári perrendtartási törvényben szabályozott közvetítői szolgálathoz vagy a helyi nemi egyenlőségi biztoshoz is fordulhatnak segítségért.[14]
A jogkövetkezmények tekintetében a nemzeti jogalkotással szembeni elvárás, hogy a diszkriminációs esetekkel megegyező, maradéktalan és megfelelő jóvátételt írjon elő. Ennek az áldozat minden, anyagi és nem anyagi kárának teljes (felső határ nélküli) megtérítését kell jelentenie; jogot a visszahelyezésre, ha a zaklatás a munkaviszony megszüntetéséhez vezetett bármelyik fél részéről; a munkáltatók tekintetében pedig hatékony visszatartó erőt, más szóval ösztönzést a jövőbeli esetek megelőzésére.
A kétféle sérelem elválasztása, illetve a vonatkozó kötelezettségek előírása megvilágítja "a szexuális zaklatás sérti a méltóságot, de nem feltétlenül diszkrimináció" tétel ellentmondását is. Nem kell, hogy a zaklatás elérje a diszkrimináció szintjét (azaz "munkáltatói intézkedésnek" minősüljön a megelőzéssel kapcsolatos kötelezettség tekintetében), de szankcionálni diszkriminációként kell. A kétféle kötelezettség tehát együttesen áll fenn a ratifikáló országokkal szemben: semmilyen érzékenyítő-tudatosító kampány nem helyettesítheti a jogorvoslati lehetőség biztosítását, és fordítva, a könnyen elérhető, teljes jóvátételt biztosító bírói felülvizsgálat lehetősége nem pótolhatja a megelőző jellegű felvilágosítást és tudatosítást.
Egy további ellentmondás, hogy a Kartához fűzött Függeléknek a 26. cikkelyre vonatkozó rendelkezése szerint a "Karta szövege úgy értendő, hogy ez a cikk nem kötelezi a Feleket törvényalkotásra". Ennek a szövegnek - amely az 1996-os mentalitás bizonytalanságát tükrözi - az értelmezése éveken át húzódó vitát eredményezett, ismételt különvéleményekhez vezetve.
A Bizottság többségi álláspontja szerint a Függelék szövege távolról sem a tétlenségre adott felhatalmazás: a részes államot csak akkor nem terheli jogalkotási kötelezettség, ha a már hatályos jogszabályok hatékony védelmet biztosítanak a munkahelyi szexuális zaklatással szemben. Az ezzel ellentétes vélemény szerint a cikkely szerinti "előmozdítás" és az "aktív lépések" megtétele a Függelék alapján semmiképpen nem értelmezhető jogalkotásra irányuló kötelezettségként, hiszen a Függelék szövege egy "ígé-
- 36/37 -
ret", amelyben bízva ratifikálták egyes államok ezt a cikkelyt.[15] Ez utóbbi vélekedésre rácáfoltak a jogalkotást elváró értelmezést követő, tehát annak tudatában történt ratifikációk, valamint a nemzeti jogszabályok módosításai.[16]
A Karta 26. cikkelyének szövege kifejezetten elvárja, hogy a részes államok a megelőzést célzó lépéseket a szociális partnereket bevonva, velük konzultálva tegyék meg, az intézkedések hatékonyságának növelése érdekében. (Fokozott szerepe lehet az érdekképviseletnek a belső szabályok és eljárások megalkotásában.) Néhány pozitív példától[17] eltekintve azonban ez az elvárás - és egyben lehetőség - az eddigi tapasztalatok alapján korlátozottan valósul csak meg.
****
A Karta szabályának és esetjogának áttekintése arra mutat, hogy a szexuális zaklatás nemzetközi jogi megítélése jelentős változáson ment át a kilencvenes évektől kezdve: a "szemérmes" (inkább ál-szemérmes) tétovázás helyett a méltósághoz való alapvető emberi jog sérelmeként elismerést és védelmet nyert, és védelme immár egybefonódik a diszkrimináció tilalmával, amelynek az igénybe vehető jogi eszközök tekintetében van jelentősége.
Jóllehet még nem beszélhetünk a zaklatással szembeni hatékony védelem megvalósulásáról, reményt keltő módon a Karta 1996-os, még ambivalenciát tükröző szövege inkább ösztönözte, mintsem visszafogta annak progresszív értelmezését. Ma már nem vitatott az esetjogban, hogy elvárás az államok kifejezett jogalkotó tevékenysége, és ebben az elmúlt évek komoly előrelépést mutattak a nemzeti jogok a Karta soft-nak tekintett, de hatékonyan "terelő" jogi eszközei eredményeként.[18]
A szexuális zaklatás megelőzésére és szankcionálására vonatkozó szabályozás ratifikációja számottevően nőtt,[19] és a részes államok többségének jogában a zaklatás a Bizottság által támasztott követelményekkel alapvető összhangban levő, kifejezett szabályozást nyert.[20]
Tény, hogy a megalkotott normák nem minden esetben jelentenek a való életben napi gyakorlatot. Ugyanakkor talán nem alaptalan optimizmus úgy vélni, hogy a "való életben" váratlanul felmerülő olyan fordulatok, mint a 2017-es #MeToo kampány, jelentősen hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az elkövetkező évek országjelentései és összefoglaló értékelései olyan, az eddiginél előrehaladottabb közfelfogást tükrözzenek, amelyben az emberi méltóságot a munkahelyen is elismerő, a nemek közötti hierarchiát leépítő gondolkodás ellehetetleníti a zaklatót, és fokozatosan kizárja munkahelyekről a szexuális zaklatást. ■
JEGYZETEK
[1] Például ilyen lehet a kórházi ügyeleti rend.
[2] Deborah Rhode: Justice and Gender: Sex Discrimination and the Law, Cambridge, Harvard University Press, 1991, 232-234.
[3] Az 1961-ben elfogadott Európai Szociális Karta az Európa Tanács emberi jogi dokumentuma, az Európai Emberi Jogi Egyezmény pandant-ja, amelynek betartását részben az országjelentéseken alapuló monitorozási mechanizmus, részben (és fokozódó mértékben) a kollektív panaszeljárás biztosítja, illetve ellenőrzi. Az 1996-os módosítás új dokumentumot hozott létre, a "Módosított Szociális Karta" néven. Ebben a korábbi 19 gazdasági és szociális alapjog 31-re bővült - jelentősen kiterjesztve ezzel a Karta alkalmazási hatáskörét -, másrészről a módosítások erősítették a Karta rendelkezéseinek kötelező és emberi jogi, alapjogi jellegét. A Karta ratifikálása nem igényli minden rendelkezésének elfogadását, a részes Államok meghatározott minimum fölött szabadon döntenek vállalásaikról.
[4] A korábbi, nőkkel szembeni diszkriminációt tiltó nemzetközi egyezmények nem nevesítették a szexuális zaklatást, mint ennek egyik formáját, az Európai Unió jogában csak 2002-ben jelenik meg a szexuális zaklatás mint a diszkrimináció egyik formájának tilalma.
[5] Lásd Rhode (2. vj.) 232-234.
[6] Az USA jogában találkozunk először az áttöréssel: két, 1998-ban egy napon hozott döntés - Faragher v. City of Boca Raton 524 U.S. 775 (1998), Burlington Industries, Inc. v. Ellerth 524 U.S. 742 (1998) - kimondta, hogy a munkáltató felelősségének megállapításához nem szükséges, hogy "munkáltatói minőségben" fellépve okozza a sérelmet valamely alkalmazottja, és az sem, hogy megtörténtéről a munkáltatónak "hivatalos tudomása" legyen. Továbbá kimondta azt is, hogy munkáltató felelőssége elsősorban a megelőzés iránt tett hatékony lépésekkel kerülhető el.
[7] Az Egyenlő Bánásmód Tanácsadó Testület 384/5/2008. (IV.10.) TT. sz. állásfoglalása a zaklatás és a szexuális zaklatás fogalmáról, http://www.egyenlobanasmod.hu/article/view/a-tan%C3%A1csad%C3%B3-test%C3%BClet-2008-%C3%A1prilisi-%C3%A1ll%C3%A1sfoglal%C3%A1sa-a-zaklat%C3%A1s-%C3%A9s-a-szexu%C3%A1lis-zaklat%C3%A1s-fogalm%C3%A1r%C3%B3l Érdemes összevetni az állásfoglalást az 1997-ben "amerikai szemmel" írt értékeléssel: Marley S. Weiss: Szexuális zaklatás a munkahelyen - az Egyesült Államok, az Európai Unió valamint a Magyar Köztársaság munkajoga alapján, in Ünnepi Tanulmányok Prugberger Tamás 60. születésnapja tiszteletére, szerk. Szilágyi Sándor, Miskolc, Novotni Alapítvány a Magánjog Fejlesztéséért, 1997, 411-440.
- 37/38 -
[8] Ennek német gyökereiről, illetve arról a hátrányáról, hogy ez a szemlélet sérelem meghatározott fokát, mértékét kívánja meg ahhoz, hogy a zaklatás a "méltóságot sértő" legyen ld. Susanne Baer: Dignity, Liberty, Equality: A Fundamental Rights Triangle of Constitutionalism, University of Toronto Law Journal, 2009, 459, 461.
[9] Catharine A. MacKinnon: Sexual harassment of working women: a case of sex discrimination, Yale University Press, 1979.
[10] A felfogás értékelését és kritikáját lásd: Uo.
[11] Commission Recommendation of 27 November 1991 on the protection of the dignity of women and men at work (92/131/EEC).
[12] European Committee of Social Rights, Conclusions 2014, Turkey, 26, https://www.ecoi.net/file_upload/1226_1422358113_turkey2014-en.pdf.
[13] European Committee of Social Rights, Conclusions 2005, Statement of Interpretation, Article 26§1, https://rm.coe.int/168049159f, para. 632.
[14] European Committee of Social Rights, Conclusions 2014, Italy, Article 26-1, http://unipd-centrodirittiumani.it/public/docs/Italy2014_conclusioni_2014.pdf
[15] European Committee of Social Rights, Conclusions 2007, Moldova, Art. 26-1, dissenting opinion, http://hudoc.esc.coe.int/eng?i=2007/def/MDA/26/1/EN
[16] European Committee of Social Rights, Conclusions, 2003, Italy, Art. 26-1, http://hudoc.esc.coe.int/eng?i=2003/def/ITA/26/1/EN; European Committee of Social Rights, Conclusions 2003, Slovenia, Art. 26-1, http://hudoc.esc.coe.int/eng?i=2003/def/SVN/26/1/EN; European Committee of Social Rights, Conclusions, 2014, Bulgaria, Art. 26-1, http://hudoc.esc.coe.int/eng?i=2014/def/BGR/26/1/EN; European Committee of Social Rights, Conclusions 2014, Finland, Art. 26-1, http://hudoc.esc.coe.int/eng?i=2014/def/FIN/26/1/EN.
[17] Uo.
[18] A Karta soft law jellegében rejlő potenciálról (különösen gender-alapú diszkrimináció tekintetében) lásd: Csilla Kollonay Lehoczky: The Social Charter and EU law on gender equality. A comparative overview, in: Festschrift in Honour of Professor Ann-Numhauser Henning, Jurisforlaget, Lund, 2017, 379-397.
[19] Meg kell jegyezni, hogy a hazai - a nemek közti hierarchián és dominancián alapuló, a fejlett országok közgondolkodásától lényegesen elmaradott - felfogásnak sajnálatos, de szinte egyenes következménye, hogy Magyarország nem ratifikálta a Karta 26. cikkelyét.
[20] Érdemes megemlíteni, hogy míg a 2010-es értékelések idején a Módosított Kartát ratifikáló országok közül mindössze 17 ország értékelésére kerülhetett sor (ennyien ratifikálták a 26. cikkelyt), és ezek közül mindössze 9 ország felelt meg a vállalt kötelezéseknek, 8 esetében pedig a hiányos jelentés miatt nem kerülhetett sor értékelésre, addig a 2014-es értékelések során már a Módosított Kartában részes 33 állam közül 24 ratifikáló ország értékelése történt meg, amelyek közül 16 pozitív értékelést kapott, 4 esetben kellett a vállalt kötelezettségek megsértését megállapítani, és 4 esetben a nem megfelelő országjelentés miatt az értékelést el kellett napolni. Ez a fejlődés két értékelési ciklus között a Karta egyéb rendelkezéseihez képest kiugró.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emerita, CEU.
Visszaugrás
