Napjaink történéseit figyelve vitathatatlan, hogy az Unió nem csupán Európában, hanem azon kívül is egyre jelentősebb politikai befolyáshoz jut, az új tagok várható csatlakozásával pedig mind a népessége, mind a gazdasági potenciálja miatt megkerülhetetlen világpolitikai tényező lesz. E szerep kiteljesedésének fő akadálya jelenleg - számos hatás eredőjeként - belső okokban kereshető. Az Unió tagállamai ugyanis nem minden téren, és nem egyforma lelkesedéssel hajlandóak lemondani nemzeti szuverenitásuk jelentős részéről. Ennek a helyzetnek egyik sajátos jogi aspektusát képezik az EU jogalanyiságával kapcsolatos problémák, melynek súlypontjait ebben a cikkben törekszem felvázolni.
Az 1993. november 1-jén hatályba lépett Maastrichti Szerződés az államok szerveződésének olyan új formáját hozta létre, amely egyedi jellege miatt semmilyen eddig ismert nemzetközi jogi kategóriába nem sorolható be. Sajátossága egyrészt a Közösségekhez való, nehezen meghatározható jogi viszonyából adódik. A Szerződés alapján ugyanis az Unió leginkább egy három pillért átfogó entitásként képzelhető el, melynek első (szupranacionális) pillérét a három, már létező Közösség (EGK, EAK és ESZAK1), a második és a harmadik (kormányközi) pillérét pedig a Szerződés által újonnan létrehozott Közös Kül- és Biztonságpolitika, illetve Belügyi- és Igazságügyi Együttműködés képezik. E modell azonban csak a strukturális kapcsolatot mutatja be a két formáció között, a jogi viszony szemléltetésére nem alkalmas.
Az Unió specifikumának másik szegmense bizonytalan jogi minőségéből adódik. Az EUSZ ugyanis - ellentétben a Közösségek alapító szerződéseivel - nem deklarálta kifejezetten az Unió jogi személyiségét, holott az európai integrációs folyamat egyik legfontosabb célja éppen az, hogy megteremtsen egy olyan önálló egységet, amely a nemzetközi színtéren is cselekvőképes. Az Unió ugyanis csak akkor tudja minden egyéb rendeltetését betölteni, ha magasabb "evolúciós" szintre fejlődik. E cél eléréséhez azonban mindenképpen szükséges feltétel, hogy maga az Európai Unió a nemzetközi jogrend teljes jogú alanya legyen.
E dolgozat a jogalanyiság kimondására (patetikusabban fogalmazva: az Unió önkimondására) irányuló folyamatok hátterét igyekszik megvilágítani. Ennek során először áttekintem e törekvések - nem túl messzire nyúló - történetét, majd vázolom a Konvent e kérdéskörrel foglalkozó munkacsoportjának általános céljait, és a tevékenységüket vezető elveket. Az írás második részében az általuk kidolgozott konkrét javaslatokat elemzem, és ennek során a fő hangsúlyt a fentiekben kifejtettekre tekintettel a nemzetközi kapcsolatok és a jogalanyiság összefüggéseire helyezem. A tanulmány végén pedig értékelem a Konvent munkája során megszületett eredményeket.
Az EU jogalanyiságának konstitutív hatályú rögzítésére irányuló igény a Maastrichti Szerződés hatályba lépése után egyre szélesebb körben jelentkezett. Az Amszterdami Szerződés módosítására vonatkozóan két javaslat is született - az egyik 1996-ban az ír, a másik 1997-ben a holland elnökségtől -, amelyek arra irányultak, hogy az Unió jogalanyiságát deklaráló rendelkezés kerüljön becikkelyezésére. Az ír változat az Unió jogalanyiságának megteremtését a Közösségek önálló jogi személyiségének további fenntartása mellett képzeli el. A holland javaslat ezzel szemben az Unió kizárólagos jogi személyisége mellett foglal állást, amelybe a Közösségek jogi személyisége mintegy "beleolvadna".2 Végül egyik javaslatot sem fogadták el, de beiktattak az Amszterdami Szerződésbe egy új rendelkezést, a 24. cikket.3
Nagy áttörést e téren a Nizzai Szerződés sem jelentett: csupán az említett cikkely egyes rendelkezéseit módosította, a jogalanyiság deklarálására azonban ebben sem került sor. Az Európai Tanács viszont már 2000. december 9-én megalkotott egy dokumentumot "Nyilatkozatot Európa jövőjéről" címmel, amelyet a Nizzai kormányközi konferencia Záróokmányához csatolt Nyilatkozatként bocsátottak ki.4 A Nyilatkozat a következő, 2003/04-ben tartandó kormányközi konferencia céljait és feladatait fogalmazta meg. Tulajdonképpen ezzel a dokumentummal vette kezdetét a legújabb "revízió-hullám", amely során a nizzai kormányközi konferencián tárgyaltaknál - többek között az Unió jogalanyiságának kérdésével kapcsolatban is - már sokkal radikálisabb változtatási javaslatok fogalmazódtak meg.
Az Európai Unió állam- és kormányfői e Nyilatkozatot szem előtt tartva hirdettek meg átfogó reformokat az "Európa jövőjéről szóló Laekeni Nyilatkozatban"5 a 2001. december 14-15-én tartott Laekeni csúcstalálkozón. Eszerint egy testületet: a Konventet kell létrehozni abból a célból, hogy a 2004-ben tartandó kormányközi konferenciára javaslatokat dolgozzon ki arra vonatkozóan, miként tudna az Unió "demokratikusabban, nyitottabban és hatékonyabban működni".
A dokumentum rendelkezik a Konvent összetételéről is. Már az Amsterdami és a Nizzai Szerződést előkészítő kormányközi konferenciákat is igen sok kritika érte amiatt, hogy a tárgyalások zárt ajtók mögött, a nyilvánosság kizárásával folytak. A kritikusok leginkább az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek csekély mértékű részvételi jogát sérelmezték.6 Különösen a 2000. évi nizzai konferencia kedvezőtlen tapasztalatai erősítették meg azt a politikai nyomást, mely ezen intézményeknek a szerződés-módosítási eljárásba történő bevonását szorgalmazta. E kívánalomnak megfelelően a Laekeni Nyilatkozat - az Európai Unió történetében először - lehetővé tette, hogy mind az Európai Parlament, mind a nemzeti parlamentek képviselői részt vegyenek egy olyan testület munkájában, melynek feladata az alapító szerződések módosításának előkészítése.7
A Laekeni Nyilatkozat szerint a Konvent munkájában az "Európa jövőjéről szóló vita főszereplői" vesznek részt. E megfogalmazáshoz igazodva "az alkotmányozó gyűlés" a tagállamok állam- és kormányfőinek (összesen 15), a nemzeti parlamentjeik két-két (összesen 30) reprezentánsából, az Európai Parlament 16, illetve az Európai Bizottság két tagjából, valamint a tagjelölt országok kormányának egy és parlamentjeinek két (összesen 13+26) képviselőjéből tevődik össze. A tagjelöltek delegációi ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint a tagállamok küldöttei, egy megkötéssel: a tagállamok között kialakult konszenzust nem vétózhatják meg. Megfigyelői státusszal rendelkezik továbbá a Gazdasági és Szociális Bizottság három, a szociális partnerek szintén három, és a Régiók Bizottságának hat képviselője, valamint az Európai Ombudsman is. A Bíróság és a Számvevőszék elnöke a Konvent Elnökségének meghívására felszólalhat az üléseken.8 Ezen kívül neves szakemberek, politikusok, jogtudósok is részt vesznek a testület munkájában, véleményük, állásfoglalásuk nagy jelentőséggel bír a javaslatok kidolgozásánál.
A 12 tagú Elnökség Giscard d’Estaing korábbi francia köztársasági elnökből mint elnökből, Giuliano Amato volt olasz és Jean-Luc Dehaene volt belga kormányfőből mint alelnökökből, valamint további kilenc Konvent-tagból: a Konvent működésének ideje alatt a soros elnöki tisztséget ellátó tagállamok (Spanyolország, Dánia és Görögország) három, az Európai Parlament, az Európai Bizottság és a tagállamok nemzeti parlamentjeinek két-két képviselőjéből tevődik össze. Meghívottként vesz részt továbbá az Elnökségben a tagjelölt országok nemzeti parlamentjeinek a Konventbe delegált egyik tagja.9
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
