Gál Judit, Mohácsy Zsuzsanna, Kertészné Princzinger Márta, Matheidesz Ilona: Néhány gondolat a gazdasági ítélkezés hatékonyságának növelését célzó javaslatokra (GJ, 2007/10., 12-21. o.)

I.

A Gazdaság és Jog 2007 augusztusi számában megjelent "Javaslatok az igazságszolgáltatás hatékonyságának javítása érdekében" című cikk nyomán, amely a gazdasági ítélkezés intenzitásával kapcsolatban is több, következményeiben nem elhanyagolható súlyú elképzelés megvalósítását szorgalmazta, mint az országos áttekintéssel rendelkező Cégbírák és Gazdasági Bírák Országos Egyesületének elnöke, de mint a legnagyobb ítélőtábla Gazdasági Szakágának vezetője is szükségesnek tartom, hogy a Szerző figyelmét néhány - a téma szempontjából meghatározó fontosságú - ismeretre felhívjam. Talán nem késő, egy a gazdasági ítélkezést ilyen mértékben befolyá­soló kormányzati döntés meghozatala előtt hangsúlyozni annak jelentőségét, hogy a kérdéses jogterület gyökeres átformálásánál kizárólag a valós adatokból és körülményekből szabad kiindulni. A Szerző, akinek elképzelései között a gazdasági jogviták hatékonyabb elbírálását szolgáló számos helyeselhető javaslat van, komoly hibát követ el azzal, hogy a gazdasági jogvitákról anélkül kíván rendelkezni, hogy azok fogalmát tisztázná, számukat ismerné. Felelősségteljes döntés pedig nem hozható enélkül.

A gazdasági jogvitának a hatályos magyar jogban nincs egzakt meghatározása. Alapvetően a gazdálkodó szervezetek egymásközti - gazdasági tevékenységükkel kapcsolatos - peres és nemperes ügyeit értjük alatta, de azon peres és nemperes ügyek tetemes része is idesorolható, amelyeknél a felek valamelyike (olykor mindegyike!) természetes személy, ám a jogvita tárgya speciális társasági jogi, értékpapírjogi ismereteket kíván. A jogvita polgári vagy gazdasági ügyszakba tartozása ilyen okokból a ügyek legnagyobb részénél bizonytalan, hiszen kétségtelen, hogy egy megbízási, vagy bérleti jogvita a Ptk. általános szabályainak hatálya alá tartozik, s így "hagyományos" polgári pernek számít, akár gazdálkodó szervezetek, akár magánszemélyek a szereplői. Ugyanakkor az sem kétséges, hogy a gazdálkodó szervezetek közötti "hagyományos" jogügyletek jellegükben mégis mások: a profi felek speciális szerződéskötési technikákat (például blankettaszerződéseket, általános szerződési feltételeket) használnak; a tömegesen kötött jogügyletek, a megfelelő gazdasági - jogi - szervezeti háttér folytán pedig magasabb elvárhatósági követelmények támaszthatók e felekkel szemben.

Természetesen az sem vitatható, hogy az a jogvita, amelyben legalább egyik (sőt gyakran valamennyi) fél magánszemély, is lehet gazdasági tárgyú: gondoljunk csak számos konszernjogi, vagy felelősségáttörési perre, vagy a gazdasági társaság és volt tagja közötti elszámolási vitákra. Egy felszámolási vagy cégjogi jogvita szereplőinek személyétől függetlenül gazdasági tárgyú és elbírálása speciális ismereteket kíván. Megengedhetetlen lenne, hogy például attól függően, hogy a felszámolást kezdeményező hitelező gazdálkodó szervezet vagy magánszemély, külön (polgári, illetve gazdasági) bírósági ügyszakba kerüljön az ügy elbírálása. Ez veszélyeztetné a lehetőség szerinti egységes joggyakorlatot, elvonná törvényes bírójától az ügyet és nem biztosítaná az ügyintézés során a kellő szakértelmet.

A kodifikációs munkálatok első lépéseként éppen ezt a kérdést kellene tisztázni, meghatározva a kiindulási alapokat és az ügyek egységes megítélését, ugyanis ettől függ - országosan, valamennyi bíróság szintjén - az egyes ügyszakokba érkező ügyek száma, az érintett bírósági ügyszakok munkaterhe, és további terhelhetősége. Az jogalkotói döntés tárgya, hogy mit minősít gazdasági jogvitának (noha a fenti példák ismeretében nyilván nem célszerű, és a piac szereplői számára hátrányos, ha szűkítő megfogalmazást ad), a hatásköri változtatásokhoz azonban reális kiindulási alapot biztosítani csak e bázisadat definiálásával lehet.

Nem derül ki a cikk IV. részének 1. pontjából egyértelműen, hogy milyen bázist vett alapul 2006. évi összes ügyérkezésként a Szerző az ítélőtáblák gazdasági peres ügyforgalmának ismertetésénél. [A cikk IV. 1. pontjában a Szerző 2006. év I-III. negyedévre az OITH által közzétett statisztikai adatokra hivatkozik, nem törődik azonban azzal a körülménnyel, hogy ez a kimutatás kizárólag a peres (méghozzá "szűkített" értelemben vett peres) érkezést tett közzé. Az így nyert adatokat néhány sorral később viszont már teljes éves ügyérkezésként jelenítette meg.] Néhány vonatkozásban azonban szükségesnek tartom tájékoztatását éppen azért, mert a téves adatokon alapuló munkateher - átcsoportosítás és az ítélőtáblák gazdasági szakágának ebből eredő túlterhelése gyászos következményekkel fog járni - nem a Szerző által "ellenállónak" vélt bírákra, hanem a gazdasági élet résztvevőire nézve.

A ma még hatályban lévő igazságügyi koncepció szerint az ítélőtáblák tisztán fellebbviteli hatáskörben működnek, a megyei (fővárosi) bíróságok által első fokon elbírált ügyekben érkezett jogorvoslati kérelmek kapcsán járnak el. A fellebbezéseket ezekben a peres és igen nagyszámú nemperes ügyekben egyaránt az ítélőtáblák tanácsai bírálják el. Az ügyeknek csak csekély részét kell tárgyaláson intézniük, mivel a Pp. hatályos szabályai szerint a végzések elleni fellebbezések a nyilvános tárgyalás helyett tanácsülés elé kerülnek. A peres - Gf. - ügycsoportba tartozó ügyekben az elsőfokú eljárás folyamán hozott számos fellebbezhető végzés (például illeték- és költségkedvezmény; díjmegállapítások, felfüggesztés elrendelése; perfeljegyzés stb. tárgyában készült határozatok) elleni fellebbezés másodfokú elbírálása is az ítélőtáblák feladata. A peres ügyeket érdemben lezáró határozatok elleni fellebbezés kapcsán is egyre gyakoribb, hogy nyilvános tárgyalás helyett tanácsülésen születik meg a döntés, a felek ugyanis kérhetik ezt, és ha kérik, általában gyorsabb ügymenetre számíthatnak, mert ezzel az ügy tárgyalásra kitűzésének és nyilvános tárgyalásának időigényes formai előírásait "megtakaríthatják". [A jogalkotás útja is ebbe az irányba kell haladjon, ha a cél az ítélkezés gyorsítása. Miután a fellebbviteli tárgyaláson a felek már csak kivételes esetben hivatkozhatnak új tényre, vagy bizonyítékra, - nevezetesen akkor, ha ezt az elsőfokú eljárásban önhibájukon kívül nem hozhatták elő -, még egyszer összefoglalják álláspontjukat, de ez az ügy érdemében ritkán eredményez az iratokból meg nem ismerhető újdonságot, ezért a fellebbviteli tárgyalás igen gyakran csak formalitás, arra szolgál, hogy a bíróság ismertesse (a felek által is jól ismert) iratokat, és a felek összefoglalják álláspontjukat. A Pp. kodifikációja során erre tekintettel tudomásom szerint éppen az várható, hogy az érdemi jelentőséggel alig rendelkező, csak az eljárást lassító másodfokú tárgyalások lesznek kivételesek, és a tanácsülésen történő elbírálás válna fő szabállyá.]

A félnek nem a tárgyalás mellőzését kellene kérnie (mint most), hanem éppen a tárgyalás kitűzése iránti kérelmét kellene indokolnia. Az azonban már ma is megállapítható, hogy a fellebbviteli tanácsok munkájában egyre kisebb súlyú a tárgyaláson történő határozathozatal, ezért teljesen irreális képet mutat egy fellebbviteli tanács (és még inkább egy tisztán fellebbviteli bíróság) munkaterhének kizárólag a tárgyalásra kitűzött ügyek számával történő mérése.

Az ítélőtábláknak a fenti - tárgyaláson, illetve tanácsülésen intézendő - peres (Gf., Gpkf.) - ügyeken túl számos egyéb, gazdasági ügyszakba tartozó, és a gazdasági élet szempontjából rendkívül fontos és különösen gyors elbírálást igénylő cégjogi és felszámolási, csődjogi és vagyonrendezési, végelszámolási ügyet kell másodfokon elintézniük. Ezek az ügyek első fokon mindig végzéssel zárulnak, így értelemszerűen nemperes, tanácsülésen elbírálható ügyeknek számítanak. (Megjegyzendő, hogy a felszámolási ügyek perenkívüli kategóriába kerülése egy hajdani "praktikus" jogalkotói felfogás eredménye: azt feltételezték, hogy a nemperes ügyszakba sorolás, és ekként történő kodifikálás gyorsabb ügyintézést tesz lehetővé. Ez igaz is, de azért közismert, hogy egy-egy felszámolási ügy számos "kis pert" foglal magában, és hallatlanul szerteágazó jogászi ismereteket kíván ügyintézőjétől.)

Kevesen vannak tisztában azzal, hogy az ítélőtáblák (és általában a fellebbviteli tanácsok - bármilyen bírósági szinten) munkavégzése nem három bíró önálló és egymástól elszigetelt ténykedéséből áll, hanem a másodfokon eljáró tanács három tagjának összmunkájából, kollektív és összeadódó ismereteiből, vitáiból és az ütköző nézetek szintéziséből jön létre a jogorvoslat tárgyában születő döntés. A jogorvoslatot kereső félnek elemi és elvitathatatlan érdeke fűződik a tisztességes másodfokú eljáráshoz, ahhoz, hogy ne egyetlen - akármilyen nagy tudású - bíró bírálja el másodfokra kerülő kérelmét, egyetlen ember ugyanis könnyebben téved. Nagyobb az esély a helyes döntésre, a lehető legjobb megoldás megtalálására, ha tanácsban zajlik a fellebbezés elbírálása.

Egy fellebbviteli tanács munkaterhének megítélésénél illik legalább vázlatosan ismerni az ilyen tanácsok belső ügymegosztását, munkafolyamatait, mert ezek azok, amelyek a fenti célok elérését biztosítják. Az első fokról beérkezett jogorvoslati ügy iktatása után - a tárgyalásra nem kerülő ügyekben is - a bíróság évente előre megállapított ügykiosztási rendje szerint - megtörténik az ügy szignálása, és az a megfelelő tanács elnökéhez kerül. Az apróbb technikai jellegű teendőket terjedelmi okokból nem részletezem, az azonban említést érdemel, hogy (ha van a tanácshoz beosztva ilyen munkatárs) a bírósági ügyintéző (fogalmazó, titkár) által áttekintett és intézkedési javaslattal ellátott aktát először a tanács elnöke vizsgálja át, megállapítva, hogy kell-e hiánypótlást vagy más előkészítő intézkedést alkalmazni, van-e ok a fellebbezés hivatalból elutasítására. Ha erre nincs szükség, az ügyet tárgyalásra/tanácsülésre tűzi ki, egyúttal azt valamelyik beosztott bíróra szignálja, aki azt alaposan áttanulmányozza, és az előre meghatározott tanácsülés napján (más, szintén rászignált és ide kitűzött ügyekkel, valamint a másik előadó bíró ügyeivel együtt) részletesen megvitatják. Az ügyben közösen elhatározott döntést az előadó bíró ezt követően elkészíti, leíratja, kijavítja, bemutatatja a tanácselnöknek, aki azt a szükséghez képest javítja, kiegészíti - "revideálja" -, és csak a határozaton mindennek átvezetése után kerül vissza a bírósági iroda útján az akta és a döntés az elsőfokú bíróságra, ahol azt közlik a felekkel.

Látható, hogy bár a tanácsülés rugalmasabb kereteket biztosít a fellebbviteli tanács munkájához, mint a sokkal kötöttebb, és ezért időigényesebb nyilvános tárgyalás, a bírák szempontjából azonban kevés lényegi eltérést jelent a szükséges munkaráfordítás mértékére nézve.

Az ismertetett folyamat csak lecsupaszított váza a fellebbviteli tanács ügymenetének, hozzátartozik, hogy ezt a munkamenetet nem egy, hanem legjobb esetben is 100 körüli ügy egyidejű "jelenlétében" kell - valamennyivel - végezni, és az egyes ügyekben számos informális, kötetlen konzultációt, tanácsülést megelőző vitát is lehet modellezni. A tanácsoknak egyéb igazgatási és szakmai jellegű feladatai is vannak (jogszabályok értelmezése, véleményezése, fogalmazókkal "törődés") szakmai anyagok készítése, tanácskozásokra, kollégiumi ülések vitáira való felkészülés stb.) és munkamenetükben rendszeresen meg kell birkózni a tanács tagjainak, vagy a hozzá beosztott munkatársaknak a betegségek miatti vagy egyéb okból bekövetkező hosszabb - rövidebb távolléteivel, helyettesítésekkel.

Fellebbviteli ügyszakban (különösen a többnyire nehéz megítélésű és szövevényes ítélőtáblai hatáskörbe tartozó ügyekben) a gyors, vagy aránylag gyors ügyintézés feltételezi, hogy egy fellebbviteli tanács kezén egyidejűleg 90-100 jogorvoslati ügynél több ne legyen. Ennél több ügyet rá lehet terhelni, de akkor két dolog történhet: vagy lelassul az ügyintézés, mert a heti két tárgyalási/tanácsülési napra bevihető ügyek száma (az eljáró tanács tagjainak és beosztottjainak véges munkaereje és munkaideje folytán) korlátozott, vagy meg kell válnunk a jelenlegi, viszonylag gyors társasbíráskodás előnyeitől. A túlzott munkateher ugyanis vagy a fenti - a "teamben" való döntéshozatal műhelymunkáját silányítja el, vagy - és ismerve a kollégák szakmai igényességét, inkább erre a következményre számítok - a felgyülemlő jogorvoslati (és egyéb, majdani elsőfokú) ügyek miatt az ügyintézés menetének a gazdasági élet számára elviselhetetlen lelassulása várható.

Az jogalkotói (és szerintem alkotmányossági) kérdés, hogy kívánjuk-e biztosítani a jogkereső közönség számára a korrekt és szakszerű ítélkezést. Ha az igazságügyi kormányzat nem, vagy csak erősen leszűkített ügykörben például az ítélet elleni fellebbezés vagy más, meghatározott szempontok szerint kiválasztott ügyekre nézve kívánja fenntartani másodfokon a társasbíráskodást, biztosítva ezzel a másodfokú tanácsok egy részének, vagy az abban működő bírák munkaidejének részbeni felszabadítását a tanácsban történő ítélkezés ismertetett menete, feladatai alól, akkor ezt világosan le kell írni, hogy a gazdasági élet és a magánszféra szereplői egyaránt tisztában legyenek a tervezett változások horderejével és következményeivel. Korábbi, általunk hivatalos úton megismert tervezetekből ugyanis ilyen törekvésre láttunk utalást. Igaz, hogy ez a megyei/fővárosi és ítélőtáblai tanácsok tagjainak nagyobb mértékű bevonását tenné lehetővé az elsőfokú ítélkezésbe - például a Pest Megyei és a Fővárosi Bíróság elsőfokú ügyhátralékának a feldolgozásába - és ez költségráfordítás nélküli praktikus megoldást nyújtana a problémára. Az azonban nyilvánvaló, hogy ezzel elveszne a másodfokú ügyek jelentős részében a társasbíráskodásnak minden, a fél számára garanciális fontosságú hozadéka, és nagy valószínűséggel veszélybe kerülne az egységes ítélkezési gyakorlat jelenlegi szintje is. Ha a társasbíráskodást e téren az igazságügyi kormányzat is garanciális fontosságúnak tartja, akkor egyértelműen definiált, pontos adatokból kiindulva kell megállapítani, hogy az ítélőtáblákon (vagy bármely más bírósági szervezetnél) van-e szabad kapacitás, és azt mivel lehetne ésszerűen és szakmailag indokoltan betölteni.

Semmiképpen sem szabad pontatlan (és nem tudni milyen alapokon álló) számadatokból következtetni, mert az kizárólag téves eredményre vezethet. A Szerző cikkének IV. 1. pontja az ítélőtáblák szabad kapacitásait taglalva konkrét (ámde sajnos nem helytálló) adatot közöl a Fővárosi Ítélőtábla Gazdasági Szakágára nézve. Azt állítja ugyanis, hogy "A gazdasági peres ügyszakban a Fővárosi Ítélőtáblára mindösszesen 393 ügy (fellebbezés) érkezett 2006-ban."

Tisztelettel tájékoztatom a Szerzőt (aki a most általam közlendő adatokhoz rövid úton hozzájuthatott volna, ha azokat egy felelősségteljes koncepció kidolgozásához igényli), hogy a Fővárosi Ítélőtábla Gazdasági Szakágába 2006. évben az általa alapul vett ügymennyiségnek közel hatszorosa(!) 516 ítélet és 1788 végzés elleni, összesen 2304 jogorvoslati ügy érkezett, amelyeket tárgyaláson vagy tanácsülésen kellett csaknem kivétel nélkül elintézni. (Előfordul persze, hogy némely ügyben a tanácselnök saját hatáskörben hozhat fellebbezést elutasító végzést (Pp. 240. §), ez azonban értelemszerűen ritkán előforduló eset.)

A Fővárosi Ítélőtábla Gazdasági Szakága által 2006. évben elbírált 2304 jogorvoslati ügyből:

A Fővárosi Ítélőtábla Gazdasági Ügyszakba tartozó tanácsai ezeket átlagosan 3-6 hónap alatt bírálták el, úgy, hogy a Polgári Kollégium teljes és növekvő ügyérkezésétől függően a civilisztikai érkezést - az ügykiosztási rend keretein belül - igyekeztünk a Polgári és Gazdasági Szakág tanácsai között szükség szerint arányosítani.

A Fővárosi Ítélőtáblát közvetve, vagy közvetlenül (kirendelés vagy a megemelkedett érkezés révén) érinti a Pest Megyei és a Fővárosi Bíróság hátralékfeldolgozása, és - különösen a Gazdasági Szakágat - az egyre nagyobb számokat öltő felszámolási ügyérkezés.

[A Fővárosi Bíróság Gazdasági Kollégiumvezetőjétől nyert értesülés alapján úgy tudom, a nyári időszakban 900 felszámolási ügy érkezett a fenti bíróságra. Ezek nagy része (olykor többször is) hamarosan a Fővárosi Ítélőtábla Gazdasági Szakágában "landol".] Ezekben az ügyekben különös igény van arra, hogy azokat gyorsan bírálják el. A Fővárosi Ítélőtábla megalakulása óta ezen ügyek körében nyújtották be a legtöbb soronkívüliségi kérelmet. Ha a tervezett jogszabályváltozásokkal az ismertetett munkaterheket és elvárásokat figyelmen kívül hagyva határozzák meg az ítélőtáblai hatásköröket, annak az ügyfelekre nézve súlyos következménye lesz. Újra (és igen gyorsan!) előáll az az áldatlan állapot, ami az ítélőtáblák működésének megkezdése előtt - túlterheltsége folytán - a Legfelsőbb Bíróság gazdasági ügyszakát jellemezte: másfél-két évbe is beletelik majd újra a gazdasági ügyekben benyújtott fellebbezések elbírálása, és a pertartam másodfokon is megint elfogadhatatlan mértékűre növekszik. [Gondoljunk csak arra, hogy a felszámolási ügyeket és a hitelező igényérvényesítését milyen mértékben hátráltatja majd ez! Ismét érdemes lesz időnyerés céljából mondvacsinált fellebbezéseket benyújtani, noha mára már odáig jutottunk, hogy némelyek (ellenérdekeltségük folytán) a fellebbviteli bíróság nem várt gyorsaságát kifogásolták egyes ügyekben.]

Az igazságszolgáltatási szervezetben az ítélőtáblák jelenleg "sikerágazatnak" tekinthetőek, gyorsaságuk és szakmai érdemeik nehezen vitatható. Úgy gondolom, a bírósági szervezet ítélkezési munkáját nem úgy kellene korrigálni, hogy ezzel a jól működő részeket ellehetetlenítsék, hanem a nehéz helyzetben lévőknek kell megadni a szükséges forrásokat és segítséget.

Hangsúlyozom, hogy a gazdasági ítélkezés bírósági résztvevőinek minden szereplőjét ismerve és társadalmi szervezetünk révén őket (bírói) szinten képviselve nem azt kifogásolom, hogy az ítélőtábláknak további feladatokat kíván adni a cikk általam igen tisztelt és nagyra becsült Szerzője. Arra próbálom csupán rábírni, hogy ennek során a terhelni kívánt bírósági intézmény tényleges feladatait számba véve, valódi és teljes körű adatok ismeretében határozza (határoztassa) meg a még elbírható többletterhelést. Nincs akadálya annak, hogy az ítélőtáblák hatáskörébe elsőfokú ügyek egyesbíróként történő elbírálása is belekerüljön. Az kizárólag a jogalkotótól függő koncepcionális elhatározás kérdése, hogy a fellebbviteli ügyek mellett milyen ügycsoportot helyeznek az eddig tisztán fellebbviteli bíróságként működő ítélőtábla hatáskörébe.

Személyes tapasztalataim alapján állíthatom, hogy az elsőfokú és a másodfokú ítélkezésnek egyaránt megvan a maga szépsége, és a bírák számára nem jelent gondot, ha mindkét tevékenységet végezniük kell (hiszen a ma tanácsban ítélkezők szakmai pályafutásuk korábbi szakaszában voltak elsőfokú bírák is) - ez csak változatosabbá teszi munkájukat. Emiatt bizonyosan nem kell tartani a bírói karnak a Szerző által feltételezett ellenállásától. Ellenérzést kizárólag az szülhet, ha szakmailag megalapozatlanul, teljesíthetetlen feladatok elé állítják a bírákat. A munkaidő tartama és a tárgyalók száma véges, ha a tényleges jelenlegi munkatehernek csak hatodát ismerik el és veszik számításba a többletfeladatok teljesítésénél, az érintettek eddigi - szabadidejüket rendszeresen feláldozó - lelkesedése, amely eddigi munkavégzésüket - például a Legfelsőbb Bíróság ügyhátralékának feldolgozása során - jellemezte, hamar elvész, mert értelmetlennek látszik. Az eredmény - ha a Szerző által előrevetített tervek a jelenlegi formában megvalósulnak - a gazdasági életben fog lecsapódni: a legjobb szándék mellett is feldolgozhatatlan ügymennyiség a jogorvoslati kérelmek gyors elbírálását ellehetetleníti, és a gazdasági ügyekben újra megengedhetetlenül hosszú fellebbviteli szakasszal kell majd számolniuk az érintetteknek - és elszámolnia a törvényalkotónak.

Gál Judit

II.

Az igazságszolgáltatás hatékonyságának javítása az utóbbi évtizedekben különösen élénken foglalkoztatja a jogalkotókat és a jogalkalmazókat. Gyakorta módosul az e körbe vonható jogi szabályozás, a gyakorló jogászok egyre több figyelmet fordítanak a bírósági eljárás alapos és szakszerű, de egyben gyors és eredményes felfolytatását segítő törvényi előírások érvényesülésére és érvényesítésére. A bíróságok vezető testülete, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács és a bíróságok elnökei számos olyan igazgatási döntést hoztak, amely a bíróságok tartalmilag és mennyiségileg egyaránt eredményesebb működését segítették és segítik. Nem öncélú ez a médiában is megjelenő figyelem, valamint a számtalan intézkedés, mivel az alkotmányos emberi jogok nemzetközi szerződésekben is elvárt biztosítása, részben az igazságszolgáltatás tevékenységétől függ. Azonos a feladat, így azonos cél és teljes érdekazonosság kell, hogy vezesse a jogélet valamennyi szereplőjét akkor, amikor a bíróságok tevékenységét érintő jelentős kérdésben kell dönteni. Az igazságszolgáltatás hatékonyságának javításáról szóló törvényjavaslatok véleményezése, az erről folyó nyilvános vitában kifejtett álláspont - még ha nem is osztja a javaslat elgondolásait - semmiképp nem értékelhető támadásként.

Nyilvánvaló, hogy az ítélkezés hatékonyságát legerőteljesebben a jogalkotás, különösen a bírósági eljárásra vonatkozó szabályozás befolyásolja. Így, például ha a hatáskörre vagy illetékességre vonatkozó rendelkezések módosulnak, azzal lényegesen megváltozhat egy adott bírósági szint vagy bíróság munkaterhe. Épp ezért egy-egy módosítás - amelyre bírósági igazgatási döntéssel, intézkedéssel szinte azonnal reagálni kell, egyebek mellett igazságszolgáltatás hatékony működését érintő időszerű ítélkezés érdekében - csak akkor segíti a hatékonyság növelését, ha a bíróságok valós helyzetét kellően figyelembe veszi.

A bírósági eljárás megindulásától a végrehajtható határozat megszületéséig eltelt idő tartama, az ítélkezés hatékonyságának egyik lényeges mutatója. Az ügyek ésszerű időn belül történő befejezését a bírák munkaterhe értelemszerűen befolyásolja. Nagy jelentősége van tehát annak is, hogy a munkateher hogyan oszlik meg a bírák, illetve a bíróságok között.

A bírák és a bíróságok egyenletes leterhelését az eljárási szabályváltozáson túl számos más módon elő lehet segíteni. A bírósági igazgatási tárgyú vagy munkajogi törvényalkotással, intézkedéssel az esetleges aránytalanságok csökkenthetők, vagy megszüntethetők. Ezért érdemes elgondolkodni azon, hogy egy adott bírósági szint, vagy bíróság meghatározott időszak alatt mért munkaterhe, mennyiben szolgálhat alapul a bírósági eljárás hatáskörre vagy illetékességre vonatkozó szabályainak megváltoztatásához. Nem fontosabb-e , hogy a bírósági szervezetet és az eljárást meghatározó rendező elveket praktikus megfontolások ne rontsák le?

A hatásköri vagy illetékességi szabályok módosítása nem csupán közvetlenül a jogalkalmazó eljárására hat, hanem szinte mindenkor, jelentős igazgatási döntésekben megmutatkozó, illetve munkajogi következményekkel is jár. A kibővített hatáskörből vagy illetékességi szabályból származó többletfeladat ugyanis csak a megfelelő személyi és tárgyi feltételek biztosításával hajtható végre. Egyebek mellett azzal az eredménnyel járhat, hogy új bírói tanácsokat kell felállítani, új jogterületen kell a bíráknak ítélkeznie, míg mások tevékenysége feleslegessé válik. Ezek a változások értelemszerűen mindig kedvezőtlenül hatnak az ítélkezés időszerűségére. Ha gyakori a hatásköri vagy illetékességi szabályváltozás, kedvezőtlen hatásai felerősödhetnek. Érdemes tehát elgondolkodni azon, hogy az igazságszolgáltatás hatékonyságának növelését a hatásköri illetékességi szabálymódosítást követő személyi változások, az ebből következő átmenetileg időszerűtlen működés, a személyi és dologi feltételek biztosításához nélkülözhetetlen többletköltségek vállalásával célszerű-e befolyásolni?

Az igazságszolgáltatás működésének hatékonyságát célzó sokszínű javaslatok között egy, a kizárólag másodfokú bíróságként, tehát tanácsban eljáró ítélőtáblák elsőfokú ügyekre kiterjesztett szerepvállalásáról szól. Ebből a javaslatban ugyancsak megfogalmazott - létszámemelést nem igénylő - megoldásból következően, az ítélőtáblák a hatáskörükbe tartozó elsőfokú ügyekben, a másodfokú tanácsban ítélkező bírák közreműködésével járnak majd el. Érdemes elgondolkodni azon, mennyiben biztosítja az adott ügy ésszerű időn belül történő elbírálását mind a másodfokú, mint az ítélőtáblai hatáskörbe tartozó elsőfokú ügyekben az a tény, hogy a hetente legalább két tárgyalási napon másodfokon ítélkező bírák, ezen felül - egyesbíróként, más eljárási szabályokat alkalmazva - adott esetben egyébként is hosszadalmas bizonyítást igénylő elsőfokú ügyekben is eljárnak. Miként lesznek képesek a rájuk is irányadó munkaidő keretein belül felkészülni a tárgyalásokra, miként lesznek képesek írásba foglalni a szigorú törvényi határidők megtartásával határozataikat, gondoskodva egyebek mellett az elektronikus információszabadságról szóló 2005. évi XC. törvény alapján döntéseik anonimizált közzétételéről.

A bíróságok bírói létszámának meghatározásánál több évtizede követett gyakorlat, hogy a létszámot az ügyérkezéshez kell igazítani. A folyamatban lévő ügyek számából - az egyéb ügyforgalmi adatok ismerete és elemzése nélkül - ugyanúgy, ahogy a ügyhátralékból sem lehet megalapozottan következtetni arra, hogy van-e az adott bíróságon felesleges "kapacitás". A folyamatban lévő ügyek magas száma, és ebből a hátraléknak tekinthető rész nagysága, a bírák létszámán túl egyebek mellett a tárgyaló tanácsok számától, e tanácsokban a befejezés mértékétől függ, és esetenként az igazgatási intézkedések hiányosságaira is visszavezethető. Csak alapos és körültekintő vizsgálódás után állapítható meg, hogy egyes bíróságok leterheltsége mennyiben eltérő. Az ügyérkezést, az ügyforgalom adatait valamennyi bíróság elé kerülő, tehát a peres és nemperes ügyekben egyaránt vizsgálni kell. A másodfokú bíróság esetében azért is, mert nincs olyan eljárási szabály, amellyel a nemperes ügyekben a tanácsban való eljárás mellőzhető, a társas bíráskodás szabályait tehát ilyen eljárásokban is meg kell tartani, de azért is mert ezek az ügyek gyakorta igencsak munkaigényesek. A peres és nemperes ügyek számbavételének rendjét egyébként az Országos Igazságszolgáltatási Tanács 2004. évi 1. számú szabályzata a bíróságok egységes iratkezeléséről szóló 2002. évi 4. számú szabályzatot módosítva megváltoztatta. A peres eljárások folyamán hozott végzések elleni fellebbezéseket a másodfokú bíróságoknak nem peres ügyként kell lajstromoznia. Ez a változás, és az eljárási szabályokból következő nemperes eljárásban elintézendő ügytípusok számának növekedése, a korábban ismert nemperes ügykörtől (fizetési meghagyás, letét stb.) teljesen eltérő, lényegesen nehezebb megítélésű ügyek sokaságát adta a megyei bíróságok mint elsőfokú bíróságok és ezzel az ítélőtáblák hatáskörébe.

A statisztikai adatok egyébként jól mutatják, hogy az ítélőtáblákon, a megalakulás óta, évről évre nőtt a munkateher. A 2003. évi 10 942 ügyérkezés, 2006-ra 16 193-ra emelkedett és csupán 2005. évhez viszonyítva 10,1%-kal lett magasabb a peres és 9,4 %-kal a nem peres ügyérkezés. 2007 első félévében - a civilisztikai ügyek esetében erőteljesen - folytatódott az érkezés növekedése.

2006-ban egy tárgyaló tanácshoz az országban átlagosan (az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Hivatalának 2006. évi statisztikai adattárában található adatokon nyugvó számítások szerint)

- a helyi (munkaügyi) bíróságokon 85,16

- a megyei elsőfokú bíróságokra (a csőd, felszámolási és cégügyek nélkül) 32,38

- a másodfokú tanácsokhoz 48,90

- míg az ítélőtáblák tárgyaló tanácsaihoz 57,14

peres és nemperes polgári, gazdasági közigazgatási és munkaügyi ügy érkezett havonta.

Ugyanezek a mutatók a tanulmányban külön is kiemelt Fővárosi Bíróság és Fővárosi Ítélőtábla vonatkozásában sem kedvezőbbek.

2006-ban egy tárgyaló tanácshoz a fenti csoportosításban és megszorításokkal

- a helyi (munkaügyi) bíróságokon 89,25

- a Fővárosi Bírósághoz mint elsőfokú bírósághoz 31,17

- a Fővárosi Bírósághoz 54,44

- míg a Fővárosi Ítélőtáblához 70,27 ügy érkezett.

A fentiek ismeretében megállapítható, hogy az ítélőtáblákon feltételezett "felesleges kapacitás"-ra alapított hatáskör bővítés semmiképp nem eredményezheti az igazságszolgáltatás hatékonyságának javulását, különösen ha az is figyelembe vesszük, hogy másodfokon azokban az ügyekben járnak el, amelyeket tárgyi súlyuk és kiemelt jelentőségük miatt elsőfokú elbírálására a megyei bíróság hatáskörébe adott a jogalkotó.

Mohácsy Zsuzsanna

III.

A Gazdaság és Jog című folyóirat 2007. évi 8. számában megjelent tanulmány már címével is felkelti a gyakorló bíró érdeklődését, a javaslatok áttanulmányozása pedig arra ösztönzi, hogy a maga gondolatait is leírja a témával összefüggésben.

Bár a tanulmány címe arra utal, hogy az igazságszolgáltatás egészének hatékonyságát érintő javaslatokról lesz szó, valójában ehelyett a civilisztikai - ideértve most a közigazgatási bíráskodást is - jogterületet érintő elképzeléseket fejti ki, a büntető igazságszolgáltatás érintése nélkül. Lényegében a polgári-gazdasági ítélkezés és a közigazgatási perek eljárási szabályainak korszerűsítését szolgáló törekvések látnak napvilágot, vagyis döntően a polgári perrendtartás megreformálását célozzák a javaslatok, kapcsolva ehhez egyéb eljárási tárgyú törvények, jogszabályok szükség szerinti módosítását.

Nem hallgatható el az az előzmény, hogy (ítélőtáblai kollégiumvezetőként) az elmúlt egy év leforgása alatt két alkalommal tanulmányoztuk és észrevételeztük az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumnak a Polgári perrendtartásról szóló törvény módosításáról készült koncepció-tervezetét. Éppen egy évvel ezelőtt a gazdasági perek gyorsítását szolgáló módosítások címet viselő "csomag", míg fél évvel ezelőtt az elektronikus eljárás bevezetését és a perek gyorsítását célzó vitaanyag véleményezése volt napirenden. Mindkettőt szigorúan szakmai szempontból górcső alá véve vizsgáltuk, egyes elemeit előbbre vivőnek és a hatékonyságot valóban jól szolgáló megoldásnak találtuk, míg más elképzelésekkel összefüggésben az ítélkezési tapasztalatra hivatkozva további átgondolást javasoltunk, de olyan is akadt, amit eleve elvetendőnek ítéltünk. A bíróságok szakmai érdeklődését mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az ország civilisztikai kollégiumvezetői (20 megyei bíróság + 5 ítélőtábla + Legfelsőbb Bíróság) konzultatív tanácskozáson alakítottak ki közös véleményt, továbbítva azt a jogalkotóhoz. Lehet, szerénytelenségnek tűnik, ha azt mondjuk: ennek is köszönhető, hogy a koncepcióból konkrét törvénytervezet nem született. Ugyanakkor arra is gondolhatunk, hogy a korábbi javaslatok "fogadtatásának" következménye a most napvilágot látott javaslatcsokor, amelyet már nem észrevételezendő jogalkotói koncepcióként, hanem szakmai folyóirat hasábjain megjelent tanulmány formájában ismerhettünk meg.

Alapvetően egyetért a bírói szakma azzal a véleménnyel, hogy a hatályos polgári perrendtartás az igazságszolgáltatás hatékonyságának javítását ma már nem alkalmas szolgálni és maximálisan megérett a helyzet egy új, korszerű polgári eljárási törvény kidolgozására. Ezért a Pp. ismételt és sokadik módosítása helyett egy új eljárási kódex kodifikációs munkálatainak megkezdése elkerülhetetlenül szükséges lenne. Erre vonatkozó véleményünket minden lehetséges fórumon hangoztattuk, kiemelve azt, hogy a több mint ötven évvel ezelőtt megalkotott eljárási törvény koherenciáját a számos időközi módosítás erősen megbontotta. Különösen az utolsó évtized alatt hatályba lépett novellák által bevezetett módosítások hívták fel a figyelmet arra, hogy egy új, egységes szemléletű eljárási törvény megalkotása halaszthatatlan. Éppen a vitaanyagokban megfogalmazott módosítás iránti igények és a tanulmányban felvetett javaslatok is azt igazolják, hogy olyan, alapvető változtatások szükségesek, amelyek már a jelenlegi keretekbe nem illeszthetők. Csakis a polgári eljárás egészének újragondolását, részletszabályaiban is egymással koherens rendelkezéseket tartalmazó új törvény előkészítését lehet támogatni. E kodifikáció során feltétlenül támaszkodni kell az eljárásjog tudományát művelő elméleti szakemberek és a jogalkalmazás gyakorlatában részt vevő bíróságok, ügyvédek véleményére egyaránt.

A tanulmányban felsorolt javaslatok első csoportjában a perelhárító mechanizmusokat erősítő, a bíróságok leterheltségét csökkentő elképzelések szerepelnek, ezért nem világos, hogy a bírósági fejezet beszerzéseinek a központi közbeszerzésbe történő bekapcsolására való ösztönzés miként illeszkedik e körbe. A bíróságok leterheltségét az igazságszolgáltatási funkció ellátása körén belül értelmezzük, így a beszerzéseknek - mint szigorúan igazgatási tevékenységnek - a mikéntje semmiféle összefüggést nem mutat az ítélkezés hatékonyságával. A megyei bírósági végrehajtás speciális szabályainak megszüntetése, mint hatékonyság javítását szolgáló lehetőség akkor igaz, ha a hatékonyság alatt kizárólag azt értjük, hogy minél kevesebb pénzbe kerüljenek a bíróságok. A perindítás előtti előzetes bizonyítási eljárás közjegyző általi lefolytatásának lehetősége, valamint az igazságügyi szakértő nemperes eljárásban történő kirendelésére a közjegyző feljogosítása, végül a végrehajtó általi helyszíni ténymegállapítás lehetőségének megteremtése még a szerző saját értékelése szerint sem igazán átütő erejű. E feltételezést csak megerősíteni tudjuk, mert az eddigi tapasztalatokból kiindulva perelhárító mechanizmusként ezek a megoldások aligha fognak funkcionálni. Kevésbé érthető azonban az a megjegyzés, hogy miért a bíróságok "népszerűsítő" munkájának elégtelenségével hozza összefüggésbe azt a tényt, hogy kevesen éltek a peren kívüli igazságügyi szakvélemény igénylésének lehetőségével.

A bíróságok (ítélkezési szintek) munkáját jellemző aránytalanságok enyhítését célzó javaslatok jelentik a tanulmány legizgalmasabb részét már csak azért is, mivel alapvető hatásköri átrendeződéssel járó változtatásokat takarnak. A szerző is felhívja a figyelmet, hogy e javaslatok éles vitákat válthatnak ki a bírói kar részéről, esetleg egyesek - szerinte tévesen - a "felsőbíróságok elleni támadásként" értékelik, de nyomban biztosítja az olvasót, hogy a gazdasági forgalom szereplői mellett a bírák jelentős többsége hallgatólagosan támogatná az elképzeléseket.

Vizsgáljuk meg közelebbről, hogy miről is van szó. A fejezet kiindulópontja a következő két alaptétel: egyfelől kihasználatlan kapacitások vannak az ítélőtáblákon, másfelől a bírák leterheltsége egyes bíróságokon jelentős (így a PKKB-n, vagy a Fővárosi Bíróságon). Arra a következtetésre jut, hogy a megfelelő ügymennyiség hiányában az ítélőtáblák nemcsak valódi rendeltetésüket nem tudják betölteni, de azt is akadályozzák, hogy a Legfelsőbb Bíróság - a másodfokú eljárásból való kiszorulása miatt - az igazságszolgáltatás érdemi összehangolójává váljon. Mindezekre a megoldást az jelentené, hogy az ítélőtáblák a jövőben az elsőfokú elbírálásban is vegyenek részt (itt olyan ügyekről lenne szó, amelyek gyors és szakszerű elbírálásához kiemelt alkotmányossági érdek fűződik, illetve az extrán magas pertárgyértékű vagyonjogi perek tartoznának ide), másrészt a helyi bírósági hatáskörbe tartozó végrehajtási eljárásokkal összefüggő összes fellebbezés elbírálásával lehetne fokozni a kapacitás kihasználást (ideértve például a végrehajtó tevékenységével kapcsolatos végrehajtási kifogás elleni jogorvoslatot is).

A tanulmányban közölt számokkal szemben nem kívánom citálni a valós, összehasonlításra alkalmas és ezért kiinduló alapként elfogadható statisztikai adatokat (gondolom ezt mások megteszik). Ehelyett felidézem azokat a szempontokat, értékes gondolatokat, amelyekkel az OIT 195/2004. (XI. 2.) számú határozata alapján a bírósági hatáskörök módosításának előkészítésére létrehozott bizottság civilisztikai albizottságának munkájában résztvevőként találkoztam. A vizsgálódás eredményeként 2005 szeptemberére elkészült jelentés hangsúlyozni kívánja, hogy a bírósági hatáskörök átrendezése, azok megváltoztatása mindenkor nagy körültekintést, az ügyforgalmi adatok, személyi és tárgyi feltételek megfelelő időszakra vetített, elmélyült elemzését igényli. Kellően át nem gondolt hatásköri változtatás zavart okoz mind a bírósági szervezetben, mind az ügyintézés hatékonyságában. A hatásköri szabályozás megváltoztatásánál elsősorban az állampolgárok érdekeit kell szem előtt tartani, és különös figyelemmel kell lenni a korszerű, szakszerű, gyors igazságszolgáltatáshoz fűződő jog érvényesülésére. Egyes bíróságok működésében, munkaterhében beállott kedvezőtlen helyzet (Fővárosi Bíróság, Pest Megyei Bíróság, Pesti Központi Kerületi Bíróság) nem indokolhatja a hatáskörök megváltoztatását. Az ilyen problémákat megfelelő fejlesztéssel, igazgatási eszközökkel kell megoldani.

A hatáskör változtatással összefüggő problematika tehát nem új keletű, lényegében a négyszintű bírósági rendszer újbóli bevezetése óta vissza-visszatérő kérdés, oly módon, hogy az igazságügyi reform továbbgondolása keretében - sok egyéb kérdés mellett - az általános hatáskörű bíróság újragondolásának igénye, egyértelmű kijelölése is megjelenik. Az említett bizottság - amelynek munkájában a kodifikációs tevékenységet irányító igazságügyi minisztériumi munkatárs is részt vett - jelentésében akként foglalt állást, hogy a négyszintű bírósági szervezetből következően a megyei bíróságok általános hatáskörének törvényi szabályozása fogadható el. Hangsúlyozta, a négyszintű rendszer lényege a táblabíróságok felállításával azt jelenti, hogy az ítélőtáblák általános fellebbezési bíróságként működnek, következésképpen az általános elsőfokú hatáskörű bíróságokká a megyei bíróságok válhatnak. Ez elsősorban elvi fontosságú strukturális módosítást jelent, de szükségszerűen az ügyek mennyiségi átcsoportosítását is eredményezheti, amelyre vonatkozó részletszabályok kidolgozásához, átgondolásához a Pp. más szabályaival történő összehangolásához további vizsgálódások szükségesek. Mindennek előfeltétele, hogy a négyszintű igazságszolgáltatási rendszer megszilárduljon, az öt ítélőtábla tényleges, több évi működésének adataiból kiindulva rendelkezésre álljon olyan elemzés, amely alkalmas hosszabb távra levonható következtetések kialakítására. Ennek legkorábbi lehetséges időpontjául 2007. év került megjelölésre. Addig is célszerű feladatul tűzni a helyi és megyei bíróságok elsőfokú ügyérkezésének figyelemmel kisérését, a fellebbezési ügyek számára gyakorolt hatásának folyamatos vizsgálatát. A két évvel ezelőtti helyzet tapasztalatai szerint a helyi bíróságok túlterheltsége a táblabíróságok felállításával összefüggő változások nyomán általánosságban megszűnt, míg a megyei bíróságok elsőfokú hatáskörébe tartozó ügyek elbírálása lelassult, amely éppen a nagyobb jelentőségű ügyekben veszélyeztetheti az ítélkezés időszerűségét, egyben torz képet alakít ki az ítélőtáblák ügyforgalmáról.

A hatáselemzéshez szükséges időtartam azóta eltelt, a feladat tehát adott, annak elvégzését követően állapítható meg, hogy bármely okból más irányt kell-e venni és új feladatkijelölést kell-e meghatározni. Időközben azonban a jogalkotói elképzelés nagyot fordult: a tanulmányból úgy tűnik, pillanatnyilag az ítélőtáblák első­fokú hatáskörének kialakítása van napirenden, "kapcsolt áruként" a végrehajtási peres és nemperes eljárások valamennyi jogorvoslatának elbírálásával. Az ítélőtáblához utalandó ügyek meghatározásának ez a bizarr módja arról árulkodik, hogy láthatóan a jogalkotó maga is ingadozik. Egyfelől elsőfokú hatáskört telepítene, de csak a legszűkebb körben, úgymint alkotmányossági érdekből kiemelt fontosságú, vagy nemzetgazdasági szempontból meghatározó jelentőséggel bíró ügyekre, másfelől a fellebbezési jogkör elképesztő kiterjesztését fontolgatja, a zömében csekély súlyú, tömegesen jelentkező végrehajtási jogorvoslati ügyek kizárólagos másodfokú elbírálására. Mégis van esély arra, hogy e szélsőségesnek tűnő javaslatok között, vagy azokkal szemben rátaláljon a megoldásra. Reményt keltő ugyanis, hogy a szerző véleménye szerint is a szabályozás kidolgozását alapos hatáselemzésnek kell megelőznie, amelynek elvégzésében az OIT Hivatalának is szerepet szán.

A most vázolt gondolatok miatt nem mondhatom el, hogy a publikált javaslatok meggyőztek volna arról, hogy ezek átgondolt, valamely kiforrott koncepcióba illeszthető és az igazságszolgáltatás hatékonyságának javítását valóban szolgáló, ezért támogatandó elképzelések lennének.

Kertészné Princzinger Márta

IV.

A "Gazdaság és Jog" című folyóiratban Gadó Gábor közzétette az igazságszolgáltatás hatékonyságának javítása érdekében teendő intézkedésekre, és a jogalkotásra vonatkozó elgondolásait. Noha a címben megfogalmazott cél folyamatos megvalósítása a bíróságok (benne az igazgatási vezetők, és az ítélkező bírók mindennapos) feladata, természetesen nem nélkülözhetjük a közigazgatás felső régióiban működő, a bírósági szervezet belső problémáit közvetlenül nem érzékelő, azon felülemelkedő gondolkodók új szemléletű terápiáját, javaslatait.

A rendszerváltást követően a társadalom elvárása, és megítélése az igazságszolgáltatást gyakorló bírósággal szemben megváltozott. A bíróságok súlya és szerepe jelentősen növekedett; a bíróságokra nehezedő feladatok sokszorozódtak. A feladatoknak az elvárásokhoz igazodó teljesítéséhez szükséges költségvetési eszközök biztosítása azonban évről-évre a szükséges mérték alatt maradt.

A bírósági szervezet átalakítására, a bírósági hatáskörök megváltoztatására vonatkozó szakmai, és politikai vélemények egymástól eltérő, ellentmondásoktól sem mentes törvényeket eredményeztek, amelyek következtében előbb a helyi bíróságok száma növekedett, majd a megyei bíróságok hatásköre bővült, míg az ítélőtáblák felállításával befejeződött a bíróságok szervezeti reformja úgy, hogy az nem tükrözi a szervezetet érintő változtatásokat megalapozó, valós adatokon alapuló átfogó hatás, és költségelemzések megállapításait, amennyiben készültek ilyenek. A bírósági szervezet az átalakulási folyamatban, az ezzel járó feladatokat magára utaltan, az adott költségvetési kereteken belül igyekezett több, kevesebb nehézség árán megoldani, miközben a társadalom az ítélkezés időszerűségét folyamatosan kéri számon, a média pedig az egyes, általa fontosnak tartott ügyben hozott határozat kapcsán korbácsolja az indulatokat.

A bíróságok leterheltségét csökkentő javaslatok között meglepetéssel olvastam a bírósági fejezet beszerzéseinek a központi közbeszerzésbe - szerződéses úton - történő bekapcsolását. Az igazgatási feladatok ítélkezési feladatok közé történő áthallatása megtévesztő. Az amellett, hogy a bíróságok önigazgatási feladatainak államigazgatási jogkörbe átcsúsztatásának kezdő lépéseként értékelhető csak, a bíróságok ítélkezési ügyterheit egyáltalán nem képes csökkenteni. A közbeszerzés lebonyolítására vonatkozó szerződés kötésének, mint lehetőségnek a felvetése az írásmű tárgyául szabott cél elérését nem képes szolgálni, ezért érthetetlen, vagy éppen jelzésként kell értékelni, hogy a szerző viszont miért itt tesz erről említést.

A javaslat lényeges elemeinek összegezése címszó alatt maga a szerző tesz említést A jogi segítségnyújtásról szóló 2003. évi LXXX. törvényről, amelynek a bírósági szervezetet mentesítő rendelkezései hatálybaléptetését költségvetési hiány miatt bizonytalan időre halasztották. A jogalkalmazás e kis szelete kapcsán is érzékelhető, hogy milyen nagy szerepe van annak, a végrehajtást lehetetlenné tevő gyakorlatnak, amikor a törvénytervezetek készítője az előterjesztést megelőzően elmulasztja a körültekintő elemzéseket. Ez az eset ismét példázza, hogy meghatározott feladatok csak a melléjük rendelt, végrehajtásra alkalmas eszközökkel teljesíthetők. A jogalkotó a felelősségét a hatálybalépés halasztásával könnyedén elhárította, hiszen a feladat a bíróságé maradt. Más esetekben azonban, amikor jogalkotó a bírósági hatáskör változtatása kapcsán mulasztja az eszközrendelést, a bíróságok a végrehajtás alól nem mentesülhetnek. (Legutóbbi idők ilyen példája a bíróságok tekintetében 2007. július 1-jével hatályba lépő az elektronikus információszabadságról szóló 2005. évi XC. törvény, amelynek végrehajtásához a bíróságok részére a személyi, és tárgyi feltételeket nem biztosították.) Ugyanígy más hivatásrend tekintetében is aggályosnak tartom, ha a feltételek megteremtése nélkül, költségvetési megtakarításra hivatkozva az állam feladatát az önálló végrehajtói szervezettel, vagy a közjegyzőkkel kívánják végeztetni.

A bírósági szervezetet, a hatásköröket érintő változtatások végrehajtása - az elégtelen személyi, és tárgyi feltételek mellett - eddig is súlyos terhet rótt a bírósági szervezetre. Alig telt el két év az utolsó ítélőtábla felállítása óta, ezért fokozott körültekintést, előzetes, alapos vizsgálatot igényel minden olyan változtatás, amely a már működő szervezet feladat, és hatáskörét érinti, azt módosítja. Nincs igazolható alapja annak, ha a bíróság feladatát, szervezetét napi politikai, és gazdasági érdekek, és törekvések mentén, azok kielégítésére, és nem a társadalommal kötött szerződés értelmében, széleskörű szakmai, és társadalmi viták lefolytatása nélkül kísérlik meg alakítgatni.

A szerző maga is állítja, hogy a bírósági végrehajtó intézményének megszüntetése, a költségmentességi eljárás közigazgatási jogkörbe utalása, a közjegyzői nemperes eljárás kibővítése a gazdasági forgalom a vállalkozások számára nem átütő erejű, úgy véli azonban, hogy ezek javíthatják az igazságszolgáltatás hatékonyságát. Ezzel szemben állítom, hogy ezek az igazságszolgáltatás hatékonyságára észlelhető befolyást nem gyakorolnak. Itt jegyzendő meg, hogy miközben a 2003. évi LXXX. törvény a jogi segítségnyújtás körében valóban megcélozta a bírósági feladatok csökkentését ugyanakkor, valamennyi ilyen ügyben hozott határozat tekintetében [32. §-ának (1) bekezdése] új bírósági hatáskört keletkeztetett azzal, hogy a törvény alapján hozott határozatok a bíróság által felülvizsgálhatóvá váltak.

A javaslat további elemei közül a kiemelt jelentőségű közigazgatási perekre irányadó eljárási szabályok egységesítésére, és továbbfejlesztésére vonatkozóakkal kívánok foglalkozni. Nem tartom szerencsésnek az alcím megválasztását, mert a szerzőnek arra - az általam el nem fogadható - gondolkodására utal, hogy rangsor létesíthető az egyes perek között, amelytől nem áll távol az a vélekedés sem, hogy a peres felek is rangsorolhatók. Nem vitatható, hogy az állam szabályozó szerepét, a társadalmi-gazdasági élet területét átfogóan, vagy nagy társadalmi csoportokat együttesen érintő közigazgatási ügyek elbírálására különös illetékességet, és részben eltérő, speciális eljárási szabályokat indokolt meghatározni. Az általánostól eltérő szabályozás azonban nem vezethet a jogegyenlőség, az egyenlő elbírálás elvének sérelmével, bizonyos társadalmi csoportok jogérvényesítésének korlátozásával. Álláspontom szerint nemcsak a Fővárosi Bíróság kizárólagos illetékességébe tartozó közigazgatási perek gyors, és hatékony elbírálásának feltételeit kell megteremteni, hanem valamennyi perét. Üdvözlendő, hogy az egymástól, és az általános szabályoktól is eltérő eljárási szabályozású törvények összhangját meg kívánják teremteni, azonban jogegyenlőséget alapvetően sértőnek tartom azt az elképzelést, amely a kötelező jogi képviseletre, és az elektronikus okirati formára vonatkozik.

Az elektronikus eljárás bevezetéséről, a perek gyorsítását elősegítő perrendi szabályok alkotásáról szóló vitaanyag kapcsán is szóvá tettem, hogy az eljárás elektronizálását értékhatárig kötelezően, értékhatártól függetlenül választható módon, minden ügyfélre vonatkozóan - szükségszerű, ugyanakkor az esetben szabad bevezetni, ha a bírósági szervezeten belül biztosítani lehet azok számára is az informatikai hátteret, akik ezzel nem rendelkeznek. Az elektronika technikai eszköz és nem lehet helyettesítője, csak segítője az eljárásban résztvevőknek: a feleknek, és a bíróságnak. A technika az ügyintézés hatékony gyorsítására akkor alkalmas, ha azt a tömegesen előforduló, egyszerű, vagy azonos jogi megítélésű ügyekben az ügyfelek azonos feltételek mellett, egyetértésben, választható módon vehetik igénybe. Véleményem az, hogy mindaddig, amíg az elektronikus ügyintézés elérhetősége, és költsége a félnek nem okoz többletterhet a perlekedésben, mint a ma igénybe vehető szolgáltatások, az eljárásjog az elektronikus ügyintézést csak lehetőségként ajánlhatja fel, nem lehet kötelező. Amennyiben az eljárásjog lehetőséget biztosít az elektronikus ügyintézésre a bírósági szervezetet ennek fogadására kell alkalmasnak tenni. Ennek költségeit meg nem térülőként kell számításba venni.

Ha meghatározott felek, meghatározott pertárgy érték esetén, ügyvédkényszer mellett (nem számolva a felek személyében eljárás során bekövetkezett változással) csak elektronikus úton érvényesíthetik igényeiket, e felek joggal igényelhetik, hogy bírósági szervezet általuk igénybe vehető valamennyi fórumán az elektronikus rendszer működjön. Tetszetősnek vélhetnénk az elektronikus eljárás bevezetését az iratok megküldése terén, azonban mint ahogy az elektronikus kézbesítés igazolható megtörténte sem kevésbé ráfordítás (idő, és munka) igényes, mint a postai kézbesítés, az iratok informatikai úton történő küldésének is van hátulütője. Az, hogy kinek, milyen garanciák mellett kell adatrögzítőre felvinni a nem bíróság által készített iratot (felek beadványait, csatolt iratait, hatósági iratokat, előzményi iratokat, pl. egy közbeszerzési eljárás több mázsás iratanyagát stb.). A bíró milyen módon kötelezhető az informatikai úton rögzített és megküldött anyagok átvételére, azok képernyőn történő elolvasására, amikor a meghatározott óraszámot meghaladó képernyő előtti munka közismerten egészségkárosító.

Indokolatlan tartom a dolgozatban meghatározott perekben a 72 órás, a 3 és 5 napos határidők előírását, a határozat megváltoztatására vonatkozó jogkor gyakorlásának, és a fellebbezési jognak a kizárását. Az írásmű a Fővárosi Bíróság által kizárólagos illetékességgel elbírált ügyek közül különböző összefüggésekben csak néhányat emel ki. Nem világos ezért, hogy mi a dogmatikai alapja, hogy a közbeszerzési ügyekben és a nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházások tekintetében - noha az egyik egyfokú, a másik kétfokú közigazgatási eljárást követ - kizárja a fellebbezést, figyelmen kívül hagyva a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatára vonatkozó bírósági hatáskör tartalmának rendező elvét, miszerint a kétfokú közigazgatási eljáráshoz egyfokú bírósági eljárás, az egyfokú közigazgatási eljáráshoz kétfokú bírósági eljárás társul; valamint, hogy a bíróságnak nemcsak kasszációs, hanem reformatórius jogköre azért is van, hogy a közigazgatási ügyek végleges, bíróság által felügyelt lezárását lehetővé tegye.

A másodfokú (főként ítélőtáblai) bírósági hatáskör korlátozását, illetve kizárását, valamint a megyei bíróságok illetékességét szűkítő törvény-előkészítő, és jogalkotói törekvések ellentétben állnak a kisajátítási törvénytervezetből kiolvasható ezzel ellentététes állásponttal és törekvéssel, hogy e fontos perek elbírálásához szükséges szakértelmet kisajátítási ügyekben az ítélőtáblák, a Legfelsőbb Bíróság jogegységet eredményező tevékenységét, pedig az ítélőtáblán hozott ilyet határozatok fellebbezési eljárásban történő elbírálásában látják.

A jogalkotási folyamat következménye lett, hogy a törvényhozó indokoltnak találta a közigazgatási pereket a helyi bíróságra tartozó perek köréből kiemelni, és a megyei bíróságok hatáskörébe utalni, s előírni, hogy ezeket a pereket kizárólag az erre kijelölt bírák tárgyalják. Ugyanakkor kellő megfontolás nélkül, sok esetben indokolatlanul, és általában a személyi és tárgyi feltételek biztosítása nélkül rendelkezett a Fővárosi Bíróság kizárólagos illetékességéről akkor is, amikor a felek személye, lakó-, vagy telephelye, a közigazgatási ügy tárgya, vagy az eljáró hatóságok a területen működő megyei bíróság megyei bíróság eljárását igényelték volna. A megyei bíróságok illetékességébe tartozó közigazgatási perekben az ítélet elleni fellebbezés kizárása maga után vonta, hogy a Fővárosi Bíróság fellebbezett ítéleteit csak a Fővárosi Ítélőtábla bírálhatta el, amelynek egyenes következménye lett, hogy annak kizárólagos illetékességét volt célszerű a fellebbezett ügyekre meghatározni. Indokolatlan lett volna ugyanis kizárólag a fellebbezhető végzések tekintetében a pereket a megyei bíróságokra általában illetékes ítélőtáblákhoz utalni.

A közigazgatási perek egészséges területi elosztása helyett a Fővárosi Bíróság ügyeinek művi felszaporítása az utóbbi években az ott folyó perekben az időszerű ítélkezést folyamatosan veszélyezteti, miközben a megyei bíróságok időszerűen képesek eljárni. A Fővárosi Bíróságon kialakult helyzet megváltoztatásához nem elégséges a törvényi határidők szűkebbre szabása, és elégtelen a bírók létszámának az emelése, mert azok elhelyezését és kiszolgálását is biztosítani kell. Hibás törekvés a "hazai vállalkozók és külföldi befektetők bizalmát" a fővárosi túlsúly további növelésével megnyerni. A javaslattal szemben újból át kell tekinteni a Fővárosi Bíróság kizárólagos illetékességére vonatkozó szabályokat, azok közül a valóban indokoltakat kell fenntartani. A feltételrendszerhez igazodó ügyteher, illetve az ügyteherhez igazodó feltételrendszer biztosításával minden bíróságtól elvárhatóak, illetve minden bíróság által be is tarthatóak a perrendi határidők, ez alkalmas nemcsak az üzleti életben mozgók, hanem valamennyi jogkereső bizalmának megerősítésére. A törvény előkészítésben tevékenykedők rendre elmulasztották, hogy a törvényhozó ezeknek az adatoknak a rendelkezésre állása mellett, azok ismeretében dönthessen.

Elfogadhatatlan az írásműnek arra történő utalása is, hogy a javaslatok alkalmasak a négy bírósági szinten kialakult aránytalanságok felszámolására, vagy azok mérséklésére. A szerző feledi, hogy közigazgatási funkciójában maga is részese a bírósági szervezet kialakításának, a különböző bírósági szintek, de ne feledjük az egyes megyék közötti munkateher aránytalanságának kialakulásában. Értelmezhetetlen a dolgozatnak az a megállapítása, amely szerint "közigazgatási perben fellebbezett ügy 2006-ban összesen 851 volt. Ezek elbírálására kizárólag a Fővárosi Bíróság illetékes". Túl azon, hogy a Fővárosi Bíróság kereseti kérelemre a közigazgatási határozat felülvizsgálatára rendelkezik hatáskörrel, eljárása során az ügyekben fellebbezhető ítéletet, vagy végzést hoz, amelyek elbírálására a Fővárosi Ítélőtábla a kizárólagos illetékességű fellebbezési bíróság. A Fővárosi Ítélőtábla Közigazgatási Kollégiumának előbb két tanácsból, utóbb három tanácsból álló kollektívájának 2006. évi, és azt megelőző munkaterhét nem a dolgozatban közölt szám alkalmas bemutatni, hanem az alábbi számadatok:

Ezeknek az adatoknak a birtokában aligha tehető felelősen olyan nyilatkozat, miszerint a Fővárosi Ítélőtábla Közigazgatási Kollégiuma szabad, kihasználatlan kapacitással rendelkezik. Megalapozatlan, tárgyilagosságot nélkülöző az a vélekedés is, hogy az egyes bíróságokon a PKKB-n, és a Fővárosi Bíróságon kialakult helyzet, bármilyen összefüggésben lenne az ítélőtáblák felállításának szükségességével, és kapacitásuk kihasználásával. Az pedig a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának az Alkotmányban meghatározott szerepével, a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 27. §-ával ellentétes vélekedés, hogy az ítélőtáblák - miután rendeltetésüket a szerző szerint betölteni nem képesek - akadályozói annak, hogy a Legfelsőbb Bíróság másodfokú bíróságként fellebbezési ügyekben eljárva hangolja össze a hazai igazságszolgáltatást. Arról az ellentmondásról pedig szót ejteni sem érdemes, hogy miközben - a szerző szerint - a kihasználatlan, létükben megkérdőjelezendő ítélőtáblák, ezek között a Fővárosi Ítélőtábla nem alkalmas meghatározott közigazgatási perek elbírálására, nem alkalmas meghatározott "kiemelt" ügyekben másodfokú bíróságként működni, miképpen lehet mindegyik ítélőtábla alkalmas arra, hogy elsőfokú kisajátítási ügyeket bíráljon el. Mi indokolhatja, hogy más kiemelt közigazgatási perekkel szemben, amelyekre viszont kizárólag a Fővárosi Bíróság alkalmas, a bírósági eljárás elsőfokú fórumai ne a megyei (Fővárosi) bíróság, hanem a harmadik bírósági szintet betöltő ítélőtáblák legyenek.

A hatáskörök újrarendezésére vonatkozó elképzelés ugyanúgy nélkülözi - a véleményemben korábban már megfogalmazott - valódi adatokon alapuló elemzések, és hatástanulmányok készítését, és figyelembevételét, mint ahogyan azt a korábbi hatáskörökre vonatkozó jogi szabályozás is nélkülözte. Egyszerű reakciók, és nem alapos elméleti és gyakorlati tanulmányok ismerete az, amelyek a törvényelőkészítő javaslataiban tükröződnek, amelyekkel a korábbi elhibázott hatásköri szabályozást újabbal kívánják felváltani, amelynek desszertje az az elgondolás, hogy a korábban a helyi bíróságok szintjén intézett végrehajtási kifogásokat az ítélőtábla bírálja el. ■

Matheidesz Ilona