1. Az elmúlt években több könyv jelent meg, amely összehasonlító módszerekkel vizsgálja a hitelbiztosítékok nemzeti szabályozásait. Ilyen például a Johnston által szerkesztett kézikönyv a követeléseken alapított hitelbiztosítékokról[2] és a Beale - Bridge - Gullifer - Lomnicka által írt The Law of Personal Property Security.[3] Ezt a megnövekedett érdeklődést ismerte fel az Európai Jogakadémia is, amikor 2007 márciusában workshopot szervezett "Határon átnyúló hitelbiztosítékok ingókon", majd pedig 2007 októberében "Határon átnyúló hitelbiztosítékok" követeléseken címmel.
A Sellier kiadó Sigman és Kieninger szerkesztésében két kötetben szerkesztett formában jelentette meg a konferencia anyagát.[4] A kötetek tartalmazzák az esettanulmányokat és az ezekre adott válaszokat. Az esettanulmányok alapulvételével történő vizsgálat gyakran akkor is érdekes eredményre vezet, ha az egyes polgári törvénykönyvek szabályai szintjén az egyes jogok között nincs jelentős különbség. Az esettanulmányokat a kötet a német, a francia, az angol-walesi, az olasz, a holland, a belga és a spanyol jog alapján vizsgálja. Bár a vizsgált országok kiválasztása némileg véletlenszerűnek tűnik, tény, hogy a kötetek tartalmazzák a legfontosabb nyugat-európai országok jogait.
Mindkét kötet tartalmaz az esettanulmányokon túl bevezető tanulmányokat is. Az ingókon alapított biztosítékokat vizsgáló kötet egy rövid, de az amerikai hitelbiztosítéki rendszer működésével ismerkedő jogász számára rendkívül hasznos bevezetést tartalmaz a Uniform Commercial Code (UCC) hitelbiztosítékokat szabályozó 9. cikkelyének a hitelbiztosíték létrejöttére és a különböző hitelbiztosítékok rangsorára vonatkozó szabályairól, valamint a UCC hitelbiztosítéki nyilvántartási rendszeréről. A másik kötet a követelések átruházásának nemzetközi magánjogi aspektusait vizsgálja. A szerzők áttekintik a hatályos szabályozást, a nemzeti jogok megoldásai közötti különbségeket és a Római Egyezmény szabályaival kapcsolatos problémákat. Ezt követően a röviden összefoglalják a korábban már számos helyen kifejtett álláspontjukat,[5] amely szerint az engedményezésre főszabályként az adós helyének a jogát kell alkalmazni, mivel ez az a jog, amely valamennyi érintett számára már előre egyértelműen meghatározható és amely követelések tömeges engedményezése esetén is kényelmesen alkalmazható. Külön érdekesség a magyar olvasók számára, hogy a kötet tartalmazza a Róma I rendelettervezet engedményezési szabályaival kapcsolatos vita során kialakított magyar álláspontot. Ez a fejezet szerkezetileg jelentősen kilóg a kötet rendszeréből és objektív szempontokkal nehezen támasztható alá, hogy a kötet miért csupán a magyar álláspontot tartalmazza. Ezzel együtt is jó látni a nívós és alapos magyar álláspontot, még akkor is, ha azt végül nem sikerült a tagállamokkal elfogadtatni. Vélhetően egyébként a szerzők azért választották a magyar álláspontot, mivel az ismert tagállami álláspontok közül az állt a legközelebb a szerzők álláspontjához.
2. Az ingókon alapított biztosítékkal foglalkozó kötet tizenegy eset alapulvételével mutatja be nagyon szembeötlő módon az európai hitelbiztosítéki szabályozásban rejlő jelentős eltéréseket. Az első eset az adós pontosan meghatározott eszközein alapított azon hitelbiztosítékok létrejöttét és joghatásait vizsgálja, amely esetén a hitelező nem szerzi meg a biztosíték birtokát, azaz a hitelbiztosítékul nyújtott vagyontárgyak továbbra is az adós vagyonában maradnak. A második eset annyiban különbözik az elsőtől, hogy itt a hitelbiztosíték a jövőben megszerzendő eszközökre is kiterjed. A harmadik esetben a hitelbiztosíték tárgya az adós létező és jövőbeli készlete.[6] A negyedik eset azt vizsgálja, hogy milyen finanszírozási formában tud az adós
- 162/163 -
eszközt vásárolni oly módon, hogy a vételárat csak később fizeti meg. Az ötödik eset azt mutatja be, hogy az egyes nemzeti jogok milyen védelmet nyújtanak a jóhiszemű szerző számára. A hatodik eset azt vizsgálja, hogy az európai jogokban létrejöhet-e kézizálogjog átadás nélkül pusztán azáltal, hogy a zálogkötelezett kijelenti, hogy a zálogtárgyat a zálogjogosult javára őrzi. A hetedik eset a túlbiztosítás problémakörét érinti. A nyolcadik eset azt mutatja be, hogy a biztosíték nélkül szállító eladó milyen kevés védelemre jogosult. A kilencedik eset a külön lajstromokban nyilvántartott ingókon alapított biztosítékokat vizsgálja. A tizedik eset egy speciális problémát érint, nevezetesen, hogy mi történik abban az esetben, ha a biztosítékul nyújtott vagyontárgy a későbbiekben elválaszthatatlan módon egyesül a más vagyontárgyakkal. Végül a tizenegyedik eset az ingókon alapított hitelbiztosítékok nemzetközi magánjogi vetületét elemzi. Az eset azt a szituációt elemzi, amikor az A országban található ingó vagyonon az A ország joga szerint hitelbiztosítékot hoznak létre, majd az ingót B országba viszik, ahol azon egy újabb hitelbiztosítékot alapítanak.
3. A szerzők ugyanezt a módszert követik a követeléseken alapított hitelbiztosítékok vizsgálata során is. Az itt vizsgált kérdések az alábbiak. Az első eset a jövőbeli követeléseken alapított biztosíték problémáját vizsgálja, nevezetesen, hogy az adós jogosult-e bármilyen formában biztosítékot alapítani olyan követelésén, amely a biztosíték létrehozásakor még nem létezik. A második eset létező követeléseken egyesével és tömegesen történő biztosíték létrehozását elemzi. A harmadik eset azt kívánja bemutatni, hogy milyen problémák merülnek fel abban az esetben, ha az adós valamennyi létező és jövőbeli követelésén biztosítékot kíván alapítani. A negyedik esetén a követelések részén alapított biztosíték érvényességét vizsgálja. Az 5-7. esetek azt vizsgálják, hogy hogyan alapítható a követelésen biztosíték, ha magukhoz a követelésekhez további biztosítékok kapcsolódnak (pl. tulajdonjog-fenntartás vagy garancia). A nyolcadik eset az engedményezést kizáró kikötések, míg a kilencedik eset az ilyen korlátozásokat tartalmazó jogszabályi rendelkezések joghatásait tekinti át. A tizedik eset a publicitás és a prioritás kérdéskörével foglalkozik. A prioritást vizsgálja részleteiben a 11-12. eset. A 13. eset az értesítés szerepét és joghatását mutatja be. A 14-15. esetek a fizetésképtelenség hatásaival foglalkoznak, a 16. eset pedig az értékpapírosítás lehetőségét, megengedettségét és szabályozását vizsgálja.
4. A legfőbb kérdések mindkét kötetben azonosak: milyen alaki-eljárási követelményeket támasztanak a vizsgált jogrendszerek a hitelbiztosíték létrejöttéhez és harmadik személyekkel szembeni hatályosságához, létezik-e nyilvántartása az adott hitelbiztosítéknak (ha igen, akkor az milyen funkciót tölt be, milyen információt tartalmaz és elektronikus-e), milyen elvek mentén határozható meg a tág értelemben vett hitelezők közötti prioritás, a vagyontárgyak milyen köre vonható be a finanszírozásba (jövőbeli követelések és dolgok szolgálhatnak-e hitelbiztosítékul). A szerzők szerint az e kérdésekre adott válaszok elszomorítóak. Több országban (így például Németországban vagy Hollandiában) nem létezik nyilvántartás az ingó dolgokon alapított hitelbiztosítékok számára. Ahol létezik is nyilvántartás, az szinte kivétel nélkül az ingatlannyilvántartás logikáján alapul, így a jogalkotó közhiteles nyilvántartást kíván létrehozni olyan javak tekintetében, ahol ez indokolatlan és ésszerűen nem is megvalósítható.[7] Ugyancsak bírálják a szerzők, hogy a jogszabályok a prioritás szabályozása során rendszerint megelégednek az időbeli elsőbbség elvének (prior tempore potior iure) kimondásával, és az egyes prioritási konfliktusokat, így például az engedményes és a meghosszabbított tulajdonjogfenntartás jogosultjának az érdekkonfliktusát a bírói gyakorlatnak kell megoldania.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
