A váltót érintő anyagi értékpapírjog legfontosabb szabályait elsősorban a Polgári Törvénykönyvben kell keresnünk. A hatályos Ptk. XXVIII/A. fejezete foglalkozik az anyagi értékpapírjog szabályaival, melyek megfelelően a váltójogviszonyban is alkalmazásra kerülhetnek. A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: új Polgári Törvénykönyv) a Hatodik Könyv Ötödik részében szabályozza az értékpapírokra vonatkozó közös rendelkezéseket. A 6:567. § lehetőséget ad arra, hogy külön jogszabály nemzetközi egyezmény alapján a Hatodik Könyv ötödik részében foglaltaktól eltérő szabályokat állapítson meg [megjegyzendő, hogy ilyen generális eltérésre a Ptk. 338/B. § (9) bekezdése csak az átruházás szabályaira nézve ad lehetőséget]. A váltójog ilyen kivételes területnek minősül: az 1930. évi genfi váltójogi egyezmény szövege az 1965. évi 1. törvényerejű rendelettel került hazánkban kihirdetésre, a hatályos váltójogi szabályokat az 1/1965. (I. 24.) IM rendeletből (a továbbiakban: Vr.) merítjük.
Az alábbiakban a terjedelmi keretek miatt csak arra nyílik lehetőség, hogy vázlatosan áttekintsünk néhány, a váltójogi gyakorlatot érintő elméleti és gyakorlati kérdést. Nem vitás, hogy a felvetett váltójogi problémák mélyebb elemzést is meghálálnának. Előre kell bocsátani, hogy e tanulmányban nem foglalkozunk részletesen a váltójogi kötelezettség és az ún. alapügylet kapcsolatával, ennek a fontos kérdéskörnek külön tanulmányt szánunk.
E tanulmány alapvetésnek szánt mondandóját - rendhagyó módon - nem váltójogi klasszikus tollából merítem, rendhagyó tisztelgésként a páratlan jogtudós munkássága előtt.
Grosschmid Béni a kötelem jogalkatának vizsgálata során, ezen belül is a szakjogi felelősségek kérdéskörében foglalkozik a váltójogi felelősséggel. Azt a kérdést teszi fel, hogy mit értünk azon fordulat alatt, hogy az adós váltójogilag felelős, az adós a váltó alapján erre vagy arra kötelezett? Másképpen: hogy van az, hogy a váltóadós "tartozik" és "mégsem tartozik"? Még érthetőbben megfogalmazva: miben áll a váltójog és a váltójogi felelősség sajátossága, és milyen a kapcsolata a polgári joggal. E kérdések megválaszolása hatályos jogunk alapján sem felesleges.
A Fejezetekben Grosschmid arra a következtetésre jut, hogy a váltójog nem egyéb, mint causán oszló kötelmi szabálykör, egyfajta "causa-rétegződés" (causa-separatio, elszigetelés), a váltójogi szabály pedig úgynevezett "félszabály", mely jogi természeténél fogva a tényállás egy kiszakított eleméhez fűzi a jogkövetkezményeket - történetesen a váltójogi következményeket. A váltójog causán oszló jellege úgy képzelendő el, mint amikor azt mondjuk, hogy fuvarozási, bérleti vagy biztosítási jog. S miképpen a fuvarozási, adásvételi és bérleti stb. szabályok is a kötelmi jog részét képezik, úgy a váltójog is kötelmi jogi szabályanyag. A váltójog "így véve kicsi kis zuga a kötelmi jognak. És mégis nagy a világa, ha nézzük a sűrű veleélést, apróra betűzött szabálysorát, sokban sajátos jogi eszmemenetét." (Grosschmid Béni: Fejezetek kötelmi jogunk köréből Grill Károly Könyvkiadóvállalata Budapest, 1933. Második kötet, Második rész 961. o.)
Amikor váltói kötelezettségről beszélünk, akkor a tényállás egy kiszakított eleméhez fűzzük a jogi következtetéseket (Grosschmid úgy mondta: a jogi látleletet). Ebből egyenesen következik, hogy a teljes tényálláshoz viszonyítva a váltójogi tényállás nem jelenti (nem jelentheti) a végső igazságot ("a végső iust"). Így fordulhat elő, hogy valaki a váltó alapján tartozik, ám magánjogilag - valójában - nem felelős. Ez az ellentétben állás azonban általában csak időleges, az is elképzelhető, hogy csak egyetlen jogi pillanat erejéig áll elő. A "váltó alapján felel", a "váltójogilag köteles" kifejezések ezért - mai jogunk alapján is - csak annyit jelentenek, amennyit mondanak: azt döntik el, hogy az adós a váltó alapján mire kötelezett, ez pedig másabb, jellemzően szűkebb ítélet annál, hogy az adós valójában mire köteles. A váltóra alapított igény elbírálása esetén a váltójog a kötelezettre vonatkozó kötelmi jogi és egyéb szabályokból a formális causa (váltó) alapján kiemel egy bizonyos tényállást, az egész jogviszonyhoz vagy a jogviszony teljességéhez képest tényálláselemeket és csak ezekre tekintve mond ítéletet. A váltójog ezért causán oszló kötelmi szabálykör (ugyanígy Nagy Ferenc: A magyar váltójog kézikönyve Budapest, Athenaeum Kiadó 1910., 21. o. és köv.).
A tényállásnak ezek a fent említett bizonyos elemei nem mások, mint a jogviszonyt váltójogivá alakító elemek, legegyszerűbben fogalmazva az, hogy az adós kötelezettségét váltóokirat alapítja meg (váltói, vagy váltón alapuló kötelezettségvállalás). A váltóokirat ebben az értelemben és megközelítésben az ún. formális causa, a váltójog figyelme tehát erre az elkülönített ("elszigetelt"), a kötelmi jogi szabályokból váltójogivá átrétegezett jogalapra irányul. Így értendő, hogy a váltójog félszabály, a váltójog alapján hozott ítélet pedig Grosschmid megfogalmazásában "félszakos ítélet" (Grosschmid, 965. o.). Ez a félszakosság egyaránt meghatározza a vizsgálódás kereteit és a nyert eredmények hatókörét: a váltójogi kötelezettség elbírálásakor főszabályként nem nyilatkozunk a teljes tényállásról. A váltójogi kötelezettség kimondása a váltóra figyelemmel állapít meg jogot és kötelezettséget - ennek okán és ebben a vonatkozásban helyes váltójogi kötelezettségről beszélni.
3/4
A jogi irodalomban előforduló - a gyakorlat által is sokat emlegetett - kifejezést, miszerint "a váltó önálló jogcím" ugyanebben az értelemben kell felfogni. A váltóokirat ugyanis, mint formális causa első ránézésre ("prima facie" azaz első látásra, ám cáfolhatóan) megalapozza a váltón alapuló követelést. Ebben a megközelítésben a váltó ún. formális causa (formális = mintegy külalakjában vizsgálandó jogcím, melynek lényege alapvetően a formális hibátlanságában rejlik). Igaz, hogy a váltó is ezen önállóságában első látásra alkalmas a vagyonmozgás előidézésére. Vagyis a váltóokirat megalapozza a (váltó)követelést minden további nélkül. Ez azonban messze nem jelenti azt, hogy a váltójogi tényállás előállása véglegesen elszakítaná, tartósan vagy akár csak karakteresen eltávolítaná a vizsgálódás köréből a magánjog szabályait. Éppen ellenkezőleg. A váltójog a maga félszakosságával egyáltalán nem minősíti (véglegesen) az anyagi jogi helyzetet, nem nyilatkozik a felek közötti jogviszony teljességéről: a váltójogi döntés - amennyiben megmarad a váltójogi szabályok alkalmazásánál - csak a formális causáról mond ítéletet.
Itt kell megjegyezni, hogy a váltókötelezettség további polgári jogi természete vonatkozásában az alapügyletnek, illetőleg a "váltóelőszerződésnek" van jelentősége (ez utóbbi a pactum de cambiando, ami a váltó kiállításának és adásának közvetlen indoka, nem előszerződés polgári jogi értelemben). A váltó adására irányuló polgári jogi megállapodás dönti el, hogy a váltó pénzfizetési kötelezettség teljesítéseként, annak fedezeteként vagy egyéb okból került kiállításra (pl. novatórius szándékkal). A váltójog a maga "félszakosságával" erre nincs figyelemmel, de megfordítva is igaz: nem erre van figyelemmel. Ezt a kérdést - pl. milyen gazdasági ok vezette az adóst a váltó kiállítására és átadására - a váltójogi jogszabály nem is érinti, mert ez a formális causakénti megítélés szempontjából nem releváns. Éppen ezért nincs szigorú értelemben véve váltójogi jelentősége és jogi következménye annak, ha az értékpapíron az előírt alaki követelményeken felüli nyilatkozatok, záradékok szerepelnek ("értéke áruban", "a váltó ingatlan vételár fedezetéül" stb.), feltéve, hogy ezek nem teszik a kötelező kellékeket értelmetlenné (nem rontják le formálisan azokat). Az említett záradékok egyébként sem tehetik a váltóban foglalt fizetési kötelezettséget feltételessé, mert ha a váltóból a határozott pénzösszeg fizetésére szóló feltétlen meghagyás vagy ígéret hiányzik, akkor az okirat nem váltó (Vr. 1. § 2. pont, 2. §, 75. § 2. pont, 76. §).
A fentiekből már következik a kérdés, hogy - egyszerűen fogalmazva - bebocsátható-e a váltón alapuló követelés érvényesítésére irányuló perbe az ún. nem váltójogi kifogás. Hivatkozhat-e a váltón alapuló keresettel megtámadott személy általában a váltójogon kívüli kifogásokra (pl. szavatossági kifogás).
Ha a hitelező váltót tart a kezében, azzal a jogi helyzetet - követelését - első ránézésre megalapítja. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a váltó adásával a magánjog a jogviszonyból kirekesztődne. A váltóköveteléssel szemben emelhető kifogások, védekezések - a Vr. 17. § kifogás-korlátozó hatását leszámítva - egyáltalán nem tilosak, a váltóköveteléssel szembeni védekezésnek kézenfekvő és megengedett eszközei. Ha váltót ad a kötelezett egy utóbb hibásnak bizonyult áru vételáraként, visszakövetelheti a váltót - visszajár a váltói ígéret - miként a vételárat magát is visszakaphatná. Ha ingatlant, ingót ajándékoz a jogosult és utóbb - hálátlanság okán - azt visszakövetelheti: a jogcím "feloldódott". Ha pedig maga a váltóígéret visszajárna, akkor - mint többen a kevesebb - a fizetés megtagadásának joga is megilleti kifogásként a váltóadóst (Grosschmid, 963. o.)
A váltójog, vagyis pusztán a váltójogi szabályok addig és csak addig igazítanak el minket, amíg kizárólag a formális causát tartjuk (tarthatjuk) szem előtt. A követelés és a róla szóló ítélet eddig a pontig váltójogi. Az anyagi igazság, magánjogi alapigazság azonban megköveteli, hogy esetenként a formális causánál tovább is lássunk: "a váltójog várában székelő bíró - aki mielőtt ítéletet mond, rendszerint nem tekint ki a köztörvény nagy világába - ilyenkor kénytelen tekintetbe venni az anyagi igazság beszűrődő fényét." (Glossza Grosschmid Béni Fejezetek kötelmi jogunk köréből című művéhez Második kötet II. rész Grill Kiadó, Budapest, 1933., 598. o.) Ezt fogalmazza meg szemléletesen Grosschmid olyképpen, hogy a mindenkori felperessel - váltójogi hitelezővel - szemben helye van a váltóigény visszafojtásának a posteriori, mégpedig a váltójogon kívüli ius bebocsátásával (Grosschmid, 955. o.) Ha a váltójogi causát rendben is találjuk, vagyis a váltó alakilag kifogástalan, s így a váltókötelezettség fennáll, attól még könnyen előfordulhat, hogy az adós tartozik (tudniillik a váltó alapján) és mégsem tartozik (a polgári jog szabályai alapján). És ehhez nem kell a váltóadóst külön eljárásra utasítani: a köztörvényi jog beszűrődése a váltóköveteléssel szembeni kifogás formájában történik meg. Az alakilag kifogástalan váltó kötelezettségbe sodor a priori (első ránézésre, pusztán a formális jogcím alapján), e szabályos váltójogi kötelezettséget azonban rögtön visszafojtja a sikeres magánjogi kifogás - úgy mondja Grosschmid: a posteriori.
Tisztán kell látni, hogy a váltóra alapított perben az alperest (pontosabb azonban úgy fogalmazni, hogy a váltóadóst) csak kifejezett jogszabályi rendelkezés alapján lehet - és legfeljebb csak időlegesen - elzárni attól, hogy a polgári jog szabályai (az anyagi igazság) alapján őt megillető kifogásokat felhozza. Ilyen rendelkezés azonban hatályos jogunkban nincs: a váltóeljárás gyorsítást célzó rendelkezései ilyennek nem tekinthetőek. Megjegyzem, hogy amennyiben a jogalkotó a váltóval szembeni kifogások felhozatalát befolyásolni kívánná, a korlátozásnak feltétlenül anyagi jogi szabályban kell(ene) megjelennie. Erre azonban - nézetünk szerint legalábbis - nem szabad sort keríteni. Az alapügylet
4/5
alanyai között (ehelyütt csak a legjellemzőbb esetet említve) a váltó absztrakt, a magánjogi követelés jogcímét fel nem tüntető, illetőleg önálló jogcímet teremtő jellegére hivatkozás nem teszi lehetővé a kifogások korlátozását. Az absztrakt természet, a formális kauza helyes felfogása nem indokolja az adós védekezési lehetőségeinek korlátok közé szorítását. A perrendtartás közismert, váltópert gyorsító rendelkezései sem értelmezhetők úgy, hogy erre hivatkozással egyes védekezési lehetőségeket eleve kizárjunk. Így a bizonyítás esetleg terjedelmes volta önmagában nem eredményezheti az indítvány elutasítását, mert a váltóper "privilegizált" jellege (ami lényegében a soron kívüliség és "gyorsítás" tétele szabályaiban ki is merül) nem vezet odáig, hogy az adós anyagi jogi védekezési lehetőségeit a váltóper csorbítsa. A váltójogi kötelezettség ebben az értelemben semmiképpen nem függetlenedik, tehát nem szakad el az alapügylettől, ráadásul sem az anyagi váltójogi, sem a váltóperre vonatkozó eljárásjogi rendelkezésekből nem lehet leszűrni ilyen jogi következtetést. E kérdésre külön tanulmány keretében a későbbiekben vissza kívánunk térni.
A fentiekben már szót ejtettem arról, hogy a kötelezettség váltójogi megítélése alapvetően a szabályosan kiállított váltóokirat alapján történik. A váltókötelezettséget első ránézésre - alapvetően - a váltóokiratra váltói akarattal vezetett aláírás keletkezteti: Plósz ezt úgy fogalmazta meg, hogy a váltólevél a váltónyilatkozatok felvételére szolgáló papír, mely a váltónyilatkozatok alaki kelléke, mintegy a váltónyilatkozatok hordozója (Plósz Sándor: A magyar váltójog kézikönyve Eggenberg-féle Könyvkereskedés kiadása Budapest, 1895., 112. o). Az aláírás pedig minden váltónyilatkozat létrejöttének "közös és mulhatatlan kelléke" (Plósz, 127.). A váltónyilatkozatok közül kiemelkedő a váltóadósi kötelezettségvállalást teremtő aláírás. Bár a cikkben az egyszerűség kedvéért általában a saját váltó kiállítóját értem váltóadós alatt, megjegyzendő, hogy más személyek váltójogi kötelezettsége is váltójogi kötelemként állhat előttünk (pl. az elfogadási, a váltókezesi vagy a megtérítési kötelezettséget keletkeztető forgató nyilatkozatnak is van kötelmet teremtő hatása).
Az alcímben a "formális causa" kifejezés idézőjelesen szerepel, nem véletlenül. Tisztán jogi értelemben véve nem lehet az okiratot (mint ingó dolgot) causának tekintenünk. A kötelmi jogban jogcím alatt - bár ebben a kérdésben a jogi irodalom messze nem egységes - általában valamely juttatás gazdasági okát, a jogalanyt valamely jognyilatkozat megtételére indító okot értjük. A "formális causa" kifejezés a fentiek ellenére, vagy amellett mégis szemléletes, mert érzékelteti, hogy a váltói kötelezettség az okiratba sűrített tartalom szerint, az okirat által létezik, szigorú alakszerűségi előírások megkövetelése mellett. Ebben az értelemben helyes a váltókövetelést megtestesítő okiratról, mint önálló jogcímről beszélni, hozzátéve azt is, hogy az okirat e "jogcímet teremtő" ereje természetesen csak úgy érvényesül, ha az okirat mögé odasoroljuk (odasorakoztatjuk) a váltójogi szabályokat is.
A gyakorlatban általában nem jelent problémát eldönteni, hogy egy okirat váltónak minősül-e. A lényeges kellékek hiányát hivatalból kell észlelni, hiszen a kellékhiányos okirat nem váltó, abból váltói kötelezettség nem származik. A váltóokirat kötelező elemeit a váltójogszabály az idegen és a saját váltóra nézve részletesen szabályozza. Közismert, hogy egyes kellékeknek kifejezetten meg kell lenniük (pl. határozott pénzfizetésre szóló ígéret), másoknak elegendő, ha bizonyos vélelmek segítségével megadottnak tekinthetők (pl. esedékesség).
A váltói alak önálló jogcímet teremtő erejét nagyban támogatja az a váltójogi elv, miszerint a kellékek főszabályként csupán alaki vizsgálatnak vethetők alá. A váltójogviszonynak - bármilyen furcsának is tűnik - első ránézésre nem árt, ha az okiraton hamis aláírások, nem létező személy aláírása vagy az aláírót általában nem kötelező aláírások vannak - ez a Vr. 7. § szabálya szerint a többi aláíró váltókötelezettségét nem érinti. Ez a helyzet az álképviselet esetében is - az álképviselő nyilatkozata a "képviseltre" nézve jogokat és kötelezettségeket nem állapít meg - ám a váltójogi álképviselet jogkövetkezményei nem elhanyagolható eltérést mutatnak a polgári joghoz képest. Míg ugyanis a polgári jogi szabályok szerint az álképviselő által tett nyilatkozat jóváhagyás hiányában [az álképviselő kártérítési kötelezettsége mellett, Ptk. 221. § (1) és (2) bekezdés, új Ptk. 6:14. §] nem létezőnek tekintendő (jóváhagyás hiányában nem vált ki joghatást), addig a váltón aláíró álképviselő a saját személyében válik kötelezetté (Vr. 8. §).
Az alábbiakban a váltó formális causa természetéből egyetlen kérdést fogunk kiemelni: a biankó váltóról lesz szó.
A Vr. 10. § rendelkezése szerint "Ha a váltó a kibocsátáskor hiányos volt és a pótlás a létrejött megállapodástól eltér, a váltóbirtokossal szemben a megállapodás megszegésére csak abban az esetben lehet hivatkozni, ha a váltót a váltóbirtokos rosszhiszeműen szerezte, vagy ha a megszerzéssel kapcsolatban súlyos gondatlanságot követett el."
Általánosan elfogadott elv, hogy a váltónak nem szükséges a kiállításakor (idegen váltó kibocsátásakor) valamennyi váltókellékkel rendelkeznie, elegendő, ha az igényérvényesítéskor kellékhiányoktól mentes váltót tart a kezében a birtokos. Úgy mondjuk, hogy a váltó hiányai - a váltói aláíráson felül (ez a váltói akarattal a papírra vezetett aláírás) - utólag is pótolhatók, akár a váltókövetelés megfizetése iránt indított per során is. Ha a váltójogszabályban foglalt kellékek az okiratról hiányoznak, a papír nem váltó, az okiratból tehát váltójogi kötelezettség nem keletkezik. A lényeges kellékek időleges hiánya azonban nem akadályozza a váltó átruházását, kezességgel való ellátását, de a váltóadós fizetni
5/6
csak és alakilag kifogástalan váltóra köteles, óvatolni is csak kellékhiányoktól mentes váltót lehet érvényesen.
A hiányos váltó - biankó váltó - úgy is előállhat, hogy a váltókötelezett kitöltetlen váltót adott át a jogosultnak, a hiányok pótlására, a váltótartalom megállapítására pedig a felek között külön megállapodás létesül, mely a váltó alapügyletét is képezi (e kitöltési megállapodás gyakran a pactum de cambiando, az ún. váltóelőszerződés evidens eleme). A kitöltetlenül hagyott elemek rendszerint a lejárat (esedékesség), az összeg (tőke és kamatok, ha a váltó a kamatkikötést tűri) és a fizetési hely. E "megállapodás" nem feltételez szükségszerűen külön okiratban szövegezett szerződést, a kitöltési lehetőség a felek jogviszonyából is következhet.
A váltó megállapodástól eltérő kitöltése sajátos jogellenességet eredményez, melynek következményei nem minden esetben lesznek azonosak. Vitán felül áll, hogy amennyiben a váltóperben az alapjogviszony alanyai, a váltóadós (kiállító) és a jogosult (rendszerint az első váltóbirtokos, a rendelvényes) állnak egymással szemben, a kötelezett a megállapodástól eltérő kitöltés kifogását szabadon felhozhatja. Erre irányuló jogát ugyanis sem a Vr. 10. §-a, sem egyéb rendelkezése nem korlátozza, ahogyan arra korábban utaltunk. A jogszabályhely azt mondja ki, hogy a váltót megszerző váltóbirtokossal szemben mikor emelhet kifogást az adós a megállapodás-ellenes kitöltés alapján: ha a váltót a váltóbirtokos rosszhiszeműen szerezte vagy a váltó megszerzésével kapcsolatban súlyos gondatlanságot követett el.
A biankó váltó esetében a bizonyítási teher a váltóadóson nyugszik. Ő köteles bizonyítani a kész váltótartalommal szemben, hogy a váltó a kiállításkor hiányos volt és hogy a kitöltés a létrejött megállapodástól eltér. Ha a váltóadós további váltóbirtokossal, a váltót megszerző személlyel szemben kíván a Vr. 10. § alapján kifogást emelni, úgy azt is bizonyítania kell, hogy a váltójogosult a váltót rosszhiszeműen szerezte vagy őt a megszerzés körül súlyos gondatlanság terheli. Ez a bizonyítási kötelezettség hasonló, de nem azonos a Vr. 17. § rendelkezésében foglaltakkal: ott ugyanis a váltó megszerzésével tudatosan az adós hátrányára cselekvő váltóbirtokossal szemben nyitja meg a kifogások emelésének lehetőségét a szabály. A váltóadós e körben tett tényállításai alapján az eljáró bíróság bizonyítási - ellenbizonyítási - kötelezettséget állapíthat meg és oszthat ki a peres felekre. A tényállás függvényében pl. az alperesi állítással szemben a felperest (váltójogosultat) terhelheti annak bizonyítása, hogy a biankó váltót szabályosan töltötte ki. Ezen ponton természetesen továbbágazhat a perbeli bizonyítás - ez azonban már nem váltójogi, hanem perjogi és jellemzően anyagi jogi kérdés (pl. jogszerű-e a kitöltést lehetővé tevő megállapodás, külön figyelemmel arra is, ha a felhatalmazás általános szerződési feltételben szerepel és így tovább).
A biankó váltóra vonatkozó problémák e vázlatos érintése is rámutat a váltóokirattal kapcsolatos kötelező körültekintésre. Nem felesleges óvatosság ezért, ha az érintettek fokozottan figyelnek a biankó váltó kitöltési lehetőségeinek (szerződésbeli) szabályozására, illetőleg a lehetőségekhez képest rögzítik a váltó tartalmát (másolat, hiteles másolat készítése stb.). Sok vita elkerülhető, ha a váltójogviszony alanyai igazolni tudják, hogy milyen tartalommal kapták és adták tovább a váltót. Ez az óvatosság nem csak a biankó váltó esetében ajánlott, hanem egyébként is: a váltótartalom ugyanis utóbb törléssel vagy záradékok felvitelével elvileg bármikor megváltoztatható (lásd ehhez a Vr. 69. § szabályát a megváltoztatott váltótartalom szerinti váltójogi felelősségre nézve).
Stern Miksa - akitől az alcímbeli fordulatot kölcsönöztük (Stern Miksa: Az "összefüggés hiánya" a forgatmánynál Jogtudományi Közlöny 1881. év 15. szám 131. o.) - így írt a forgatmányról, a váltókövetelés átruházásának rendszerinti módjáról: "alapja a bona fides, mely nélkül mozogni nem bírna, jelleme nem elég erős, mert megpróbáltatásoknak nincs kitéve, olyan, mint egy ügyes társalgó, kiről elismerjük, hogy kellemes ember és nem tartjuk szükségesnek megkérdezni, igaz-e az, amit beszél, - valódiságát nem kell megvizsgálni."
A Stern által látott és láttatott kép nem éppen hízelgő a forgatmányra nézve - ellenben igaz. A pénzkövetelés értékpapírba sűrítésének oka elsősorban a követelés mobilizálása, ebben az értelemben azt mondhatjuk, hogy az értékpapírba foglalással (inkorporálással) a pénzkövetelést "dologiasítjuk" - papírtartalomhoz kötjük. A forgalomképesség növeléséhez azonban ez csak az első lépcső: el kell érni, hogy a papírtartalomszerű követelés (immáron váltókövetelés) gyorsan és biztonságosan cserélhessen gazdát. A hagyományos - polgári jogi - jogutódlás azonban a forgalom követelményeit nem elégíti ki: olyan átruházási módot kell alkalmazni, mely a papírban körülírt és könnyen ellenőrizhető jogot anélkül legyen képes átszállítani az új jogosultra, hogy ennek ne kelljen számolnia az előzővel szemben felhozható kifogásokkal. Ezt a célt szolgálja a forgatmány: a váltóátruházás speciális váltójogi kiképezése, az alaki legitimáció és a kifogás-korlátozás szabályaival. Úgy is mondhatjuk, hogy a váltóátruházás Stern Miksa által forszírozott "könnyűvérűsége" a kereskedelmi igényeket kielégítő váltójogi jogalkotó számlájára írandó.
A váltóátruházás szabályait a Vr. II. fejezete tartalmazza. A forgatmány lényegében nem más, mint a váltókövetelés átruházásának sajátszerű módja. A váltóátruházás (forgatmány, hátirat) többkomponensű jogcselekmény, melyben kötelmi jogi, dologi és váltójogi (anyagi értékpapírjogi) szabályok vannak jelen. A Legfelsőbb Bíróság 1/2000. PJE számú jogegységi határozatában foglaltakra utalva, de az ott írtakat meg nem ismételve az alábbiakat kell kiemelni.
A váltóban rögzített - inkorporált, ezen az úton váltójogivá tett - követelés átruházásához érvényes jogcímen
6/7
alapuló szerződés (kötelmi kötelező ügylet), a váltóokirat átadása (az ingó dolog birtokának átruházása, traditio) és a váltóra vezetett forgatmány, mint váltójogi átruházó nyilatkozat szükséges. A három ügylet, az átruházás három "komponense" egyaránt jelentős, bár a körülmények a hangsúlyt esetenként máshová vetik. Egyszerűen, de szemléletesen megfogalmazva mindegyik elem hozzáteszi a teljes képhez a maga részét. Alapvetően helyes az új Polgári Törvénykönyv 6:569. § (2) bekezdésének szabálya, mely az átruházási jogcím és a birtokátruházás említése mellett követeli meg a névre szóló értékpapírok átruházásához a forgatmányt. Az átruházás e mozzanatai közül a váltójogi jogszabály csak a forgatmányra tartalmaz - közvetlenül - rendelkezéseket, az alapul szolgáló szerződés létrejöttének és érvényességének szabályai a kötelmi jog, a traditio módjára a dologi jog normái között találunk rendelkezéseket. A három elem zökkenőmentes kapcsolódása nagyon fontos. Hiába látják el a váltót pl. üres forgatmánnyal, szabályszerű átadás hiányában tulajdonszerzésről nem beszélhetünk, a forgatás kötelmi jogi alapügylete a váltójogi következményeken túl befolyásolja (esetleg a papírtartalomhoz képest eltérően határozza meg) a jogszerző anyagi jogait. Nem kizárt az sem, hogy a váltóra vezetett teljes hatályú (tulajdoni) forgatmány ellenére a forgatmányost váltójogi meghatalmazottnak tekintsük (ún. rejtett vagy "álforgatmány"). A forgatmánynak ezért kétségbe nem vonható, szoros kapcsolata van a forgatási alapügylettel, a váltóátruházás kötelmi jogi (polgári jogi) jogcímével: ez határozza meg ugyanis, hogy a váltóbirtokos anyagi jogi jogszerzése érvényes, a polgári jog által támogatott alapokon áll-e vagy sem. Ebben a körben kerül szóba általában a fedezeti, teljesítési, novatórius stb. váltó fogalma is.
Stern Miksa korábban említett hasonlatát továbbfejtve meg kell állapítanunk, hogy a forgatmány "könnyűvérűsége" elsősorban egy váltójogi szabály, mégpedig az alaki legitimáció elvének következménye. A váltóátruházásoknak csak külsőre (mintegy ránézésre, alakilag) kell kifogástalannak, egymáshoz illeszkedőnek lenni, sem a forgatmányi láncolatban szereplő aláírások valódiságát, sem az átruházások jogszerűségét a legitimáció szempontjából vizsgálni nem kell. A forgatmány maga - mint említésre került - alakilag nem bonyolult intézmény (akár egy puszta aláírás is váltóátruházásnak minősülhet), a forgatmányok "egymásutánisága" is könnyen áttekinthető: mindössze ennyi kell ahhoz, hogy e "kellemes társalgó" szavának hitelt adjunk. Márpedig ez a szabály: a Vr. 16. § (1) bekezdése értelmében a váltó birtokosát jogos váltóbirtokosnak kell tekinteni, ha jogát a váltóátruházások meg nem szakított láncolatával igazolja, akkor is, ha az utolsó váltóátruházás üres. A Vr. 40. § (3) bekezdése az esedékességkor fizető váltóadós csak a forgatmányok sorrendjének ellenőrzésére köteles (ez viszont szigorú kötelezettség), az átruházók aláírásának valódiságát azonban ellenőrizni nem köteles.
Ha a forgatmányi láncolat megszakad, hézagról beszélünk, mely e könnyűvérű ifjút - és a forgatmány mögött álló megbújó papírbirtokost - azonnal szigorú vizsgálat alá veti. Ha a hézag kitöltetlenül marad, akkor a hézag utáni forgatmány(ok)hoz semmilyen váltójogi joghatás nem fűződik: a hátiratok a hézag utáni váltószereplőket egyáltalán nem igazolják. Nézetünk szerint egymás között sem: nincsen mód tehát arra, hogy az utolsó váltóbirtokos az előtte álló, de hézag utáni váltóátruházóval szemben érvényesítsen megtérítési váltóigényt. Ennek egyébként nem csak az egymás közötti legitimáció hiánya, hanem az is útját állja, hogy váltóóvás felvételére (ami a megtérítési kereset előfeltétele) csak a legitimált váltóbirtokos jogosult. A "hézagos" váltó azonban nem értéktelen: a forgatmányi láncolat megszakadása előtti személy kezében beváltható váltónak kell tekinteni. Erre úgy is sor kerülhet, hogy a hézag utáni váltóbirtokos a hézag előtti, korábbi váltóbirtokosra forgatja a váltót, aki a váltón lévő, őt követő forgatmányokat törölheti és jogszerű váltóbirtokosként érvényesítheti a váltót.
A hézag azonban kitölthető. Erre a leggyakrabban akkor és azon okból kerül sor, amikor a váltóbirtokos nem váltói úton, hanem egyéb módon jutott a papír által rögzített követeléshez (pl. öröklés). A váltó örököse anyagi jogilag jogszerű váltóbirtokos, aki jogosult a váltócselekmények foganatosítására is: ebben pedig a forgatás joga is beletartozik. Ilyenkor a forgatmányok láncolatában szükségszerűen hézag keletkezik, az anyagi jogi jogszerzés igazolása azonban pótolja az alaki legitimációt. Nem szükséges, hogy a hézag kitöltése magán a váltón történjen, de nem kizárt, hogy a váltóokirat a jogszerzést maga igazolja. Ilyenkor a hézag utáni első forgató jogszerzése szorul igazolásra. Ebben a kérdésben helytállóak az 1/2000. PJE határozat megállapításai. Nem helyes azonban az a megállapítás, hogy az anyagi jogi jogosult bírói úton kikényszeríthetné, hogy a kötelezett (még kevésbé egyéb személy, pl. igazgatóság, közjegyző, bírósági végrehajtó stb.) az okiratot a jogosultra forgassa. Erre sem részvény, sem egyéb forgatható értékpapír esetében nem nyílik lehetőség: a forgatás csak váltójogosulttól származhat, ami nem tévesztendő össze a jogszerzést igazoló ténynek az okiratra való felvezetésével. Helytálló ellenben az új Ptk. 3:221. § (1) bekezdésének a nyomdai úton előállított részvényre vonatkozó (de a materiális jogosultság igazolása szempontjából idevágó alapgondolatában a váltóra is alkalmazható) rendelkezése, mely szerint a részvény nem átruházás jogcímén történő átszállása esetén az új részvényes kérésére az igazgatóság a tulajdonosváltozást a tulajdonszerzést igazoló okiratok alapján a részvény hátoldalán vagy toldatán - a tulajdonosváltozást igazoló okirat megjelölése mellett - átvezeti. A tulajdonosváltozás igazgatóság általi átvezetése a forgatmányi láncolat részét képezi.
Tény azonban, hogy az váltóátruházások megszakítatlan láncolata által alakilag legitimált váltóbirtokos a váltójogi igény érvényesítése során a rendelvényeshez képest, akivel szemben az alapügyletből emelhető kifogások szabadon felhozhatók, komoly védelemben
7/8
és támogatásban részesül. A váltójogi irodalom egyöntetűen hangsúlyozza, hogy a váltó kiállítója (idegen váltó elfogadója) a váltó mindenkori (helyesebben talán: lejáratkori jogszerű) birtokosának ígéri a fizetést, de nem mindegy, milyen módon. Ezt a támogatás és védelmet, melyet a forgalomra szánt váltónak meg kell kapnia, elsősorban a Vr. 17. § rendelkezése biztosítja, melyet kifogás-korlátozásként, pontosabban a kifogások fel nem hozhatóságának elveként említ a váltójogi irodalom.
A Vr. 17. §-a a következőképpen szól: "a váltón alapuló keresettel megtámadott személy a váltóbirtokossal szemben nem hivatkozhat olyan kifogásra, amely a kibocsátóval vagy valamelyik előbbi váltóbirtokossal szemben fennálló személyes viszonyán alapul, kivéve ha a váltóbirtokos a váltó megszerzésével tudatosan az adós hátrányára cselekedett."
A kifogás-korlátozás intézménye a váltóátruházásról szóló II. fejezetben került kifejtésre. A genfi váltójogi egyezmény szövegének kialakításakor kettős cél lebegett a jogalkotó előtt: egyrészről, hogy az új váltóhitelező jogszerzését (ezáltal a váltó forgalomképességét) kifogások révén nem szabad megnehezíteni, másrészt viszont nem lenne helyes a váltóadóst pusztán azért hátrányos helyzetbe szorítani, mert kötelezettsége váltóokiratban van rögzítve. A váltójog ezért megkönnyíti a váltó forgalmát, de elejét kívánja venni annak, hogy a váltó megszerzésével a váltóbirtokos az adós hátrányára cselekedjen. Itt kell felhívni a figyelmet arra, hogy a váltójogi rendelkezések e nem csekély súlyú kérdésben eltérnek az új Polgári Törvénykönyv értékpapírjogi szabályaitól (vö. új Ptk. 6:566. §).
A Vr. 17. § szabálya az ún. teljes hatályú (másképpen tulajdoni) forgatmányhoz kapcsolódik, mely egyébként a váltóátruházás úgymond "rendes útja". Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a mind a kifejezett, mind pedig a rejtett korlátolt hatályú forgatmányok (zálog - és meghatalmazói hátirat) esetében másképpen alakulnak a váltójogi hatások (Vr. 18. § és 19. §). Ugyanígy akkor is, ha a váltóátruházás alakilag tulajdoni forgatmánynak látszik, ám a forgatás időpontja miatt utóforgatmánynak minősül (Vr. 20. §).
Összefoglalva: a forgatmány a váltó forgalomképességének növeléséhez nem jelentéktelen többlettel járul hozzá. A pénzkövetelés értékpapírba foglalása önmagában mindössze azzal a következménnyel jár, hogy a pénzkövetelésből váltókövetelés válik, a papírtartalom a fentebb elmondottak szerint formális causaként előtérbe kerül. Az alakilag hibátlan váltókövetelést elsőre a papírtartalom és a váltójogi szabályok szerint kell megítélni. A papírba foglalás következményét elsősorban a Ptk. 338/B. § (1) bekezdése foglalja össze: az értékpapírban meghatározott követelést érvényesíteni, arról rendelkezni, azt megterhelni - törvény eltérő rendelkezése hiányában - csak az értékpapír által, annak birtokában lehet [ugyanígy új Ptk. 6:565. § (3) bek.]. A "formális jogcím" a váltóokirat, amely a figyelmet a "formára" irányítja, de nem fojtja el, nem iktatja ki az anyagi jogi hátteret. A szabályos váltóátruházás ezzel szemben - meghatározott feltételek mellett, esetleges csak időlegesen - elzárja a váltóadóst attól, hogy a formális jogcím mögött a (helyett) az jogi valóságot keresse, arra hivatkozzon. Mert a forgatmány kifogás-korlátozó hatása - a papírtartalomszerű átruházó hatással karöltve - főszabályként valóban a papírba sűrített jogot adja a váltóhitelező kezébe.
Amennyire kívánatos a forgalom érdekében és magától értetődően biztosítandó a kifogás-korlátozás fent körvonalazott szabálya, legalább annyi veszélyt is jelent a váltóadósra nézve. A kifogások elvágásával a váltóadós könnyen olyan helyzetbe kerül(het), hogy a magánjog szabályai szerint vitán felül álló védekezését a vele szemben fellépő hitelező ellenében nem tudja felhozni (perbe vinni). Ilyenkor áll elő tisztán az a helyzet, melyről Grosschmid úgy szólt, hogy "az adós tartozik, holott mégsem tartozik…"
Vitán felüli, hogy a váltójogi felelősség - a váltó alapján való helytállás - kimondása nem hozza véglegesen hátrányos helyzetbe az adóst, hiszen kifogásait a váltóperen kívül az adott jogviszony anyagi jogi és perjogi szabályai szerint érvényesítheti, mégis a jog által elismert érdek fűződik ahhoz, hogy a váltóadós a váltó alapján tartozatlan fizetésre ne legyen kényszeríthető. A jogalkotónak ezért a jóhiszemű váltóbirtokos kellő védelme mellett lehetőséget kell adnia arra, hogy a váltóadós is előadhassa a védekezését és a váltó alapján jogszerű követelést (a váltókövetelést) az ő magánjogi igénye felemlítésével, perbe hozásával "visszafojthassa". Életbevágó lehet ezért, hogy a váltóadós a papír által legitimált jogszerű váltóbirtokos által indított perben a váltójogi előzőkhöz "hozzáférhessen." Ehhez azonban a forgatmány papírtartalmat rögzítő hatását fel kell oldani. Kézenfekvő, hogy a kifogás-korlátozást kimondó szabály adja meg a jóhiszemű váltóbirtokos támogatás kereteit (határait) is - ebben az értelemben a váltó kifizetésére vonatkozó szilárd jogú kereskedelmi nyilatkozat (Túry Sándor Kornél kifejezése) oldószerét is a Vr. 17. § rendelkezése adja kezünkbe. Ha és amennyiben sikerrel jár annak bizonyítása, hogy az a váltóbirtokos a váltó megszerzésével tudatosan az adós hátrányára - kijátszására - törekedett, a váltóbirtokos a kifogás-korlátozás jogi védelmére nem tarthat igényt. Tisztán kell azonban látni, hogy ilyen esetben a váltón alapuló keresettel megtámadott személy bizonyítási kötelezettsége sajátosan "rétegezett": a váltóbirtokos csalárd magatartásának és a felhozni kívánt kifogásnak is bizonyítása is őt terheli. Az előbbi nyitja meg - elméletileg - az utat az utóbbihoz, ezért az ilyen tárgyban felajánlott bizonyítási indítványnak semmiképpen nem lehet gátat szabni. ■
Visszaugrás
