Tízéves a Fundamentum. Ezért ebben a számban kicsit ünnepeljük magunkat. Az ünneplésnek azt a módját választottuk, hogy megkértünk a kelet-közép-európai és a magyarországi átalakulással foglalkozó külföldi szakértőket, értékeljék a rendszerváltás óta eltelt tizenhét évet, különös tekintettel az emberi
jogok alakulására és mai helyzetére. Amikor 1989-90-ben elindult a demokratikus átalakulás, kialakultak az alapjogokat védő jogállami intézmények, mindenekelőtt az alkotmánybíróságok, kevesebb nehézséggel számoltunk. Ma a térség több országának demokratikusan választott kormányai erőteljesen korlátozzák a polgárok jogait, és a rendes-, illetve alkotmánybíróságok, valamint az ombudsmanok gyakran nem képesek hatékony jogvédelmet nyújtani. Elég csak a 2006. őszi magyarországi eseményeket vagy a nemrég leszavazott lengyel kormány jogkorlátozó intézkedéseit említeni. (Ez utóbbiról szenvedélyesen beszél Wiktor Osiatyński a vele készült interjúban, illetve ír Adam Michnik hozzánk elküldött írásában.) Mi romlott el demokráciánkban? Miért tűnik a társadalmi konszenzus törékenyebbnek a térség országaiban most, mint valamikor is a rendszerváltás óta? Közelebb vagyunk ma a szabadságról és egyenlőségről alkotott ideáink megvalósulásához, mint tizenhét évvel ezelőtt voltunk? Gondoljunk csak a romák vagy a homoszexuálisok helyzetére. Demokratikus intézményeink, köztük mindenekelőtt az alkotmánybíróságok, beváltották-e a hozzájuk fűzött reményeket? És ha nem, miért? Hogyan értékelhetjük a demokrácia és az emberi jogok helyzetét ezekben a posztkommunista országokban? Annyi évvel a rendszerváltás után újra szükség lenne intézményi változásokra? Ezekre a kérdésekre kértünk választ neves külföldi szakértőinktől, Shlomo Avineritől, Catherine Duprétől, Adam Czarnotától és Herbert Küppertől, akik értelemszerűen elsősorban a saját kutatási érdeklődésüknek megfelelő elemeket hangsúlyozták válaszul küldött esszéikben.
• Shlomo Avineri: Vajódás a demokráciához vezető úton
• Catherine Dupré: Reformok után. Alapjogvédelem a posztkommunista országokban
• Adam Czarnota: Az átmenet igazságszolgáltatása. A posztrendőrállam nyertesei és vesztesei
• Herbert Küpper: A szocialista maradványok szerepe a magyar alkotmányban
Bizonyos intézményi és személyi folytonosságok, hagyományok átöröklése minden "rendszerváltáshoz" hozzátartozik, a legkiélezettebb helyzetek és körülmények között bekövetkezők kivételével - bár talán még azokhoz is. A bibliai Ádám óta soha senki nem indult tiszta lappal. Fokozati különbségek vannak, és ezek természetesen számítanak is, de eltérő típusokról ritkán beszélhetünk. Mindemellett a posztkommunista átalakulással kapcsolatos egyik legérdekesebb megközelítésnek és lehetséges társadalomkutatási területnek a kommunista állam intézményrendszerének egyik eleme: a titkosrendőrség és a kommunista társadalom felügyeleti mechanizmusa bizonyulhat. Ez a kielégítően még fel nem tárt terület valamennyi posztkommunista országban meghatározta a létrejövő demokráciák formáját és minőségét.
Ha van a múltnak olyan eleme, amely a posztkommunista országok lakóinak emlékezetében ott kísért, az a titkosrendőrség. Jelentősége, mindent átható jellege és működésének arányai összehasonlíthatatlanná teszik bármely más politikai képződménnyel, és egyes nézetek szerint meghatározó, bár jellemzően rejtett szerepe áthagyományozódott a posztkommunista jelenre is. A posztkommunizmus egyik megközelítési módja lehet annak vizsgálata, hogy a kommunista intézmények e központi eleme befolyásolta-e a posztkommunista intézményi struktúrát, és ha igen, milyen módon.[1]
Tizenhét évvel a kommunizmus összeomlása után az "ügynökakták" még mindig létező problémát jelentenek és jelentős politikai szerepet játszanak, főként a parlamenti választások előtti időszakokban. A nyugatiak például Timothy Garton Ash Az akta című művéből[2] szereztek tudomást a Stasiról és titkos archívumáról, illetve a társadalom egészét átszövő ügynökhálózatáról. Az úgynevezett Gauck-bizottság száznegyven kilométernyi akta felett rendelkezik, annak ellenére, hogy a papírok egy részét a kommunizmus utolsó napjaiban szisztematikusan megsemmisítették a néhai Német Demokratikus Köztársaságban. Kétségtelen, hogy sok évet fog igénybe venni a kommunizmus "kiváltságos államának" titkosszolgálati tevékenységének és szerepének teljes megértése. A romániai Securitate aktái is húsz kilométernyi anyagot tesznek ki, és ezek az akták még mindig fontos szerepet játszanak a parlamenti és az önkormányzati választások során. Némileg meglepő módon az akták nyilvánosságra hozatalát szabályozó romániai törvény úgy épül fel, hogy a titkosszolgálattól független tisztviselők helyett a belügyminisztérium tagjai hozhatnak erről döntést.
A volt kommunista országok különbözőképpen kezelték a titkosszolgálatok problematikáját, amit azért kell különösen hangsúlyozunk, mert ezt a kérdést nem lehet pusztán a levéltárakhoz való hozzáférésre szűkíteni. Ahogy Noel Calhoun Németország, Lengyelország és Oroszország múltjával való elszámolását célzó kutatásának címében nagyon helyesen megfogalmazta, ezeknek az intézményeknek a szerepe, jellege és öröksége Jogi dilemmák egész sorát eredményezte Kelet-Európa demokratikus átmeneteiben.[3]
Tehát a (titkosrendőrség hajdani informátorait érintő) átvilágítás és a (korábban magasabb tisztséget betöltő pártfunkcionáriusokra vonatkozó) "dekommunizáció" (decommunization) olyan nyílt seb, amely azt jelzi, mit kell tenniük a posztkommunista társadalmaknak a jelenbéli múlttal és különösen a titkosszolgálatok korábbi tevékenységével. A következő lépést talán már ezeknek a sebeknek a be-gyógyítása jelenti. A büntetőjogban ezeket rendszerint morális kérdésként szokás kezelni, és természetesen azok is. Ugyanakkor jelentős szociológiai vonatkozásaik is vannak, ahogy azt leginkább Łoś és Zybertowicz munkája bizonyítja.
Az átvilágításra és dekommunizációra vonatkozó témák között találjuk az új politikai és jogrendszer kiépítésének kérdéseit is. Így az előbbi felvetések nem pusztán a büntetőjog és a kriminológia körébe tartoznak, hanem a közjog vagy a politikai jog (droit politique) tárgyai is, vagyis az új politikai és közigazgatási rendszert alkotó alapelvek, struktúrák és intézmények kérdései között szerepelnek.
Łoś és Zybertowicz tézise könyvük címében is kifejeződik: A rendőrállam privatizálása.[4] Ez meglehetősen közel áll Jadwiga Staniszkisnek a posztkommunizmusról adott leírásához. Az átmenet, ami egyszerre jelenti a kommunizmusból való kilépést és az új struktúrák kialakulását, azon belül is a magántulajdon új elosztásával kapcsolatosakat, véleményük szerint jelentős mértékben a korábbi tit-
- 46/47 -
kosszolgálatok irányítása alatt állt. Bár elsősorban Lengyelországról írtak, megállapításaiknak általánosabb érvényt tulajdonítottak, azt állítva, hogy "a jól vezényelt pártpolitikai/hadi/rendőrségi stratégia lehetővé tette a legnagyobb hatalommal rendelkező nómenklatúrahálózatoknak, hogy megtartsák viszonylag nagy hatalmukat és befolyásukat az átmenet sokféle és kiszámíthatatlan folyamata felett, ami a megkísérelt reformokat rendszerszerű átalakítássá változtatta".[5] Külön érdemes megemlíteni a titkosszolgálatoknak a gazdasági változások feletti befolyására, illetve a globalizáció folyamataival párhuzamosan formálódó, a posztkommunista átalakulás, a titkosszolgálati eszközök és az információhoz, valamint a hálózatokhoz való hozzáférés közötti kapcsolatokra irányuló vizsgálódásaikat.
A vizsgálatnak a jogrendszer jellegének és működésének megértését elősegítő társadalmi-jogi vonatkozású eredményei mindenképpen jelentősnek tekinthetők. Ha valaki egyetért Eugen Ehrlichkel abban, hogy "a jog fejlődésének gravitációs középpontja nem a törvényhozásban, nem is a jogtudományban, hanem magában a társadalomban keresendő", akkor egy bizonyos társadalmi berendezkedés karakterének megrajzolása, valamint annak feltérképezése, hogy az hogyan hat az érvényben lévő jogrendre (vagy pedig az hogyan hat rá), nyilvánvaló kötelezettségnek bizonyul. De tekintettel e rendőrállamok titkosrendőrségeinek "posztumusz" tevékenységére, ez ritkán valósult meg, részben azért, mert különlegesen nehéz (valamint veszélyes is lehet) megtenni (nem véletlenül nevezték titkosszolgálatnak ezeket a szervezeteket), és részben mert a problémát gyakran meghaladottnak tekintették. Ugyanakkor társadalmi-jogi szempontból, akárcsak az átmenet valóban kínzó dilemmáinak szemszögéből, a következő tézis kulcsfontosságúnak tekinthető: "A rendőrállam privatizálásának bizonyos foka elkerülhetetlennek látszik minden békés úton bekövetkező, a rendőrállamból a demokratikus berendezkedéshez vezető átmenetben. A demokratikus intézményrendszer megteremtése semmilyen módon nem gátolja meg az előző rendszer informális hatalmi hálózataival történő együttműködést, vagy akár azok megszilárdulását sem. Ezzel szemben ha az átalakuló államot a jogrend alapján, de túlságosan korán nyilvánítják teljesen demokratikus államnak, az gyakorlatilag garantálja ezeknek az informális, titkos erőknek a működését az újonnan kialakuló államrenden és gazdaságon belül is.
Mivel ezeket a szervezeteket eleve titkos tevékenységre és konspirációs eljárásokban való részvételre képezték ki, működésük csak az általuk megvalósított szigorú felügyelet és represszió esetén mutatható ki."
Egyetérthetünk Łoś és Zybertowicz véleményével, hogy az "ellenőrzött változás" vagy másképpen az "egyezményes forradalom" helyzetében a jogállam de haut en bas, azaz fentről történő, túl korai kinyilvánítása az igazságosság helyett annak látszatához vezethet. Ugyanakkor az kevésbé világos, hogy a represszió és felügyelet szükségessége a titkos hatalmi hálózatok kimutatásához a posztkommunista állapotban valóban univerzális jellegű-e, vagy hogy lehetséges-e felismerésük az egyezményes forradalom által teremtett körülmények között, illetve hogy fel kell-e ismerni egyáltalán. Vizsgálódásaikban kevéssé térnek ki az eltérésekre, pedig bárki, aki Lengyelországból Oroszországba vagy Kazahsztánba utazik, hamar érezni fogja, hogy a "posztkommunista" régión belüli eltérések, változatok, mégpedig pontosan azon tendenciák vonatkozásában, amelyekre Łoś és Zybertowicz nyomatékosan felhívja a figyelmet, igencsak jelentősek. Oroszországot hivatalosan is egy korábbi KGB-ügynök és egykori kollégái vezetik egy jelenleg ellenzék nélküli politikai rendszerben, míg Magyarországot nem. Valószínű, hogy ennek a különbségnek van jelentősége. Arra a kérdésre, hogy mekkora ez a jelentőség, nincs határozott válaszunk. Ha a nyilvánvalóan liberális intézmények oly könnyen hajlíthatók antiliberális célok érdekében, hogyan bízhatnánk abban, hogy ezek az antiliberális intézmények ellenállóbbaknak bizonyulnak? Talán bizonyos kockázatokat mindenképp vállalni kell. De - és ez mindenképpen Łoś és Zybertowicz valamilyen okból némileg marginalizált elemzésének érdemei közé tartozik - azt mindenképp érdemes tudatosítani, hogy a kockázat fennáll. Számos esetben ez csak akkor történik meg, amikor ezek kockázatok már bekövetkeztek.
A múlt több, mint puszta mellékszál a posztkommunista jelenben. Kissé nagyvonalúbban fogalmazva: az átmenet egész időszaka a múlt feldolgozási folyamatának is tekinthető.
Ezen az teljes korszakon belül az átmenet igazságszolgáltatása azokkal a jogi gyakorlatokkal és problémákkal foglalkozik, amelyekkel elsősorban
- 47/48 -
az átalakuló társadalmak és államok szembesülnek, ami főleg abból a tényből következik, hogy a jognak jellemzően két célt kell szolgálnia, melyek gyakran jelentős feszültségben vannak egymással: nevezetesen az átalakulás stabil kereteként kell működnie, ugyanakkor az átalakulás véghezvitelének (gyakran változó) eszköze is.[6] Elvben a feszültségeket gyakran a jogállam jelenbeli megjelenítésére irányuló eltérő igényekből származtatják, azaz abból, hogy múltbeli hiányát pótolják, ugyanakkor megteremtsék jövőbeli létének feltételeit. Mindezen célok a többitől meglehetősen eltérő irányok felé mutathatnak.[7] Ugyanakkor nem minden országnak kellett szembesülnie ezekkel a feszültségekkel, mivel nem minden törvényalkotó tűzte ki ezeket a célokat vagy akár csak egyet is közülük.
A fő választóvonal a Szovjetunió összeomlásából kiemelkedő új államok, illetve a volt kelet-európai szatellitállamok között húzható meg. A "kommunista múlt igazságtalanságainak megszüntetésére" kialakított jogi stratégiák azon társadalmak számára jelentenek valódi feladatot, amelyek komolyan elkötelezték magukat az átalakulás mellett, és szabadulni próbálnak a kommunista intézményrendszer acélos szorításából. Ilyen törekvések azonban nem jellemzők a jelenlegi Orosz Föderációban, Kazahsztánban, Kirgizisztánban, Azerbajdzsánban, de még akár Grúziában sem. Vajon miért? Ez túlságosan komoly probléma ahhoz, hogy néhány mondatban megválaszoljuk, de számos nyilvánvaló társadalmi körülményre rá lehet mutatni: ilyen a kommunizmus hosszabb uralma ezekben az országokban, a kommunista intézmények, gyakorlatok és gondolkodásmód mélyebb beivódása a társadalomba, a nemzetiségek bonyolult problematikája, és a közép-ázsiai köztársaságokra jellemző törzsi kapcsolatok szerepe az államhatalom gyakorlásában.
Oroszország helyzete külön figyelmet érdemel. Itt is ugyanez volt a helyzet, eltekintve az 1992-t közvetlenül követő időszaktól, amikor a múlttal való számvetés problémája legalább megjelenhetett a nyilvános közbeszédben. Vlagyimir Putyin hatalomra kerülése után a "normalizálódás" időszaka és a múltra vonatkozó kérdések kizárása következett, eltekintve a múlt alkalomadtán elhangzó dicséretétől. Szimbolikus szinten Putyin Oroszországa valójában a Szovjetunióval való folytonosságot próbálja hangsúlyozni. Mindez nem olyan kiterjedt, mint Fehéroroszországban Lukasenko alatt, de erős és egyértelmű jelenség. Nem a kommunizmushoz mint rendszerhez, inkább az Oroszország sokkal régebbi államközpontú, tekintélyelvű tradíciójához való visszatérést szorgalmazzák, amely időnként ugyan kölcsönöz a Nyugattól, de nem másolja azt. Marc Raeff találóan jellemezte ezeknek az időknek a célkitűzéseit a "jól szervezett rendőrállam" kifejezéssel.[8]
Ebben az összefüggésben Ukrajna helyzete is érdekes. A valódi antikommunista forradalom Ukrajnában a 2005-ös narancsos forradalom volt, a kijevi Függetlenség téren zajló eseményekkel együtt. Az a morális ébredés, amelyet ez forradalom szimbolizált, a múlt feldolgozása, vagy még inkább a vele való szembenézés kezdett megjelenni a nyilvános közbeszédben. Feltételezhető lenne, hogy a hatékony posztkommunista átalakulás feltétele a kommunista múlt nyilvános megvitatása - de annak legalábbis a lehetősége. Még nem világos, hogy ez megtörténik-e majd Ukrajnában.[9]
A múlt feldolgozásának problémája ugyanakkor nem pusztán az egykori kommunista rendszer maradványaival és örökségével való szembesülést jelenti. A posztkommunista államokban az átmenet igazságszolgáltatása egyben alkotmányos probléma is az új posztkommunista társadalmi, politikai és jogi rendszerek számára. A múlt feldolgozása mint alkotmányos kérdés az új társadalmi-politikai rend társadalmi feltételeinek megteremtésének problémája, csakúgy, mint a társadalom sérült erkölcsi kötelékeinek helyreállítása. Ez teszi a múlt feldolgozását, annak korlátozott voltát vagy még inkább annak lehetetlenségét par excellence társadalmi-politikai problémává.
Az átmenet igazságszolgáltatásának kérdésköre minden olyan posztkommunista országban, ahol aktív kísérletek történtek ezeknek az ügyeknek a kezelésére, alapvetően két fő témára bontható:
a) A régi és az új rendszer közötti kapcsolat (a jogfolytonosság problémája)
b) a dekommunizáció problémája (a kommunista örökség jogi eszközökkel történő felszámolása az államban és a társadalomban). Ez utóbbi maga is három további alkategóriára osztható:
b1) az egykori rezsimben elkövetett bűncselekmények büntetőjogi problematikája (átvilágítás)
b2) a kommunista rendszer áldozatainak rehabilitációja és kárpótlása
b3) a kommunizmus végével a magántulajdon helyreállításának problematikája
A kommunizmusból való kilépés módja meghatározza ennek a problémának a megközelítését. A kelet-közép-európai országokban a kommunizmusból való kilépést "kerekasztal-tárgyalásokon" döntötték el.[10] Azok az országok, amelyek még csak nem is ját-
- 48/49 -
szották el ezt az intézményi átmenetet, általában elfogadták a korábbi rezsimek egyenes folytatását.
A kerekasztal-beszélgetések kapcsolódási pontot jelentettek a régi kommunista és az új posztkommunista rendszerek között. A megegyezések megteremtették a rendszerek közötti jogfolytonosság alapját, ami következményekkel jár az új jogi és politikai rendre nézve. Szimbolikusan tekintve: egy újonnan létrejött jogállam, amint az az alkotmány kiegészítéseiben is szerepel, a kommunista rendszer legitim leszármazottjaként született, amely viszont jellemzően törvénytelenül épült ki és nem tartotta tiszteletben a jogot. A megszakítottságnak és folytonosságnak ez a kombinációja feszültséget szült a törvényesség, illetve a forradalmi ethosz megőrzése iránti igény között, az anyagi igazságszolgáltatás iránti igénnyel együtt, ahol az lehetséges volt. Ilyen feszültségek most is léteznek. Érvelhetnénk úgy is, hogy ezek a feszültségek a kommunizmust lezáró forradalmak "önkorlátozó" természetének pozitív kiterjesztésének tekinthetők, legalábbis Közép-Európában, és tartós jelenlétük pozitív jelentéssel is bír. A magyarok ezt "jogállami forradalomnak" nevezték - a forradalmi elem a létező törvények komolyanvétele volt.[11] Azok a feszültségek, amelyek a jogi és anyagi igazságszolgáltatás igényeiből fakadtak, lehetővé tették e forradalmak számára, hogy elkerüljék azt a belső morális törést, amely a legtöbb korábbi forradalmat jellemezte, ahol az erkölcs, a tisztesség és a becsület logikája bármilyen tettet igazolhatott. Kelet-Közép-Európa országai nem döntöttek egyértelműen, és ez a hasznos feszültség tovább működik.
Némely új posztkommunista rendszer (például Lengyelország) megkísérelte a megszakítottság hangsúlyozásával egyidejűleg a folytonosság problematikáját is kezelni, azzal, hogy megpróbált, ha csekély sikerrel is, egy olyan politikát meghonosítani, amely jól látható határvonalat húz a jelen és a múlt közé. Az alapgondolat az volt, hogy az összes állampolgárt be kell vonni a kommunizmus utáni új politikai és társadalmi rend kiépítésébe, miközben azt is hangsúlyozni kell, hogy ez egy új politikai és társadalmi rend lesz, nem pusztán a korábbi rendszer egyszerű folytatása. Egy ilyen politika kivitelezése azonban végül lehetetlennek bizonyult, és helyette újraindult a dekommunizációról és átvilágításról szóló vita.
A két fogalmat gyakran összekeverik egymással, és ez zavaró lehet. Legáltalánosabb megközelítése szerint a dekommunizáció minden olyan politikai és jogi stratégia, amelynek célja a kommunizmus örökségének kitörlése a társadalmi és politikai rendszerből. Ez egyaránt magába foglalja a dekommunizáció szűkebb jelentését (ami a személyi megtisztulásra összpontosít) és az átvilágítást (ami a volt ügynökökre koncentrál). A gyakorlatban ezeket a fogalmakat egymással felcserélve használják. Wojciech Sadurski némileg tisztább helyzetet teremtett ebben az ügyben azzal, hogy újraalkotta ezeknek a fogalmaknak a jelentését a kelet-közép-európai posztkommunista országok politikai diskurzusában:
Az átvilágítás azoknak a személyeknek a kiszűrésére vonatkozik, akik valamilyen közéleti pozíciót kívánnak töltenek be vagy kívánnak betölteni és már a kommunista rezsimben is szerephez jutottak (főleg a titkosszolgálati apparátusban), míg a "dekommunizáció" a korábbi kommunista hivatalnokok kizárását jelenti az új rendszer bizonyos közéleti pozícióira való pályázásból, illetve azok betöltéséből. Mindemellett az ezekkel a fogalmakkal jelölt eljárásokról szóló erkölcsi és jogi vitákban a két kifejezést gyakran veszik egy kalap alá.[12]
Ha nem is ad minden kérdésünkre választ, a tágan "átvilágításnak" nevezett kérdés általában három problémát foglal magába, nevezetesen: a szó szoros értemében vett átvilágítást (a korábbi titkosszolgálatok tagjainak és a velük kollaborálóknak a kiszűrését), a titkosszolgálati aktákhoz való hozzáférést és a dekommunizációt. Gyakran igen nehéz ezeket analitikus módon elválasztani egymástól, különösen az átvilágítást a dekommunizációtól.
Az átvilágítás és a dekommunizáció minden kelet-közép-európai államban fontos témává vált akkor, amikor a kialakítandó társadalmi és intézményi struktúráért folytatott harc.[13] Ez azt mutatja, hogy az uralkodó felfogással szemben az átvilágítás és a dekommunizáció elsősorban nem vissza-, hanem előretekintő jelenség. Politikai folyamat és politikai harc részei voltak és jelenleg is azok. A posztkommunista egyezményes forradalom sajátos természetének része, hogy a társadalmi élet összes eleme egyszerre megy át radikális változásokon, és ez olyan átalakulás, amelyben a múlt feldolgozását nem lehet arra a kérdésre redukálni, hogy mi legyen a hóhér sorsa. Nem pusztán az emberi jogok súlyos megsértésére adott válaszról, az átmenet igazságszolgáltatásáról, kompenzációról, kárpótlásról és az igazság kimondásáról van szó. Az átvilágítás és a dekommunizáció jogi és politikai eszközökké válnak a társadalom, az állam és az alkotmányos rend újrarendezésének folyamatában.
Ugyanakkor a dekommunizáció és az átvilágítás stratégiái inkább korlátozott szerepet játszanak a
- 49/50 -
posztkommunista társadalmakban. Elsősorban politikai csatározásokban használták fel őket, általában a kommunista rendszer működéséről szóló diskurzus lerövidítése szolgálatában. Komoly társadalmi vita helyett a nyilvános közbeszéd néhány bűnbak ostorozására korlátozódott.
A gond nem pusztán az, hogy mi legyen az emberekkel. Ott vannak az akták is, mégpedig milliónyi belőlük. 1992-ben Németország a korábbi kommunista országok közül elsőként nyitotta meg a titkosrendőrségi aktákat az állampolgárok számára.[14] Más posztkommunista országok ezt követve hasonló törvényeket hoztak, például Magyarország 1994-ben és Bulgária 1998-ban. Ez nem volt lehetséges mindenütt, részben gazdasági, részben pedig szervezeti korlátozások miatt. Lengyelországban csak 1997-ben kezdődött az ügy megvitatása, egy államfői átvilágítási törvénytervezet kapcsán, amely arra tett javaslatot, hogy hozzanak létre egy állampolgári archívumot az állami archívumok keretein belül. Az 1997 szeptemberében tartott választások nyomán ez az elképzelés beolvadt abba a kormányzati tervezetbe, amely törvényben rögzítette a Nemzeti Emlékezet Intézetének létrehozását, amely 2000 júliusában létre is jött. A törvény szabályozza a titkosszolgálat által róluk 1944 és 1989 között összegyűjtött információk iránt érdeklődő személyek hozzáférését az archívumokhoz.
A kommunista rezsimek a társadalom ellenőrzésére épültek, amely nemcsak a minden gyárban és szervezeti egységben megtalálható pártsejteken keresztül történt, hanem a titkosrendőrség és közreműködői által megvalósított folyamatos felügyelet révén is. A felügyelet mértéke nem minden kommunista országban volt azonos, némely "barakk" enyhébb felügyelet alá tartozott, az viszont kétségtelen, hogy az úgynevezett titkos akták problémája mindenütt létezett.
Az egyes országok által meghonosított jogi stratégiák különbözők voltak. A legradikálisabbat az egykori NDK-ban alkalmazták. Nem csupán az ország állampolgárai, hanem mindenki megkapta a jogot a róla gyűjtött adatokat tartalmazó akták megtekintésére, amelyekből nem törölték ki az ügynökök nevét. Bár tudunk néhány tragikus esetről, amikor valaki után a testvére kémkedett, vagy feleség volt a férj besúgója, ez a stratégia kétségtelenül kitisztítja az általános gyanakvás légkörét. Az viszont nem világos, hogy serkentené a múlt rendszer működési mechanizmusairól és az állampolgároknak a rezsim fenntartásában való részvételéről szóló nyilvános vitát. Még mindig csak egyéni megoldásról van szó: egy állampolgár a Gauck-bizottságon keresztül hozzáfér a róla gyűjtött aktákhoz.
Más országok, például Lengyelország, középutas megoldást választottak; ilyen a titkosszolgálatok archivált anyagainak a Nemzeti Emlékezet Intézetében történő szétválogatása. Minden állampolgárnak joga van hozzáférési engedélyhez folyamodni, de az engedélyt valaki más adja meg, mégpedig az üldözöttség bizonyítékainak alapján. Ez a rendszer csak 2000-ben indult, és talán már túl későn is. Magyarországon mindenkinek lehetősége van a róla készült akták megtekintésére, de a besúgók nevét kihúzzák egy alkotmánybírósági döntés alapján, mely szerint még a besúgóknak is joguk van személyes adataik védelméhez. Ha viszont egy besúgó valamilyen közhivatalra pályázik, egy háromtagú bizottság nyilvánosságra hozza az általa készített jelentéseket, hogy az emberek tudhassák, kit is választanak. Ha viszont a volt ügynök megmarad a privát szférában, az akták lezárva maradnak.
A kommunizmusból való kilépés sajátos fajtája, a kerekasztal-beszélgetéseket követő, részben szabad választás (Lengyelország), és később az 1989 utáni teljesen szabad választások mutatják, hogy még a kommunisták sem voltak tudatában ennek a kérdésnek. Nem írtak elő "megszüntetési záradékot" (sunset clause) és általános amnesztiát sem. Nem vették birtokba és pusztították el az összes aktát, bár azt tudjuk, hogy sokat megsemmisítettek közülük 1989 és 1990 között.
A büntetőjog történetében fontos lépés történt néhány országban, köztük Lengyelországban is, ahol megalkották a népirtáshoz hasonlóan az emberiség elleni bűntettek státuszába sorolt "kommunista bűntett" kategóriáját. Ezek a kommunista bűntettek nem évülnek el. Hasonló megfontolásból más országok is felállítottak ezek kivizsgálására nyomozati jogkörrel rendelkező intézeteket. Ezek fő célja a kommunista rezsim funkcionáriusai által elkövetett bűncselekmények dokumentálása és kivizsgálása. A vizsgálatok nagy száma ellenére a bíróságokig csak nagyon kevés vádemelés jutott el, ami az ösz-
- 50/51 -
szes posztkommunista országra igaz. A vizsgálatokat általában elegendő bizonyíték híján és az elkövetők azonosításának nehézségei miatt megszakították. Ha a bírósági eljárás meg is indult, az ítélethozatalt sokszor a korábbi áldozatok ügyének kivizsgálása miatt elhalasztották el.
A kisajátított és államosított tulajdon helyreállítása, amit reprivatizációnak is neveznek, egyike a legégetőbb problémáknak, mivel erre a posztkommunista rendszerekben csak részleges megoldást találtak. Az átmenet igazságszolgáltatásának ez a legnehezebb és legösszetettebb kérdése. A kommunista rezsimek a magántulajdon államosítására épültek. Felmerül viszont a kérdés, mi legyen a kommunizmus alatt létrehozott értékekkel - az új üzemekkel, lakótelepekkel stb. -, amikor azok korábban magánkézben lévő, majd államosított tulajdonra épültek. A kommunizmus összeomlása után új tulajdonjogi rendszer kiépítésére van szükség. Az esetek többségében az eredeti tulajdonviszonyok helyreállítása nem lehetséges, ezért azt általában az elvesztett tulajdonért adott kárpótlással helyettesítik, az adott országban gazdaságilag megengedhetőnek vélt százalékos arányban és formában.
Ugyanakkor a gazdasági és politikai célok gyakran összeütközésbe kerülnek a magántulajdon helyreállításának erkölcsi igényével; ebben más logikák és erkölcsi megfontolások is szerepet kapnak. A magántulajdon helyreállításának számos esetben etikai dimenziója van, különösen az etnikai kisebbségek, az egyházi és a zsidó tulajdonok esetében. Pogány István szerint a reprivatizáció, azaz a magántulajdon visszaállításának folyamata "a múlt legkegyetlenebb és legszégyenletesebb igazságtalanságai megszüntetésének legfőbb eszközét nyújtja".[15] Nyilvánvaló, hogy számára a reprivatizáció nem pusztán annak gazdasági és technikai kérdése, hogy mit és hogyan privatizáljanak és reprivatizáljanak, hogy aztán bevezethessék a piacra.
A tulajdonjog szakértői viszont ezt technikai problémaként kezelik. Két okból szeretném felhívni a figyelmet egy másik megközelítési módra. Az első a probléma társadalmi-jogi dimenziójával, a második pedig a "következő fázis" kérdésével kapcsolatos. Néhány posztkommunista országban rendszeres kutatásokat végeztek ezzel a problémával kapcsolatban, és az egyik vezető kutató, Grażyna Skąpska nemrégiben összefoglalta munkájának néhány eredményét.[16] Ebben feltárja a magántulajdonnak a világ e részére jellemző bonyolult történelmi-földrajzi helyzetét, és emlékeztet bennünket arra, hogy a magántulajdon kommunista kisajátítását a nácizmus áldozatainak esetében megelőzte a magántulajdon náci kisajátítása. A kommunista rezsimek elfogadták az ilyen típusú kisajátítást. Ekkor az etnikai tisztogatások új fázisa kezdődött el, például a németek kitelepítése Kelet-Poroszországból, Sziléziából, Nyugat-Pomerániából, csakúgy, mint a szudétanémetek kiűzése és vagyonának elkobzása Csehszlovákiában, illetve a magyarok magántulajdonának kisajátítása Szlovákiában a Beneą-dekrétumok értelmében.
Skąpska hangsúlyozza, hogy a magántulajdon kisajátítása felszámolta a közösségeket és elszemélytelenítette a társadalmakat. Ezért kell a magántulajdon helyreállítását etikai kérdésként kezelni - ez a kommunisták és korábban náci elődeik által lerombolt vallási (zsidó, keleti keresztény, ortodox, protestáns), etnikai (zsidó, ruszin, német, sziléziai) közösségek helyreállítását is jelenti.
Skąpska felveti, hogy a reprivatizáció bizonyos stratégiájának elfogadása a változásokon áteső társadalmak számára szükséges, egyfajta "erkölcsi impulzust" adhat. Ugyanakkor az egyetlen olyan ország, amely elvi szinten is elkötelezte magát a reprivatizáció mellett, az az egyesítés utáni Németország. Ennek eredményeként az állami vagyon 95%-át reprivatizálták. A többi posztkommunista ország nem tekintette kulcskérdésnek a reprivatizációt, ellenben a gazdasági elméletek által előírt irányba kormányozták magukat. Ennek eredményeképpen az Emberi Jogok Európai Bírósága elé kerülő ügyek jó része kárpótlási kérdésekről szól. Emellett ezekre az országokra jelentős nyomás nehezedik kívülről is (köztük az amerikai bíróságok és a Kongresszus részéről). Ha a szándék világos is lenne, számos kérdés továbbra is tisztázatlan maradna: milyen messzire, hány évre menjünk vissza? Kinek a kontójára? Milyen módon? Milyen kritériumokra alapozva?
A tulajdonviszonyok helyreállításának leszűkítése az állampolgárokra vagy az állandó tartózkodási engedéllyel rendelkezőkre felkorbácsolja az érzelmeket és olyan hangulatot kelt, amelyet leginkább a csalódott posztkommunista aforizma fejez ki: "igazságot akartunk, és a törvény uralmát kaptuk".
A reprivatizáció a posztkommunista társadalmak gazdasági alkotmányának (a tulajdonjogok szétosztásának) kulcsfontosságú eleme. A visszaállítás drasztikus formájának elfogadása korlátozná a nó-
- 51/52 -
menklatúrahálózatoknak a magántulajdon feletti ellenőrzését. Másrészt a visszaállítás a szó legszorosabb értelmében nem is lehetséges, az eltelt - gyakran igen hosszú - idő alatt létrejött bonyolult és vegyes tulajdonjogi viszonyok miatt, és gyakran igazságtalan is lenne.
Aki a reprivatizáció kritériumairól dönt, óriási hatalommal rendelkezik. Ezek a döntések nagyon hosszú távú következményekkel járnak, akkor is, ha úgy próbálják beállítani, mint pusztán technikai jellegű, szakmai kérdést. A reprivatizáció jelentős hatással van a demokrácia és a jogállamiság minőségére és természetére, mivel az új rendszerek legitimitásának kérdése, az elidegenedés vagy beépülés, illetve a társadalmi igazságosság problémái, más szóval az új rendszer elfogadottsága összekapcsolódik a magántulajdon helyreállításának kérdésével. Ebből következően a magántulajdon kérdése túlságosan is fontos ahhoz, hogy egyedül a közgazdászokra bízzuk.
Tizenhét év után is az összes posztkommunista országban találunk még ezzel kapcsolatos problémákat, de a gondok nem mindenhol azonosak. Ugyanakkor mindenütt egyértelműen elkülönülnek a változások nyerteseinek és veszteseinek csoportjai. Ahogy azt Andrzej Rychard rendkívül határozottan kimutatta, a változások komplexitását tekintve a helyzet még ennél is bonyolultabb: vannak győztesek, akikből később vesztesek lesznek, és nem mindig világos, ki minek számít, és ez az idővel is változik.[17]
Ezek a különbségek, bár a gazdaságban jelennek meg, politikai jelentőségűek, és befolyásolják a társadalom, illetve a politikai rendszer demokratizálódásának folyamatát, csakúgy, mint a jogrendszer és a jogintézmények működését és minőségét.
A magukat az átalakulás "veszteseinek" tekintő csoportokat össze kell kapcsolni a demokratikus intézményrendszerrel. A populista szlogeneket - Európának ebben a felében gyakori jelenségről van szó - le kell küzdeni, nem pusztán szavakkal, hanem a demokrácia és a jogi intézményrendszer eszközeivel. Többen ezt az európai uniós tagságtól várják - annak strukturális alapjain, a meghívottakkal folytatott felvételi tárgyalásokon, valamint a jog- és intézményrendszer európai elvárások szerinti átalakításának egész folyamatán keresztül.
A kitűzött célok óriásiak. Ha sikerül elérni őket, ez valóban új korszak kezdetét jelenti, nemcsak a posztkommunista országok számára, amelyek javát szolgálják, hanem egész Európa számára. Természetesen még a legoptimistább forgatókönyv szerint is ki fog maradni ebből a folyamatból a posztkommunista világ jó része. ■
JEGYZETEK
* Fordította: Kiss Dávid
[1] Lásd például Jon Elster, Claus Offe, Ulrich Preuss: Institutional Design in Post-communist Societies, Cambridge, Cambridge University Press, 1998.
[2] Timothy Garton Ash: The File. A Personal History, New York, Vintage, 1997.
[3] Noel Calhoun: Dilemmas of Justice in Eastern Europe's Democratic Transitions, New York, Palgrave/Macmillan, 2004.
[4] Maria Łoś, Andrzej Zybertowicz: Privatising the Police State. The Case of Poland, New York, Macmillan, 2000.
[5] Uo, 217.
[6] Ehhez lásd különösen Ruti Teitel: Transitional Justice, New York, Oxford University Press, 2002.
[7] Jan Maria Rokita in Martin Krygier: Four Visions of Communist Law, 40 The Australian Journal of Politics and History, 114-117.
[8] Marc Raeff: The Well-Ordered Police State: Social and Institutional Change Through Law in the Germanies and Russia, 1600-1800, New Haven, Yale University Press, 1983.
[9] Mykoła Riabczuk: Dwie Ukrainy [Two Ukraines], Wrocław, Kolegium Europy Wschodniej, 2004, 136-149.
[10] The Roundtable Talks and the Breakdown of Communism, ed. Jon Elster, Chicago, Chicago University Press, 1996.
[11] Constitutional Judiciary in a New Democracy. The Hungarian Constitutional Court, eds. László Sólyom, Georg Brunner, Ann Arbor University of Michigan Press, 2000.
[12] Wojciech Sadurski: Rights before Courts. A Study of Constitutional Courts in Postcommunist States of Central and Eastern Europe, Dordrecht, Springer, 2005, 245.
[13] Adam Czarnota: The Politics of Lustration law in Poland, 1989-2006, in Justice as Prevention. Vetting Public Employees in Transitional Societies, ed. Alexander Mayer-Rieckh, Pablo De Grieff, New York, Social Science Research Council, 2007, 222-260; Bronisław Wildstein: Dekomunizacja której nie było [Decommunization which didn't happen], Cracow, Ksigarnia Akademicka, 2000; Piotr Grzelak: Wojna o lustrację [The War over Lustration], Warsaw, Trio, 2005; Calhoun: I. m., 92-131.
[14] Anna Funder: Stasiland, Melbourne, Text Publishing, 2002.
[15] Istvan Pogany: Righting Wrongs in Eastern Europe, Manchester, Manchester University Press 1997, VII.
[16] Rethinking the Rule of Law after Communism, eds. Adam Czarnota; Martin Krygier, Wojciech Sadurski, Budapest, Central European Press, 2005.
[17] Andrzej Rychard: Beyond Gains and Losses. In Search of "Winning Losers", Social Research, Vol. 63, 1996.
Visszaugrás
