Az Európai Tanács 2007. június 21-23-ai ülésén az Európai Unió tagállamainak állam- és kormányfői lezárták a két éve tartó "gondolkodási időszakot", elővették a fiókból az Alkotmányszerződést, és a csúcson született politikai megállapodásban javaslatot tettek egy kormányközi konferencia összehívására a portugál elnökség alatt, illetve minden kérdésre kiterjedő mandátumot határoztak meg a konferencia számára.
Az Unió azzal a céllal fogott bele 2002-ben a működését meghatározó alapszerződések módosításába, hogy végre szakít a korábbi toldozgatási-foldozgatási technikával, és nemcsak a soron következő bővítéshez feltétlenül szükséges intézményi változtatásokat hajtja végre, hanem megpróbálva szembenézni minden hiányosságával, alapjaiban reformálja meg az idő közben hatalmassá bővült gépezetet. Hiába határozta el ugyanakkor, hogy egyszerűbbé, átláthatóbbá, demokratikusabbá és hatékonyabbá kell tenni döntéshozatali rendszerét, éppen a konszenzus teremtő képesség hiánya, illetve a rendszer elégtelenségeiből következő negatívumok (úgy mint a polgárok elidegenedése az Uniótól, egységes jövőkép hiánya) miatt került elutasításra a mindezen változtatni kívánó dokumentum.
A 2005 májusi és júniusi francia, illetve holland elutasító népszavazást követő rövid idő alatt egy feloldhatatlannak tűnő patthelyzet alakult ki. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a dokumentum változatlan formában történő elfogadása nem kivitelezhető, hiszen nem mehet szembe az Unió a polgárok (még ha a teljes népesség igen kis hányadáról is van szó) egyértelmű akaratával. Azok a tagállami kormányok ugyanakkor, amelyekben akár parlamenti ratifikációval, akár eredményes népszavazással, kiálltak a polgárok az Alkotmányszerződésben foglalt vívmányok mellett, arra kaptak felhatalmazást, hogy minél teljesebben megőrizzék az abban foglaltakat. Olyan megoldást kellett találni, amit az Alkotmányszerződést már ratifikált 18 ország, az azt népszavazással elutasító, illetve az integráció további mélyítését ellenző tagállamok - elsősorban Csehország, Egyesült Királyság és Lengyelország - is el tudnak fogadni.
Az Európai Tanács 2007. június 21-23-ai ülésén elért politikai megállapodás[1] (a továbbiakban: mandátum) minden tisztázandó kérdésre kiterjedő átfogó megoldási csomag, amely a módosítandó szerződéseken átvezetendő szövegszerű javaslatokat is tartalmazza. A mandátumot a német elnökség az ún. nemzeti kapcsolattartó személyek ("focal points") találkozóin történő egyeztetéseken alakította ki. A tagállamok képviselői három alkalommal találkoztak plenáris formában, illetve több kétoldalú konzultációt folytattak az Unió elnökségét adó Németország nemzeti kapcsolattartó személyével.
A mandátum tartalmát tekintve megállapítható, hogy az előkészítő fázis során nagyrészt lezajlott a kormányközi konferencia érdemi része. Az Európai Tanács elnökségi következtetéseiben felkérte a Tanácsot, hogy hívjon össze 2007 júliusában egy kormányközi konferenciát, mivel a szerződések felülvizsgálatára az Európai Unióról szóló Szerződés (EU-Szerződés) 48. cikke alapján csak kormányközi konferencia keretében kerülhet sor.
Az Unió átfogó reformjának legfontosabb feladatait meghatározó Laekeni Nyilatkozat négy célkitűzést fogalmazott meg: a hatáskörök jobb meghatározása és megosztása az Unióban; az Unió eszközrendszerének egyszerűsítése; az átláthatóság, demokrácia és hatékonyság fokozása; illetve az európai polgárok Alkotmányának létrehozatala. Ez utóbbi célkitűzés nem egy jogi értelemben vett tényleges alkotmány megalkotását jelentette, hanem annak kidolgozását, hogyan lehet az Unió jelenlegi túlságosan bonyolult szerződéses rendszerét egyszerűbbé, a polgárok számára érthetőbbé tenni.
Az átláthatóság mellett ugyanakkor a hatékonyság növelését is célozta az a döntés, hogy egyetlen dokumentumba foglalják össze az EU feladatait és működését meghatározó valamennyi rendelkezést, felülírva az Unió teljes elsődleges joganyagát (az EK és EU-Szerződések mellett az azokat módosító és felülvizsgáló valamennyi későbbi szerződést, illetve a csatlakozási szerződéseket - amelyeknek a továbbra is hatályban maradó egyes rendelkezéseit külön jegyzőkönyvben csatolták az Alkotmányszerződéshez). Ez együtt járt a még ennél is bonyolultabb pillérrendszer felszámolásával, az Unió egységes jogi személyiségének megteremtésével.
Az "Alkotmány" - pontosabban "Alkotmányszerződés" elnevezés igazából csak annak jelzéséül szolgált, hogy az alapdokumentum nagyobb politikai jelentőséggel bír az eddigi alapító vagy felülvizsgálati szerződéseknél, hiszen magában foglalja az Uniót érintő valamennyi meghatározó rendelkezést, illetve olyan "alkotmányos jelentőségű" alapfogalmakat is tartalmaz, mint pl. az uniós jog elsődlegessége (ami eddig csak bírósági döntésekben szerepelt). Ez mit sem változtat azon a jogi tényen, hogy az Alkotmányszerződés is egy klasszikus államközi nemzetközi szerződés volt, éppúgy, mint a korábbi kormányközi konferenciák végtermékei.
A pillérrendszer felszámolásának fogalmával szintén óvatosan kell bánni. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy eltöröltek minden különbséget az Unió közösségi, kül- és biztonságpolitikai, valamint bel- és igazságügyi (pontosabban a büntetőügyek terén való rendőrségi és igazságügyi együttműködés) területén való fellépésében. Amellett, hogy valóban egységesebb alapra hozták az Unió működését az Európai Közösség fogalmának eltörlésével, továbbra is fennmaradtak különbségek ezekben a kérdésekben. Így pl. az Unió hatásköreinek meghatározásánál egy teljesen különálló kategóriát képvisel a közös kül- és biztonságpolitika, jelezvén, hogy a tagállamok továbbra is speciális működési rendben kívánják kezelni a területet, ahol fennmarad a kormányközi együttműködés: a kül- és biztonságpolitikai kérdésekben továbbra is egyhangúságra van szükség egy európai határozat (Tanács, illetve Európai Tanács általi) elfogadásához[2]. A harmadik pillér ennél jóval nagyobb értékben olvasztja be az Alkotmányszerződés az egységes intézményi és döntéshozatali struktúrába, hiszen itt is főszabályként a rendes törvényalkotási eljárás alkalmazását, illetve európai törvények és kerettörvények elfogadását írja elő. (Vagyis általánossá teszi az együttdöntési eljárást, rendeletek és irányelvek alkotását, megszüntetve a nemzeti vétó lehetőségét.) A speciális tagállami érdekek védelmére azonban bevezeti a vészfékzáradék intézményét[3].
Ami az Unió egységes jogi személyiségét illeti, ennek is leginkább az átlátható működés megteremtése a jelentősége. Jelenleg csak az EK rendelkezik önálló nemzetközi jogalanyisággal, szerződéskötési képességgel; az Unió pedig egy politikai fogalmat takar (az integráció minden elemét, kiteljesedését jelenti)[4]. Ennek ellenére már volt példa arra, hogy az EU kötött nemzetközi szerződést, de vitatott annak megítélése, hogy a precedens elismertté tenné az Unió nemzetközi szerződéskötési jogát.[5]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
