Magyarország Alaptörvényét az Országgyűlés 2011. április 18-ai ülésnapján fogadta el, mely felváltja az 1989. évi rendszerváltást követően, többször módosított, és ezáltal európai értelemben harmonizált 1949. évi XX. törvényt, miután az Országgyűlés elnöke, Kövér László és a Köztársasági elnök, Dr. Schmitt Pál, az Országgyűlés által elfogadott szöveget aláírták. Az Alaptörvény 2012. január 1-jén lép majd hatályba. Az Alaptörvényt az Országyűlés az 1949. évi XX. törvény 19. paragrafus (3) bekezdés a) pontja és a 24. paragrafus (3) bekezdése alapján fogadta el.2
Az Alaptörvény a következő részekre tagolt: (1) A preambulumra, melynek elnevezése: Nemzeti hitvallás, új bekezdésekkel, numeráció nélkül; (2) az alapvető meghatározásokra, célokra, melynek elnevezése: Alapvetés3; (3) a viszonylag normatívnak minősíthető részre, melynek címe: Szabadság és felelősség4; (4) az állami szervekre vonatkozó rendelezésekre, melyeknek felcíme: Az állam. Ebben a fejezetben az Országyűlésre5, a köztársasági elnökre6, a kormányra és államigazgatásra7, az önálló szabályozó szervekre8, az Alkotmánybíróságra9, a bíróságra10, az ügyészségre11, az alapvető jogok biztosára (ombudsman)12, a helyi önkormányzatokra13, az országos és önkormányzati költségvetésre14, a Magyar Honvédségre15, a rendőrségre és a nemzetbiztonsági szolgálatokra16, a rendkívüli és szükségállapotra vontakozó17; továbbá a (5) Záró rendelkezések emelhetők ki.
Úgy tűnik, első olvasatra, hogy az Alaptörvény két egyidejű minősítése állapítható meg: (1) a történelmi alkotmányozás, (2) a chartális alkotmányozás.
A két minősítés, véleményem szerint, csupán látszólag mond ellent egymásnak.
Ad (1) Magyarország alkotmányjogi fejlődésmenetét alapvetően a történelmi alkotmányozás jellemzi. Közismert, hogy a történelmi alkotmány (melynek európai példái az angol és magyar jogfejlődés), doktrináris jogi jellegzetessége arról szól, hogy az Alkotmányt nem egyszerre, egy időben, mintegy a törvényeket szupremáló, szisztematikus kódexben (chartális módon) hozzák meg, hanem idők során, nemzeti, gazdasági és politikai sorsfordulókon, tehát sarkalatos helyzetekben, egymásra épülően, folyamatosan. A szűkebb értelemben vett történelmi Alkotmány tehát az időben eltérő, egymást követő sarkalatos törvények rendszerében nyer kifejezést, kinyilatkoztatást.
-641/642-
Ismeretes, hogy az egyetemes alkotmánytörténeti doktrína az Alkotmányon, az abszolút hatalom korlátozását érti. Jobbára ez az alkotmányfelfogás a kontinentális (francia) és transzatlanti (amerikai) alkotmányozás idejére (XIX. sz.), de úgy tűnik, teljes kontinentális Európában, ennél sokkal korábbi időszakra is tehető. Ez utóbbi megerősíthető, többek között a magyar alkotmányfejlődés esetében, tényként. Kezdődik az államalapítói szent István Királyunk törvényeivel (1003-1036). Nekünk magyaroknak, bárhol érjünk is, ezekre, különösen az Intelmekben foglalt értékrend tekintetében, csak tisztelettel tekinthetünk, hiszen ezek az akkori és mai korhoz is tartós üzeneteket tartalmaznak: a gyengék és elesettek, továbbá a nők és a gyermekek, a család fokozott oltalmát, az idegenekkel szembeni türelmet és megbecsülést jelenti [igaz, azzal a feltétellel, hogy az ország törvényeit (fennségét) tiszteletben tartják]. E törvények erkölcsi értékeivel tehát a királyi hatalmat (mai nyelven, a legfennsőbb hatalmat) is korlátozzák.
Második rendkívül jelentős tétele a magyar alkotmányfejlődésnek a II. Endre által meghozott 1222. évi Aranybulla, mely lehetővé tette a királyi hatalommal szemben álló ellenállási jogot, igaz, a nemesek javára, mentesítvén őket az adózás alól, az ország oltalmazásához való hozzájárulás fejében.
A harmadik tétel, a rendi alkotmányozás idején Werbőczy Tripartituma volt (1714., megjelent Bécsben, 1817-ben, latinul, később a Mohácsi vész után, Kolozsvárott és másutt magyarul, azóta számos közép-európai nyelven, legalább hatvan kiadást ért meg, több nyelven (németül, horvátul, utoljára szerbül, 1906-ban). A Tripartitum corpus nostram Hungaricam, II. Ulászló lengyel származású, jószándékú, de a korabeli magyar gondokat nem mindig értő magyar király uralkodása idején keletkezett kartális jellegű Kódex tartalmazta a királyi (korabeli konvergens európai dekretális jogot), a köz- és magánjogot és a szokásjogot. (Ld. pl. az újabb magyar alkotmánytörténeti irodalomban Mezey Barna professzor műveit). A Tripartitumnak különös jelentősége van és egyfajta második intelem. Az európai Worms-i tanácskozás után, vagy hatására jön létre, aholis a reformátusok és a katolikusok szigorú kánonjogi disputája hangzott el, Werbőczy türelmi és középeurópai oltalmi összefogás irányában történő figyelmeztetése ellenére. Ugyanis Közép-Európát, Magyarországot, hódítási törökveszély fenyegette. Werbőczy Tripartitumát Ulászló nem írta alá (ennél fogva nem volt meg a hatálybalépéshez szükséges szentesítés), bár helyes és jó lett volna. Ennek hiányában (nem tudni, hogy a Worms-i consensus hiányában) azonban a megyék jóvoltából, Werbőczy Tripartituma eljutott a történelmi ország minden területére. Ha már formálisan, királyi szentesítés hiányában nem lépett hatályba, legalább szokásjogként működhetett, a Mohácsi vészt (1526) követően három részre szabdalt országban. Werbőczy Tripartitumának folytatása is volt, az erdélyi Approbatákban, amiknek egy időben külön, összetett története volt. A Délvidékről ne is beszéljünk, mert annak is súlyos története volt és van. Egyébként Werbőczy Tripartituma, mely összhangban állt a korabeli európai rendi alkotmányfelfogással, mint akkori kartális alkotmány, teljes kódexként tartalmazta mind a köz-, mind a magánjogot, miközben a szokásjogot, beleértve a helyi szokásokat, előnyben részesítette a központi dekretális (királyi) joggal szemben. Werbőczy kódexe fogalmazza meg a Szent-Korona tant. E tan nem a konkrét király főhatalmát szabja meg. A korona szimbólumával fejezi ki, mai magyar nyelven a kulturális, nyelvi és alkotói hovatartozást, disputák és értékek mentén, egységet, egyűvé tartozást, a szétszakítottság közepette.
Nem mellőzvén II. Mátyást, aki igazságosként, hódítói törökveszély tekintetében ideiglenesen, preventív módon, megértette Közép-Európa gondjait, és megtette az oltalom iránti intézkedéseit, akinek Bécs érdektelensége miatt, voltak arrafelé történő túlkapásai, - negyedik fontos állomása a magyar alkotmánytörténetnek, a polgári korszak. Ennek előzménye a Széchenyi és az ifjú Deák, nemkülönben a költő Kölcsey nevével és személyiségével fémjelzett korszak, az 1830-1844-es évi, mai szempontból nem félreértendő liberális törvényhozás, melyben az akkori Diéta (mai Országgyűlés) megkísérelte a rendi társadalom modern, polgári korszak felé történő fokozatos áttérését. (A liberális szó akkori jelentéstartalma nem volt más, mint jogos nemzeti, nyelvi, gazdasági és tudományos emancipáció). A törvényhozási korszakban jelentős törvények születtek, mégpedig a közjó érdekében történő térítéses kisajátításról, a bányatörvények, a közkereseti társaságokról szóló törvény stb. Nem utolsó, inkább elsősorban, Széchenyi jóvoltából (1825), jött létre a Magyar Tudós Társaság, a mai Magyar Tudományos Akadémia előde. Széchenyi a Hitelben hitt (1840), de az olyanban, mely a nemzetgazdaságot előre viszi és nem hátra. Sajátossága volt a magyar rendi alkotmányfejlődésnek, hogy a liberális alkotmányfejlődés előtti hosszú szakaszban az Országgyűlésnek (Diétának) nem törvényhozási hatásköre volt, inkább törvénykezési, azaz mai jogi nyelven bírói, ítélkezési hatalma volt. (Ld. Mezei Barna: Magyar jogtörténet, Magyar alkotmánytörténet). A Diéta fokozatosan vette át az abszolút királyi főhatalomtól, egyfelől kezdetben az ítélkezés jogát, majd a törvényhozás jogát. Végül a polgári korban a Kúria precedensi jogforrási értékkel vállalta át a Diétától az ítélkezési (jogalkalmazási) funkciót.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
