A klasszikus fogalom-meghatározás értelmében a nemzetközi közjog a szuverén államok közötti kapcsolatok rendezését és az államok e kapcsolatok megsértéséért viselt felelősségének kérdéseit szabályozza. Ugyanakkor a második világháborút követő időszak fordulópontot jelentett a nemzetközi jog életében, ugyanis a nemzetközi közösség ekkor ismerte el, hogy az állami szuverenitás nem lehet a nemzetközi jog egyetlen vezérlőelve. Az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmányának (a továbbiakban: Alapokmány) elfogadásával ugyanis maguk az államok kötelezték magukat arra, hogy a béke fenntartása és az emberi jogok érvényesülésének javára engednek szuverenitásukból.[1] Mintegy fél évszázaddal az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadását követően pedig az abban foglalt alapvető jogokat már az általános nemzetközi jog részeként ismerik el.[2] Ennek megfelelően az elmúlt fél évszázad fejődése a nemzetközi jog alanyi körének bővülését mutatta. Mindezek mellett a nemzetközi jog egyik legsúlyosabb fogyatékossága maradt, hogy a nem-állami jogalanyok sérelmeiből fakadó igényeknek nehezen képes tényleges érvényt szerezni. Az egyes államok alkotmányai azonban rendezik nemzetközi jog és a belső jog viszonyát, vagyis lényegében azt a kérdést, hogy az államok belső jogában hogyan érvényesülhetnek a vállalt nemzetközi kötelezettségek, illetve a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai. Éppen ezért az alkotmány védelmére életre hívott bírói szerveknek az is feladatuk, hogy eljárásuk során felismerjék a nemzetközi jog tartalmát, valamint az alkotmány rendelkezéseinek megfelelően biztosítsák a nemzetközi jog szabályainak érvényesítését, a nemzetközi jog és a belső jog összhangját, illetve az összhang hiánya esetén meghatározzák a jogkövetkezményt. Jelen tanulmány arra a kérdésre keresi a választ, hogy az Amerikai Egyesült Államok (a továbbiakban: Egyesült Államok) Legfelső Bírósága milyen értelmet adott a nemzetközi jog szabályainak, amikor az 1963-ban Bécsben elfogadott konzuli egyezményt és a Nemzetközi Bíróság ahhoz kapcsolódó döntéseit értelmezte. A tanulmány elsőként áttekintést nyújt az amerikai alkotmány releváns szabályairól, valamint a Legfelső Bíróság ahhoz kapcsolódó korábbi gyakorlatáról (I.). Ezt követően röviden bemutatja a konzuli kapcsolatok célját és a konzuli egyezmény szabályrendszerét (II.). Végül megvizsgálja, hogy a Legfelső Bíróság mely legutóbbi döntéseiben értékelte és alkalmazta a konzuli kapcsolatok jogát, és ezekben a döntésekben milyen felfogást képvisel a nemzetközi jog érvényesíthetősége tekintetében (III-IV.). A tanulmány célja, hogy az amerikai Legfelső Bíróság e körben hozott legutóbbi releváns döntéseinek rendszerezésével és elemzésével átfogó képet nyújtson arról, hogy az Egyesült Államok e határozataiban a nemzetközi jog érvényesítésének mely felfogását képviseli.
1. Arra a kérdésre, hogy egy ország belső joga hogyan érvényesíti a nemzetközi jog szabályait, a nemzeti alkotmányok tartalmaznak rendelkezéseket. Ezen rendelkezések alapján az alkotmányok két főbb csoportra oszthatók: egyfelől azokra, amelyek az írott, vagyis a szerződéses nemzetközi jog érvényesítéséhez transzformációt, vagyis további belső jogi aktust kívánnak meg, illetőleg azokra, amelyek a ratifikációt követően a nemzetközi szerződést minden további transzformáció nélkül a belső jog részének ismerik el.[3]
- 132/133 -
Mindemellett a nemzetközi jog egyetemesen elismert normáit, valamint a nemzetközi szokásjogot ma már szinte valamennyi állam transzformációtól függetlenül a belső jog részeként ismeri el.[4]
1.1. Az Egyesült Államok alkotmányának VI. Cikk (2) bekezdése rendezi a nemzetközi jog és a belső jog kapcsolatát. E szabály szerint az alkotmány, a szövetségi törvények, illetve az Egyesült Államok által kötött nemzetközi szerződések az ország legfőbb törvényei. Ezek a törvények minden állam minden bírója számára kötelezőek, tekintet nélkül arra, hogy az államok jogszabályai esetlegesen eltérnek-e, vagy ellentétben állnak az ország legfőbb törvényeivel.[5] Minthogy a nemzetközi szerződések és a belső jog kapcsolatán túl az alkotmányos szabály azt garantálja, hogy az ország joga egységesen érvényesülhessen, így a jogirodalomban "szupremácia klauzulaként" ismerik el. Ezt az eredeti értelmezést erősítik az Egyesült Államok alkotmányának ratifikációja során írt, úgynevezett szövetségi tanulmányok is. A tanulmányok közül több amellett érvel, hogy a "szupremácia klauzula" elfogadása nélkülözhetetlen a szövetségi állam működőképességéhez, és a klauzula alkalmazása nélkül az Egyesült Államok kormányozhatatlanná válna.[6]
1.2. Az alkotmány elfogadását követően a "szupremácia klauzula" valódi értelméről a kongresszus két meghatározó pártja, a republikánusok és a föderalisták kezdtek alkotmányjogi vitát. A vitára okot adó konkrét nemzetközi szerződés a brit koronával kötött barátsági, kereskedelmi és navigációs szerződés, az úgynevezett "Jay" szerződés volt.[7] Elsődleges kérdésként az merült fel, hogy a "szupremácia klauzula" megkívánja-e a nemzetközi szerződések ratifikációt követő belső törvényalkotás útján történő implementálását. A republikánusok értelmezése szerint valamennyi olyan nemzetközi szerződés, amelynek megkötése a kongresszus hatáskörébe tartozik, egyúttal belső jogi transzformációt is igényel. Ezzel szemben a föderalisták azt az álláspontot fogadták el, hogy a nemzetközi szerződések a ratifikációt követően automatikusan, minden további transzformáció nélkül a belső jog részét alkotják, és az azokkal ellentétes szövetségi törvényeket egyúttal le is rontják. A megosztottság ellenére azonban abban mind a republikánus, mind a föderalista párt egyetértett, hogy az alkotmányjog adja meg a választ arra, hogy egy nemzetközi szerződés igényel-e belső jogi transzformációt vagy sem.[8]
Nem sokkal később ebben a vitában ismét az ominózus "Jay" szerződés és annak belső alkalmazhatósága kapott főszerepet. A brit korona e szerződés 27. cikke alapján kérte a kiadását Jonathan Robinson brit állampolgárnak, akit egy brit hadihajón elkövetett emberöléssel gyanúsítottak. A brit hatóságok elsőként közvetlenül az amerikai bíróságot keresték meg, amelyik először megtagadta a kiadatási kérelem teljesítését. Ezt követően a brit hatóságok az Egyesült Államok elnökéhez fordultak, aki az eljárt bíróságnál kezdeményezte a kiadatás teljesítését. Az ügyben eljáró bíró végül az Egyesült Államok elnökének kérelme alapján rendelte el a kért személy kiadását.[9] Abban mind a republikánusok, mind a föderalisták egyetértettek, hogy az egyezmény 27. cikkének alkalmazása valamely alkotmányos szerv intézkedését igényelte. Abban is egyetértés mutatkozott, hogy erre a kérdésre nem a nemzetközi jog, hanem a belső alkotmányjog adja meg a választ. A republikánusok értelmezése szerint azonban az elnök túllépte hatáskörét, amikor a kiadatási kérelem teljesítésére hívta fel a bíróságot. A nemzetközi szerződés implementálása ugyanis elsődlegesen a jogalkotásért felelős kongresszus hatáskörébe tartozott volna. Másrészről a republikánusok olvasatában a nemzetközi szerződés a bírói és nem a végrehajtó hatalom intézkedését igényelte volna. Ezzel szemben a föderalisták felfogásában a "szupremácia klauzula" alapján a nemzetközi szerződés a ratifikáció pillanatában azonnal a belső jog részévé vált, és az elnöknek nemcsak lehetősége, hanem az alkotmány 2. Cikke alapján kötelessége a belső jog végrehajtása. A föderalisták emellett megkülönböztették az egyéni kérelmeket és a nemzeti megkereséseket. Előbbiek megítélése a bíróság értelmezéséhez tartozik, míg az utóbbiak teljesíthetőségének elbírálása a végrehajtó hatalom feladatkörébe esik.[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
