Nem ért meglepetésként, hogy több olyan politikai erőcsoportosulás, amely a kormány leváltására készülődik, programjába vette a legfőbb ügyészi tisztség megszüntetését és az ügyészségnek - az igazságügyi miniszter útján - a kormány alá rendelését. Ez 1871 óta újra meg újra ismétlődik. Így volt ez téma 1988-ban, Kulcsár Kálmán alkotmány-koncepciójában, aztán az Antall-kormány megalakulása után - a Nemzeti Kerekasztalnál elfogadott döntés alapján - 1991-ben Isépy Tamás igazságügyi államtitkár tartott pártközi egyeztető megbeszéléseket. Dávid Ibolya minisztersége idején, 1998-2002 között törvényhozási elgondolásokban is, de különféle elméleti munkákban azóta is újra meg újra hangot kapott ez az elgondolás.
Az alkotmányos rendszer ilyen átalakítását nem tartom sem szükségesnek, sem elfogadhatatlannak, és abban is biztos vagyok, hogy a jogállamiságon esett sérülések orvoslásának semmiképpen nem tartozik a legsürgősebb teendői közé. Ha azonban szóba került, a teljesség igénye nélkül összefoglalom a véleményemet.
* * *
1. A jelenleg működő ügyészség hivatali szervezete 1953 óta folyamatosan alakult ki. Az idők folyamán a működési rendje is bejáratódott; az egyes feladatkörök kikristályosodtak és összecsiszolódtak. A rendszerváltozás után az ügyészi törvény novellái, az ügyészségi szolgálati viszonyról szóló törvény elkészítése, valamint az ügyészségi hatáskörökre vonatkozó alkotmánybírósági döntések révén megtörténtek - zömmel még az 1990-es években - azok a korrekciók, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy a szervezet megfeleljen a demokratikus jogállam követelményeinek. A legfőbb ügyész 1997. évre vonatkozó beszámolóját a parlament 1999. március 5-i és 23-i plenáris ülésén is megtárgyalta és 297 szavazattal 1 ellenében, 10 tartózkodás mellett fogadta el.
Idetartozik az is, hogy az Európa Tanács a Themis-program keretében 1993 és 2000 között sokat foglalkozott az ügyészség - különösen a volt szocialista államok ügyészségei - problémáival. Eleinte igen gyanakodva figyelte ezeket, az Orosz Föderációban a delegációja helyszínen is vizsgálta az ügyészség működését. Végül azonban a "Rule of Law" követelményeit összegező "A közvádló szerepe a büntető igazságszolgáltatási rendszerben" című, R. 19 (2000). sz. Ajánlás kifejezetten elfogadta azt, hogy mind a végrehajtó hatalomba betagolt, mind az attól deklaráltan független közvádlói ("prosecuting"), sőt, egyéb feladatokat is ellátó ügyészi ("procuratura") szervezet alkotmányjogi szemszögből megfelelhet a "Rule of Law" követelményeinek, ha az átláthatósággal és a számonkérhetőséggel összefüggésben támasztott bizonyos követelményeket kielégíti.
2. A joguralom, a "Rule of Law" azt jelenti, hogy az adott államban a különböző jogalanyok (az állam, különféle állami szervek, magánszemélyek, ezek szervezetei) között elkerülhetetlenül jelentkező érdekütközések, konfliktusok megoldásának a kívánatos módját törvények (jogszabályok) rögzítik, amelyeket az állam a maga részéről is kötelezőnek ismer el, s amelyeket - szükség esetén - ki is kényszerít. Ha e szabályok szövegének tárgyi jelentése vitás, úgy a jogalkotó vagy a bíróság joga a szöveg értelmezése. Ha a jogalkotó a vita előtt nem magyarázta meg félreérthetetlenül a szöveget, a bíróság döntése őt is köti.
Az ügyészség kormányszervvé alakításának (az igazságügyi miniszter irányítása alá rendelésének) szokásos indoka az, hogy enélkül a kormánynak nincsen eszköze a büntetőpolitikája érvényesítéséhez.
A jogpolitika (s ezen belül a büntetőpolitika) - szakpolitika: a jogalkotás és a jogalkalmazás terén érvényesítendő, ideológiailag színezett törekvések megvalósításának programja. Jogpolitikája (jogpolitikai elgondolásai, célkitűzései, törekvései) a politikai élet bármely résztvevőjének (egyénnek és csoportosulásnak) lehetnek. Az eltérő, sőt részben ellentétes ideológiai felfogást követő, s ezért is eltérő érdekű politikai csoportosulások parlamenti erőviszonyaihoz igazodva alakul ki az államnak (a pártokétól, s így a kormányerőt adó pártokétól is) eltérő jog-, és ezen belül büntetőpolitikája, ami egy demokratikus jogállamban kizárólag törvényhozási aktusokban - és nem igazgatási szervek nyílt vagy titkos utasításai formájában - jelenik meg. A gyakorlati jogalkalmazásban ennek, és nem modulálatlanul a kormányerő büntetőpolitikájának kell érvényesülnie.
A kormánynak a büntetőpolitikai elképzeléseit a parlamentben, és nem a bíráskodásban kell érvényre juttatnia, s ehhez nem pl. in peius fellebbezésre jogosult ügyészre, hanem elsősorban a büntetőpolitikai elképzelések elméleti helyességét és gyakorlati szükségességét beláttató, tudományosan hiteles és megalapozott érvrendszerre, másrészt azt megszavazó parlamenti többségre van szüksége.
3. Az európai büntetőeljárási hagyományok szerint a vádfunkció alapja a büntetőigény - amelyből a bűnper következik.
Az állam a büntetéshez való monopolisztikus jogát ("ius puniendi") képviselője, a bíróság útján gyakorolja.
Az államnak természetesen van hatalma, ereje arra is, hogy per nélkül büntessen (l. évszázadokig az inkvizitórius eljárást, vagy a modern időkben az internálást és a rendészeti jogkorlátozásokat), de ez nem fér össze a "Rule of Law" eszméjével.
A vádelvű büntetőeljárásban szükséges a vád - kö-
- 403/404 -
vetkezésként a vádló, aki a büntetőigényt képviseli a köz érdekében is. A büntetőigény ugyan a bűncselekmény útján okozott sérelemből fakad és elsődlegesen a bűncselekmény áldozatát illeti, de a bűncselekmény által sérelmet szenved az érintett közösség is. A közvád azért keletkezett, hogy a köz érdekét súlyosan sértő bűntettek elkövetőit akkor is megbüntethessék, ha a sértett ezt nem szorgalmazná (Skócia parlamentje 1587-ben ezt törvényben mondta ki!). A közvádlói szervezet vezetője a közösséget - vagyis "a nép"-et - megillető büntetőigény letéteményese, aki jogkörét érdemi ügyintézésre jogosított beosztottjaira delegálva szorgalmazza a bűncselekmény folytán sérelmet szenvedett közösség képviseletében, hogy az állam teljesítse a büntetőtörvény kihirdetése révén a bűntettesek megbüntetésére tett ígéretét.
A XIX. században szervezett Magyar Királyi Ügyészség annyiban fura szervezet volt, hogy az igazságügyi miniszter - aki igazgatta és vezette - nem volt tagja, a legmagasabb rangú ügyész, a koronaügyész viszont nem volt a területi ügyészségeknek hivatali elöljárója. A koronaügyészi tisztséget a két világháború közötti időben betöltő kiváló jogtudósok (pl. Finkey Ferenc, Vargha Ferenc, Mendelényi László) kitartóan és már-már eredményesen szorgalmazták ennek megváltoztatását (lásd dr. Nánási László A koronaügyész jogállása és hatásköre, Ügyészek Lapja 2010. évi 6. szám, 61. old).
4. A közvádlói funkció nem a végrehajtó hatalom eleme. A közvádlói szervezet nem politikai célkitűzések szolgálatában szervezi és szorgalmazza a törvények és jogszabályok végrehajtását, hanem közreműködik az igazságszolgáltatásban.
A közvádlói - és általánosabban szólva, az ügyészi - döntés mindig konkrét, egyedi eseménysorozatokhoz, történésekhez kapcsolódik, s a történtek értékelésének a legfontosabb kerete a helyzetre vonatkozó jogszabály. Ahhoz mérve kell eldönteni, hogy történt-e jogsértés. Ha igen, akkor azt kell felmérni, hogy a törvény milyen jogkövetkezményeket ír elő. Ezek alkalmazását befolyásolhatja egy másik mérce: a közérdek. A jogsértés törvényes következményeinek alkalmazása általában közérdek; csak akkor mellőzhető, ha a köz érdekeire hátrányosabb lenne az alkalmazásuk, mint annak elmaradása. Ennél a mérlegelésnél - a közérdek keretében - politikai szempontok is számításba jöhetnek, feltéve, hogy az egész közösség érdekeit azonos előjellel érintenék; egyéni vagy egymással versengő partikuláris (pl. politikai vagy üzleti) csoportok érdekei viszont itt nem kaphatnak szerepet. Ezen nem változtatna az sem, ha a közvádlói szervezetet kormányszervvé deklarálnák.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
