Amikor a jog olyan szélsőségesen pozitivista megközelítéseit szemléljük, amelyek a jog autonómiájában, formalizmusában egyenesen valamilyen társadalmi jót is látni vélnek, mint az ún. normatív pozitivisták,[1] a jogpozitivizmus eredetének kérdése különösen érdekessé válik. A jogpozitivizmus vitathatatlan sikere, gyakorlata igencsak arra utal, hogy benne ne a nyugati jogi gondolkodás múló divatját lássuk, hanem egy évszázadok alatt érlelődött jelenséget. Egy olyan jelenvalóságot, amelynek szükséges előfeltételét jelentette a jog deszakralizációja, a világi jog kivonása a kánonjog primátusa alól, mégpedig a világi hatalomnak a pápai hatalommal szembeni emancipációja révén. Van azonban egy igen lényeges, ám a történelem sűrűjében igencsak elbúvó mozzanat, ami az előbb említett folyamatokon túl is szorosan összeköti a jogpozitivizmus szellemét a későközépkor világával. Ez pedig a szöveg fokozott előtérbe kerülése és különös tisztelete az interpretáció során. Hogy ez a szövegközpontúság a jogpozitivizmus esetén mit is jelent és milyen következményekkel jár, eléggé ismert és nyilvánvaló ahhoz, hogy itt e kérdést ne részletezzük. A szövegnek, a szöveg szentségének hangsúlyossá válása azonban először nem a joggal, hanem a Bibliával kapcsolatban merült fel, mégpedig amikor Dante, és nyomában a prereformátorok és reformátorok amellett érveltek, hogy a hit alapjául nem az egyházi hagyományok, hanem a Szentírás szolgál.[2] Mivel a szent hagyományok nem kis részben a Szentírás sajátos, az egyes történelmi korok szellemének megfelelő interpretációját jelentették, ezek negligálásával az elutasítók számára ki nem mondva is csorbult annak a lehetősége, hogy a mindenkori jelenben különleges értelemmel ruházzák fel a szent szöveget. Ebben a mozzanatban is tetten érhető egy kettősség a szöveg és aktualitás között. Ahhoz hasonló, mint amely dualitást más vonatkozásban a jogi norma és a konkrét eset relációja jelent. Egyáltalán nem tekinthető tehát véletlennek, hogy a szent hagyományokat őrző, és az interpretáció, az aktualizálás szabadságát is jobban szem előtt tartó katolicizmus nyitottabb volt egy nem normaközpontú, a konkrét eset aktualitására is tekintettel lévő természetjogi hagyomány fenntartására, mint a protestáns gyökerű jogbölcselet. A szövegközpontú szemlélet kialakulása természetesen kedvezett annak is, hogy a római jog intenzívebb recepciója idején különös hangsúly helyeződjék ismét az e jog eredeti szellemétől távolról sem idegen formalizmusra.
Dante a De monarchiában az antik respublika gondolat feltámasztásával, a hatalomnak közvetlenül - tehát az Egyház közreműködése nélkül - Isten kegyelmére való visszavezetésével, a világi jog viszonylagos autonómiájának implikálásával olyan eszméket vázolt fel, amelyek Paduai Marsiliuson, William Occamen, John Wyclifen, Husz Jánoson és Machiavellin keresztül szinte töretlenül hatott a reformáció koráig, majd a felvilágosodás nagy századában is, hogy konzekvenciái egészen napjainkig érjenek. E hatás útjának kezdeteit igen pontosan vázolja Boccaccio. "Több évvel a szerző (ti. Dante) halála után XXII. János pápa idejében Beltrando del Pogetto Bíboros úr, a pápa lombardiai követe betiltotta ezt a könyvet (ti. a De monarchiát). Az ok az volt, hogy mikor Bajor Lajos herceget, Németalföld választófejedelmét Róma királyává választották, és Lajos a koronázásra Rómába ment, ám az említett János pápa nem látta szívesen, Lajos az egyházi rendelkezésekkel szembeszállva egy minorita szerzetest tett meg pápának, név szerint Piero della Corvara barátot, ezen kívül bíborosokat és püspököket nevezett ki, végül pedig megkoronáztatta magát az ellenpápával. S mivel utóbb több esetben is kétségbe vonták fensőbbségét, kapóra jött ez a könyv neki és híveinek, akik Lajos és a maguk igazolására számos innen kölcsönzött érvet kezdtek hangoz-
- 576/577 -
tatni; így aztán a könyv igen híres lett, pedig annak előtte alig tudtak róla valamit. De miután ez a Lajos visszatért Németalföldre, hívei, főként egyháziak, elvesztették lábuk alól a talajt és szétszóródtak, az említett bíboros pedig, nem lévén kitől tartania, eretnekség vádjával illette, a nyilvánosság előtt máglyára vetette Dante könyvét."[3]
Dante gondolatainak magvai azonban ekkor már szertehullottak, és igencsak termékeny talajra találtak. Paduai Marsilius Dante halála után három évvel, 1324-ben írja meg híres művét, a Defensor pacis-t,[4] amelyben Dantéhoz hasonlóan a népszuverenitás elvét hangsúlyozza, valamint a pápa világi primátusa ellen érvel. Dantéhoz - és a sokkal későbbi Hegelhez - hasonló szemlélete szerint az állam az az entitás, amely a béke és a boldogság biztosítására rendeltetett, és megelőzi még a család intézményét is. Marsilius bizonyos értelemben túl is lép Dante eszméin, amennyiben a népszuverenitás eszméjéből kiindulva kifejezetten azt hangsúlyozza, hogy a törvényhozó és a végrehajtó hatalom a népet illeti. Álláspontja szerint a végrehajtó hatalom választás útján töltendő be. Nem tekinti azonban még szükségesnek az igazságszolgáltatás elkülönítését a kormányzástól.
William Occam mint ferences szerzetes az evangéliumi szegénységet hirdeti, ám - szemben a rendalapítóval - ugyancsak kiveszi a részét a világ dolgainak intézéséből. Miután egyházának üldözése elől Bajor Lajos udvarába menekül - akit 1327-ben exkommunikált a pápa - irodalmi és elméleti tevékenységének fő tárgyát az egyházi, jogi és politikai kérdések teszik ki. Occam munkáiban[5] Dante közvetlen hatása jól érezhető. Kérdésfeltevései és válaszai a dantei mű logikáján nyugodnak. Akárcsak Dante, a világi hatalmat maga is Istentől közvetlenül eredő jelenvalóságnak fogja fel. Vitatja tehát, hogy az igazságszolgáltatás jogát a pápa ruházhatná a világi fejedelmekre. Az evilági hatalom tehát nála sem származékos természetű, hanem sui generis entitás, amely egyedül Isten kegyelmén nyugszik. Ebből következően - álláspontja szerint - a császár a választófejedelmek döntésének következtében nyeri el hatalmát, nem pedig a felkenés révén, amely utóbbi semminemű világi privilégiumot nem biztosít az egyháznak a világi uralkodó felett. Occam tehát - Dantéhoz hasonlóan - a világi dolgokban a világi monarchia primátusát vallja az Egyházzal szemben, amelyből közvetlenül fakad az a nézete is, hogy az egyházi vagyont nem tekinti sérthetetlennek a világi joghatósággal, így a királyi, illetve császári adóztatással szemben. Occamet egyébként paradox módon Isten mindenhatóságának elfogadása vezeti el kifejezetten prepozitivista nézetéig. Szerinte ugyanis a mindenható Isten a számunkra a Bibliában feltárt parancsai helyett más, azokkal ellentétes parancsokat is adhatna, amelyeket éppúgy tisztelnünk kellene, mint a ma ismert törvényeit. E gondolatából következik azon vélekedése is, hogy a világi törvények büntető szabályai sem valaminő abszolút erkölcsi minőségen, hanem a változásnak ugyancsak kitett akaraton nyugodnak. A későközépkor szellemében azonban fenntartás nélkül elfogadja az isteni jóság létét, amely így bizonyos mértékig tompítja érvelésének a teljes erkölcsi relativizmus felé mutató élét. Mindazonáltal nem oldja fel azt az ellentétet, amely a mindenhatóság és a jóság között logikai értelemben fennáll. A mindenhatóság ugyanis a mindent, így a rossz lehetőséget is magába foglaló abszolútum fogalmával rokon. Egyszerűen más természetű minőségnek tekinti a mindenhatóságot és a jóságot, figyelmen kívül hagyva, hogy ezzel a mindenhatóságban rejlő abszolútum fogalma csorbul. A már politikai célzattal is határozott válaszokat kereső Occam számára pedig immár kevéssé áll rendelkezésre az a lehetőség, hogy az ellentmondást hittitoknak minősítse, noha korábbi filozófiai munkájában[6] az értelem és az akarat korlátozottságát hangsúlyozza még, utalva a hit útbaigazító jellegére.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
