Az állam tulajdonának léte, tulajdonszerzésének jogcímei, az állam tulajdonában álló vagyontárgyak köre, annak alakulása és változása, a változások okai: mind olyan érzékeny elemek, amelyek vizsgálatával egy ország társadalmi, gazdasági fejlődése, az állam hatalmi, gazdasági szerepe és ereje egyértelműen tetten érhető és követhető.
De nem kevésbé neuralgikus kérdés: a tulajdont működtető intézményi rendszer struktúrája, az állam közjogi és a magánjogi szférája szétválasztásának elméleti és gyakorlati problematikája, az állam képviseletének szervezeti megoldása, vagy az állami vagyonnal való gazdálkodás stratégiája sem.
Főként akkor igaz ez az állítás, ha olyan speciális helyzetben van egy ország, mint Magyarország, vagy a többi, volt kelet-európai szocialista ország, amelyekben különösen jelentős a rendszerváltoztatás utáni tulajdonrendezés módját firtató kérdés.
Az új tulajdoni struktúrában ugyanis legalább negyven év jogállamiságtól idegen megoldásának torzóit kellett felszámolni oly módon, hogy egyrészt az állam által igazságtalanul okozott károk miatti elégtétellel kapcsolatos elvárásoknak is megfeleljen a jogalkotó, ugyanakkor képes legyen az adott ország megteremetni a jogállami tulajdoni szerkezet végleges és alkotmányosan létrehozott anyagi bázisát. Magyarországon a lezajlott tulajdonrendezési folyamat leglényegesebb elemeinek alkotmányossági vizsgálata sem maradt el: számtalan beadvány kapcsán az Alkotmánybíróság kimerítően elemezte az eddigi megoldások jelentős részét.
Az állami tulajdon léte egyáltalán nem újkeletű, és a fejlett demokráciákban nem is rosszízű kifejezés. A fiscus intézményrendszere egészen Vespasianusig vezethető vissza, s a jogállamokban mindenütt ismerik az állami tulajdonban álló vagyon fogalmát, annak legfőbb csoportjait, az ún. állami magánvagyont és az állami közvagyont. Az államnak a gazdasági életben megmutatkozó szerepvállaló mértéke különböző, a törvényhozó hatalom akaratának függvényében az adott társadalmi, gazdasági rend egyik megnyilvánulási formája. Ugyanakkor minden jogállamnak nem csak joga, de kötelezettsége is, hogy a természetüknél vagy a jellegüknél fogva a nemzet vagyonát is képező vagyontárgyak felett felelős tulajdonosi szerepet töltsön be.
Csupán emlékeztetőül: az állami magánvagyon feladata: az állami költségvetést gazdagítóan az állam javára történő bevételszerzés, egyúttal az állam gazdasági és gazdaságpolitikai szerepének befolyásoló (ennyiben közhatalmi jelleggel is bíró) eszköze. A közvagyon, amely közösségi és közszolgálati vagyonra válik ketté, az állami közfeladatok ellátását és kiszolgálását célozza, a nemzet vagyonaként alapvetően immunitást élvez, nagyobb részt tehát forgalomképtelen, vagy korlátozottan forgalomképes.
Ugyanakkor a fiscus, mint az állam vagyona, egyben tagadhatatlanul intézményrendszer is, másképpen állami köztulajdoni kincstár, s mint ilyen, az állami tulajdonlásból fakadó állami kárfelelősség bázisa.
Magyarországon az állami tulajdon és vagyon fogalma és szerkezete 1949 és 1989 között alkotmányosan is szocialista dogmatikai alapokon állt, a fejlett demokráciák állami vagyonra vonatkozó, fent jelzett felosztásának alapjai csak a kilencvenes évek közepén kezdtek el kibontakozni, amikor is az ún. állami magánvagyon a privatizációs vagyon néven vonult be a köztudatba, míg a közvagyon nálunk kincstári vagyonként lett ismert.
Ezúttal nem célom, hogy az állami vagyonkörök jelenlegi problematikáját elemezzem, jóllehet számtalan kritikával illethető a hatályos jogi megoldás, még mindig magán hordozva annak a bizonytalanságnak számtalan jegyét, amelyet a rendszertanilag is kezelhetetlen szovjet típusú társadalmi, állami tulajdonlás hosszú évei, majd a kényszerű struktúra-átrendezés megoldásai okoztak a jogrendszerünkben.
Mindenesetre az állam vagyonjogi szerepének értelmezésével kapcsolatban az Alkotmánybíróság már az 59/1991. (XI. 19.) AB határozatában kimondta, hogy "…Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.…Ebben a körben az államot a gazdaság egyik szereplőjeként és nem a közhatalmi funkciót gyakorló szervezetként kell értékelni, és egyúttal el kell különíteni az állam, mint a gazdálkodás alanya jogait és kötelességeit a gazdálkodás állami befolyásának eszközeit jelentő (közhatalmi) jogosítványoktól."
Ugyanakkor ez az az állam, amely arra vállalkozott, hogy a valamikor igazságtalanul, de a korábbi Alkotmánynak megfelelő módon tulajdonába került vagyont az új, demokratikus Alkotmány rendelkezéseivel összhangban megpróbálja elosztani, és ezzel kialakítani azt az új tulajdonosi struktúrát, amelyre a valódi piacgazdaság felépíthető, s amelynek bázisán az állam valóban felvállalhatja azt a pozíciót, amely az Alkotmányból származóan e téren megilleti. De nem hagyhatta figyelmen kívül azt a kötelezettségét sem, amely az állam közhatalmi szerepéből származóan az állami feladatok ellátásának körében terhelte. Az állami tulajdon lebontásának folyamatában az állam "kettős szerepvállalása" egyértelműen nyomon követhető, amennyiben az állam közhatalomból folyó determináltsága erőteljesen rányomta a bélyegét az állam, mint tulajdonos rendelkezési autonómiájára akkor, amikor a tulajdon lebontás és elosztás kérdéskörében meghozta döntéseit.
Az, hogy milyen módon és milyen jogi eszközökkel állt össze 1949-et követően az állami, társadalmi tulajdon, ma már közismert történelem. Az államosítás eszközrendszere korlátlan és kíméletlen volt. Az akkori Alkotmánynak megfelelő, azonban mindenképpen igazságtalan jogszabályok, egyéb állami intézkedések és azok végrehajtásának hosszú és minősíthetetlen sora vezetett az állami - társadalmi tulajdon szocialista rendszerének kialakításához.
A társadalmi rend megváltoztatásával kapcsolatos, a tulajdonviszonyokat jól tükröző normaváltozás természetesen nyomon követhető az Alkotmány szövegében is. 1949-hez képest e területet három módosítás követte, a ma hatályos szöveg 1990 júniusában lépett hatályba.
Az Alkotmány szövegének egyértelmű változásai is jelzik azt az irányt, amit az egységes állami - társadalmi tulajdon létezésének megszüntetése kiváltott: a tulajdon rendszerének alkotmányos megváltoztatása értelemszerűen hozta magával az állami tulajdon "lebontásának" szükségességét. Mindezzel összefüggésben az Alkotmánybíróság 28/1991. (VI. 3.) határozata kiemeli, hogy a tulajdonviszonyok rendezése olyan összetett feladatnak minősül, amelyben egyaránt fokozott figyelmet kell fordítani a "múlt rendszer alapját képező társadalmi tulajdon" átalakítása és az új tulajdonszerzések alkotmányosságára.
Az állami tulajdon lebontásának alapvető és egyik első fázisa volt az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk megtérítésére irányuló társadalmi igény és állami akarat. Mint a volt kelet-európai szocialista országok mindegyikében, nálunk is sorsdöntő kérdésként vetődött fel, hogy vajon a reprivatizáció-e a megfelelő törvényes és alkotmányos eszköz, mint első lépés a modern piacgazdaságnak megfelelő tulajdoni viszonyok kialakításában, vagy a részleges vagyoni kárpótlással indokolt a magántulajdonban okozott károk sérelmét rendezni?
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
