Napjaink büntetőpolitikai törekvései között - amint ez nemzetközi és hazai dokumentumokból is kitűnik - kiemelkedő fontosságú feladatként jelenik meg a szervezett bűnözés elleni küzdelem.[1] Ennek eszközrendszerében[2] fontos szerepet játszanak a bűncselekményből eredő vagyon elvonására irányuló szankciók.[3] Ezek más haszonszerzési célú, de nem szervezetten elkövetett bűncselekmények vonatkozásában is alkalmazhatók, a szervezett bűnözés elleni harcban azonban kiemelt jelentőségük van. A szervezett bűntársaságok esetében ugyanis az egyes tagok kicserélhetők (a vezetők pedig lecserélődhetnek), így a személyre orientált büntetések[4] kisebb sikerrel kecsegtetnek, mint szervezetek céljára (a vagyonszerzésre[5]) tekintettel alkalmazott szankciók.[6] Kevésbé optimistán és apologetikusan írja le a vagyonelvonó szankciók szervezett bűnözéssel való kapcsolatát Irk Ferenc, aki szerint "az állam napjainkban már eljutott oda, hogy elismerje: ha már szervezett bűnözést képtelen felszámolni, legalább [az abból] keletkező nyereséget kívánná visszaszerezni".[7]
A bűncselekményből eredő vagyon elvonásának nemzeti megoldásai közül[8] a tanulmány az angolt mutatja be.[9] A témaválasztás indokai a következők: A common law és (nem utolsósorban) a hozzá tartozó jogi gondolkodás ismerete mindig is az összehasonlító jogi vizsgálódás lényeges pillérét alkotta. Az ezredforduló környékén e szabályok és elvek ismerete talán még fontosabb lett, tekintettel arra a jelentős szerepre, amit az angolszász államok - katonai és gazdasági erejükre, valamint "nyelvi főlényükre" tekintettel - a nemzetközi jogegységesítésben játszanak. A vagyonelvonás vonatkozásában az angol szabályozás ráadásul nemcsak különlegesség a kontinentális jogászok számára - ahogy az megszokhattuk -, hanem a kérdéskör több lényeges vonatkozásban úttörő jelentőségűnek tekinthető. Az angol szabályozás tette lehetővé ugyanis elsőként Európában az olyan vagyon elvonását, ami nem az adott elítélés alapjául szolgáló bűncselekményből eredt. Hasonló jelentőségű újításnak tekinthető, hogy itt szabályozták elsőként a büntetőügyekben megszokottól eltérő módon a bizonyítási terhet (és a bizonyítottság megkövetelt mértékét) abban a kérdésben, hogy a vagyon bűncselekményből származik.
Az 1980-as évek elejéig az angol büntetőjog nem tartalmazott olyan szankciót, amely kifejezetten a bűncselekményből eredő vagyon elvonását (és ezzel a fenti büntetőpolitikai célok érvényesítését) szolgálta volna. Az angol büntetőjog is ismerte ugyan az elkobzás (forfeiture) jogintézményét, azonban ez kevésnek bizonyult vagy egyáltalán nem bizonyult alkalmasnak a bűncselekményből - különösen az addig soha nem látott hasznot hajtó kábítószerrel visszaélésből - eredő vagyon elvonására. Az elkobzás az angol büntetőjog évszázados jogintézménye a common law alapján; témánk szempontjából elsősorban azon változatai lényegesek, amelyeket az 1950-es évektől kezdve törvényben szabályoztak (statutory forfeiture).
Ezen törvényi rendelkezések egy része olyan dolgok elkobzásáról rendelkezett, amelynek birtoklása tilos. Ebbe a körbe kezdetben a pornográf termékek tartoztak bele, később pedig az illegális drogok is. Ezen dolgok elkobzása, bár nem mellőzhető eszköze a bűnözés elleni harcnak, de önmagában nem alkalmas a bűncselekményből eredő vagyon elvonására. Az igazságszolgáltatás az illegális ügyletbe ugyanis ilyenkor annak korai szakaszában avatkozik bele. Így viszont az ennek eredményeként elkobzott dolgot (pl. az adott kábítószer szállítmányt) ugyan kivonják a forgalomból, de a kereskedők kis költséggel pótolni tudják az így elvont javakat.[10] Ezzel szemben, ha a teljesen megvalósított ügylet teljes bevételét vonnák el, az számottevő veszteséget jelent nemcsak - az ún. bruttó [11]vonatkozásában is.
Az elkobzásra vonatkozó törvényi rendelkezések másik fajtája alapján olyan - legálisan birtokolt - dolgok kobozhatók el, amiket az elkövető a bűncselekmény elkövetéséhez használt vagy arra szánt (pl. a menekülésre használt gépkocsi).[12] E típusba sorolható a kábítószerrel visszaélésről szóló 1971-es törvény (Misuse of Drugs Act 1971, MDA) 27. §-a. Ennek alapján "elkobozható minden olyan dolog, ami a bűncselekménnyel (azaz a kábítószerrel visszaéléssel) összefügg (relates to the offence)". E rendelkezés alkalmazhatósága képezte a vita tárgyát abban az ügyben, amely a nyomozásban résztvevő rendőrnő neve után Operation Julie (kb. Júlia akció) néven vált híressé. Az ügy vádlottjait, akik éveken keresztül LSD-t gyártottak és árultak, a Crown Court hosszú tartamú szabadságvesztésre ítélte. A bíróság az MDA 27. §-a alapján elrendelte 750 ezer angol font elkobzását, amit a terheltek addigi illegális tevékenységből eredő vagyonnak (vagy annak megfelelő összegnek) tartott. A Crown Court osztotta a vád azon érvelését, hogy a MDA 27. §-ában említett összefüggés kiterjed olyan kábítószerrel visszaélésekből eredő vagyonra is, amiért a terheltet vád alá sem helyezték. A vádlottak végül a Lordok Házához (House of Lords) folyamodtak arra hivatkozva, hogy az MDA 27. §-a csak olyan vagyon elkobzását teszi lehetővé, ami ahhoz a bizonyos bűncselekményhez kapcsolódik, amiért a vádlottat elítélték. A Lordok Háza az R. v. Cuthbertson ügyben "komoly sajnálattal" helyt adott a vádlottak jogorvoslatának, tekintettel arra, hogy az alsóbb fokú bíróságok túl szélesen értelmezték a bűncselekménnyel való összefüggés MDA 27. §-ában szereplő fogalmát. A Lordok Háza szerint e rendelkezés alapján csak azok a dolgok kobozhatók el, amelyek úgy kapcsolódnak az adott bűncselekményhez, mint például maga a kábítószer, a gyártására szolgáló apparátus, a szállításukra szolgáló jármű, vagy az ellenértékül adott készpénz (éppen az átadást megelőzően, vagy azt követően).[13] Márpedig a bűncselekményből eredő vagyon elvonása nyilvánvalóan ennél szélesebb körben és nemcsak az olyan (a gyakorlatban ritkán előforduló) esetekben szükséges, amikor az adott összegről bizonyítható, hogy éppen kábítószer vásárlásra használták vagy kívánták felhasználni.
A jogrendszer alkalmatlansága a bűncselekményből eredő vagyon teljes körű elvonására nagy közfelháborodást idézett elő. Ennek eredményeként a Howard Legaue for Penal Reform felügyelete alatt, de független testületként létrejött a Hodgson Bizottság, amelynek feladata az volt, hogy a Lordok Házának fenti ügyben hozott határozatának fényében vizsgálja meg az elkobzásra vonatkozó joganyagot, valamint annak lehetőségét, hogy milyen további rendelkezések szükségesek ahhoz, hogy a bűncselekmény haszna visszajusson az áldozatokhoz, illetve az államra szálljon. A Hodgson Bizottság 1984-ben készítette el - 48 ajánlást tartalmazó - jelentését "A bűncselekményből származó vagyon és visszaszerzése (Profits of Crime and their Recovery)" címmel.[14]
A Hodgson Bizottság javaslatai közül számosat felhasználtak a kábítószer bűncselekményekről szóló 1986-os törvény (Drug Trafficking Offences Act 1986, DTOA) megalkotásánál. A jogszabály egy új szankciót vezetett be abból a célból, hogy megfossza az elkövetőket a kábítószer kereskedelemből eredő vagyonuktól: ez a vagyonelvonás (confiscation).[15] Ez a szankció nem bizonyos vagyontárgy(ak) elkobzását jelenti, hanem meghatározott - főszabályként a bűncselekményből eredő vagyonhoz igazodó - összeg megfizetésének kötelezettségét teremti meg. A vagyonelvonás tehát nem in rem, hanem in perso-nam érvényesül. Lényegében ebben a vonatkozásban sokkal inkább a pénzbüntetés (fine) meghatározásához hasonlít,[16] semmint az elkobzáshoz.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
