Magyarországon a rendszerváltást követően vetődhetett fel nyíltan az állami nyugdíjrendszert kiegészítő magán-nyugdíjintézmények újbóli bevezetésének gondolata. Az Országgyűlés első lépésként - 1993-ban - törvényt alkotott az önkéntes kölcsönös biztosító pénztárakról, melyek egyik lehetséges típusa a nyugdíjpénztár. A nem titkolt cél az volt, hogy az önkéntes előgondoskodás gondolatát ismét felelevenítsék, és az ehhez szükséges intézményi hátteret megteremtsék. Következő lépésként az 1997-ben elfogadott nyugdíjreform-csomagban szereplő, a magánnyugdíjakról és a magánnyugdíjpénztárakról szóló 1997. évi LXXXII. törvény, viszont a kötelező előgondoskodás alapjait rakta le. A törvény hatálybalépését követő néhány év alatt kiépült a húszat is meghaladó számú magánnyugdíjpénztárt (számuk folyamatosan változó volt), a több mint hárommillió pénztártagot, és az ezermilliárdot is felülmúló nyugdíjvagyont magában foglaló rendszer.
A népesség elöregedése és annak várható negatív társadalmi, gazdasági hatásai elleni küzdelem mint magasabb cél, és a munkavállalók mobilitásának elősegítése mint közvetlen cél a közösségi jogalkotás figyelmét is a kiegészítő nyugdíjrendszerekre terelte, azonban ez a fejlett tagállamok hagyományai szerint, a foglalkoztatói kiegészítő nyugellátást jelentette. A foglalkoztatói nyugellátást szolgáltató intézmények tevékenységéről és felügyeletéről 2003-ban irányelvet fogadtak el (IORP-irányelv), ezzel együtt megfogalmazásra került, hogy a szociális biztonsági rendszerekre egyre fokozódó nyomás nehezedik, a jövőben nagyobb szerep jut majd ezért a kiegészítő rendszereknek, így a foglalkoztatói nyugdíjnak, melyet szükséges közösségi szinten támogatni.
Az irányelv kötelező implementálásának eredményeként fogadta el a magyar törvényalkotó a foglalkoztatói nyugellátás alapjait megteremtő törvényt, aminek következtében 2008-tól van elvi lehetőség foglalkoztatói nyugdíjszolgáltató alapítására. A potenciális alapítói kör azonban nem kapkodta el a dolgot, egyetlen ilyen intézmény alakult ez ideig. Ennek több oka is lehet: egyrészről egy kiépült, pályakezdők számára akkor még kötelező, erős magánnyugdíj-pénztári és az addigra szintén kijegecesedett önkéntes nyugdíjpénztári rendszer mellett - melyben egyébként is vannak foglalkoztatói alapítású pénztárak, ún. vállalati pénztárak -, nehéz a nyugdíjpiacon új standot állítani, másrészt, a kialakult attitűdök miatt sem volt különösebb érdeklődés a "fogyasztókban" egy újabb kiegészítő nyugdíjintézmény és annak szolgáltatásai iránt.
A politika és a pénzügyi mutatók azonban közbeszóltak, a Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alapról, és a szabad nyugdíjpénztár-választás lebonyolításával összefüggő egyes törvénymódosításokról szóló 2010. évi CLIV. törvény, majd a Magyarország gazdasági stabilitásáról szóló 2011. évi CXCIV. törvény rendelkezései alapjaiban gyengítették meg a magánnyugdíj-pénztári rendszert.[1] A kötelező tagság és a kötelező magán-nyugdíjpénztári tagdíjfizetés megszüntetése, továbbá a két lépcsőben is biztosított visszalépés a "tisztán" állami nyugdíjrendszerbe, megtette a maga hatását.[2] A kormány tervei között az önkéntes pénztári rendszer változtatása is szerepel, a banki és a biztosítói háttérintézményeket szeretnék kiszűrni.
A magán-nyugdíjpénztári és az önkéntes nyugdíjpénztári rendszer zsugorodásával a foglalkoztatói nyugdíjszolgáltatás felértékelődhet hazánkban, nem szólva az EU ez utóbbi rendszert erősítő támogatásáról. Érdemes tehát a jövőben erre az intézményre is fokuszálni.
Az Európai Parlament és Tanács 2003/41/EK irányelve (2003. június 3.) a foglalkoztatói nyugellátást szolgáltató intézmények tevékenységéről és felügyeletéről jelentette az első lépést a foglalkoztatói nyugellátást szolgáltató intézmények európai szinten megszervezett belső piacához vezető úton.
A közösségi jogalkotó az irányelv preambulumának (9) bekezdésében kinyilvánította, hogy az irányelv nem sértheti a tagállamok részére fenntartott hatáskört nyugdíjrendszereik megszervezése, és különösen a második pillér szerepének meghatározása vonatkozásában.
Az irányelv az olyan nyugellátást szolgáltató intézményekre vonatkozik, amelyek jogi formájuktól és elnevezésüktől függetlenül tőkefedezeti/várományfedezeti[3] alapon működnek, nem tartoznak az első pillér felosztó-kirovó finanszírozású[4] állami rendszere alá, és céljuk a keresőtevékenységgel összefüggésben történő nyugellátás biztosítása szerződés vagy kollektív megállapodás alapján.
Az irányelv célja a megállapított prudenciális szabályokon és a szigorú felügyeleti normák előírásán keresztül a magasabb szintű biztonság megalapozása az érintett leendő nyugdíjasok vonatkozásában. További cél, ezen a területen is megtenni az első lépést a munkavállalók mobilitásának biztosítása felé, ha egy munkavállaló a kiegészítő nyugdíjjogosultságának jelentős részét elveszítheti, amennyiben munkahelyet és ezzel tagállamot vált, nagymértékben visszavetheti e munkavállaló munkahely-változtatásra vonatkozó szándékát.
Az irányelv megfogalmazza a nyugdíjszolgáltató intézményekkel és a nyújtott szolgáltatásokkal kapcsolatos közös elvárásokat:
- 426/427 -
− a foglalkoztatói nyugdíjaknak megfelelő védelmet kell nyújtania a biometrikus kockázatokkal[5] szemben,
− lehetőleg nyújtsanak túlélő hozzátartozói ellátást (egyösszegű kifizetés vagy nyugdíj formájában),
− nyújtsanak élethosszig tartó nyugdíjszolgáltatást is,
− a foglalkoztató és a nyugdíjszolgáltató intézmény egyértelműen különüljön el, így csökkentve a foglalkoztató vállalkozás fizetésképtelensége miatt tagokra háruló kockázatot.
A kockázatok csökkentését szolgálja a prudenciális normák minimumának meghatározása, a tárgyilagos kép kialakításához szükséges éves beszámoló, éves jelentés készítése és nyilvánosságra hozatala. Ezek lényeges információforrások mind a konstrukció tagjai (aktívkorúak), az onnan ellátásban részesülő személyek (nyugdíjasok), mind az illetékes hatóságok számára.
A nyugdíjkonstrukció tagjainak és ellátottainak megfelelő tájékoztatása döntő fontosságú, különösen az alábbi területeken: befektetési politika, intézményeket ténylegesen működtető személyek köre, a kiszervezett tevékenységek, befektetési eredmények, költségek stb.
A nyugellátások kifizetésére irányuló kötelezettség teljesítését biztosító alapvető feltétel a biztosítástechnikai tartalékok képzésének előírása és a körültekintő kiszámításra való törekvés.
A befektetési szabályok meghatározását az irányelv bizonyos mértékben a tagállamok saját mérlegelésére bízta, azzal, hogy ezek a szabályok nem akadályozhatják a tőke szabad mozgását, hacsak ez prudenciális alapon nem indokolt.
A nyugdíjszolgáltató intézményeknek biztosítani kell annak lehetőségét, hogy más tagállamokban is nyújtsanak szolgáltatásokat. A direktíva ezzel megteremtette az ún. páneurópai nyugdíjalap fogalmát, mely tagállami székhelye és másik tagország/ok - ugyanazon munkáltató által foglalkoztatott - állampolgárai számára is szervez és nyújt határon átnyúló nyugdíjszolgáltatásokat.[6] Ezek a foglalkoztatói nyugdíjintézmények kötelesek figyelembe venni a határon túlnyúló tevékenységük során érintett államok releváns szociális és munkajogi szabályozását.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
