Nem sokkal az ezredforduló után vettek fel az ügyészséghez, majd 14 évvel elteltével kaptam lehetőséget arra, hogy beosztott ügyészként a büntetőjogi jogalkotás folyamatába is bepillantást nyerjek. E 14 év alatt alkalmaztuk a büntetőeljárási törvényt, nem is egyet, amelyet, amelyeket - együtt a jogalkotóval - sokat kritizáltunk. Bosszantóak voltak a feleslegesnek tűnő kötöttségek, a bürokratikus terhek, és még sorolhatnánk. Természetes volt, hogy az Igazságügyi Minisztériumba azzal a szilárd elhatározással léptem be, hogy egy olyan csapatba kerülök, ahol "majd jól megmutatjuk", hogy kell egy igazán jó eljárásjogi törvényt alkotni, de legalábbis a világot váltjuk meg. Nem kellett sok idő azonban, hogy felismerjem: ugyanez a szilárd elhatározás vezethetett mindenkit, aki a valaha volt jogszabályok megalkotásában közreműködött, még akkor is, ha a végeredmény a gyakorlatban kevésbé vált sikeressé. E sikertelenségért az aktuális jogalkalmazó jellemzően az aktuális jogalkotót, a jogalkotó jellemzően a jogalkalmazót hibáztatta, hibáztatja. Korábban magam is rendre az előzőbe kapaszkodtam, az utóbbi időben kezdem megismerni az érem másik oldalát is, de be kellett látnom, hogy jogalkotó és jogalkalmazó csak együtt lehet sikeres: ... elszakadni nem tudunk, mert összeköt a (...). Szár!(...) Egyedül nem megy...[1]
A készülő büntetőeljárási törvény (Be.) aktuális koncepcióját már sokan és sokféleképpen bemutatták, elemezték. Napjainkban részben a polgári perrendtartás kodifikációjával összefüggésben is jelentősen megszaporodtak az eljárásjogok reformját érintő publikációk, konferenciák. A Kormány által jóváhagyott koncepció[2] részletes ismertetésétől ezért eltekintenék, de muszáj utalni a "hatékony, gyors, időszerű..." büntetőeljárás iránti igényére.
Mikor e cikk ötlete először merült fel bennem - mint kiderült, nem egyedüliként - kíváncsiságból áttekintettem az 1896. évi Büntető perrendtartás, és az azóta alkotott jelentősebb büntető eljárásjogi tárgyú jogszabályok indokolását, hogy vajon milyen indokok, célkitűzések vezérelték az akkori jogalkotókat. Ficsór Gabriella azonban még ennél is körültekintőbb módon[3] egészen 1298-ig visszanyúló elemzéssel mutatta ki, hogy tulajdonképpen 700 éve törekszünk a hatékony, gyors, időszerű büntetőeljárásra, a bürokratikus terhek csökkentésére, az álgaranciák elhagyására. Vajon 700 év, ezek szerint eredménytelen küzdelmét, sikeresen megnyerheti-e a készülő új Be.? Természetesen a kérdés korántsem ilyen egyszerű. A büntető igazságszolgáltatás egész rendszere, az ezzel kapcsolatos társadalmi viszonyok, nemhogy az elmúlt 700, de az utóbbi 50 évben is folyamatos, és szinte egyre gyorsuló változásokon mentek keresztül - hogy csak néhány körülményt említsünk - az eljárásjogi intézményeket, a jogi garanciákat és jogállami elvárásokat, a technikai fejlődést illetően. Ennek tükrében nyilvánvaló, hogy a korábban még korszerűnek, egyszerűnek, gyorsnak és hatékonynak tekintett eljárásrend idővel avulttá, nehézkessé válik. A jogalkotók hatékonyságra törekvésében és annak indokaiban ennek ellenére jellemzően nem a szükségszerű továbblépés igénye tükröződik. Sokkal hangsúlyosabban jelenik meg a leváltani, megújítani tervezett eljárásrend egészét érintő kritika, mintha utóbb mindig arra a következtetésre jutnánk, hogy a megalkotott rendszer eleve alkalmatlan volt a hatékony működésre. Ebből pedig okszerűen csak arra lehet következtetni, hogy utódaik megítélése szerint eleik, minden jó szándékuk ellenére, a kitűzött feladat megvalósítását elhibázták.
- 24/25 -
Meggyőződésem, hogy e látszólagos ellentmondás gyökere alapvetően a helytelen célkitűzésben érhető tetten. A hatékonyság, gyorsaság, időszerűség ugyanis nem elsősorban jogalkotási kérdés. Nem kívánnék e körben a jogbölcselet jog hatékonyságát érintő elméletének területére tévedni. A hatékonyság, időszerűség kérdését most alapvetően az eljárásjog dinamikáját illetően közelítem meg, amelynek lényege, hogy a kijelölt szervezet a feladatul tűzött célt - jelen esetben a büntetőjogi felelősség megítélését - milyen hatékonysággal, erőforrás ráfordítással valósítja meg. E megközelítésben egy jogszabály, egy eljárásjogi törvény önmagában nyilvánvalóan nem képes hatékony, időszerű stb. lenni. Egy rendszer hatékonyan, gyorsan, időszerűen csak működni képes, illetve ilyen módon lehet működtetni. Az eljárásjogi koncepcióban kitűzött célok nehéz és fáradságos megvalósítása ezért megítélésem szerint alapvetően jogalkalmazói feladat lesz. Természetesen egy rossz rendszert hatékonyan működtetni jóformán lehetetlen, így a jogalkotó felelőssége az eredményt illetően korántsem elhanyagolható. A jogalkotó feladata, hogy egy olyan keretet alkosson, amely képes hatékonyan, időszerűen működni, de a működtetés felelőssége csak a működtetőt terhelheti. Jóllehet ez akár egy, a jogalkotásba indokolatlanul belekeveredett jogalkalmazó előzetes magyarázkodásnak is tűnhet,[4] ugyanakkor meggyőződésem, hogy nem vezethet helyes következtetésre az sem, ha a korabeli kodifikátorok munkájának gyümölcsét, egytől-egyig egyszerűen egy elhibázott munkának tekintjük. Helyesebb ezért, ha a jogalkotó feladatául egy koherens, átgondolt, önellentmondástól menetes, egymásra épülő intézmény- és eljárásrendszer kialakítását tűzzük, és a jogalkalmazótól várjuk el annak hatékony, időszerű, gyors működtetését. A végeredmény lényegében ugyanaz lesz: egy hatékonyan, gyorsan működő büntetőeljárás, a feladat és felelősség meghatározás e megközelítésben talán mégis helyénvalóbb. Egyik feladat, felelősség sem törpül el azonban a másik mellett, mert egyedül nem megy.
A büntető eljárásjogi jogszabályok, intézmények ellentmondásainak, ellentmondásosságának jogirodalma szinte kimeríthetetlen. Ugyancsak jellemző a jogalkalmazás mechanizmusainak, gyakorlatának elemzése. Ritkán találni ugyanakkor a hatékonyabb jogalkalmazást érintő előremutató megoldási javaslatokat. A lemondás a tárgyalásról intézményét vizsgáló tanulmányok rendre megállapítják, hogy az intézmény lényegében halott. Eredetileg sem volt túlságosan életképes, az elmúlt évek novellái pedig egyre több szöget vertek a koporsójába. Le kell szögeznem, hogy a lemondás a tárgyalásról intézmény nem megfelelő cél- és eszköz-meghatározásával, ezzel összefüggésben a büntetőeljárás menetébe nehezen illeszkedő helyzetével maradéktalanul egyetértek. Ennek ellenére kíváncsian olvastam volna egy tanulmányt, amely az intézmény jelenlegi szabályozása mellett történő élővé tételével, az ehhez szükséges szervezési kérdésekkel foglakozott volna. Sajnos az utóbbi években csupán egyetlen, és a gyakorlati életre sem elégséges hatást gyakorló ilyen jellegű feldolgozással találkoztam, amely az Országos Kriminológiai Intézet munkatársai által folytatott kutatás eredményét foglalta össze.[5] E vizsgálat is csupán az ügyészség munkaszervezését érintette, és az ügyészi munkát is inkább általánosságban, mint intézményspecifikusan vizsgálta.
Elképzelhetőnek tartom, hogy ha a hatályos Be. szabályozását abból a szempontból vizsgálnánk meg, hogy az a gyakorlatban milyen munkaszervezési módszerekkel lenne alkalmazhatóbb, akár kellemesen meglepő eredményekre is juthatnánk. A terhelttel történő megegyezés lehetőségét az Egyesült Államokban, Angliában, vagy éppen Németországban is elsődlegesen a gyakorlat alakította ki az egyébként már rendelkezésre álló eszközrendszer határait feszegetve, majd előbb a bírósági joggyakorlat szentesítette, és csupán ezt követte a jogalkotás.[6] Az említett "működtetési" központú feldolgozás eredményével - annak hiányában - nem lehetek tisztában, azonban távol áll tőlem azt a látszatot kelteni, hogy pusztán egy ilyen megoldáskeresés valamennyi, a jogirodalomban manapság azonosított problémára gyógyírt jelenthetne. Egyes intézmények jó vagy rossz működésének jogalkotói, és egyúttal jogalkalmazói felelősséggű megközelítése azonban talán mégsem felesleges...
Szinte magától értetődő, hogy a jogalkotó felelőssége a büntetőeljárás egyes intézményeinek pontos definiálása, elsődlegesen azok céljának, "küldetésének" meghatározása. A bíróság elé állítás, mint sommás eljárás feladata alapvetően az egyszerű megítélésű, kevés, egyúttal rendelkezésre is álló, eszközzel bizonyítható ügyek egyszerűsített bíróság elé juttatása, és gyors elbírálása. E cél, illetve feladat is mutatja, hogy a bíróság elé állítás nem szükségszerűen konszenzuális jellegű intézmény, arra alapvetően a terhelt "hozzájárulásától" függetlenül kerül sor. A beismerés, mint alkalmazási feltétel meghatározása ezért ebben a megközelítésben felesleges, hibás. A "beismerés" helyesen az egyszerűség megítélésénél vehető figyelembe: a cselekmény megítélése azért - is - lehet egyszerű,
- 25/26 -
mert a terhelt a cselekmény elkövetését a gyanúsítással, váddal - és a rendelkezésre álló egyéb adatokkal - egyező módon ismeri el. E célrendszerben a bíróság elé állítás határidejének a gyanúsítotti kihallgatás időpontjához kötése is tévesnek tekinthető, hiszen a cselekményt követően három évvel később kihallgatott és beismerő terhelt "bíróság elé álltásának" már nincs értelme. Az utóbbi esetben a bíróság elé állítás munkaszervezési szempontból érdemben a tárgyalás mellőzéses külön eljárás konkurenciájává vált. A tárgyalás mellőzés esetén a terhelt lemond arról a jogáról, hogy a bíróság a bizonyítási eszközöket közvetlenül vizsgálja meg, így az eljárás szükségszerűen konszenzuális, hiszen erre a terhelt akarata ellenére nem kerülhet sor.[7] Felmerül tehát, hogy egy szükségszerűen konszenzuális eljárás mellé, indokolt-e egy másik, az eredeti feladatával ellentétes módon konszenzuálissá tett eljárás bevezetése. Az ügyforgalmi adatok ennek ellenére azt mutatják, hogy a bíróság el állítás akkortól vált igazán élővé, amikortól annak határidejét a gyanúsításhoz kötötték.[8] Ugyanakkor a statisztikai adatok a konkuráló jellegre is utalnak, hiszen a bíróság elé állítás térnyerésével párhuzamosan a tárgyalás mellőzés külön eljárás alkalmazása csökkent.[9] A konkuráló jelleg az időszerűséget illetően is tetten érhető, hiszen a bírósági ügyintézési határidők is lényegében azonosak. Úgy tűnik, hogy a bíróság elé állítás határidejének gyanúsításhoz kötése kissé célt tévesztett, és az ilyen esetekben egyszerűséget, és a bíróság számára rendkívüli tehermentesítést eredményező tárgyalás mellőzését kezdi kiszorítani.
Mindezek ellenére felmerülhet a megalapozott igény egy, "a cselekmény elkövetésétől időben elkülönült, beismeréses bíróság elé állítás" intézményére is. Az ügyész jelenleg sincs elzárva attól, hogy a gyanúsítást követően lényegében nyomban vádat emeljen.[10] Egyszerű megítélésű ügyekben ez, a bíróság elé állításhoz képest még különösebb adminisztratív többlet teherrel sem jár, különösen, ha hozzátesszük, hogy az "írásbeli vád" a 11/2003. LÜ utasítás 67. § (2) bekezdése alapján "feljegyzés" formájában a bíróság elé állításnak is része maradt. A bíróság elé állítás külön eljárása nélkül ugyanakkor az ügyész gyors vádemelése a bírósági eljárás általános szabályai szerint kerülne feldolgozásra, azaz a tárgyalás kitűzése nehezen prognosztizálható. Indokoltnak tűnhet ezért egy olyan eljárásrend megalkotása (megtartása), ahol az ügyész gyors vádemelése, a bíróságot is gyors, egyszerűsített eljárásra "kényszeríti". Látni kell azonban, hogy ennek az eljárásnak a célja, feladata, már korántsem azonos a tettenérés esetén alkalmazandó bíróság elé állítással. Az új cél, illetve feladat már új megközelítést, új eszköz-, illetve szervezetrendszert igényel.
Mindezek alapján az alábbiak szerint képzelhető el egy lehetséges cél-, illetve feladatmegosztás:
- Tettenérés esetén a terhelt beismerésétől függetlenül, a terhelt rövid határidővel történő bíróság elé állítása.
- Egyszerű megítélésű ügyben - ha az eljárás írásbeli eljárásban nem intézhető el, azaz a kisebb erőforrás igényű tárgyalás mellőzése kizárt - az ügyésznek a gyanúsítást követő gyors vádemelése a bíróságot is gyorsított eljárásra készteti.
A helyes cél-, illetve feladat-meghatározással össze nem függő hiányos eszközrendszer a hatályos Be. további konszenzuális intézményeire is bizonyos fokig jellemző. Ilyenek a közvetítői eljárás, a vádemelés elhalasztása, vagy éppen a lemondás a tárgyalásról. Ezekben az esetekben a terhelti közreműködéssel történő eljárás egyszerűsítés lenne a cél, amely így szükségszerűen a terhelt beleegyezéséhez - beismeréséhez - kötött. A hatékonyságot érdemben az képes növelni, ha e beleegyezés az eljárás lehető legkorábbi pontján történik. A terhelti fellépés (gyanúsított kihallgatása) előtt ez nyilvánvalóan lehetetlen, ugyanakkor ettől a ponttól kezdve a konszenzuális intézmények alkalmazásának elvi lehetősége adott. Ezt alaposabban átgondolva érthetetlen, hogy a közvetítői eljárással, a vádemelés elhalasztásával kapcsolatos ügyészi döntés a nyomozás érdemi befejezését követő vádemelési szakaszra korlátozott. A konszenzusos eljárások feltételeinek beállása esetén a gyanúsítotti kihallgatást, illetve a terhelt beismerését követő nyomozati cselekmények jó eséllyel teljesen feleslegesek. A konszenzuális intézmények helyes cél-meghatározása esetén az egyszerűsítés nem csupán a vádemelést, és az azt követő eljárást, de már a gyanúsítást követő nyomozási szakaszt (ún. vizsgálat) is érdemben meghatározza. Ezért ezek alkalmazására a gyanúsítást követően folyamatosan lehetőséget kellene biztosítani. Hasonló jellegű torzulás észlelhető a lemondás a tárgyalásról jelenlegi intézményrendszerében. Költői kérdés, hogy a nyomozó hatóság által befejezett, vádemelésre alkalmasnak tartott ügyben, ahol már a terhelt beismerő vallomása is rendelkezésre áll, az eljárási törvényünk az ügyészt az egy aktusos vádemelés "szokásos" menetére, vagy inkább a "lemondás a tárgyalásról" - külön határozat hozatalával, a terhelt meghallgatásával, a megállapodás megkötésével , és vádemelésével járó, azaz legalább négy aktusos - eljárására sarkallja-e. Ehhez képest érdemi kritikának tekinthető, hogy a lemondás a tárgyalásról külön eljárás az un. monstre ügyekben gyakorlatilag alkalmazhatatlan, hiszen az elkülönítést követően az ügyész egy beismerésben lévő vádlott-társ helyett, az önvádra kötelezés tilalma okán a tanúvallomás megtagadására jogosult tanút kap. Talán nem véletlen, hogy a lemondás a tárgyalásról intézmény alkalmazása évek óta, éves szinten 20 körül alakul a 40 000 körüli vádemelés mellett.
A bíróság elé állítás alkalmazása a nyomozó hatóság, az ügyészség, és a bíróság számára rövid távon mindenképpen többletráfordítást eredményez, hiszen a vádirattal kapcsolatos részbeni könnyítés ellenére, az általános eljáráshoz képest
- 26/27 -
egyéb eltérés nincs, és a határidők is lényegesen szorosabbak. Hosszú távon ugyanakkor erőforrás felszabadulást eredményez, hiszen egy adott ügy rendkívül gyorsan kikerül az igazságszolgáltatás teljes rendszeréből. A bíróság elé állítás többleterőforrás igénye, illetve a lemondás a tárgyalásról ismertetett nehézségei ellenére érdemes egy pillantást vetni a statisztikai adatokra is.
A Fővárosi Főügyészség a bíróság elé állító csoport felállításával,[11] és ezzel párhuzamosan a nyomozó hatósággal, a kerületi ügyészségekkel és a bíróságokkal történő együttműködés kialakításával a bíróság elé állítást igazán élő intézménnyé alakította. A főügyész munkaszervezései döntése egyrészt képes volt legyőzni az eljárás rövid távon többletmunkát igénylő jellegéből fakadó szervezeti ellenállást, másrészt olyan (ügyészi) szervezetrendszert, és együttműködési eljárásrendet állított az intézmény szolgálatába, amely képes olajozottan működni. A bírósági elé állítások számának látványos növekedése igazolta, hogy a főügyész munkaszervezési intézkedése képes volt az eljárásjogi intézmény alkalmazásának hangsúlyosabbá tételére. Arra, hogy ez a munkáltatói intézkedés valóban hatékony munkaerő-forrás felhasználnak tekinthető-e a hosszabb távú statisztikai adatok elemzése adhat megnyugtató választ.
A lemondás a tárgyalásról külön eljárás a bíróság elé állításhoz képest lényegesen több eljárásjogi problémával terhelt intézmény, és többlet erőforrás igényének megítélése is sokkal összetettebb. Ennek ellenére nem kizárt, hogy pusztán az intézmény működésének átvilágításával, határainak megismerésével, egy a bíróság elé állításhoz hasonlóan egy erre specializálódott szervezeti struktúra és eljárásrend kialakításával meghatározható lenne az az esetkör ahol ez az intézmény is hatékonyan életre kelne. A külön eljárás részletszabályai a kezdő ügyészi intézkedést a Be. 193. § (1) bekezdése szerinti iratismertetéshez, illetve a büntetőeljárás vádemelési szakaszához köti. A nyomozásban (részben a nyomozó hatóság - ügyészség kapcsolatának sajátosságai okán) ugyanakkor nem kizárt, hogy az ügyész lényegében közvetlenül a gyanúsítást követően iratismertetést tartson és döntsön a vádemelésről. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a Be. 62. § szerinti tájékoztatás keretei között az ügyész a lemondás a tárgyalásról intézmény alkalmazásának lehetőségéről, annak feltételeiről is kimerítő tájékoztatást adhat, akkor a Be. 538. § (1) bekezdésében megjelenő terhelti kezdeményezést akár meg is előzheti egy ügyészi "előkezdeményezés" is. Az ügyészség ilyen jellegű kezdeményező készsége nyilvánvalóan a külön eljárás határait feszegeti, és egy tisztességes kezdeményezés csak megfelelő garanciákkal képzelhető el. A gyanúsításhoz közeli megállapodás ugyanakkor számottevő egyszerűsítéssel, a rövid távú többlet erőforrás befektetéshez képest egy gyors érdemi befejezés lehetőségével kecsegtet. Hogy egy ilyen ügyészi gyakorlatot a bírósági eljárás jóváhagyna-e, és milyen feltételekkel az kérdés, de a gyakorlat ilyen előremutató jogalakító eredményére már van élő példa (vö. amerikai, angol, német együttműködéssel kapcsolatos eljárások kialakulása). Mindehhez azonban az intézmény működésének átvizsgálására, megfelelő protokollok, belső utasítások kialakítására, munkaszervezési átalakításokra lenne szükség, amely a lemondás a tárgyalásról mai ügyészi megítélését figyelembe véve kevésbé valószínű. Az Országos Bírósági Hivatal adatai alapján 2013-ban 17, 2014-ben 18 lemondás a tárgyalásról történt, ebből a Tatabányai Törvényszék illetékességi területére 2013-ban 4, 2015-ben 5 eljárás esett, ami az összes eljárás 23%, illetve 27%-a. Az alacsony számokból messzemenő következtetéseket levonni nem lehet, ugyanakkor talán nem lenne érdektelen megvizsgálni, hogy milyen sajátos helyi munkaszervezési vagy szemléleti okok miatt került sor az intézmény országos átlagot jelentősen meghaladó arányú alkalmazására.
Ezekben az esetekben az kívántam szemléltetni, hogy milyen felelősség nyugszik a jogalkalmazó vállán, amikor szervezeti szinten egy-egy eljárásjogi intézményt favorizál, vagy annak alkalmazása elé szervezeti akadályokat gördít. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a jogalkalmazótól sem várható el, hogy a jogalkotó valamennyi hiányosságát többlet erőforrás ráfordítással igyekezzen orvosolni. A lemondás a tárgyalásról intézmény esetében alappal feltehető, hogy az előbb gondolati szinten elképzelt rendszer kialakítása olyan mértékű ügyészi erőforrást kötne le, hogy az összhatásában mégsem lenne eredményes, ezért az ügyészségtől nem is lenne elvárható.
Egyedül nem megy... Ha a jogalkotó képes egy kellően rugalmas, működésre alkalmas rendszert kialakítani, akkor annak működtetése már a jogalkalmazó feladata. A hatékonyság, gyorsaság, időszerűség mára szinte elsődleges értékmérővé válása mellett a jövő bíráinak, ügyészeinek, nyomozóinak már nem csupán a jogszabályok automatizmusok mentén történő alkalmazása a feladata, hanem az is, hogy ügyes menedzserként az eljárási törvény nyújtotta lehetőségek mentén, azok alkalmazásról előrelátással, egyfajta költség-haszon elemzést követően döntsön. Még a legátgondoltabb, legjobb jogalkotói szándék, az esetleg máshol már kipróbált és remekül bevált rendszer sem lehet önmagában elegendő a hatékony működéshez, ha a gyakorlat nem képes, vagy nem kívánja azt befogadni.
A Be. 51. § (1) bekezdése alapján a sértett az, akinek jogát, vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. A joggyakorlat e fogalmat nem csupán kiegészítette a "közvetlenül" szóval, de a törvényi tényállás által védeni kívánt jogtárgyhoz párosítva, egy - megítélésem szerint indokolatlanul - szűk értelmezésre jutott. Ennek eredménye például, hogy a hivatali visszaéléssel, vagy hamis váddal érintett személy a büntetőeljárásban sértettként nem léphet fel. Míg a joggyakorlat ragaszkodni látszik az indokolatlanul szűkítő értelmezés helytállóságához, ez az értelmezés az Áldozatvédelmi Irányelvre[12] figyelemmel gyakorlatilag tarthatatlanná vált, és a jogirodalomban is megjelentek a gyakorlat megalapozottnak
- 27/28 -
tűnő kritikái. Bócz Endre[13] éppen a hamis vád tekintetében fejtette ki igen részletesen és a kérdést sok oldalról körüljárva, hogy a hamisan megvádolt miért tekintendő a hamis vád bűntette sértettjének. A számomra igen meggyőzően felépített konkrét és absztrakt érvrendszer mögött mégsem tudtam túllépni azon az alapvető megállapításon, hogy a hamis vádon alapuló "téves hatósági döntés (...) közvetlenül veszélyezteti a megvádolt egyéb jogait is", amelytől már csupán egy apró lépés kijelenteni, hogy nyilvánvaló, hogy a hamis vádnak, hatóság félrevezetésének van (lehet) sértettje. Ahogy azt Bócz összegzi "az ügyészség ezt ismerte el azzal, hogy (.) a megvádolt ártatlan számára mindig biztosította a sértett jogállását, beleértve a nyomozó hatósági döntésekkel szembeni panaszjogot is. Ezt tudtommal soha senki nem kifogásolta." Az utóbbi időben mértékadóvá vált bírói jogértelmezés így érdemben szűkítette a jogszabály eredeti szövegét (talán célját is).
Sajnos számos más, további példát lehetne hozni arra nézve, ahol a joggyakorlat érdemben lehetetlenítette el a jogalkalmazó eredeti szándékát, vagy kötötte indokolatlanul béklyóba saját magát. Így például az utóbbi időben a Be. 75. §-ának újraszabályozásával, a bíróság túlbizonyítási "kényszerével", a másodfokon hatályon kívül helyezett ügyek indokolatlanul nagy arányával kapcsolatban kialakult élénk vita tekintetében sem vagyok meggyőződve arról, hogy nem pusztán egy eltorzult gyakorlattal állunk-e szemben. Egy olyan gyakorlattal , amely sokkal inkább gyökerezik a munkaszervezésben, a bíróság felépítésében, mint magában a jogszabályban. Az elsőbíróság hatályon kívül helyezéstől való "félelmével", és ennek esetenként felesleges túlbizonyításba torkolló következményével, a hatályon kívül helyezés egyszerűbb, és - a legutóbbi időkig -kontroll nélküli eszközének jelentőségével a jogirodalom és a Kúria joggyakorlat elemző csoportja is behatóan foglalkozott. E körülmények pedig nem a jogszabályban gyökereznek.
Természetesen arra is számtalan példát lehet hozni, amikor a jogalkalmazó "tette helyre" a jogszabály pontatlanságából, koherencia zavarából eredő ellentmondásait, vagy alakította ki az olajozott működését egy nehézkes intézménynek. Mindez csupán azt igazolja, hogy a jogalkotó munkája érdemben a jogalkalmazó tevékenységén keresztül, akaratától függően érvényesülhet, ezért ez az új Be. esetében is jelentős kérdés lesz annak jövőbeni fogadtatása. Egyedül nem megy.
A hatályos Be.-vel kapcsolatos bőséges - és sajnos túlnyomóan többségében megalapozott - jogirodalmi, joggyakorlati kritika, vagy éppen a tervezett Be. koncepciójával kapcsolatos élénk érdeklődés is azt mutatja, hogy - a joggyakorlat jobbítási lehetőségeitől függetlenül - büntetőeljárási törvényünk valóban megérett a reformra, amelyre megalapozott szakmai igény mutatkozik. Ugyanakkor a megújulás konkrét megvalósulási formáját érintően már több álláspont is kialakult. Egyesek megelégednének a hatályos Be. átfogó, de "csupán" novelláris jellegű változtatásával, mások egy új törvény megalkotása mellett teszik le voksukat. Ez kodifikációs technikai szempontból első ránézésre valóban politikai döntésnek tűnik, ugyanakkor tartalmi oldalról már korántsem az. A kodifikáció előkészítése során számos érdemi kérdés rendezésének szükségessége merült fel. Nem kimerítő jelleggel: Az Rtv. alapján folytatott titkos információgyűjtés intézményrendszerének jelenlegi cél és eszközrendszere a jogállami keretek között lényegében tarthatatlan. A dogmatikai jellegű problémákon túl, a hiányosságok az egyébként modern bűnüldözési technikák hatékonyságát is jelentős mértékben rontják, és a szakszolgálat, a nyomozó hatóság, az ügyészség és a bíróság között is felesleges konfliktusok forrásává váltak. Ugyancsak régóta fájó téma a nyomozó hatóság - ügyészség kapcsolata, hiszen a Be. aktuális felügyel-nyomoz-nyomoztat intézményrendszere, az ehhez kapcsolódó pontatlan eszközrendszerrel együtt alapvetően nélkülözi a vezetés- és szervezet elmélet törvényszerűségeit, a világos döntési, felelősségi kompetenciákat. Ennek eredményeképpen a nyomozás felügyelete mára egy teljesen eltorzult, a mindennapi munkát akadályozó masszává vált. Jóllehet a probléma gyökere alapvetően az ügyészség és a nyomozó hatóság elkülönült alkotmányos helyzete, és ennek átalakítására sem politikai, sem szakmai igény nem merült fel, az új Be. azért remélhetőleg e téren is számottevő újítást hozhat. De említhetnénk a terhelti együttműködés rendszerét, illetve annak hiányosságát is, amely a jelenlegi eljárásrendünkben elszigetelt intézmények formájában létezik: nyomozati alku, lemondás a tárgyalásról, illetve egyes további, ugyancsak elszigetelten működő konszenzuális eljárásokat is ide sorolhatunk. E rendszer átfogó, az általános eljárásrendbe integrált, egymásra épülő, a nyomozásban gyökerező, ugyanakkor a bírósági eljárásra is kiható, remélhetőleg a bírósági eljárást akár érdemben befolyásolni képes rendezése ismét mértékadó változásnak tekinthető. A bíróságot terhelő bizonyítási teher, a jogorvoslati rendszer reformatórius és kasszatórius jellegének áthangolása, ha nem is rendszer-szintű, de további érdemi változásokat eredményezhet.
E tervek átgondolt megvalósulása szinte elképzelhetetlen egy novelláris változással, hiszen a büntetőeljárási törvény majd' valamennyi intézményét, rendelkezését érintő alapvető átalakításról beszélünk.
Egy új törvény kodifikációja a jogalkotó - jogszabály előkészítő - számára nyilvánvalóan lehetőség, hiszen elképzeléseit - természetesen a büntetőpolitika adta keretek közt, az egyeztetéseken kialakult konszenzusok mentén - szabadon megvalósíthatja, nem korlátozzák a hatályos rendszer törvényszerűségei. Emellett ugyanakkor fokozott felelősség is, hiszen a fennálló rendszer korlátozott kereteire történő hivatkozás "kényelmes" kifogása nem áll majd rendelkezésre. Bízom benne, hogy a jogalkotás során, élve e lehetőséggel sikerül megvalósítani célkitűzéseinket, és ha hibáktól nem is teljesen mentesen, de arra legalább törekedve, egy modern, koherens, hatékonyan működni képes rendszert alkotunk. Ennek ellenére a rendszer hatékony, gyors, időszerű működtetetését továbbra is alapvetően jogalkalmazói feladatnak tartom. Mi egymás nélkül annyit érünk, mint egy fél nadrág. (...) Egyedül nem megy.
- 28/29 -
Egy új törvény egyik legnagyobb "hibája" minden bizonynyal önmagában az újdonsága lesz, és nem kell prófétának lenni ahhoz sem, hogy előre lássuk, az új törvény a hatályos törvény szükségszerű - ám nem szükségszerűen indokolt - felértékelődésével jár majd együtt. Az újtól mindenki tart, ez talán a génjeinkbe kódolt program. Nem véletlen a mondás - még ha nem is teljesen e tárgyban született is - "járt utat, járatlanért el ne hagyj". S ehhez általában akkor is ragaszkodunk, ha tudjuk, hogy a járt út sem volt mindig az, sőt, ha a kitaposott út csak kerülőkkel vezet az újabb célokhoz. Tóth Mihály az új Btk. vonatkozásában úgy foglalt állást, hogy "az új kódex vitathatatlan pozitívuma, hogy nem a minden áron való újítani akarás, nem a korábbi elvekkel és intézményekkel való görcsös szakítás kényszere jellemzi. Mértéktartó kodifikáció végterméke, de ez napjainkban talán magától értetődő követelmény is. Aki ma a büntetőjog területén teljesen újat akar kitalálni, attól - kriminológiai felfogásunktól függetlenül - óvakodnunk kell".[14] Ennek ellenére, az új nem szükségszerűen rossz, és nem jelenti azt, hogy a már meglévő intézmények újragondolása, máshol már bevált, vagy a társadalmi, technikai fejlődéssel együtt ki-, vagy átalakuló eszközök bevezetése helytelen lenne. A Lego játékok építőelemeiből is számtalan, sokszor az eredetiknél jobb, látványosabb, sikeresebb megoldás születhet, még ha a színvilága egy kicsit össze-vissza is lesz. A novelláris módosítás helyett új törvény alkotásának szükségességével kapcsolatos álláspont nem azonos azzal, hogy teljesen új, gyökértelen intézmények bevezetését tartanám szükségesnek. A kodifikáció koncepcióját, menetét látva kijelenthetem, hogy fel sem merült hazánkban minden előzményt nélkülöző intézmények bevezetése, mint például a cselekmény minősítését is meghatározó amerikai típusú vádalku, a francia típusú vizsgálóbíró, vagy éppen a spanyol típusú ügyészi funkció alkalmazása. Ennek ellenére a tervezett törvény képes lehet a teljes megújulásra, felfrissülésre, így szükségszerűen új lesz. Pusztán az újszerűsége okán pedig indokolatlan elutasítással párosulhat majd.
Az új jogszabályok kritikája sok esetben az adott jogszabály megalkotásához vezető út megismerhetetlenségében gyökerezik. A kodifikátor sajnálatos módon nincs abban a helyzetben, hogy részletesen megmagyarázza munkájának eredményét, a jogszabály előkészítése során hozott döntéseit, az azokhoz vezető utat. Ennek részben időbeni, részben technikai akadálya van. A döntések jellemzően számos szóbeli vitát, érvek, ellenérvek ütköztetését követően alakulnak ki, azok utólagos rekonstruálása szinte lehetetlen. Technikai nehézség, hogy valószínűleg az 1896. évi büntető perrendtartás közel 800 oldalas indokolása sem lenne elegendő, ha pontosan fel kívánnánk tüntetni, hogy az előkészítés során egy-egy döntés mellett milyen alternatívákat vettünk számba, és hagytunk magunk mögött. Számos megoldás - jó értelemben vett - koncepcionális döntés kérdése, ugyanakkor egy-egy ilyen döntés szükségeszű következménye más megoldási lehetőségek kizártsága. Mindezekről számot adni lehetetlen. Kimaradni e döntési folyamatból pedig azt jelenti, hogy az eredmény idegen - és még a legjobb szándék ellenére is -. nehezen elfogadható lesz. Természetesen a lehetőség a jogszabály előkészítésben részt vevők számára fennáll, hogy "bizonyítványukat magyarázzák", a jogszabály előkészítés folyamatát ismertté tegyék. Ez talán nem is pusztán lehetőség, de kötelezettség is.
A lehetőség tehát adott, hogy egy előremutató, újszerű, koherens eljárásjogi rendszert alakítsunk ki. Ha ez nem sikerül, csak magunkat okolhatjuk, ha a hatékony működés ellehetetlenül. Ugyanakkor még ha sikerül is elérni céljainkat, még ha a jogalkalmazó befogadó szándékkal áll is az új törvényhez, a hatékony működtetés már a jogalkotó hatáskörén kívül esik, a jogalkotó ettől kezdve csak bízhat a jogalkalmazó bölcsességében, leleményességében, hogy a megteremtett csontvázba valódi életet lehel majd. A helyes jogalkotói szándék pontos megfogalmazása, ehhez adekvát törvényi keretek teremtése elengedhetetlenül együtt kell járjon ennek a szándéknak a helyes jogalkalmazói felismerésével és értő, funkcionális alkalmazásával. A jogalkotó is elkövethet túlkapásokat, hibákat, esetleg rosszul vonhatja meg a mozgásteret - erre majd fel kell hívni a figyelmet -, de a gyakorlat is félreértheti és félreértelmezheti a helyes törvényhozói szándékokat és kereteket. E kettő tehát csak együtt működik igazán, ami ez egyben azt is jelenti, hogy egymást korrigálhatja, és jó esetben erősítheti, mert egyedül nem megy... ■
JEGYZETEK
[1] Az idézetek itt és később: Sztevanovity Dusán: Egyedül nem megy c. dalából.
[2] http://www.kormany.hu/download/d/12/40000/20150224 IM előterjesztés az új büntetőeljárási törvény szabályozási elveiről.pdf - letöltve: 2015. november 10.
[3] Ficsór Gabriella: A készülő új büntetőeljárási kódex margójára, Büntetőjogi Szemle, 2015/1-2. szám (http://ujbtk.hu/wp-content/uploads/2015/09/BJSZ_20151_2_FicsorG.pdf - letöltve: 2015. november 10.)
[4] Amelyet talán árnyal, hogy beosztásom lejártával hamarosan ismét jogalkalmazóként folytatom a munkámat, ahol igyekszem majd hatékonyan alkalmazni a jogszabályokat.
[5] Tilki Katalin-Szabó Judit-Mészáros Ádám: Az eljárást gyorsító, hatékonyságot növelő megoldások az európai vádhatóságok munkaszervezésében I.-II.-III., in: Ügyészek Lapja, 2013/3-4. 25-46. o., 2014/1. 5-19. o., 2014/2. 5-20.o., illetve a kutatás eredményét összefoglaló: Mészáros Ádám: A büntetőeljárás gyorsításának, hatékonyság-növelésének lehetőségei, in: Ügyészek Lapja, 2013/1. 5-20. - A tanulmányok egyébként érdemben ugyancsak arra a következtetésre jutnak, hogy a hatékonyságot jogalkotási eszközökkel már nem nagyon lehet fokozni, így a munkaszervezés racionalizálására kellene több hangsúlyt fektetni (ilyenek pl: szignálás, speciális csoportok kialakítása, képzés, kapcsolattartás nyomozó hatósággal, bírósággal).
[6] Herke Csongor: Megállapodások a büntetőeljárásban, Pécs 2008, 60. o, 105. o.; Regina E. Rauxloh: Formalization of Plea Bargaining in Germany, Fordham International Law Journal Volume 34, Issue 2 2011 Article 5.
[7] E konszenzusnak ugyanakkor nem feltétlenül kell előzetesnek lenni, hiszen a terhelt utólagos jóváhagyása is elégséges lehet. Így a beismerés, mint feltétel meghatározása a tárgyalás mellőzés esetében akár elhagyható is lenne, ha a konszenzuális jelleg az eljárásban máshol, utólagos tudomásul vétellel is képes érvényesülni.
[8] Bíróság elé állítás 517. § (1) bekezdését 2011. július 13. hatállyal módosította: 2011. évi LXXXIX. törvény. A bíróság elé állítás az összes vádemeléshez képest 2010-ig 10% alatt volt, 2011: 12,3%, 2012: 15,3%, 2013: 21.1% in: Farkas Krisztina: Az eljárás gyorsításának lehetőségei a német, a svájci és az olasz büntető igazságszolgáltatásba - Miskolc 2015, http://www.uni-miskolc.hu/~wwwdeak/muhelyvita_Farkas_Krisztina.pdf - letöltve: 2015. november 11.
[9] Tárgyalás mellőzéses indítvány: 2010-ben 29,6%, 2011-ben 29,8%, 2012-ben 27,1%, 2013-ban 24,5%.
[10] Ez is azt mutatja, hogy a bíróság elé állítás határidejének a gyanúsításhoz kötése ügyészi oldalról alapvetően nem eljárásjogi, hanem munkaszervezési kérdés.
[11] A fővárosi főügyész 1/2013. (I. 28.) számú körlevele.
[12] Az Európai Parlament és a Tanács 2012/29/EU Irányelve a bűncselekmények áldozatainak jogaira, támogatására és védelmére vonatkozó minimumszabályok megállapításáról és a 2001/220/IB tanácsi kerethatározat felváltásáról (2012. október 25.)
[13] Bócz Endre: A pótmagánvádról - más nézőpontból, in: Ügyvédek Lapja LIV. évfolyam 2. szám, 2015. március-április 6-11.o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző beosztott ügyész, Büntetőeljárásjogi Kodifikációs Főosztály.
Visszaugrás
