A csaknem hatvan éve hatályban lévő családjogi törvényünk (1952. évi IV. törvény - Csjt.) egyik alappillére a házastársak egyenjogúságának alkotmányos elve [Csjt. 1. § (1) bekezdése], amely a házastársak vagyoni viszonyainak szabályozását is áthatja.[1] Az 1953. január 1-jétől törvényes vagyonjogi rendszerként bevezetett - és 1987. július 1-jéig kötelezően érvényesülő - házastársi vagyonközösség (más elnevezéssel: reálszerzésen alapuló közszerzeményi rendszer) máig ható értékként a házastársak vagyoni egyenjogúságát hivatott szolgálni; biztosítani azt, hogy a háztartásban vagy a gyermeknevelésben végzett tevékenység vagyoni szempontból is elismerést kapjon, valamint a férfiakénál (még napjainkban is) gyengébben fizetett női munka a feleség számára ne járjon a vagyonszerzés belső arányát tekintve hátránnyal. A szabályozás kiindulópontja, hogy a házasság tartós szolidaritási közösség, amelyben a gazdaságilag erősebb félnek a gyengébb felet támogatnia kell, és a család vagyoni stabilitását leginkább egy olyan egységes vagyon biztosítja, amelyben mindkét házastárs - függetlenül attól, hogy a konkrét, a törvény által különvagyonba nem sorolt vagyontárgy szerzőjeként melyikük jelenik meg - tulajdonosi jogokat élvez és lényeges kérdésekben együttesen dönthet. Nem véletlen, hogy mind az új Polgári Törvénykönyv Szakértői Javaslata (a továbbiakban: Szakértői Javaslat), mind a hatályba nem lépett 2009. évi CXX. törvény (a továbbiakban: Törvény) törvényes vagyonjogi rendszerként az elmúlt fél évszázadban megszokottá és elfogadottá vált házastársi vagyonközösséget tartotta meg, s emellett szabályozta a szerződéssel választható ún. alternatív vagyonjogi rendszereket (a közszerzeményi és a vagyonelkülönítési rendszert).[2] A házastársi vagyonközösség szabályainak egyik legfontosabb része a házastársak közös rendelkezési joga, amely a Csjt. szűkszavú rendelkezései mellett a jogirodalmat kezdettől foglalkoztatta, és számos problémával szembesítette - különösen e jog megsértésének lehetséges jogkövetkezményeit illetően - a bírói gyakorlatot is.
A házastársi vagyonközösséghez tartozó vagyontárgyak a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése értelmében a házastársak osztatlan közös tulajdonában állnak. Mivel a közös vagyontárgyakra vonatkozó jog osztatlanul, közösen illeti meg mindkét házastársat, ezért e vagyontárgyak tekintetében a rendelkezés joga is mindkét házastársat közösen illeti meg; sőt, amennyiben a vagyonnak az utóbbi évtizedben a bírói gyakorlatban elterjedt tágabb fogalmából indulunk ki, a vagyoni értékű jogokkal, követelésekkel, valamint a közös tartozásokkal kapcsolatos rendelkezés is csak a házastársak közös akaratával történhet.
A Csjt. 30. §-a (1) bekezdésének eredeti szövege szerint: "A vagyonközösség fennállása alatt csak a házastársak közös egyetértésével lehet a vagyonközösséghez tartozó tárgyat elidegeníteni, vagy általában olyan vagyonjogi rendelkezést tenni, amely nem a házastársak különvagyonára vonatkozik." Ezt a jogszabályt az 1974. évi I. törvény (első Csjt. novella) kiegészítette azzal, hogy nemcsak a vagyonközösség (tehát általában az életközösség) fennállása alatt, hanem "a házastársi életközösség megszűnésétől a közös vagyon megosztásáig terjedő időben" is a közös rendelkezési jog érvényesül (amely nem feltétlenül az együttes rendelkezést, hanem a másik házastárs hozzájárulásával történő rendelkezést jelenti). A módosításnak az volt az alapja, hogy a házassági életközösség megszűnésétől a közös vagyon megosztásáig terjedő időben a házastársak között függő jogi helyzet áll fenn [a Csjt. 31. §-ának (2) bekezdése szerint a vagyonközösség véget ér és ezáltal bármely házastársnak megnyílik a joga a közös vagyon megosztásának igénylésére], amelynek tartama alatt egyik házastárs sem tehet semmit, amivel a másik jogait a vagyon megosztása esetére csorbítaná; márpedig a másik házastárs vagyoni igényei fedezetének elvonására irányuló törekvések általában ilyenkor jelentkeznek, a közös rendelkezési jogot tehát erre az időszakra is indokolt volt kiterjeszteni. Ez a jó szándékú megoldás azonban problémát jelenthet azokban az esetekben, amikor a házastársak különválásuk után az egyes vagyontárgyakat (elsősorban ingóságokat) már külön-külön birtokolják, azoknak költségeit, tartozásait külön viselik, vagy elidegenítik, és ezt a helyzetet lényegében mindkettőjük elfogadja, a vagyon későbbi megosztásakor legfeljebb értéktérítési vagy elszámolási igény merül fel közöttük.
A jogirodalom már a kezdetekben rámutatott arra, hogy a Csjt. 30. § (1) bekezdése szerinti, közös egyetértésen alapuló rendelkezési jog eltér a polgári jogi tulajdonközösség tulajdonostársainak rendelkezési jogától. Egyrészt a házastársi rendelkezési jog tartalma tágabb: azon nemcsak a Ptk. 112. §-ának (1) bekezdésében foglalt jogok gyakorlása (a dolog birtokának, használatának, hasznai szedésének más részére történő átengedése, a dolog biztosítékul adása vagy más kódon való megterhelése, a tulajdonjog átruházása, felhagyás a tulajdonjoggal) értendő, hanem a közös vagyont érintő más jogokról (kötelezettségekről) való rendelkezés is (pl. követelés engedményezése, jogról való lemondás). Másrészt - az "idegen" tulajdonostársakkal ellentétben - a házastársak önállóan még saját eszmei tulajdoni hányadukkal sem rendelkezhetnek, mert a házastársi vagyonközösségbe harmadik személy nem "ékelődhet be". Ez ugyanis a házastársi közös tulajdonnak az adott vagyontárgy vonatkozásában "egyszerű" polgári jogi közös tulajdonná válását eredményezné, amelynek megszüntetését már az új tulajdonostárs bármikor követelhetné, ellentétben a Csjt. 31. §-ának (2) bekezdésében foglalt szabállyal, amely szerint erre - egyoldalú kérelem alapján - csak a házassági életközösség megszűnésével nyílik lehetőség.[3] Ez az elv tükröződik abban - az évtizedekkel későbbi - ítéletben, amely szerint: "a Csjt. 30. §-ának (1) bekezdése a Ptk. 145. §-ának (1) bekezdése alól a jogközösség megteremtésével kivételes szabályt állított fel"…"a házastárs közös tulajdoni hányada sem ruházható át önállóan a másik fél hozzájárulása nélkül, a közös vagyont ugyanis egységes egésznek kell tekinteni, és abból nem lehet részeket kiszakítani" (Fővárosi Bíróság 43. Pf. 24.478/1998.).
A közös rendelkezési jog megsértésének (tehát a másik házastárs akár előzetes, akár utólag megadott egyetértése nélkül történő rendelkezésnek) a jogkövetkezményeit viszont a hatályos Csjt. sem a házastársak egymás közötti, sem a házastársak harmadik személyekkel szembeni jogviszonyában nem rendezi, a Csjt. 30. §-ának (2)-(4) bekezdése csupán az ügyletkötésben részt nem vett házastársnak a harmadik személlyel szembeni felelősségéről szól, ami a vagyonközösség fennállása alatt kötött, visszterhes ügyletekre korlátozódik. Az 1974-es Csjt. novella előtt a 30. § (4) bekezdése a házastársak belső jogviszonyára tartalmazta azt a szabályt, hogy "aki a házastársát is terhelő ügyletet annak hozzájárulása nélkül köti meg, köteles házastársának ebből eredő kárát megtéríteni". Az 1974. évi I. törvény ezt a rendelkezést mellőzte. Az 1988-as Csjt. Kommentár szerint azonban a szabály elhagyása nem azt jelenti, hogy a jogalkotó el kívánta törölni a kárt okozó házastárs felelősségét, védtelenül hagyva a másik házastársat, hanem azt, hogy a házastárs magatartása a Csjt. 31. § (5) bekezdésének utaló szabálya alapján a Ptk. rendelkezései alapján ítélendő meg.[4]
A közös rendelkezési jog megsértésének a harmadik személyekkel szembeni jogkövetkezményeit illetően mind a jogirodalom, mind a bírói gyakorlat kezdettől elzárkózott attól, hogy a másik házastárs hozzájárulása nélkül kötött ügyletet - mint jogszabályba ütközőt - semmisnek tekintse. A PJD I. 479. számon közzétett jogesetben a Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy "a Csjt. 30. §-a a házastársaknak a vagyonközösség fennállása alatti vagyonjogi ügyleteit a házastársak egymás közti viszonyában szabályozza. A harmadik személyeknek a házastársak bármelyikével kötött ügyleteit abból a szempontból, hogy az ügylet sérti-e az ügyletkötésben részt nem vett házastárs jogilag védett érdekét, az ügyletkötő felek jó- vagy rosszhiszeműsége szerint kell megítélni." A jogirodalom a megoldást elméletileg úgy vezette le, hogy "a rendelkezési jog hiánya az egyébként (az ügyleti kelléke: akarat, forma stb. szempontjából) érvényes ügyletet nem engedi hatályra emelkedni." A hatálytalanság azonban "a rendelkezésre jogosulttal szemben, ha ő a hatálytalanságra nem kíván hivatkozni, nem vehető figyelembe."[5] Az ügylet sorsa tehát az ügyletkötésben részt nem vett házastárs kezében van: az ügyletet utólagos jóváhagyással is hatályossá teheti, az utólagos jóváhagyást pedig ráutaló magatartással (pl. az ügyletről való tudomásszerzéstől hosszabb időn át annak meg nem kérdőjelezésével) is kifejezésre juttathatja. Szigligeti megjegyzi, hogy "egyébként a nem jogosult személy részéről tett rendelkezési jog hiánya miatti hatálytalanság szabályának érvényesülését bizonyos vonatkozásban kizárják a jóhiszemű, visszterhes jogszerzés védelmére vonatkozó szabályok is (pl. nem tulajdonostól való tulajdonszerzés)."
Bár a fenti érvelést az 1971-es Csjt. Kommentár is átvette[6], fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az ismertetett álláspont még a Ptk. (1959. évi IV. törvény) hatályba lépése előtt született. A Ptk. 114. §-ának (1) bekezdése szerint pedig - ellentétben a korábbi magánjoggal, amely a rendelkezési jog megsértéséhez a hatálytalanság szankcióját kapcsolta - "ha jogszabály vagy bírósági határozat a rendelkezés jogát kizárja vagy korlátozza, az e tilalommal, illetőleg korlátozással ellentétes rendelkezés semmis." Ebből az 1988-as Csjt. Kommentár már azt a következtetést vonta le, hogy "a rendelkezési jog korlátozása ellenére kötött szerződés érvénytelen lesz. Amennyiben tehát az egyik házastárs úgy rendelkezik a közös vagyonhoz tartozó vagyontárgyról, hogy ehhez a másik házastárs nem járult hozzá, ez utóbbi pert indíthat a szerződés érvénytelenségének megállapítása és a szerződéskötést megelőző állapot visszaállítása iránt. Az a házastárs azonban, akinek javára a rendelkezést korlátozták, hozzájárulását utólag is megadhatja, és ezzel a rendelkezés érvényessé válik." Lényegében tehát ez az álláspont is kimondja, hogy "a szerződés sorsa ennek a házastársnak a kezében van", csak nem a hatálytalanság - utólagos hatályossá nyilvánítás, hanem az érvénytelenség - utólagos érvényessé tétel lehetőségét tartja alkalmazhatónak.[7]
A bírói gyakorlat a Csjt. 30. § (1) bekezdésének merevségét kezdettől oldani igyekezett és tartózkodott attól, hogy a házastársak közös rendelkezési jogának megsértésével kötött ügylet érvénytelenségét minden esetben és különösen a harmadik személyre kiterjedően megállapítsa. Ennek érdekében különbséget tett a tágabb és a szűkebb rendelkezési jog, valamit az ingóságokkal és az ingatlanokkal kapcsolatos rendelkezési jog között. A szűkebb értelemben vett rendelkezési jogba nem értette bele a közös vagyon javára szóló kötelezettségvállalásokat: azokat, amelyek a közös vagyont érintik ugyan, de nem jelentik annak elidegenítését, megterhelését, birtokának átengedését, sőt - legtöbbször - a közös vagyonra nézve előnnyel járnak vagy károsodástól óvják meg azt pl. a közös tulajdonba tartozó dolog helyreállítására irányuló vállalkozási szerződés vagy kölcsönszerződés megkötése, más dolognak a közös vagyonból fizetendő bér fejében történő bérbe-, haszonbérbe vétele, mezőgazdasági termékértékesítési szerződés megkötése (PJD II. 385., PJD VIII. 250., CDT 88.). Előfordul az is, hogy az egyik házastárs mindkettőjük érdekében használja, hasznosítja a birtokában lévő vagyontárgyat, vagy rendelkezik a közös vagyonnak azzal a részével, amely - az életközösség megszűnését követően - a birtokába került; az ilyen jellegű rendelkezéseket sem tekinti a bírói gyakorlat érvénytelennek amiatt, mert a másik házastárs ahhoz nem járult hozzá, hanem a vagyon megosztása során gondoskodik az érték megfelelő elszámolásáról vagy a másik házastársat ért kár megtérítéséről (PJD IV. 284.).
A közös rendelkezési jog megsértésével kötött ügylet jogkövetkezményeinek tisztázatlansága leginkább az ingatlanok tekintetében vet fel - az ingatlan-nyilvántartás közhitelességéből eredően - problémákat. A Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése értelmében ugyanis a házassági életközösség alatt bármelyik házastárs által - nem a 28. § szerinti különvagyoni jogcímen - szerzett ingatlant a közös vagyonhoz tartozónak kell tekinteni, függetlenül attól, hogy az ingatlan-nyilvántartásba csak az ügyletkötő házastárs tulajdonjoga van bejegyezve. Másként kifejezve: a Csjt. reálszerzésen alapuló közszerzeményi rendszerében a másik házastárs a szerzés pillanatától kezdve társtulajdonossá válik. A Ptk. 116. §-ának (2) bekezdése értelmében az ingatlan-nyilvántartás - ha jogszabály kivételt nem tesz - a tulajdonjog és más jogosultságok fennállását hitelesen tanúsítja. A Csjt. szabálya azonban kivételt tesz: a 27. § (1) bekezdése alapján mindkét házastárs tulajdonos, és az ingatlan-nyilvántartáson kívül jogot szerző házastárs a Ptk. 116. §-ának (1) bekezdése alapján igényt tarthat arra, hogy tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartás feltüntesse. Ha az ingatlan-nyilvántartásba tulajdonosként bejegyzett házastárs az egész ingatlannal - házastársának egyetértése nélkül - rendelkezik, a másik házastárs rendelkezési joga sérül (a rendelkezés jogszabályba ütközik), erről viszont az ingatlan-nyilvántartásban bízó, jóhiszemű harmadik személy nem biztos, hogy tud. Nem különbözik ettől érdemileg az az eset sem, ha az ingatlan-nyilvántartás a valóságnak megfelelően mindkét házastárs tulajdonjogát feltünteti, mert - mint említettük - a házastárs a másik egyetértése nélkül még a saját tulajdoni hányadával sem rendelkezhet. Lényegében tehát ütközik egymással a házastársi közös szerzés (közös rendelkezési jog) és az ingatlan-nyilvántartás közhitelességének vélelme. Ennek feloldására pedig hatályos jogunkban nincs az elbirtoklás Ptk. 121. §-ának (5) bekezdésében foglalt szabályához hasonló rendelkezés, amely szerint az elbirtokló, ha tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba nem jegyezteti be, a tulajdonszerzésre nem hivatkozhat azzal szemben, aki az ingatlanon az ingatlan-nyilvántartásban bízva, ellenérték fejében jogot szerzett.
A fentiek tükrében nem meglepő, hogy a bírói gyakorlatban mind a mai napig többféle megoldás található a rendelkezési jog megsértésével kötött ügylet jogkövetkezményeit illetően. Az egyik álláspont szerint a rendelkezési jog megsértésével kötött ügylet jogszabályba - a Csjt. 30. §-ának (1) bekezdésébe, más ítéletek szerint a Ptk. 117. §-ának (1) bekezdésének a nemo plus iuris elvét tartalmazó szabályába - ütközik, ezért - az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéstől, a jogszerző harmadik személy jó- vagy rosszhiszeműségétől függetlenül - a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése szerint semmis [amit egyes ítéletek még a Ptk. 114. §-ának (1) bekezdésével is alátámasztanak] és a Ptk. 237. §-ának (1) bekezdése alapján a szerződéskötés előtti állapotot kell helyreállítani (Somogy Megyei Bíróság 2. Pf. 21.146/1991., Fővárosi Bíróság 43. Pf.. 478/1998., Legfelsőbb Bíróság Pfv. II. 23.065/1993.). Ez az álláspont nyilvánvalóan nincs tekintettel az ingatlan-nyilvántartás közhitelességének elvére, és ezzel összefüggésben az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (Inytv.) 5. §-ának (4) bekezdésére, amely szerint: "az ingatlan-nyilvántartáson kívül jogot szerző személy…nem érvényesítheti jogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett, illetőleg rangsor szerint bejegyezhető jóhiszemű jogszerzővel szemben".
A másik álláspont éppen ez utóbbi jogszabályból kiindulva azt vallja, az ingatlan-nyilvántartásban bízva jóhiszeműen és visszterhesen szerző harmadik személy annak a házastársnak az illetőségén is tulajdonjogot szerez, akinek ezt a jogát az ingatlan-nyilvántartás nem tünteti fel, illetve aki az ügylettel nem értett egyet, mert az ingatlan-nyilvántartás közhitelességének elve a házastársi közös szerzés vélelmével szemben is érvényesül. Ez lényegében az elbirtoklás idézett szabályának a kiterjesztését jelenti egy másik ingatlan-nyilvántartáson kívüli: a házastársi vagyonközösségen alapuló jogszerzésre. Ezt tükrözi a Legfelsőbb Bíróság 2/2005. (VI. 15.) PK véleményének 3. pontja, amelynek indokolása kifejezetten utal is a házastársi vagyonközösségre mint az ingatlan-nyilvántartáson kívüli tulajdonszerzés egyik lehetséges módjára (BH 2005/9.).[8] Ez az álláspont logikai szempontból kifogástalan, nincs azonban teljesen összhangban a Csjt. 30. §-ának (1) bekezdésében foglalt közös egyetértésen alapuló rendelkezési jog - 2. pontban kifejtett - tartalmával, amely nem biztos, hogy megengedi az ilyen kiterjesztő jogértelmezést, továbbá nem ad választ arra a kérdésre, hogy milyen szabályok alapján lehet fellépni a belső jogviszonyban a házastárssal, a külső jogviszonyban a nem visszterhesen vagy rosszhiszeműen szerző harmadik személlyel szemben. Nem véletlen, hogy az ingatlan-nyilvántartás közhitelességét a tárgyalt kérdésben is előtérbe helyező jogirodalmi nézet szerint "hatályos jogunkban sem a Ptk., sem a Csjt. segítségével nem lehet megnyugtatóan megoldani a felvetett problémát".[9]
A Legfelsőbb Bíróság családjogi tanácsának gyakorlata[10] az utóbbi évtizedben a közös rendelkezési jog megsértésének jogkövetkezményeit az előbbiektől eltérő, harmadik úton látja levonhatónak, amely egységesen alkalmazható ingóságokra és ingatlanokra, nem tesz különbséget a szűkebb és a tágabb rendelkezési jog között, és tekintettel van mind a Csjt. 30. §-ában foglalt szabály tartalmi meghatározó elemeire, mind az ingatlan-nyilvántartás közhitelességére. Ennek megfelelően a közös egyetértési jog hiánya esetén a házastársak belső jogviszonyában a megbízás nélküli ügyvitel szabályait alkalmazza, abból kiindulva, hogy az egyik házastárs lényegében a másik "helyett" is eljár, amikor a közös vagyonnal rendelkezik anélkül, hogy arra a másik házastárs megbízása vagy törvény felhatalmazása alapján jogosult vagy köteles lenne. Ez azt jelenti, hogy az ügyletkötő házastársat a házastársával szemben kártérítési kötelezettség terheli: ez alóli mentesüléséhez azonban nem elegendő annak bizonyítása, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható [Ptk. 339. § (1) bek.], hanem azt kell bizonyítania, eljárása helyénvaló volt, tehát megfelelt a másik fél érdekeinek és feltehető akaratának; ennek hiányában felelős mindazért a kárért, ami enélkül nem következett volna be [Ptk. 486. § (3) bek.]. Helyénvalónak tekintette pl. a Legfelsőbb Bíróság a beavatkozást abban az esetben, amikor a házastárs a jelentős kölcsön felhasználásával szerzett vagyontárgyat (személygépkocsit) eladta és az eladási árat a kölcsöntartozás törlesztésére használta fel, tekintve, hogy a felek az együttélés alatt a hitel törlesztésére anyagi nehézségeik miatt nem voltak képesek és annak visszafizetésére az életközösségük megszűnése után sem volt egyéb reális lehetőségük (LB Pfv. II. 22.519/1999., Pfv. II. 20.673/2006.). Egy másik ítéletében ezzel szemben kifejtette, hogy "a felperes érdekeinek és feltehető akaratának nyilvánvalóan nem felelhetett meg az, hogy az egyéni vállalkozó alperes a házastársi vagyonközösséghez tarozó, de általa kizárólagosan használt tehergépkocsit anélkül értékesítette, hogy annak eladási árát a vételár kifizetéséhez felvett kölcsöntartozás valamint az azt terhelő ügyleti és késedelmi kamat kiegyenlítésére fordította volna; a beavatkozása tehát helyénvalónak nem tekinthető" (LB Pfv. II. 20.511/2001.).
A Legfelsőbb Bíróság szerint a házastársak és a jogszerző harmadik személy viszonya a hatályos jog szerint leginkább a Ptk. 203. §-ának a fedezetelvonó ügyletre vonatkozó szabályainak alapulvételével rendezhető. Az ilyen ügylet ugyanis nem tekinthető a közös rendelkezési jog megsértése miatt jogszabályba ütközőnek és emiatt semmisnek. A semmisséget hivatalból, bárkinek a hivatkozása alapján, külön eljárás nélkül kell észlelni és jogkövetkezményeit levonni [Ptk. 234. § (1) bek., bár a jogkövetkezmények levonását az utóbbi időben a bírói gyakorlat a kereseti kérelem és ellenkérelem korlátai közé szorítja - vö. LB 1/2005. (VI. 15.) PK vél. - BH 2005/9. szám]. A rendelkezési jog megsértésével kötött ügylet sorsa azonban - mint láttuk - a sérelmet szenvedett fél kezében van, ő hivatott eldönteni, hogy hozzájárul-e utólagosan az ügylethez vagy fellép rendelkezési joga sérelme miatt. Házastársának egyoldalú rendelkezése kiszakította a vagyontárgyat a közös vagyon köréből, ezáltal az őt megillető részesedés kielégítési alapját vonta el. Ezért az ügyletkötő házastárs - a fentiekben ismertetettek szerint - a vagyontárgy értékének a házastársára eső részével mindenképpen felelősség terheli, de felel az a harmadik személy is, aki ingyenesen vagy rosszhiszeműen szerezte meg a vagyontárgyat (tudott vagy tudnia kellett arról, hogy a vagyontárgy a közös vagyonba tartozik és a rendelkezés a másik házastárs egyetértése nélkül történt). A felelőssége az ügylet érvényességét nem érinti, de annak hatálytalanságát vonhatja maga után. A hatálytalanságnak pedig az a jogkövetkezménye, hogy amennyiben az átruházó házastárson a vagyontárgy értéke nem hajtható be, a harmadik személy tűrni köteles a követelésnek az átruházott vagyontárgyból történő kielégítését (BH 1988/6/180., LB Pfv. II. 21.278/1996., Pfv. II. 22.134/1997.).
A Legfelsőbb Bíróság által kialakított gyakorlat, amelyet mára nagyjából az alsóbb fokú bíróságok is követnek, a hatályos jogból levezethető, védhető, de több dogmatikai kétséget támaszt.
Ami a házastársak belső jogviszonyát illeti: a házastársnak a közös rendelkezési jog szabályaival ellentétes, egyoldalú rendelkezését nem igazán lehet megbízás nélküli ügyvitelnek tekinteni, hiszen "nem megbízás nélküli ügyvitel az az eset, ha valaki más ügyében úgy jár el, mintha az a sajátja volna, vagy pedig egyébként nem az ügy urának érdekében jár el, hanem a saját igényének kielégítésére törekszik, bár mindezekben az esetekben kiegészítőleg a megbízás nélküli ügyvitel bizonyos szabályait lehet alkalmazni".[11] Annak a házastársnak pedig, aki a birtokában lévő közös vagyontárggyal egyoldalúan rendelkezik, esze ágában sincs a másik házastárs érdekében eljárni, sőt jellemző esetben éppen az ő kijátszása céljából cselekszik. Emellett az osztatlan vagyonközösségre tekintettel az ügy a sajátja is, nem teljes mértékben "idegen ügy".
A házastársak és a harmadik személy közti külső jogviszonyban is több kérdés vethető fel a fedezetelvonó szerződés szabályainak alkalmazását illetően. Az egyik: mikortól beszélhetünk egyáltalán a házastárs vagyonközösségen alapuló igényéről: az adott vagyontárgy megszerzésétől vagy a házastársi közös vagyon megosztása iránti követelés megnyílásától. Ha a Csjt. reálszerzésen alapuló vagyonjogi rendszeréből indulunk ki (Csjt. 27. §), az ügyletkötésben részt nem vett házastárs igénye már a vagyontárgynak a másik házastárs általi megszerzésével keletkezik, és a vagyontárgy elidegenítése esetén a konkrét vagyontárgy ráeső részének tulajdonjogát követelheti fedezetelvonás címén a - nem jóhiszeműen vagy visszterhesen szerző - harmadik személytől. Amennyiben az igény keletkezését a közös vagyon megosztására vonatkozó jogosultsághoz kapcsoljuk [Csjt. 31. § (2) bek.], és a közös vagyon egészét tekintjük kielégítési alapnak, fedezetelvonás csak akkor valósul meg, ha a házastárs egyetértése nélkül átruházott vagyontárgy értéke a közös vagyon más részéből sem kompenzálható és annak kielégítésére az ügyletkötő házastárs más módon (pl. pénzfizetéssel) sem képes, vagyis: a harmadik személy - egyéb feltételek fennállása esetén - csak akkor felel, ha az ügyletkötő házastárson a követelés nem hajtható be. Ez utóbbi megoldás mellett szól a Civilisztikai Kollégiumvezetők legutóbbi Országos tanácskozásának a fedezetelvonó szerződés jogalkalmazási kérdéseivel kapcsolatban kialakult többségi álláspont, amely szerint a jogosult fedezetelvonás címén kizárólag pénzkövetelés iránti igényt érvényesíthet a harmadik személlyel szemben, hiszen a fedezetelvonó szerződés alapján szerzőtől nem a szerződésben kikötött szolgáltatásra, hanem csak annak fedezetére tarthat - az egyéb törvényi feltételek meglétében - igényt.[12]
A másik probléma, hogy a fedezetelvonás szabályainak alkalmazása nem ad alapot közvetlenül a sérelmet szenvedett házastárs tulajdonjogának bejegyzésére ("visszajegyzésére"). Az ingatlan-nyilvántartásba be nem jegyzett házastárs ugyanis törlési pert nem indíthat, mert az Inytv. 62. § (1) bekezdésének a) pontja alapján erre csak az jogosult, akinek nyilvántartott jogát a bejegyzés sérti, ő pedig e személyi körön kívül esik (korábban tulajdonjoga nem volt bejegyezve). Kérdés, hogy a Ptk. 203. §-ának megfelelő alkalmazása megalapozhatja-e tulajdoni igényét az ingatlanra vagy abból csupán követelése értékének erejéig kereshet - végrehajtás útján - kielégítést (ami végső soron vezethet persze az ingatlan tulajdonjog megszerzéséhez)? Vagy a fedezetelvonó szerződés hatálytalanságának megállapítása azt jelenti, hogy a Ptk. 116. § (1) bekezdése alapján igényt tarthat tulajdonjoga ingatlan-nyilvántartási feltüntetésére, míg a másik házastárs átruházott tulajdoni hányada a harmadik személyé marad, aki legfeljebb a részleges hatálytalanság folytán, jogszavatosságra hivatkozással léphet fel az átruházó házastárssal szemben? Mindezekből látható, hogy a fedezetelvonás szabályainak alkalmazása, bár végső kimenetelét tekintve megnyugtató eredményhez vezet (megfelelő igényérvényesítési lehetőséget biztosít a sérelmet szenvedett házastársnak, ezzel meggátolva a közös rendelkezési joggal való visszaéléseket, de érvényre engedi jutni az ingatlan-nyilvántartás közhitelességének elvét a jóhiszemű, ellenérték fejében szerző harmadik személlyel szemben), nem oszlatja el maradéktalanul a dogmatikailag felvethető kétségeket.[13]
Az új Polgári Törvénykönyv kidolgozása során mind a Szakértői Javaslat, mind az elfogadott, de hatályba nem lépett Törvény lényegében a Legfelsőbb Bíróság által kialakított gyakorlatból indult ki. A házastársak belső jogviszonyára vonatkozó szabály szerint: "aki a házastársát is terhelő szerződést annak hozzájárulása nélkül köti meg, köteles házastársának ebből eredő kárát megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a szerződés megkötése megfelelt a másik házastárs érdekének és feltehető akaratának, különösen, ha a szerződés a közös vagyont károsodástól óvta meg". Ez a szabály végeredményében azonos a Legfelsőbb Bíróság ítéleteiben követett megoldással, de nem a megbízás nélküli ügyvitel szabályaira utal, hanem sui generis kártérítési jogcímet hoz létre, a házastársak egymás közti jogviszonyában speciális kártérítési szabályt állít fel: az ilyen rendelkezéssel okozott kár megtérítése alól a házastárs nem a kártérítés általános formulájával mentheti ki magát ("magatartása nem volt felróható", azaz "úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható"), hanem azt kell bizonyítania, hogy a szerződés megkötése megfelelt a másik fél érdekének és feltehető akaratának, különösen, ha az a közös vagyont károsodástól óvta meg (pl. a vihar által súlyosan megrongált és további károsodással fenyegetett ház helyreállítási munkáinak fedezetét egyes közös vagyontárgyak eladásából biztosítja). A szöveget - az egyértelműség kedvéért - célszerű lenne kiegészíteni a szerződésen kívüli kártérítésre utalással.
A külső jogviszonyt mind a Szakértői Javaslat mind a Törvény a fedezetelvonás szabályaira utalással oldotta meg, kimondva, hogy: "ha a házastárs a másik házastársnak a közös vagyonra kötött szerződéséhez nem járult hozzá és hozzájárulását vélelmezni sem lehet vagy a vélelem megdőlt, a hozzájárulása nélkül kötött szerződésre a fedezetelvonó szerződés szabályait kell alkalmazni."[14] Ez a rendelkezés tehát azokra az esetekre vonatkozna, amikor a harmadik személy tudott vagy a körülményekből tudnia kellett, hogy a másik házastárs az ügylethez nem járult hozzá, vagyis rosszhiszemű volt, ingyenes ügyletnél pedig a hozzájárulás eleve nem vélelmezhető. A fedezetelvonó szerződés rendelkezéseit - a hatályos Ptk.-val egyezően - a hatályba nem lépő Törvény 5:94. §-a tartalmazta. Ennek (3) bekezdése a sérelmet szenvedett házastársnak kielégítési jogot biztosít, amikor úgy rendelkezik, hogy "a szerző fél a vagyontárgyból való kielégítést és a vagyontárgyra vezetett végrehajtást tűrni köteles". E rendelkezések mellett azonban változatlanul problémát jelenthet az, hogy a fedezetelvonó szerződés szabályainak alkalmazásával mód lehet-e, mintegy az "eredeti állapot" helyreállításaként a sérelmet szenvedett házastárs - ingatlan-nyilvántartáson kívül szerzett - tulajdonjogának bejegyzésére. A korábbiakban jeleztük, hogy a törlési per szabályainak alkalmazására nem kerülhet sor, mert a sérelmet szenvedett házastárs nem volt bejegyzett tulajdonos. Ez azonban nem zárhatja ki, hogy az őt károsító szerződéssel szemben fellépjen. Az új Polgári Törvénykönyv ismét megindult szakértői előkészítő munkái során helyesebb lenne a külső jogviszony vonatkozásában is speciális felelősségi formát létrehozni és a fedezetelvonó szerződésre utalás helyett a közös rendelkezési jog megsértésével kötött ügyletnek - a Ptk. előtti magánjogi szabályok mintájára - a házastárssal szembeni (relatív) hatálytalanságát kimondani (természetesen csak ingyenesen vagy rosszhiszeműen szerzés esetén, de a hozzátartozók tekintetében az ingyenességet és a rosszhiszeműséget vélelmezve), és ezzel egyértelműen megnyitni az utat a tulajdoni igény érvényesíthetősége előtt. ■
JEGYZETEK
* A Filó Erika kandidátus, egyetemi docens 70. születésnapjára kiadott Ünnepi Tanulmánykötetben (Studia Iuridica Auctoritate Universitatis Pécs Publicata, Pécs 2010.) megjelent írás átdolgozott és kiegészített változata.
[1]Az Alkotmány 66. §-ának (1) bekezdése a férfiak és a nők egyenjogúságáról szól, amelyet számos nemzetközi dokumentum is biztosít, pl. az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 16. cikkének 1. pontja, Emberi Jogok Európai Egyezményének 7. Kiegészítő Jegyzőkönyve, az Európa Tanács Miniszterek Bizottsága R. (78) 37 határozata a házastársak polgári jogegyenlőségéről. Az elvet a 2012. január 1. napján hatályba lépő Alaptörvény XV. cikk (3) bekezdése is tartalmazza.
[2] Lásd Szakértői Javaslat az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez (szerk.: Vékás Lajos, Complex Kiadó, Budapest, 2008.) és a 2009. évi CXX. törvény Harmadik Könyv 6. címének II. fejezete
[3] Kauser Lipót: Hozzászólás a házastársi vagyonközösség lényeges problémáihoz, Studia Iuridicata Auctoritate Universitatis Pécs Publicata, 1958., valamint Szigligeti Viktor: Házassági vagyonjog, KJK 1959. 174-175. old.
[4] A családjogi törvény magyarázata, KJK Budapest, 1988., szerk.: Petrik Ferenc, 352. old., az idevonatkozó részt Hartai László és Kovács László írta.
[5] Szladitsra hivatkozással Szigligeti: 3. lábj.-ben i. m. 176-177. old.
[6] A családjogi törvény magyarázata, KJK, Budapest, 1971. szerk.: Bacsó Jenő és Szigligeti Viktor.
[7] 4. lábjegyzetben i. m. 343. old.
[8] A Kollégiumi Vélemény szerint "az ingatlan-nyilvántartáson kívüli tulajdonos nem igényelheti tulajdonjogának ingatlan-nyilvántartási feltüntetését, ha tulajdonszerzését követően az ingatlan-nyilvántartásba más jóhiszemű személy tulajdonjogát bejegyezték, vagy annak a tulajdonjog bejegyzésére irányuló kérelme őt rangsorban megelőzi".
[9] Vékás Lajos: Az ingatlan-nyilvántartás közhitelességének megőrzéséért, Magyar Jog 2001. évi 3. szám
[10] E gyakorlat elméleti megalapozásában meghatározó szerepe volt Csűri Éva: A házassági vagyonjog c. írásának (in: A családjogi törvény magyarázata - szerk.: Sári Péterné Vass Margit, KJK-Kerszöv, 2002., 418-424. old.)
[11] Világhy-Eörsi-Sárándi-Kemenes: Kötelmi Jog. Különös rész. ELTE ÁJK Jegyzet 1987. 116. old.
[12] Emlékeztető a Civilisztikai Kollégiumvezetők 2011. február 23. és 25. napja között a Magyar Bírói Akadémián tartott Országos Tanácskozásról (BH 2011/5. szám 396. és skk. old.)
[13] Szakértői Javaslat 3:52. §, Törvény 3:53. §
[14] Szakértői Javaslat 3:51. §, Törvény 3:52. §
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Kőrös András tanácselnök, Legfelsőbb Bíróság
Visszaugrás
