A személyiségvédelem kiterjed az elhunyt emlékképének, a hozzátartozókra és másokra gyakorolt hatásának általános védelmére is. A posthumus személyiségvédelem - tekintettel annak posthumus jellegére - számos, a joggyakorlat által már megválaszolt kérdést, illetőleg megválaszolásra váró kérdést vetett és vet fel a mai napig.
Mennyire tekinthető koherensnek a személyiségvédelem és annak (lehetséges) posthumus jellege? A magyar joggyakorlat elveti a posthumus személyiségvédelmet. "Az emberi személyiség a halállal megszűnik. A halott … személyiségvédelemben nem részesülhet."1 Meg kell azonban jegyezni, hogy a 20. század elejei magyar jogászok között is volt olyan nézet, mely szerint a személyiség a halállal nem szűnik meg.2
A német posthumus személyiségvédelem körében a legfontosabb pillanat az általános személyiségi jog elismeréséhez fűződött. Gyakorta említik, a szerzői jog története a nyomtatással, Gutenberg találmányával indult útjára. Analóg módon azt is kijelenthetnénk, a német általános személyiségi jog története a fotográfia, illetőleg az úgynevezett pillanatfelvétel és a könnyen hordozható fényképezőgép feltalálásával, elterjedésével kezdődött. Németországban mindez az 1890-es évek közepére tehető, miután George Eastman 1888-ben piacra dobta az első kézi kamerát, a "The Kodak"-ot. Jogi szemszögből a német általános személyiségi jog elismerése az ún. "Bismarck" esethez kötődik, amely már ekkor magában hordozta a posthumus személyiségvédelem problematikáját.
A posthumus személyiségvédelem egy sor, igen fontos gyakorlati kérdést vet fel. Milyen jogsértések alapozzák meg annak érvényesíthetőségét, ki jogosult az elhunyt személyiségi jogait ért sérelem esetén az igény érvényesítésére, behatárolható-e az az időtartam, amelyen belül az elhunyt személyiségi jogai védelmet élveznek és az esetleges nem vagyoni károk keletkezése megalapoz-e fájdalomdíj3 érvényesíthetőséget. A tanulmány a német posthumus személyiségvédelem joggyakorlaton keresztül kifejlődött történetének bemutatására vállalkozik a következőkben.
Két hamburgi fotográfust tekinthetünk az "évszázad paparazzóinak" nemcsak annak naturális, hanem jogi értelmében is. "Ténykedésük" Bismarck kancellár halálához kapcsolódik, aki 1898. július 30-án halálozott el Hamburg mellett Friedrichsruh-ban, Sachsenwaldban. A fotográfusok egyike állandó kapcsolatban állt Bismarck erdészével és helyi intézőjével, így tudta meg, hogy Bismarck halála feltehetőleg mikor következik be. A kért információ birtokába kerülve, Otto von Bismarck fia akarata ellenére két felvételt készítettek a holttestről, illetőleg annak környezetéről. Az 1890-es évek kezdetétől mindkét felvételt nyilvánosságra hozták a Berliner "Lokalanzeiger"-ben és egy másik újságban.
A "jó üzlet" tudatában egy, az Unter den Linden-en lévő hotelben fogadták a riportereket és a kíváncsiskodókat. Végül egy kiadó 30 000 RM (birodalmi márka) összegért és a forgalom 20%-a ellenében szerezte meg a felvételeket.4
Valójában a századforduló paparazzói tényleges eredmény nélkül maradtak, hiszen Bismarck fia, Herbert már 1898. augusztus 4-én elérte a felvételek rögtöni lefoglalását, elkobzását és ugyanazon a napon a Hamburger AG egy ideiglenes rendelkezést adott ki, melyben mindkét fotográfust eltiltotta a felvételek terjesztésétől. A fotósok két évig harcoltak eredménytelenül a felvételek felszabadításáért. A magánlaksértés miatt 5, illetőleg 8 hónap börtönre ítélték őket a börtönben megélve Bismarck halálának évfordulóját, és csak 1953-ban került nyilvánosságra a felvétel egy újságban.5
A jogászok számára ez az eset az Reichsgericht (Birodalmi Főtörvényszék, 1945-ig Legfelsőbb Bíróság, továbbiakban: RG) "Bismarck auf dem Totenbett" 1899-es döntése által vált ismertté.6 A Sachsenspiegel Poroszországban egészen az ALR (Allgemeines Landrecht) 1774-es hatálybalépéséig volt hatályban, ezenkívül bizonyos helyeken, miként Friedrichsruh-ban is, a Bürgerliches Gesetzbuch (Német Polgári Törvénykönyv, rövidítve: BGB) 1900-as hatályba lépéséig. Az RG e jogesetben a hatályos Sachsenspiegelt alkalmazta, ami a jogeset kapcsán fellépő "modernebb" jogi kérdésekre semminemű választ nem tudott adni. Ez az eset az általános személyiségi jog körébe tartozó első jogesetek egyike, ami már rögtön egy különös problematikával kezdődött, a posztmortális személyiségi joggal és annak védelmével.
Bár a német jogirodalom a Bismarck-esetet tekinti és minősíti az általános személyiségi jog története kezdeteként, az RG - eltérően az első fokon eljárt bíróságtól - a Bismarck-esetben nem állapította meg a személyiségi jog megsértését, döntését magánlaksértésre alapozva hozta meg. Az általános személyiségi jog történetének kezdete az 1907-es Kunsturhebergesetz (Művészeti alkotások szerzői jogi védelméről rendelkező törvény, továbbiakban: KunstUrhG) törvényi szabályozásától még sokat váratott magára, míg az általa törvényileg szabályozott képmás védelem általános személyiségi jogként elismerésre került. A Bundesgerichtshof (Legfelsőbb Szövetségi Bíróság, továbbiakban: BGH) első döntése, amelyben az általános személyiségi jogot "általánosként" elismerte az 1954-ben elbírált "Leserbriefe" ("Olvasói levél", Schachtbriefentscheidung BGHZ 13, 334) eset volt.
A "Welt am Sonntag" újság egyik cikkében a Szövetségi Bank korábbi elnökével Hjalmar Schacht-tal foglalkozott. Az ügyvéd Schacht egy levelében a sajtójogra hivatkozva a cikkben foglaltak okán helyreigazító nyilatkozat közzétételét kérte. Az újság az ügyvéd levelét rövidített formában jelentette meg és az olvasói levelek rovatban tette közzé, ami azt a benyomást tükrözte, mintha az ügyvéd olvasóként diszkussziót kezdeményezett volna. A BGH állásfoglalása alapján az ügyvéd általános személyiségi joga sérült meg és kimondotta, hogy "miután az alaptörvény az emberek méltóságára (Art. 1 GG.) való vigyázat és a személyiség szabad kibontakoztatására vonatkozó jogát egyaránt privát, másoktól védelmezett jogként ismerte el … az általános személyiségi jogot alkotmányos alapjogként kell elfogadni."7
Az általános személyiségi jog egy részterülete a képmáshoz való jog, a Bismarck halotti szobájában készített fotográfia "hatására" már 1907-ben törvényi szabályozásra került, bár a szerzői jog területén. A Kunst UrhG 22. §-ában található meg 1907. óta az az alapelv, miszerint képmást csakis az érintett személy hozzájárulásával lehet nyilvánosságra hozni.
A 22. § 3. mondatának rendelkezése szerint az érintett személy halála után a képmás nyilvánosságra hozatalához "10 évig az érintett személy hozzátartozójának beleegyezése szükséges". A jogszabály hozzátartozóként a túlélő házastársat és a gyermeket definiálja, kivételes esetben az érintett szüleit.
Egy további szabályozást nyújt az általános személyiségi jog területén az 1965-ös Urheberrechtsgesetz (Szerzői jogi törvény, továbbiakban: UrhG), ami a jelenleg uralkodó felfogás szerint a képmáshoz való joghoz hasonlatosan csak egy részterületét képezi az általános személyiségi jognak.
A posthumus személyiségvédelem civiljogilag az ún. "Mephisto" esetben került elsőként elismerésre.8
Klaus Mann e cím alatt száműzetésében írta híres regényét, amelyben állítólag Hendrik Höfgen figurájában Gustaf Gründgens jellemét rejtette el.
Gründgens az 1920-as években Klaus Mann barátja és egy rövid ideig, 1928-ig Klaus Mann testvérének, Erikának a férje volt. 1933-ban Klaus és Erika Mann emigrációba vonult. Gründgenst, aki az egyik Mephisto-szerepéről vált híressé 1934-ben kinevezték a Staatliches Schauspielhaus in Berlin intendánsának, 1937-ben pedig a Göring alá tartozó Preußisches Staatstheather általános intendánsává.
Klaus Mann Mephisto regényét emigrációját követően nem sokkal írta, és 1936-ban jelentette meg a Querido-Verlag Amszterdamban német nyelven.
Számtalan részlet - így a jellem- az alak-, azon színházi darabok leírása amelyekben a színész játszott, különösen a Mephisto szerep megegyezése és a Preußisches Staatstheather általános intendánsává való kinevezés - mind hasonlatos Gründgens élettörténetéhez. Több, környezetében élt személy is visszatér szereplőként a regényben.
A Mephisto regény felújított kiadásban 1956-ban, Kelet-Berlinben jelent meg az Aufbau-Verlag gondozásában. A regény utolsó oldalán a következő megjegyzést tartalmazta: "A könyvben szereplő személyábrázolások nem portréábrázolások K. M.". Ez ellen a kiadás ellen Gründgens nevében nevelt fia, - aki az adoptálásától kezdve Gründgens haláláig személyi titkára volt - 1957-ben keresettel élt, de a könyv már kiadásra került, ugyanakkor további három nyugat-német kiadó általi megjelentetését sikerült megakadályoznia.
1963. augusztusában az alperes bejelentette a könyv újbóli megjelentetését. Gründgens 1963. október 7-én bekövetkezett halála után a felperes többnyire eredménytelenül tiltakozott és végül keresetet nyújtott be a regény újbóli megjelentetésével szemben. Az alperesi kiadó az elsőfokú bírósági eljárás során pernyertes lett. A Landgericht (az illetékes Megyei Bíróság) a keresetet elutasította azzal az indokolással, hogy "Gründgens regényben megsérült személyiségi jogai annak halálával megszűntek, mivel hiányzik a védendő jogi tárgy." 9
Ezen ítélettel szemben a felperes az Oberlandesgericht-hez (Tartományi Főtörvényszék) fordult. Az Oberlandesgericht a felperes keresetének helyt adott és az alperesi kiadó Gustaf Gründgens személyiségi jogának megsértése miatt a regényt nem terjeszthette tovább. Az alperes jogorvoslata eredmény nélkül maradt.10
Az Oberlandesgericht alapul fekvő ítéletében elvi éllel szögezte le "az általános személyiségi jog elismerését követően az elhunyt személyiségi jogának védelme az általános személyiségi jog olyan kifejezésének minősül,… amely a személyiségi jogokat az érintett személy halálát követően is védett jogtárgyként tekinti."11 A későbbi joggyakorlat során keletkezett bírósági döntések konzekvensen helyezkedtek arra az álláspontra, hogy "a személyiség általános védelme az Alaptörvény 1. cikk 1. bekezdése alapján nem ér véget a halál bekövetkeztével."12
Igen fontos momentum a posthumus személyiségvédelem körében annak megjelölése, mennyi az az időtartam, ameddig az elhunyt személyiségi jogai védelemben részesítendőek. Ennek a kérdésnek a megválaszolása már a "Mephisto" esetben felrémlett. "… az átruházhatatlan személyiségi jogok problematikáját már hosszú ideje a legfontosabb kérdésnek tekinti a joggyakorlat. … Általánosan elismert tény, hogy az elhunythoz nem csak átruházható vagyoni értékű jogosultságok tartoznak, hanem olyan immateriális jogok is, melyek megsérülhetnek és melyeket az érintett halálát követően is védelemben kell részesíteni."13
A posthumus személyiségvédelem időbeli érvényesíthetőségének problémája szoros összefüggést mutat az igény átörökíthetőségével és átruházhatóságával, miként azt az Oberlandesgericht is jelzi ítéletében: "… az még nem eldöntött (kérdés), hogy a személyiségi jog - eltekintve annak vagyoni értékű jogosítványaitól - magasan preferált személyiségi jogként átruházhatatlan és átörökíthetetlen-e."14 A jogirodalom és joggyakorlat kezdetben a személyiségi jog magasan preferált személyi jellegéből indult ki, annak érvényesítését szorosan az érintett személy akaratához kötötte. A BGB így a 847. § 1. bek. 2. mondatában akként rendelkezett, hogy a fájdalomdíj igény csak akkor örökíthető és ruházható át, ha azt szerződéssel elismerték, vagy perfüggőség állt fenn. (A gyakorlatban ez a szabály, különösképpen a halálos kimenetelű sérüléseknél egyfajta "versenyfutáshoz" vezetett: az igényérvényesítésre jogosult személy megpróbálta a nem vagyoni kárpótlásra irányuló keresetlevelet még a sérelmet szenvedett életében eljuttatni az alperesnek.) E helyzet groteszk voltát felismerve a Verkehrgerichstag Goslar arra ösztönözte a törvényalkotót, váljék az igény szabadon átörökíthetővé. A BGB módosításáról szóló törvény és más törvények hajtották végre a BGB "frissítését" és 1990. július 1-jétől hatályosan a jogalkotó törölte a BGB joggyakorlat által sérelmezett ezen rendelkezését15 16.
A személyiségvédelem tartama nem állapítható meg generálisan. A BGH kialakult joggyakorlata szerint a posthumus személyiségvédelem időbeli érvényesíthetősége az egyedi eset összes, a személyiségvédelem szempontjából releváns ténye együttes értékelése során állapítható meg. A joggyakorlat által kikristályosított elvek szerint e tartamra befolyással bír az elhunyt személyéhez kapcsolódó emlékezés időtartama, mely időintervallumon belül fűződik érdek az elhunyt személyiségének sértetlenségéhez; a személyiségi jog megsértésének intenzitása, módja; illetőleg az elhunyt személy ismertsége17.
1980-ban a Rowohlt-kiadó nyíltan arra az álláspontra helyezkedett, hogy elhalványult az akkor már 18 éve elhalálozott Gustaf Gründgens személyéhez kapcsolódó emlékezés, és újólag megjelentette Klaus Mann Mephisto regényét, melyet azóta lehet valamennyi könyvesboltban megvásárolni.
Más esetekben ennél hosszabb időbeli sávban húzta meg a BGH a személyiségvédelem érvényesíthetőségének idejét. Egyes festőknél, mint Emil Nolde - aki a német expresszionizmus neves képviselője - a BGH a festő halála után 30 évvel is egy fennmaradó védelmi igényt ismert el Nolde általános személyiségi jogát sértő képmásolások előretörésével szemben.18
A Mephisto esetben a BGH nem tért ki a fájdalomdíj megítélhetőségére. A BGH az első ilyen esetek egyikeként a Fiete Schulze döntésében foglalkozott e kérdéssel.19
Az 1944. július 20-i merénylet 25. évfordulóján tartott beszédében az akkori szövetségi államfő, Heinemann az NS-erőszakregimmel szembeni ellenállás példájaként megemlítette Fritz Karl Franz (Fiete-nek nevezett) Schulze-t is. Schulze 1932/33-ban vezető funkcionárius volt Hamburgban a "Rotfrontkämpferbund"-ban. Az OLG Hamburg 1935. március 18-án halálra ítélte, majd 1935. június 6-án kivégezték. A "Deutsche National-Zeitung" a szövetségi államfő beszédéről a következő szalagcím alatt tudósított: "Heinemann bűnös modellje. Graf Stauffenberg és Fiete Schulze között nincs híd."
Az újság megállapította, hogy Fiete Schulze-t gyilkosságok és más hasonló deliktumok miatt okkal és joggal ítélték el és ez a halálos ítélet, figyelemmel az elkövetett cselekedetekre abban az időszakban igen gyakori volt.
Fiete Schulze lánya az újság kiadójával és felelős szerkesztőjével szemben a cikk egyes részei különböző megállapításai visszavonása és fájdalomdíj megfizetése iránti igényt terjesztett elő. A Landesgericht a kiadót azon állítás visszavonására kötelezte, hogy Fiete Schulze "gyilkos". Az ítélettel szemben benyújtott felülvizsgálat eredménytelen maradt.
A BGH ítéletében arra helyezte a hangsúlyt, amennyiben Fiete Schulze lánya kivégzett édesapja személyiségi jogának megsértése okán érvényesít igényt a kiadóval és felelős szerkesztőjével szemben, úgy fájdalomdíj igény érvényesítésére nincsen mód. Ez a fájdalomdíj azon funkciójából következik, hogy annak elsősorban a személyiségi jogában megsértett személy elégtételét kell szolgálnia. Ez a funkció egy, a valamely hozzátartozó által az elhunyt személyiségi jogaiban esett sérelem miatt érvényesített kártalanítás során nem teljesedne be. A cikk a leány tekintetében nem alapoz meg semmilyen igényt, mert az nem az ő, hanem édesapja irányában valósította meg a személyiségi jog sérelmét.20
A posthumus személyiségvédelem magában hordozza az igényérvényesítésre jogosultak köre megjelölésének problematikáját. A személyiségi jog részterületét képező képmáshoz való jog területén a KunstUrhG 22. § 3. bek.-e szerint a képmás felhasználása megkívánja az érintett személy beleegyezését. Az általános személyiségi jog más területeinél a BGH a "Frischzellenkosmetik" döntése alapján abból indul ki, "a magánérdek jogosultjának … elsősorban az elhunyt által megjelölt személyt kell tekinteni"21
Az alapul vett eset egy, az általa kifejlesztett orvosi terápiáról híres orvosprofesszor posthumus személyiségi jogát érintette. Egy kozmetikai cég termékét a professzorra és annak terápiájára hivatkozással hirdette annak ellenére, hogy annak kozmetika területén való alkalmazását a professzor korábban következetesen elutasította. A reklámmal szemben a professzor lánya és a professzor által, a svájci jog szerint alapított, nevét viselő és tudományos hagyatékát gondozó részvénytársaság indított keresetet. A BGH elismerte mind a professzor lánya, mind a professzor hagyatékát kezelő részvénytársaság perlési jogosultságát.
Az általános személyiségi jogot érintő esetekre a joggyakorlat elismeri, hogy a posthumus személyiségi jog megsértése esetén igényérvényesítésre elsősorban az elhunyt által még életében megnevezett személy(ek), illetőleg közeli hozzátartozói a jogosultak.22 "A KunstUrhG 22. §-ában és az UrhG 82. §-ában szereplő szabályozás időbelileg korlátozott. Egy ilyen időbeli korlátozásból az következik, hogy az elhunyt személyiségi joga nem bárki, hanem csak a túlélő, igényérvényesítésre jogosultak köre által érvényesíthető."23
Az igényérvényesítésre jogosult meghatalmazhat egy további harmadik személyt is azzal, hogy e körben megengedett a meghatalmazott jogi személyisége.24 Az Emil Nolde-hoz fűződő jogesetben egy alapítvány érvényesítette az általános személyiségi jogból eredő jogosítványokat hiszen "Nolde végrendeletének értelmében az a feladata, hogy a művészetet kedvelő és értő közönség számára őrizze és "védje" meg Nolde hagyatékát."25
Az általános személyiségi jog esetleges "vagyoni" oldaláról a BGH eddig megjelölt döntéseiben nem esett szó. Ehhez a problémakörhöz tartozik az OLG Hamburg egy igen érdekes döntése a Heinz Erhardt eset.
A híres színész és szerző, Heinz Erhardt fia keresetet terjesztett elő az egyik rádióadóval szemben, mert az adó egyik reklámjában egy hang-imitátor segítségével édesapjával igen összetéveszthető hangon olvasott fel egy reklámszöveget. A reklám Heinz Erhardt közismert és tipikus hanghordozásán alapult. (Heinz Erhardt fia csak a reklám abbahagyására irányulóan terjesztett elő keresetet.)
Az OLG Hamburg ítélete indokolásában visszanyúlik Schack26 álláspontjához, miszerint a joggyakorlat által kikristályosított azon alapelvből, miszerint a személyiségvédelem az Art. 1 I Grundgesetz alapján nem szűnik meg a halál bekövetkeztével az következik, hogy "ez a civiljogi védelem művészek esetén felöleli azok valamennyi, művészi mivoltukhoz kapcsolódó megjelenését, a kimondott és írott szót, művészi teljesítményt rögzítő és jelentő műveket egyaránt. Az életmű és az élettér alig választható el egymástól a művészek személyiségi jellemzői során. Ez különös módon azokra a művészekre jellemző, akiknek - mint Heinz Erhardtnak - sikerült egy mindenki által közismert személyiséget felépítenie. Heinz Erhardt szóbeli előadásmódja, hanghordozása által széleskörű ismertséget nyert el."27
A bíróság álláspontja szerint "az elhunyt személyt megillető jogi védelem mértéke meghatározása során kiindulási pontként az élő művész jogi helyzetét kell vizsgálni. Ha Heinz Erhadt még élne, jellegzetes hanghordozása és hangja jogosulatlan alkalmazásával szemben saját maga tudna fellépni. … Ha valamely művész egy speciális területen tevékenykedett volna, miként Erhardt is, nem lehetne sem a képét, sem a nevét beleegyezése nélkül reklámcélokra felhasználni. Ez teljesen független attól, hogy a reklám használat megvalósítja-e a becsületsértést. Ez megfelel a KunstUrhG 22. §-ában szabályozott képmás védelemének." A bíróság felveti annak kérdését, hogy egy effajta védelem megilleti-e az érintett személyt annak halálát követően is, és kimondja: "A törvény időbeli korlátozással ismeri el az elhunyt személy képmásának védelmét. Elismert tény, hogy ez csak az általános személyiségi jog egyik részjoga … (ugyanakkor)… a Grundgesetz fényében nem lenne elfogadható, ha egy művész személyiségének egyedi jellemzői annak halála után rögtön, korlátlanul felhasználhatóak lennének "reklám imitációkhoz."28
Nem olyan régen, 1997-ben a Kammergericht (továbbiakban: KG)29 és az OLG München30 a száz évvel korábbi Bismarck-esethez nyúlt vissza, újból felelevenítve az általános személyiségi jog modern jogi kérdéseit.
Egy, a Marlene Dietrich életéről szóló musical producere az előadás során, illetőleg azt követően különböző merchandisign-cikkeket adott el, így telefonkártyákat, karórákat és levelező lapokat Marlene Dietrich fotójával. Később a Fiat autógyártó cég egy licencet hozott létre és dobta piacra a "Marlene" modellt Marlene Dietrich aláírásával és képével díszítve.
A KG Maria Rivas, Marlene Dietrich lánya jogsértés abbahagyása iránti igényének helyt adott, ugyanakkor elutasította kártérítési igényét. A bíróság döntését arra hivatkozással hozta meg, hogy Marlene Dietrich személyiségi jogának megsértése, illetőleg a (korábban már hivatkozott) KunstUrhG 22. § (3) bek.-e nem alapozza meg a kártérítési igényt. "Az elhunyt neve vagy foglalkozásának kommerciális felhasználásából eredő anyagi érdekei nem tartoznak azokhoz a jogtárgyakhoz, amelyek halála után is védelemben részesülnek."
Az OLG München a "Kék angyal"-hoz kapcsolódó döntésében éppen Marlene Dietrich egyik legismertebb filmje címének kérdésében hozott ítéletet.
Valamely reklám egy fénymásoló gépet Marlene Dietrich e filmből való jelenetével és a "Blauer Engel" kettős jelentésének alájátszásával népszerűsített: "Vom Blauen Engel schwärmen genügt uns nicht."
Marlene Dietrich örökösei egy meghatározott összegű licence-díjra tartottak igény. A bíróság azonban keresetüket elutasította. Az OLG München kimondta, hogy "a kommercializálás ellenére a személyiséghez kapcsolódó vagyoni jogok átörökíthetőségének elismerésére semmilyen ok nem állapítható meg. A posthumus személyiségvédelemnek az elhunyt személyt sértő kijelentésekkel szembeni védelemként kell megvalósulnia. A személyiségi jog megsértése miatti licence-díj megfizetésére irányuló igény a hozzátartozók egy sajátos "kereseti forrásának" az elismerését jelentené."31
Az általános személyiségi jog posthumus védelme, - különös tekintettel a fájdalomdíj érvényesítésére való jogosultság - számos joggyakorlati, illetőleg jogirodalmi kérdést feszeget. A személyiségi jog egyetlen részterülete, a szerzői jog tartalmaz csak törvényi szabályozást e körben. A szerzői jog megsértése miatti kártérítési igény a törvényi szabályozás alapján problémamentesen érvényesíthető a szerző halálát követően is. Egyértelműségét az 1965-ös törvényi szabályozás rejti. A szerzői jog rendszerében is kérdéses marad ugyanakkor az, vajon a nem vagyoni károk pénzbeni kártalanítása érvényesíthető-e a szerző halálát követően. Az UrhG idevonatkozó rendelkezése a szerzőt jelöli meg, mint igényérvényesítésre jogosultat. Ugyanakkor ezt a rendelkezést is, mint a törvény többi rendelkezését akként kell értelmezni, hogy ezalatt a jogalkotó a szerzőt és annak jogutódát érti.
A fájdalomdíj (posthumus) érvényesíthetősége tekintetében a legnagyobb lépést a jogalkotó 1990-es törvénymódosítása jelentette, amikor a BGB 847. §-át módosítva a fájdalomdíj igény átörökíthetősége és átruházhatósága korlátozott voltát megszüntette. Az új törvényi szabályozás szerint a fájdalomdíj igény szabadon átörökíthető és átruházható, érvényesítéséhez nem szükséges a sérelmet szenvedett személy akaratnyilvánítása. Ez a jogszabályi módosítás esetlegesen megteremtheti az elhunyt általános személyiségi jogai megsértése esetén érvényesíthető fájdalomdíj lehetőségét. ■
FELHASZNÁLT SZAKIRODALOM
- Machtan: Bismarcks Tod und Deutschlands Tränen, 1998.
- Lehrbuch des Schuldrechts, Zweiter Band, Besonderer Teil, 2. Halbband, begründet von Dr. Karl Larenz, 13. Völlig neuverfaßte Auflage, C. H. BECK’SCHE VERLAGSBUCHHANDLUNG MÜNCHEN 1994.
- Unerlaubte Handlungen, Schadenersatz und Schmerzensgeld, Dr. Dr. h.c. Erwin Deutsch, 2., völlig überarbeitete und ergänzte Auflage, Carl Heymanns Verlag KG Köln Berlin Bonn München
- Ersatzansprüche bei Personenschaden, Eine praxisbezogene Anleitung von Dr. Gerhard Küppers-busch 5., völlig neubearbeitete Auflage C. H. BECK’SCHE VERLAGSBUCHHANDLUNG MÜNCHEN 1990.
- Volker Beuthien, Anton S. Schmölz: Persönlichkeitsschutz durch Persönlichkeitsgüterrechte: Erlösherausgabe statt nur billige Entschädigung in Geld, München, Beck, 1999.
- Münchener Kommentar zum Bürgerlichen Gesetzbuch, C.H.Beck’sche Verlagsbuchhandlung, München 1993.
- J. von Staudingers Kommentar zum Bürgerlichen Gesetzbuch: mit Einführungsgesetz und Nebengesetzen, Berlin: Sellier de Gruyter Verlag, 1999.
- Dr. Törő Károly: Személyiségvédelem a polgári jogban., Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1979.
- Dr. Szladits Károly által szerkesztett Magyar Magánjog, Első kötet, Általános rész, Személyi jog., Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1941.
- RGZ 45, 170
- BGHZ 13, 334
- BGHZ 50, 133
- BGHZ 107, 384
- NJW 1990, 1995
- NJW 1974, 1371
- GRUR 1984, 907
JEGYZETEK
1 Dr. Törő Károly: Személyiségvédelem a polgári jogban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1979. 634. oldal
2 "Álláspontunkon, mely szerint a személyiség a jog szempontjából negatívumot jelent, - mindazt, ami nem tartozik a külső világhoz, - nem is lehet más az elv, mint az, hogy a halállal a személyiség nem szűnik meg. Mert bár a személyiség hordozója rendszerint az egyén, de ez a viszony nem kizárólagos, a személyiség, mint negatívum, mint a külvilág tagadása, a halál után is aktuális lehet, s ennyiben a személyiség joga a halál után is gyakorolható, csakhogy nem azáltal az egyén által, aki életében a személyiségnek hordozója volt, hanem más egyének által. Az elhalt ember személyiségi az igazi "erkölcsi" személy." Dr. Szladits Károly által szerkesztett Magyar Magánjog, Első kötet, Általános rész, Személyi Jog., Grill Károly Könyvkiadó vállalata, Budapest 1941. Dr. Balás P. Elemér: Személyiségi jog., 632. oldal
3 A német jogban a nem vagyoni kártérítés jogintézményének a BGB 847. §-ában szabályozott fájdalomdíj felel meg.
4 Ez az összeg abban az időben igen jelentősnek minősült, a jelenlegi ár-, értékkategóriákat figyelembe véve kb. 400 000 DM-nek felelne meg.
5 Az 1998-as Bismarck-jubíleumi évben több jelentős cikk, illetőleg könyv jelent meg Bismarckról. Többek között Machtan, Bismarcks Tod und Deutschlands Tränen című könyve, amely 143. oldalán meséli el a "Bismarcks Paparazzi - Die Geschichte eines Fotos, das nicht gezeigt werden durfte" történetét. Ez a könyv 72. és 73. oldalán szerepelteti a két fotográfiát is.
6 RGZ 45, 170
7 BGHZ 13, 334 338. oldal
8 BGHZ 50, 133 = NJW 1968, 1773 = LM Art. 2 GrundG Nr. 40 L = GRUR 1968, 552
9 BGHZ 50, 133 135. oldal
10 BGHZ 50, 133 134, 135. oldal
11 BGHZ 50, 133 138 oldal
12 BGHZ 107, 384 391 oldal; NJW 1990, 1995 1995. oldal
13 BGHZ 50, 133 137 oldal
14 BGHZ 50, 133 137 oldal
15 Münchener Kommentar zum Bürgerlichen Gesetzbuch, C. H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung, München 1993., § 847. 52. Rdnummer
16 A § 847 1 Abs. BGB jelenleg hatályos szövege a következő:
§ 847 (Schmerzengeld)
(1) Im Falle der Verletzung des Körpers oder der Gesundheit sowie im Falle der Freiheitsentziehung kann der Verletzte auch weges des Schadens, der nicht Vermögensschaden ist, eine billige Entschädigung in Geld verlangen.
17 BGHZ 107, 384 392 oldal; továbbá BGHZ 50, 133 140 oldal - Mephisto;
18 I ZR 135/87, - BGHZ 107, 384 = NJW 1990, 1986 = LM Art. 1 GrundG Nr. 41 = GRUR 1995, 668
a.) Bildfälschungen mit der Signatur eines anderen Malers verletzen grundsätzlich dessen allgemeines Persönlichkeitsrecht, bezogen auf die Gesamtheit seines Werschaffens (hier: Unterschreiben im Stile und nach Motiven Emil Noldes gemalter und mit seinem Namenszug versehener Aquarelle).
b.) Der postmortale Persönlichkeitsschutz eines bekannten Malers ist 30 Jahre nach dessen Tod noch nicht entfallen.
19 VI ZR 68/73 - NJW 1974, 1371 = LM Art. 5 GrundG Nr. 35 = GRUR 1974, 797
20 VI ZR 68/73 - NJW 1974, 1371 = LM Art. 5 GrundG Nr. 35 = GRUR 1974, 797
21 I ZR 73/82 - GRUR 1984, 907
22 BGHZ 107, 384 389 oldal
23 BGHZ 50, 133 140 oldal
24 BGH Urt. vom 17. Mai 1984 - I ZR 73/82, GRUR 1984, 907, 909; BGHZ 107, 384 389 oldal
25 BGHZ 107, 384 389 oldal
26 GRUR 1985, 352 356 oldal
27 NJW 1990, 1995 1995 oldal
28 NJW 1990, 1995 1995 oldal
29 AfP 1997, 926
30 ZUM-RD 1997, 449
31 ZUM-RD 1997, 449
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Görög Márta, egyetemi tanársegéd, Szegedi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar
Visszaugrás
