"Az ajtók kitárultak, az örök elfutottak, a foglyok ott álltak az udvaron, vakon, s képtelenek voltak mozdulni. Ha valódi forradalom lett volna, azok az erők és eszmék, amelyek létrehozták, továbbra is hatottak volna. A népek csak békét és nyugalmat akartak,... és hát mi mást várhattunk volna, elvégre mi rendszerető nemzet vagyunk."
Rathenau[1]
A jelen dolgozat címében foglalt problémáról szeretett tanárommal, Peschka Vilmossal terveztem szót váltani, nem annyira harmincöt év hasznos megszokásától vezetve, hanem mert Ő még nálam is szkeptikusabb volt liberalizmus-ügyben. A beszélgetés egyre késett, s most már végérvényesen az Ő tanácsa nélkül kell lezárnom e kéziratot. Maradna, hogy emlékének ajánljam ezt az írást - csakhogy nem bizonyos, hogy ez tetszésével találkozna.
Számomra talán legfontosabb útmutatása egyik kedvenc idézete marad: "Mindig képzelj magadnak igényes olvasót!" A képzeletemben maradj hát olvasója annak, amit már nem bírálsz el.
Mennyiben volt sikeres a liberális rend, ezen belül a jogrend átvétele a volt totalitárius (így pl. a posztkommunista) országokban?[2] A 'fejlett nyugati' országok szokásos intellektuális önigazolási gyakorlatai közt kitüntetett helye van e kérdésnek. A kényszeres vizsgálódást könyvelői lelkiismeret mozgatja. Ez a lelkiismeret a ráfordítás hatékonyságára kíváncsi. Jót tettünk-e és sikerrel jártunk-e? Érdemes volt-e beavatkozni? Folytatható-e másutt is? Igazunk volt, amikor liberalizmust kínáltunk? Szeretnek-e érte? A nemleges válasz nem perdöntő a liberalizmus-árusok szemében, mert a külföldi, nemzetközi elutasításból az a kellemes következtetés is adódhat, hogy más népek, országok képtelenek rá, "mi" maradunk a liberalizmus kiválasztott népe. De a liberalizmus külpolitikai felhasználhatóságát ez esetben át kell értékelni.
A magát liberális alapértékekkel, a szabadság, egyenlő egyéni autonómia tiszteletével azonosító Nyugat legitimációjához hozzátartozik, hogy a liberalizmus szívesen látott vendég, sőt természetes igény és vágy tárgya legyen. Holmi oktrojált liberalizmus nem könnyíti a liberális misszionárius önigazolását egy, a kolónializmus vádjával bűntudatosítható világban.
A whig hagyományok szellemében a szabadságra az eddig elnyomott társadalmak, amelyeknek felkínáltak a liberalizmust, mindig vevők. A fenti vizsgálódás azonban nem pusztán a whig énkép igazolására szolgál. A liberalizmus kitörölhetetlen emléke, hogy sikerei, éppen sikerei mindig bukáshoz vezettek. A liberalizmus forradalommal kacérkodott és a forradalommal szemben többnyire tehetetlennek bizonyult.[3] Örök bizonytalanságának forrása az a feledhetetlen
- 365/366 -
csőd is, mely az első világháború után helyet adott az antiparlamentáris totalitarianizmusnak. A liberalizmus kisebbségi komplexusához tartozik, hogy fenntarthatatlannak véli magát - még ott is, ahol viszonylag sikeres, vagyis ahol nem támadják nemzet- és életidegen, imperialista cselszövésként.
A liberális igazoláskényszer azokban is munkál, akik "kapják" a liberalizmust, akik eszközei voltak a honosítási kísérletnek. Közép-Európában és attól Keletre csaknem kétszáz év óta a liberalizmus "idegen országból máról holnapra odafútt növény"-nek számít.[4] Így volt, így van ez az államszocializmus bukása után is. A liberalizmus volt a rendszerváltás során az egyik legfontosabb vonatkozási-hivatkozási pont. Érthető, ha ebbe a módszertanilag és politikailag ambivalens igazolás-játékba az új demokráciák politikusai és elemzői is belemennek. Elvégre érdemes igazolni: eleget tesznek a liberális minimumnak, vagyis tagjai a klubnak (melynek régi tagjai sem jeleskednek in concreto liberalizmusból). Tagjai lévén a klubnak, persze nem lehet az eltéréseket számon kérni, mi több, amennyiben a liberalizmus teher, kellemetlen vagy képtelen dolog, el is lehet vitatni fontosságát más értékek nevében, anélkül, hogy alapvetően szembe kellene kerülni vele.
A liberalizmus posztkommunista érvényesülését - a szokásos nyugati megközelítéssel szemben - helytelen lenne merőben átvételi problémaként kezelni, bár a liberális törekvések legitimációjában valóban fontos szerepe volt a "nyugathoz" hasonulásra törekvésének.[5] De a liberalizmus nem előzmények nélküli Magyarországon (vagy mondjuk Csehországban), tehát nem írható le pusztán valami külső átvételeként.
A szabadelvű társadalmi működés ezen igénye eltér a whig hagyomány feltevésétől, miszerint a szabadság és igazság szeretete az emberi természet, kondíció része. A liberalizmus igényléséhez, elvárásához ennél többre van szükség. Még az is kétséges, volt-e a rendszerváltáskor valamiféle igény egy " felsőbb rendre", felsőbb jogra, legyen az természetjog vagy más ideológia, igazságosság utáni vágy. Talán merőben pragmatikus és sodródó volt 1989-90 és ami utána következett. Már az átmenet első évében érződött a szabadságvágy materiális jellege, még ha eleinte a korábban tiltott könyvek piaca vonzotta is a legtöbb vásárlót. 1989 társadalmilag mindenekelőtt béklyómentességet jelentett, ami aztán értelemszerűen szabadossághoz közelített.
A liberalizmus sikerével kapcsolatos igazoláskényszer első és alapvető nehézsége, hogy a liberalizmus jelentésére nézve nincs semmi egyetértés, noha bizonyosan köze van az egyéni szabadság érvényesüléséhez. Liberális jelzővel illetnek olyan különböző gondolkodókat, mint John Locke, Benjamin Constant, John Stuart Mill and John Rawls, Eötvös, Deák és Kossuth. Az alkotmányos gyakorlat oldaláról olyan elismert alkotmányos államok, mint Franciaország és az Egyesült Államok újabb kori történelme kötetnyi példával szolgál illiberális megoldásokra és alkotmányértelmezésre. A liberalizmust nem is egyértelmű jellemzőkkel, mint inkább az érzékelhetően antiliberális törekvésekkel szembeni fellépés alapján lehet azonosítani.[6] Arra nézve sincs egyetértés, hogy a liberalizmus a szabadság maximálása esetén teljesedik-e ki, többek közt azért sem, mert alapvető egyet nem értés mutatkozik abban, miféle szabadságok jönnek itt figyelembe, illetve kinek a dolga a szabadság érvényesítése. Az e a liberálisabb berendezkedés, amelyben az állam előmozdítja a szabadságot, vagy amelyikben a szabadsághoz mindenekelőtt materiális lehetőséget nyújtanak? Avagy mindez paternalizmus és ehelyett pusztán a választási lehetőségek megóvása lenne egy liberális állam feladata? Legfeljebb annyi általánosítást engedhetünk meg, hogy a liberalizmus módszertanilag és ideológiailag individualista: módszertani individualista abban az értelemben, hogy az egyén minden társadalmi ítélet alapja, ideológialiag pedig abban az értelemben, hogy a jó mértéke az egyén. Ámde ebből is csak negatív következtetés adódik, amit Rawls úgy összegez, hogy a liberális társadalomnak nem feladata kiállni a jóra vonatkozó valamely felfogás mellett. Ebből erkölcsi pluralizmus következik.[7]
Az évszázadok során a liberalizmus jelentése nemcsak az elméletben alakult át. A mindennapokban gyakran egy-egy (változó) mintaország megoldásait azonosítják a liberális megoldással: csakhogy a mintaországok megoldásai jelentősen eltérnek. Történetileg mind az elmélet, mind a liberális államberendezkedési gyakorlat önellentmondó volt. Mill liberális elméletébe egy kolonialista paternalista program is belefér. Nem véletlen, hogy Mill leghűbb magyar követője, Kállay Béni Bosznia-Hercegovina kormányzójaként vált ismertté és sikeressé. A 19. századi magyar vagy olasz liberális gondolkodás egyben határozottan nacionalista alapon állt, szintúgy az ezen liberalizmust intézményesítő államberendezkedés.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
