"Ha a nagy gazdasági, jóléti témákkal vetjük egybe a múlt feltárásának ügyét, akkor a társadalom nagyobbik részében csekély az igény. Ám akadnak olyan csoportok, amelyekben az államszocialista örökség alapkérdés. Családok százezreiben szilárdan él a meggyőződés, hogy lényegesen előbbre tartanánk a kommunizmus pusztításai nélkül. Számukra a felelősök megnevezése igencsak fontos lenne."
Tizenkét évvel a rendszerváltás után még mindig felkerül a politika napirendjére a múlttal való szembenézés igénye. Sokak szerint 1989-ben Magyarország elmulasztotta az esélyt, hogy tiszta lapot nyisson történelmében. Ön is így gondolja?
Természetes emberi vágy, hogy a múlt bajait végképp eltörölve élhessünk az új demokráciában. Az államszocializmussal mindenben szakító, forradalmi jellegű átalakulás valóban sokaknak a tiszta lap ígéretét jelentette volna. Csakhogy sohasem lehet elölről kezdeni egy nemzet történelmét. A francia forradalomban ugyancsak hullottak a fejek, ám a régi elitek teljes cseréje, az életviszonyok tökéletes átalakulása korántsem történt meg. Sőt, a revolúciót általában könnyebb elkezdeni, mint befejezni. A tabula rasa kergetése forradalmak és ellenforradalmak, hideg polgárháborús időszakok sorát hozta egymás után. Meglehet, a konszolidáció csupán az Ötödik Köztársasággal jött el végérvényesen. A szerencsésebb történelmű országok lakói nem akarják örökösen újrakezdeni életüket, náluk legfeljebb "dicsőséges forradalmak" vannak.
Magyarországon a forradalomhoz mégis alapvetően pozitív képzetek társulnak.
Hazánkban többnyire külhatalmak fegyveres agressziói törték le a rendszerváltoztatási törekvéseket, így érthetően eleven a lelkesítő forradalmi pillanatok mítosza. Bizonyos, hogy az ország előnyére vált volna, ha erőteljesebb és főleg világosabb a szakítás a múlttal. Az emberek sokaságát bevonó "bársonyos forradalom" nem csupán az államszocialista örökséget haladhatta volna meg egyértelműben, hanem általa a köztársaság új intézményeinek elfogadottsága is nagyobb lenne ma. Ám a magyarok jobbára külső megfigyelőként szemlélték az átmenetet. Számos jel arra utalt, hogy mindenekelőtt jóléti vágyaik teljesülését remélték. Szerettek volna a korábbi évtizedekben bevált módon, de már a nyugati fogyasztási mintákhoz közeledve boldogulni. A közvélemény állapota szükségképpen meghatározta a lelki átalakulás mélységét.
Megjelent-e egyáltalán a közelmúlt jogi kezelésének problematikája a kerekasztal tárgyalásain? A jegyzőkönyvekben nem találtam nyomát ennek, holott az a magyar politikai legendárium része, hogy a békés átmenetért cserébe az ellenzék lemondott a kommunista vezetők felelősségre vonásáról.
A tárgyalásokon sosem került napirendre az igazságtétel vagy a hálózati személyek ügye, még hallgatólagosan sem. Az ellenzék nem mondott le az egykori kommunista hatalmasságok jogállami felelősségre vonásáról. Az állampárt vezetői sokáig úgy hitték: megnyerhetik a szabad választásokat. Éppen azért fogadták el már a tárgyalások kezdetén - lengyel társaikkal ellentétben - a nyílt kimenetelű választások elvét. Jó ideig bizonyosak voltak abban, hogy nemcsak a gazdasági, hanem a politikai hatalom jelentős részét is megtarthatják. A közvélemény-kutatások még szeptemberben is harminc százalék fölötti állampolgári támogatást mutattak az MSZMP mögött. Vezetői bizton számítottak a közvetlen államfőválasztás megnyerésére, és nyilvánvalóan úgy gondolkodtak: egy-két ellenzéki párt bevonásával valószínűleg kormányon is maradhatnak. Közöttük alighanem fel se vetődött igazából, hogy valamiféle előzetes garanciát kellene kapniuk büntetőjogi mentességükre. A pártállam emberei a hatalmat akarták, és nem egérutat vereségük esetére. Az ellenzék nagyobbik részében 89 novemberéig még általános volt a meggyőződés, hogy valamiféle együttműködésre, politikai társbérletre lesz szükség az utódpárttal. Még kora ősszel is egyértelműnek látszott, hogy csak Magyarországon és Lengyelországban lesz átmenet, a többi országban pedig marad a régi berendezkedés. A szabad választások kivívása okkal látszott óriási eredménynek. Az igazságtétel ügye ebben a helyzetben nem látszott lényeges kérdésnek. A tét az átmenet maga, annak közjogi következetessége volt.
Mikortól változott meg az ellenzéki pártok véleménye?
- 33/34 -
A berlini fal leomlását követő láncreakció egyértelművé tette, hogy teljes a közép-európai kommunista rendszerek bukása. A román pártállam összeomlásával az is kiderült: nem csak bársonyos megoldások léteznek. Addig úgy tűnt, csak azok a rendszerek távoznak, amelyek engednek. Romániában Ceausescuék ellenálltak, és a temetőben végezték. A történtekre a magyar pártok gyorsan reagáltak: az MDF választási plakátján már megjelent a tavaszi nagytakarítás jelszava, bár még távolról sem világosan kifejtve, mire is gondolnak. Ettől kezdve viszont hatalmas lett a kísértés, hogy a kommunizmus általános bukása utáni álláspontjukat többen visszavetítsék 1989-be, állítva: folyvást ezt képviselték.
Megjelent már ebben az időszakban a titkosszolgálatok további sorsának problémája?
Alig jelent meg, hiszen akadt épp elég megoldásra váró kérdés. 89-ben és 90 elején még a közhatalom alapszerkezetéről folytak a viták. Arról, hogy hazánk parlamentáris vagy elnöki köztársaság lesz-e, vagy miként alakul a választási rendszer. Ehhez képest kevésbé fontosnak látszott, hogy mi történjen az ügynökökkel vagy a titkosszolgálati iratokkal. A nyilvánosságot igazán foglalkoztató témává ez a dilemma a Dunagate-üggyel emelkedett, de akkor is inkább csak napi politikai ügyként, aktuális kampánytémaként.
Egyes visszaemlékezések szerint a választások után a leköszönő miniszterelnök átadott egy ügynöklistát Antall Józsefnek és Göncz Árpádnak.
Úgy tudom, készült ilyen lista. Nem tehetek úgy, mintha semmilyen ismeretem nem volna erről a kérdéskörről. Nemigen szokás elmondani, mennyire megrázó élményt jelentett majd' mindenkinek, aki közelebbi információhoz jutott, hogy micsoda kiterjedt hálózatot foglalkoztattak a különböző állambiztonsági szervek. Fogalmam sincsen arról, hogy egy-egy ügynök milyen aktivitással dolgozott, mit tett egyáltalán. De tudom: a politikai rendőrség számára fontos területeken sokszor óriási volt a beszervezettség. Minél régebben tevékenykedett egy intézmény, annál inkább ott voltak a pártállam ügynökei. És persze a demokratikus pártokban is akadtak érintettek.
Talán ennek is köszönhető, hogy a kérdés megoldatlan maradt, függetlenül attól, hogy a politikai elit melyik része kormányzott.
Sokan gondolják, hogy a politikai elit szinte egyedül felelős a szinte teljes kurdarcért. A döntéshozók kétségkívül ezen a területen is alapjában véve gyávának bizonyultak. Megrettentek tudásuktól. Attól, hogy a már jelentős részben kicserélődött politikai elitnél is több az érintett a sajtó, az egyházak vagy a tudomány, a kultúra terén. Aztán persze közvetlen hatalmi megfontolások is erőteljesen hatottak. Az úgynevezett történelmi pártokat könnyen megrendíthette volna egy korai átvilágítás. És ki tudja, megmaradt-e volna a kormányzat parlamenti többsége.
Mennyiben egyeztetett a két legnagyobb párt ezekről az ügyekről?
Lényegében egyáltalán nem, ekkor már a rendszerváltoztató pártok csaknem halálos ellenségként tekintettek egymásra, így az állambiztonsági iratok ügye elejétől fogva a napi hatalmi vetélkedés része lett. Az SZDSZ 90 őszén benyújtott törvényjavaslatának időzítésével sem tett mást, mint figyelmeztetni óhajtotta a vezető kormánypártot: ha az önkormányzati választások idején megismétli tavaszi kampányának durvaságait, még bajba kerülhet. A politikai erők között nyilvánvalóan jócskán akadtak különbségek abban, mennyire kívántak hozzányúlni az ügynökkérdéshez. A szocialisták mindig is felejteni akarták a múlt árnyait, az MDF az első ciklus legvégéig jegelte az ügyet, az SZDSZ meg kezdeményezően lépett fel. Ám lényegében mindegyik párt rövid távú érdekeinek megfelelően hozta elő vagy tette félre a problémaköteget. Az elvi megfontolások egyre kevesebbet számítottak. A rendszerváltozás ideje elmúlt, a közéleti táborok élethalálharca a pillanatnyi taktikai szempontok felülkerekedését hozta.
Visszatekintve az 1991-es évre, szinte csak a múlttal kapcsolatos ügyek szerepeltek a politikai napirenden. Az igazságtétel és a kárpótlás ügye. Az ügynökkérdés jogi rendezése azonban kimaradt ebből a sorból, igaz, a miniszterelnök elkezdett kártyázni az aktákkal.
A korai Justitia-tervek már 1990 nyarának végén megjelentek, ezek mögött azonban nem állt ott tekintélyének teljes súlyával a kormányfő. Antall József ebben a kérdésben inkább hallgatott. Végül a Zétényi-Takács-féle törvényjavaslat sem a kormány előterjesztéseként került az Országgyűlés elé. A miniszterelnök csak egy hosszabb folyamat eredményeként engedett szabad folyást a történelmi jóvátétel igényeinek.
Mi okozta ezt a változást?
Eredetileg Antall József a maga helyét a magyar közélet középpontjában gondolta el. Ahol egy hatalmas, leválthatatlan gyűjtőpárt élén állva a politika minden lényeges szereplőjével jobb kapcsolatot ápol, mint azok egymás közt. Aki nem hajlandó az együtt-
- 34/35 -
működésre, radikalizmusával magát szigeteli el - vélte. A miniszterelnök 90 nyarán még nem számolt nagyobb szabású vagyoni és egyházi kárpótlással, távol álltak tőle a hangzatos igazságtételi törekvések. Csakhogy a súlyos önkormányzati választási kurdarc és a taxisblokád után centrumpolitikája alól kicsúszott a talaj. A szabad demokraták mind engesztelhetetlenebb támadói lettek az MDF-hatalomnak. A Fidesz sokszor még akkori szövetségesénél is élesebben fogalmazott. A szocialisták kezdtek lassan magukhoz térni rendszerváltás okozta kábulatukból. A kormánykoalíció pártjainak belső közvéleményét viszont mindjobban azok határozták meg, akiknek családját durván megtiporták a kommunizmus első két évtizedében. Bár a történelmi középosztály, a gazdavilág második generációja később sokat visszaszerzett régi társadalmi helyzetéből, mégis szükségképpen úgy érezte, hogy a pártállam emberei elzárták tőle annak lehetőségét, hogy saját elvei szerint boldogulhasson. A jobboldal aktívan politizáló belső közönsége a remélt alapos gazdasági-, kulturális és médiaelit-váltás elmaradását látva rohamosan radikalizálódott. Az új helyzetben a miniszterelnök megkísérelte moderálni az igazságtételi igényeket, de az MDF külső arculatát egyre inkább a párt radikálisai határozták meg.
Hogy viszonyultak az ellenzéki pártok az MDF véleményének megváltozásához?
A szocialisták, mint most is, lehetőleg hallgattak. Nem beszéltek múltjukról, vagy ha mégis, akkor azt mondták, hogy mindig is a kommunizmus élhetöbbé tételén munkálkodtak, és ezzel voltaképpen már a rendszerváltást készítették elő. A Fidesz szinte minden jóvátételi igényre hangos nemet mondott. A SZDSZ véleményformálói pedig mindjobban alárendelték rendszerváltó énjüket az Antall-kormánnyal folytatott küzdelmüknek, egyre gyakrabban vállalva a társadalmi pozícióikban megtámadott szocialista elitek nyugatos felének érdekvédelmét. A párt eredeti identitásában meggyengülve nem igazán tudott egyértelmű álláspontot kialakítani a múlttal kapcsolatos törvényjavaslatok ügyében. Jómagam úgy gondoltam, aligha tekinthető helyénvalónak, ha az 1944-es gyilkosságok ma is üldözendők, viszont a hasonló 56-os cselekmények már elévültek. Úgy láttam, az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenességet megállapító határozatát kétségbevonhatatlan jogászi logikája mellett a magyar átmenet sajátosságai is magyarázták. Tudtam, hogy több ország alkotmánybírósága jogállaminak tekinti az igazságtételi törvényeket. Ráadásul Németországban bebizonyosodott, hogy a felelősségre vonás megállítható a legfőbb pártfunkcionáriusoknál és a határokon tüzet nyitó katonáknál. A bírói útra terelt igazságosztás sehol sem hozott valódi katarzist. De végül a magyar Alkotmánybíróság sem térhetett ki a külföldi példák hatása alól, és talán ezért is, később a nemzetközi jogra alapozva utat adott bizonyos igazságtételnek.
A múlt ügyeinek rendezését szolgáló jogszabályok közül ugyanakkor 1991-ben kimaradt az ügynöktörvény.
Az akkori kormánypártok nyilvánvalóan nem kívánták a ciklus derekán átvilágításukat. Az állandóan roppant erkölcsi magaslatról nyilatkozó jobboldalnak mindig is kínos lett volna szembesülnie azzal, hogy soraiban is akadnak érintettek, és a konzervatív értékeket hordozó intézményeket is mennyire behálózta az állambiztonság. Ám később sem sikerült teljes körűen rendezni az ügynökkérdést. Az államszocializmus elnyomó gépezetének leleplezése, az akták nyilvánossága mindenhol eszköze volt a régi vezető csoportok eltávolításának. Nem véletlenül igazán következetesen szinte csak Németországban oldották meg a hajdani politikai rendőrség hagyatékának feldolgozását. Csakhogy itt nem csupán a volt kommunista politikusok, hanem az egykor meghatározó gazdasági, kulturális és médiaszemélyiségek is szinte teljesen eltűntek. Magyarországon viszont minden más közép-európai új demokráciánál alighanem nagyobb a társadalmi elitek folytonossága. Befolyásos csoportoknak egyáltalán nem érdeke a régi rendszer árnyoldalainak vizsgálata. Így van ez nem pusztán az állambiztonsági iratok, hanem a kommunizmus örökségének szinte minden területén. Mi, magyarok tudtunk legkevésbé mit kezdeni a múlt bűncselekményeivel. Nálunk volt messze a legkisebb arányú a vagyoni kárpótlás. És csak kis számban indultak a pártállam működésének feltárására olyan történeti kutatások, amelyek felülemelkednek az egyes közéleti táborok közvetlen legitimációs igényein.
A rendszerváltás óta eltelt tizenhárom év alatt a múlt ügyeinek jogi rendezése az igazságtétel és a kárpótlás tekintetében, úgy tűnik, megoldódott. Ezzel szemben az állambiztonsági szolgálatok ügye elevenen él, és szinte évenként módosítják az 1994-ben megszületett átvilágítási törvényt.
A hálózati személyek kérdése a Dunagate-ügytől máig a politikai harc eszközeként szolgált. Egy régi demokráciában lehet kicsit nyerni vagy veszíteni. Magyarországon azonban a közéleti kudarc nyomban politikai létezésében fenyegeti annak elszenvedőjét. Ebben a helyzetben nem meglepő, hogy az átvilágítási törvényt a mindenkori kormánytöbbség saját politikai érdekei szerint módosítja. Amint a konkrét politi-
- 35/36 -
kai cél megvalósul, a téma lekerül a napirendről. A döntéshozók között máig tart gyermekkorunk kedves kártyajátékához, a Fekete Péterhez hasonlítható játék. Valójában nagyon kevesen akarják az ügynökkérdés igazán érdemi rendezését, a játszmának inkább az a tétje, hogy végül kinél marad a megoldatlanságáért viselt felelősséget bizonyító fekete kártya. Mégsem hiszem, hogy egyedül a politikai elit gyengesége magyarázza a történteket. A politikusok magatartása jobbára csak kifejezi a társadalom igényeit.
Ön szerint nincs igény a társadalomban arra, hogy megnyugtatóan rendezzük e kérdést?
Van is, meg nincs is. Ha a nagy gazdasági, jóléti témákkal vetjük egybe a múlt feltárásának ügyét, akkor a társadalom nagyobbik részében csekély az igény. Ám akadnak olyan csoportok, amelyekben az államszocialista örökség alapkérdés. Családok százezreiben szilárdan él a meggyőződés, hogy lényegesen előbbre tartanánk a kommunizmus pusztításai nélkül. Számukra a felelősök megnevezése igencsak fontos lenne. Például, a régebbi státusukat úgy-ahogy visszaszerző értelmiségiek kivételével, az 56-osok nagy többségének a forradalmi szerepre ráment szinte az egész élete. Bennük érthetően folytonosan feltolul a követelés, hogy oly sok megaláztatás után valaki végre tegyen igazságot, mert micsoda méltánytalanság, ha az átmenet során szerzett vagyonukkal a bukott rendszer vezetői és azok gyermekei élvezhetik leginkább az új piacgazdaság előnyeit.
A többség miért nem érezte és érzi ezt így?
1944-45 fordulóján egy legyőzhetetlen külső erőhatalom kerítette uralmába hazánkat. Ennek eszközei végső soron mindig is a megfélemlítés és az erőszak voltak. A hatvanas évek elejétől sokat változtak a pártállami hatalomgyakorlás technikái. De továbbra is besúgók hada figyelte polgártársait. Bizonyos alapvető igazságokat a rendszer bukásáig nem lehetett kimondani. Aki ezt mégis megtette, választhatott a külföldi vagy a hazai emigráció között. Mégsem menekülhetett el mindenki a rendszer elől, valahogy boldogulni kellett. Nagyon rossz és kevésbé rossz túlélési stratégiák léteztek, akárcsak a török hódoltság idején. A kommunizmus alatt hatalmas mértékben visszaesett az ország nemzetközi versenyképessége. Sorra előztek meg minket többek között azok a dél-európai államok, amelyek a két világháború közt még gyakran messze mögöttünk jártak. Csakhogy a Kádárkorszakot a családok többsége a békés felemelkedés idejeként élte meg. És valóban: Trianon, a gazdasági világválság, a világháború, Rákosi terrorja után Magyarországon először telt el huszonöt olyan esztendő, amikor végre tervezni, építkezni lehetett. Újra lehetett tanulni egyfajta vállalkozói, polgári magatartásmintákat. Ahol a magyarok büszkék lehettek eredményeikre. Az új kapitalizmus bántóan igazságtalannak tapasztalt világában a korábbi biztonságukat elvesztett emberek nem érzik magukat szabadabbnak, mint a régi rendszerben voltak. Akik máig életük legjobb időszakának tartják Kádár János országlásának éveit, azoknak sokszor fájna szembenézni ennek a korszaknak az árnyoldalaival. Az állambiztonsági iratok megítélése elválaszthatatlan attól, hogy mi a viszonyunk a szocializmushoz. Ez a dilemma pedig csaknem végletesen megosztja társadalmunk politizáló részét. Az ügynökkérdés így aztán el sem nagyon jutott odáig, hogy igazán jogászi probléma lehessen.
Mégis mit lehetne tenni ebben a helyzetben?
Hogy mit kéne tenni, az elvileg szerintem meglehetősen egyértelmű. Korrekt eljárásban elő kellene írni minden olyan személy átvilágítását, aki érdemi befolyással van a közjó megfogalmazására. Így viszont igencsak bajos volna pontosan meghúzni a processzusnak alávetett személyek körét. Mégis számomra elfogadhatatlan lenne, ha miközben nevenincs képviselőkre is kiterjed az átvilágítás, addig a vezető véleményformálók kimaradnának az egészből. A határesetek eldöntését egy erre a célra megválasztott biztos indítványára, bírói testületekre lehetne bízni. Ezen kívül az egykori állambiztonsági szervek minden részlegének irategyesítésével biztosítani szükséges ezek kutathatóságát és a megfigyeltek betekintési lehetőségét. Ám ne legyenek illúzióink, egy ilyen megoldás sem hozna semmiféle katarzist. Éppen ellenkezőleg. Rettenetes lenne olvasni, miket jelentettek egykor kollégák, barátok és családtagok. Az átvilágítás után tömegével hallhatnánk igaztalan általánosítást, előnyleső vádaskodást, hazudozó mentegetőzést. Ezért egyáltalán nem csodálkozom azon, ha azok közül, akik látták az aktákat, többen legszívesebben a Dunába szórták volna őket. A valódi érintettséget csupán személyre szólóan lehet pontosan megállapítani. Előfordult, hogy valaki külföldi utazásairól közönséges útijelentéseket adott át, más viszont különböző előnyökért lelkesen besúgott. A magyar közélet jelenlegi állapotában azonban minden pozitív átvilágítási eredmény, gyanú eszközévé válhat a kíméletet nem ismerő hatalmi harcnak. Csakhogy az eddigi történések alapján az ügynökkérdésben sem számíthatunk fordulatra. Minden bizonnyal bukdácsolunk majd tovább a magyar átmenet kátyúiban. Részletekben fizetve meg az árát a kádári évtizedek előnyeinek. ■
Visszaugrás
