Rovatunkban ezúttal is az Európai Unió Bíróságának emberi jogi vonatkozású határozatait foglaljuk össze:
• A Bíróság ítélete a C-581/18. sz. RB és TÜV Rheinland LGA Products Gmbh, valamint az Allianz IARD SA közötti ügyben (Összefoglalta: Träger Anikó)
• A Bíróság ítélete a C-211/19. sz. UO és a készentléti rendőrség közötti ügyben (Összefoglalta: Molnár Noémi Fanni)
• A Bíróság ítélete a C-507/18. sz. NH. és Associazione Avvocatura per i diritti LGBTI közötti ügyben (Összefoglalta: Kazai Viktor Zoltán)
2006. október 30-án az alapeljárás német állampolgárságú felperese részére a franciaországi székhelyű Poly Implant Prothéses SA társaság (a továbbiakban: PIP) által gyártott és egy holland vállalkozás által forgalmazott mellimplantátumokat ültettek be Németországban.
1997 októberétől a PIP a TÜV Rheinland-ot bízta meg a mellimplantátumok ellenőrzésével és a minőségbiztosítási rendszer végellenőrzésével, amely kötelezettségét a TÜV Reihnland a bejelentett ellenőrzések elvégzése során teljesítette is.
A PIP az Allianz jogelődjével, az AGF IARD társasággal biztosítási szerződést kötött, amely kiterjedt a PIP termékei gyártása folytán fennálló polgári jogi felelősségre. A szerződés megkötését a francia nemzeti hatóság írta elő, és a szerződés a biztosítási fedezetet a Franciaország kontinentális területén és a "francia tengerentúli megyékben és területeken" bekövetkezett károkra korlátozta. A francia jognak megfelelően e szerződés a biztosítóval szembeni közvetlen keresetindításra való jogot biztosított a károsultak számára.
2012. január 6-án megállapították, hogy a PIP által gyártott mellimplantátumok kiszakadásveszélyesek, és gyulladáskeltő hatásúak, ezért a kicserélésüket javasolták az érintettek számára. Az alapeljárás felperese ennek megfelelően 2012-ben új implantátumokat ültettetett be a PIP által gyártottak helyett.
Ezt követően az alapeljárás felperese keresetet nyújtott be annak megállapítása iránt, hogy az orvosa nem tájékoztatta megfelelően a kockázatokról, továbbá a TÜV Rheinland nem teljesítette megfelelően a minőségellenőrzési kötelezettségét. A felperes azt is állította, hogy közvetlen keresetindítási joggal rendelkezik az Alianz-cal szemben, mivel a biztosítási fedezet kizárólag Franciaország területére történő korlátozása ellentétes az uniós joggal.
Az előzetes döntéshozatali eljárást Németországban, a Frankfurt am Main-i regionális felsőbíróságnál (Oberlandesgericht Frankfurt am Main) kezdeményezte. Ennek az eljárásnak a keretében a bíróság lényegében arra a kérdésre keresi a választ, hogy összeegyeztethető-e az állampolgárságon alapuló bármely hátrányos megkülönböztetésnek az EUMSZ 18. cikk első bekezdésében foglalt tilalmával a PIP és az Allianz között megkötött biztosítási szerződés azon kikötése, amely a biztosítási fedezetet kizárólag Franciaország területére korlátozza, valamint a magánszemélyek is címzettjei-e az EUMSZ 18. cikkében foglalt tilalomnak.
A Bíróság érvelésében rögzíti, hogy az EUMSZ 18. cikke horizontális közvetlen hatályának alkalmazhatósága két együttes feltétel fennállásától függ. Az első feltétel értelmében a hivatkozott hátrányos megkülönböztetésnek az uniós jog hatálya alá kell tartoznia. A második feltétel pedig az, hogy - összhangban a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatával[2] - az adott helyzetre ne legyen alkalmazható a Szerződések által előírt azon különös szabályok egyike sem, amelyek az állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetés megtiltására irányulnak.
A Bíróság kiemeli, hogy a kérdés az Allianz és a PIP között fennálló biztosítási szerződésre, valamint annak területi hatályára vonatkozik, az EUMSZ 18. cikkének alkalmazhatósága pedig attól függne, hogy ez a szerződés az uniós jog hatálya alá tartozik-e, miközben nem vonatkozik rá az EUMSZ hátrányos megkülönböztetést tiltó speciális szabályainak egyike sem.
Annak vizsgálata során, hogy a hivatkozott helyzetet szabályozza-e az uniós jog, a Bíróság arra a megállapításra jut, hogy a másodlagos uniós jog nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely az orvostechnikai eszközök gyártói számára felelősségbiztosítás megkötésére irányuló szerződést írna elő, vagy amely szabályozná az ilyen biztosítást.
Erre vonatkozóan a Bíróság áttekinti korábbi gyakorlatát, valamint a kapcsolódó uniós joganyagot.[3] Ennek során megállapítja, hogy a hibás termékekért való objektív felelősség harmonizációja az Európai Unióban megtörtént, de az uniós jognak nem feladata, hogy kimerítően szabályozza a teljes területet. Ellenpéldaként a Bíróság a gépjármű-felelősségbiztosítást említi meg, amelynek esetében kifejezetten a biztosítási kötelezettségre is vonatkozik a harmonizált szabályozás,[4] ezzel szemben az előzetes döntéshoza-
- 123/124 -
tali eljárás tárgyát képező ügyben a felelősségbiztosítást a 2006/123/EK irányelv[5] kifejezetten kizárja az alkalmazási körből.
A Bíróság arra a következtésre jut, hogy az előzetes döntéshozatal tárgyát képező esetre nem tartalmaz az uniós jog speciális szabályt, így azt szükséges vizsgálni, hogy az az EUMSZ-ben foglalt valamely szabadság gyakorlása körébe tartozik-e.
A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint ugyanis e szabadságok valamelyikének a gyakorlása lehetővé teszi, hogy az a helyzet, amelyben e szabadságot gyakorolják, a Szerződések, így az EUMSZ 18. cikk első bekezdése alkalmazási körébe tartozzon. Az EUMSZ 18. cikk első bekezdésének alkalmazhatóságához szükséges továbbá az is, hogy a mozgó személy, vagy a mozgás tárgyát képező szolgáltatás vagy áru és az állítólagos hátrányos megkülönböztetés között konkrét kapcsolat álljon fenn.
Erre vonatkozóan a Bíróság áttekinti azon alapszabadságokat, amelyek gyakorlása kapcsolatban állhat a jelen üggyel. Először a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogot vizsgálja, mivel a Bíróság gyakorlata értelmében az, aki a szabad mozgáshoz való jogával élt, az EUMSZ 18. cikk hatálya alá tartozik.[6]
Jelen esetben azonban a német állampolgárságú felperes Németországban helyeztetett be implantátumot, ennek következtében nem állapítható meg, hogy a szabad mozgáshoz való jogát gyakorolta volna.
Ezt követően a Bíróság a szolgáltatásnyújtás szabadsága[7] kapcsán megállapítja, hogy a francia gyártó és a francia biztosító között megkötött szerződés esetében sem mutatható ki határon átnyúló elem, így ennek alapján sem állapítható meg az alapszabadság gyakorlása az ügy vonatkozásában. A Bíróság ezzel összefüggésben kiemeli, hogy az alapügy felperese nem részese a gyártó és a biztosító között megkötött biztosítási szerződésnek, így önmagában az ő németországi lakóhelye sem eredményezi azt, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadsága körébe tartozónak lehessen tekinteni a jogviszonyt. Továbbá, a biztosítási szolgáltatások nyújtásának szabadságából fakad a biztosítók azon szabadsága, hogy szolgáltatásaikat más tagállamokban letelepedett biztosítottaknak kínálják, és fordítva, a biztosítási szerződést kötni szándékozó személyek azon szabadsága is, hogy más tagállamban letelepedett biztosítóhoz forduljanak.[8]
Végezetül az áruk szabad mozgásának kérdését vizsgálja a Bíróság. Érvelésében megállapítja, hogy a jogvita nem önmagában az áruk határon átnyúló mozgásával kapcsolatos, hanem az ilyen mozgás tárgyát képező áruk által okozott károkkal.[9] A Bíróság kiemeli azt is, hogy a Franciaország területére vonatkozóan kötött felelősségbiztosítás nem érinti a más tagállamokban történő forgalmazást, így nem mutatható ki közvetlen kapcsolat az áruk szabad mozgásához való szabadság gyakorlásával sem.
A Bíróság 2020. június 11. napján meghozott ítéletében megállapította, hogy az EUMSZ 18. cikk első bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az nem alkalmazható a valamely biztosítótársaság és az orvostechnikai eszközök gyártója között létrejött szerződésben szereplő olyan kikötésre, amely az ezen eszközökre vonatkozó felelősségbiztosítás fedezetének területi hatályát egyetlen tagállamra korlátozza, mivel az ilyen helyzet jelenleg nem tartozik az uniós jog hatálya alá.
Träger Anikó
A 2011 óta rendőrként szolgáló felperest a migrációs válság hatására eredeti - miskolci - szolgálati helyétől távolra, Csongrád megyébe vezényelték át, Magyarország déli határszakaszának közelébe. Csongrádi szolgálata alatt - 2015 júliusa és 2017 áprilisa között - elöljárója, azaz a munkáltatói jogok gyakorlója a határmenti feladatellátás kapcsán a rendes szolgálatteljesítési időn felül túlszolgálatot és készenlétet rendelt el. Ebben az időszakban a felperes központi szolgálati helye egy rendészeti szakközépiskolában, egy határrendészeti kirendeltségen vagy a mórahalmi kirendeltségen volt.
Annak ellenére, hogy a rendőrség a felperes készenléti idejét pihenőidőként számolta el, a felperesnek folyamatosan rendelkezésre kellett állnia, nem mozoghatott szabadon, az elöljárója által kijelölt körletet pedig nem hagyhatta el.
A felperes annak megállapításáért fordult a Miskolci Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz, hogy készenlét helyett napi szolgálati idején felül készültségi szolgálatban volt, így készenléti pótlék helyett a munkaidő után járó túlszolgálati díjra lett volna jogosult.
2019 februárjában az eljáró bíróság előzetes döntéshozatal iránt fordult az Európai Bírósághoz, hogy értelmezést kérjen egy munkajogi tárgyú irányelv alkalmazhatósága kapcsán.
Az Európai Parlament és a Tanács 2003/88/EK irányelv a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól a 2. cikkében határozza meg a munkaidő fogalmát, mely szerint a rendelkezésre állást is munkaidőnek
- 124/125 -
kell tekinteni. Az értelmezés nehézségét azonban az okozza, hogy az irányelv személyi hatályt nem határoz meg, csak visszautal egy másik irányelvre, a Tanács 89/391/EGK irányelvére a munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedések bevezetéséről. Ez utóbbi pedig kifejezetten kimondja, hogy bizonyos különleges közszolgálati tevékenységekre - mint amilyen a fegyveres erők vagy a rendőrség tevékenysége - nem alkalmazható. Fontos azonban, hogy még ilyen esetekben is a lehető legmesszebbmenőkig biztosítani kell a munkavállalók biztonságát és egészségvédelmét, az irányelv céljainak figyelembevételével.
Az előterjesztő bíróság eljárást felfüggesztő végzésében kifejtette, hogy az érintett időszakban a felperes egysége által ellátott határvédelmet olyan különleges szolgálatnak tekinti, ami indokolhatta az irányelv alkalmazásának mellőzését.
A Bíróság 2020. április 30-án, a főtanácsnok meghallgatása alapján, de indítványának hiányában hozott ítéletet.
Bár a magyar kormány szerint az előterjesztett kérdések elfogadhatatlanok, a Bíróság relevánsnak találta a feltett kérdéseket, hiszen azok nem a rendőri illetmény konkrét mértékét kérték meghatározni, hanem az irányelv értelmezésére irányultak.
A Bíróság szerint azt kell vizsgálni, hogy a felperes tevékenysége, azaz az államhatár őrzése milyen jellegű közszolgálatnak minősül. Más közszolgálati, vagy akár más rendvédelmi feladatokhoz képest különleges tevékenységnek, azaz kivételesnek tekinthető-e? A felperes rendelkezésre állása tekinthető-e olyan alapvető állami funkcióhoz kapcsolódónak, hogy szervezése időben egyszerűen nem tervezhető?
A Bíróság hangsúlyozta, hogy a közegészségi, a közbiztonsági és a közrendi tevékenységek folytonos jellege önmagában nem zárja ki azok tervezhetőségét, így az ilyen tevékenységeket végzők időbeosztását. Tehát a munkaidő fogalmát meghatározó irányelvet akkor is alkalmazni kell, ha egyébként a közszolgáltatás igénybevétele előre nem látható. Kivételt csak olyan rendkívüli helyzetek (pl. természeti csapások, merényletek, súlyos balesetek) jelenthetnek, amelyek kezelését veszélyeztetné, ha az irányelv munkaidő-fogalmát kellene alkalmazni. A Bíróság szerint az állandó határvédelmi feladatok nem minősülnek ilyennek, az pedig, hogy pihenőidő biztosítása esetén több költséggel jár az államnak a helyettesítés megoldása, nem indokolhatja a munkavállalókat védő irányelv mellőzését.
A nemzeti bíróságnak tehát a konkrét ügyben azt kell eldöntenie, hogy a felperes olyan kivételes súlyú és jelentőségű körülmények között látta-e el a rendőri szolgálatot, hogy az indokolná az irányelv alkalmazásának mellőzését. A migrációs válság kezelése a határvédelem "szokásos körülményének" tekinthető-e vagy sem? A felperes munkáltatójának lett-e volna egyáltalán lehetősége az irányelvet betartva megszervezni a határvédelmet, azaz a felperes munkáját?
Ilyen szempontból értékelni kell, hogy a szervezeti egységet, ahol a felperes szolgált, éppen a migrációs válság kezelésére hozták létre, illetve azt, hogy a felperes hosszabb ideig, több hónapon keresztül volt a szóban forgó körülmények között alkalmazva.
A Bíróság az előterjesztő bíróság álláspontjára válaszul megjegyezte, hogy kivételes körülmények esetén is vizsgálni kell, hogy a munkáltató a lehető legmesszebbmenőkig biztosította-e a munkavállaló biztonságát és egészségének védelmét.
A munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4-i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvet úgy kell értelmezni, hogy ezen irányelv 2. cikkének munkaidőről és pihenőidőről szóló 1. és 2. pontját alkalmazni kell a rendvédelmi szervek azon tagjaira, akik valamely tagállam külső határain határőrizeti feladatokat látnak el harmadik országok állampolgárainak beáramlása esetén.
Az alkalmazási kötelezettség alól kivételt jelent, ha a feladatok ellátására olyan kivételes körülmények közepette kerül sor, amelyek súlyossága miatt az élet, az egészség, valamint a közösség biztonságának védelméhez nélkülözhetetlen intézkedések meghozatalára van szükség, és a feladatok megfelelő teljesítését veszélyeztetné, ha a munkavállalókat védő irányelv által előírt összes szabályt be kellene tartani.
Molnár Noémi Fanni
Az alapul fekvő jogvita egy olasz ügyvéd (a továbbiakban: NH) által adott rádióinterjúval kezdődött, amelyben kijelentette, hogy irodájába soha nem venne fel homoszexuális személyeket, és ilyen személyekkel nem is működne együtt. E kijelentéseinek
- 125/126 -
megtétele idején NH ügyvédi irodájában nem volt folyamatban felvételi eljárás. NH-val szemben eljárást indított az Associazione Avvocatura per i diritti LGBTI - Rete Lenford (a továbbiakban: Associazione) nevű olasz ügyvédi iroda, melynek alapító okiratában rögzített célja az LMBTI közösséghez tartozó személyek jogi képviselete. Az első fokon eljáró bergamói bíróság 2014. augusztus 6-i döntésében megállapította a hátrányos megkülönböztetés tilalmának megsértését, és a kereseti kérelemnek megfelelően kötelezte NH-t a bírói döntés közzétételére, valamint 10 000 euró összegű kártérítés megfizetésére az Associazione részére.
2015. január 23-án az elsőfokú döntés ellen benyújtott fellebbezést a bresciai fellebbviteli bíróság elutasította. Az elutasító döntéssel szemben NH felülvizsgálati kérelmet nyújtott be az olasz semmítőszékhez, amely úgy döntött, hogy felfüggeszti az ügyet, és előzetes döntéshozatali eljárás keretében kérdéseket terjeszt a Bíróság elé a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló 2000/78 irányelv (a továbbiakban: 2000/78 irányelv) néhány rendelkezésének értelmezésével kapcsolatban.
A Bíróság elsőként az olasz semmítőszék által feltett második kérdést vizsgálta, melyet a következőképpen fogalmazott át: a 2000/78 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének a) pontjában szereplő, "a munkavállaláshoz[, illetve] a foglalkozáshoz való hozzájutás feltételeinek" fogalmát úgy kell-e értelmezni, hogy a valamely személy által egy audiovizuális műsorban tett azon nyilatkozatok, amelyek szerint vállalkozásában soha nem alkalmazna bizonyos szexuális irányultsággal rendelkező személyeket, továbbá nem is dolgozna együtt ilyen személyekkel, még akkor is e fogalomba tartoznak, ha semmilyen felvételi eljárás nem volt folyamatban, illetve nem is terveztek ilyet.
A Bíróság előzetesen leszögezte, hogy az irányelvben található "a munkavállaláshoz[, illetve] a foglalkozáshoz való hozzájutás feltételei" az uniós jog autonóm fogalma, melynek jelentése független a tagállamok jogi rendelkezéseitől, és amelyet a köznyelvben elfogadott szokásos jelentését alapul véve kell értelmezni, figyelembe véve a szövegkörnyezetet, amelyben e kifejezést használják, valamint azon szabályozás célkitűzéseit, amelynek e kifejezés a részét képezi. A 2000/78 irányelv célját illetően a Bíróság megállapította, hogy az valójában az Alapjogi Charta 21. cikkében foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalmának általános elvét konkretizálja a munkajog területén. E célra és a 2000/78 irányelv által védeni kívánt jogok jellegére, valamint az annak alapjául szolgáló alapvető értékekre tekintettel a luxembourgi bírák úgy foglaltak állást, hogy a szóban forgó uniós jogi fogalmat nem lehet megszorítóan értelmezni.
A Bíróság szerint ahhoz, hogy az NH által tett nyilatkozat és a hasonló nyilvános kijelentések a 2000/78 irányelv tárgyi hatálya alá tartozzanak, az szükséges, hogy azokat ténylegesen egy adott munkáltató munkaerő-felvételi politikájához lehessen kapcsolni. Ez pedig megköveteli, hogy az a kapcsolat, amely e nyilatkozatok és a munkavállaláshoz, illetve a foglalkozáshoz való hozzájutásnak e munkáltatónál jelentkező feltételei között fennáll, ne hipotetikus jellegű legyen. Az ilyen kapcsolat fennállását a nemzeti bíróságnak a vitatott nyilatkozatok körülményeire tekintettel kell értékelnie. Ennek keretében elsősorban a nyilatkozatot tevő személy jogállása releváns, továbbá az, hogy milyen minőségben nyilatkozott. Másodszor, a nyilatkozatoknak a munkavállaláshoz, illetve foglalkozáshoz való hozzájutás feltételeire kell vonatkozniuk, és alkalmasnak kell lenniük annak alátámasztására, hogy a munkáltató hátrányos megkülönböztetésre irányuló szándékkal járt el. Végül pedig figyelembe kell venni a nyilatkozatok természetét, különösen azt, hogy magánjellegű vagy a nyilvánosságot célzó kijelentésekről van-e szó.
Az olasz semmítőszék által feltett másik kérdés lényegében arra kereste a választ, hogy az uniós joggal ellentétes-e az a nemzeti szabályozás, amely szerint egy ügyvédi egyesület, amelynek kifejezett célja meghatározott szexuális irányultsággal rendelkező személyek bíróság előtti védelme, e célnál fogva és az esetleges haszonszerzési céljától függetlenül automatikusan jogosult arra, hogy a 2000/78 irányelv megsértésére alapított bírósági eljárást kezdeményezzen, még akkor is, ha az ügynek nincs konkrét sértettje. Válaszában a Bíróság emlékeztetett korábbi joggyakorlatára, mely szerint az irányelv nem tiltja az olyan nemzeti szabályok elfogadását, amelyek konkrét sértett hiányában is biztosítják a közérdekű keresetindítás lehetőségét ügyvédi egyesületek számára. Ebben az esetben a tagállam felelőssége annak meghatározása, hogy egy ilyen ügyvédi egyesület milyen feltételek mellett indíthat bírósági eljárást, ideértve azt is, hogy annak haszonszerzési célja befolyásolja-e kereshetőségi jogának gyakorlását.
Az olasz semmítőszék által feltett kérdésekre a Bíróság a következő válaszokat adta. A 2000/78 irányelv 3. cikk (1) bekezdésének a) pontjában szereplő "munkavállaláshoz[, illetve] a foglalkozáshoz való hozzájutás feltételeinek" fogalmat úgy kell értelmez-
- 126/127 -
ni, hogy a valamely személy által egy audiovizuális műsorban tett azon nyilatkozatok, amelyek szerint vállalkozásában soha nem alkalmazna bizonyos szexuális irányultságú személyeket, továbbá nem is dolgozna együtt ilyen személyekkel, még akkor is e fogalomba tartoznak, ha semmilyen felvételi eljárás nem volt folyamatban, illetve nem is terveztek ilyet, feltéve, hogy az e nyilatkozatok és a munkavállaláshoz vagy a foglalkozáshoz való hozzájutás e vállalkozásnál alkalmazott feltételei közötti kapcsolat nem hipotetikus.
A 2000/78 irányelvet úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely szerint az olyan ügyvédi egyesület, amelynek alapító okirata szerinti célja meghatározott szexuális irányultsággal rendelkező személyek bíróság előtti védelme, valamint e személycsoport kultúrájának és jogai tiszteletben tartásának előmozdítása, e célnál fogva és esetleges haszonszerzési céljától függetlenül automatikusan jogosult arra, hogy olyan bírósági eljárást kezdeményezzen, amely az ezen irányelvből eredő kötelezettségek betartatására és - adott esetben - kártérítés igénylésére irányul, amennyiben olyan tények következnek be, amelyek az említett személycsoportnak az említett irányelv értelmében vett hátrányos megkülönböztetését valósíthatják meg, és konkrét sértett személy nem azonosítható.
Kazai Viktor Zoltán ■
JEGYZETEK
[1] C-581/18. számú ügy, EU:C:2020:453.
[2] 2019. június 18-i Ausztria kontra Németország ítélet, C-591/17, EU:C:2019:504, 39. és 41. pontok, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.
[3] A Tanács 93/42/EGK irányelve (1993. június 14.) az orvostechnikai eszközökről; a Tanács irányelve (1985. július 25.) a hibás termékekért való felelősségre vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről, 2017. június 21-i W és társai ítélet, C-621/15, EU:C:2017:484, 21. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.
[4] Az Európai Parlament és a Tanács 2009/103/EK irányelve (2009. szeptember 16.) a gépjármű-felelősségbiztosításról és a biztosítási kötelezettség ellenőrzéséről.
[5] Az Európai Parlament és a Tanács 2006/123/EK irányelve (2006. december 12.) a belső piaci szolgáltatásokról 2. cikke (2) bekezdésének b) pontja.
[6] 1989. február 2-i Cowan-ítélet, 186/87, EU:C:1989:47, 20. pont; 2019. június 13-i TopFit és Biffi ítélet, C-22/18, EU:C:2019:497, 29. és 30. pont), vagy ha az egyenlőtlen bánásmód közvetlenül a más tagállamokból származó árukra alkalmazandó nemzeti szabályozásból következik (lásd ebben az értelemben: 1993. október 20-i Phil Collins és társai-ítélet, C-92/92 és C-326/92, EU:C:1993:847, 22., 23. és 27. pont).
[7] 1984. január 31-i Luisi és Carbone-ítélet, 286/82 és 26/83, EU:C:1984:35, 16. pont.
[8] lásd ebben az értelemben: 1998. április 28-i Safir-ítélet, C-118/96, EU:C:1998:170, 22., 26. és 30. pont; 2002. október 3-i Danner-ítélet, C-136/00, EU:C:2002:558, 31. pont; 2003. június 26-i Skandia és Ramstedt-ítélet, C-422/01, EU:C:2003:380, 27. és 28. pont.
[9] Az áruk és szolgáltatások Unión belüli kereskedelmére gyakorolt hatás hiányában az alapügyben szóban forgó helyzet tehát nem hasonlítható össze az 1993. október 20-i Phil Collins és társai-ítélet (C-92/92 és C-326/92, EU:C:1993:847, 22. és 23. pont) alapjául szolgáló ügyben szóban forgó helyzettel.
Visszaugrás
