David Garland, a New Yorki Egyetem jog és szociológia professzora, az alábbiakban ismertetendő könyvében arra keresi a választ, hogy hogyan és miért változtak meg a bűnözéssel és a büntető-igazságszolgáltatással kapcsolatos nézetek és felfogások az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a XX. század végére. Az USA lakossága mára teljesen természetesnek tartja, hogy olyan társadalomban él, amelyik kétmillió polgárát tartja fogva, és átlagosan két bűnözőt végeztet ki minden héten. Ezzel egyidőben Nagy-Britanniában a fogvatartottak száma egyre emelkedik, és mára az emberek nem csodálkoznak sem a magánbörtönök növekvő számán, sem pedig az őket követő térfigyelő kamerák elterjedésén. Az a tény, hogy az Atlanti-óceán mindkét partján elfogadottá vált a "kemény kéz" büntetőpolitikája, annak a jele, hogy homlokegyenest ellentétes trend érvényesül a brit és az amerikai bűnözéskontroll terén, mint ahogyan néhány évtizeddel ezelőtt várható volt. A rendfenntartás, a bűnüldözés, az ítélkezés és a büntetéskiszabás ma olyan új célokat követ és olyan új társadalmi érdekeket képvisel, amelyek ellentétesek a múltban uralkodó nézetekkel. A változásnak számos jele van. A büntetés céljai között a rehabilitáció ma már nem élvez elsőbbséget, azt gyakran alárendelik a megtorlásnak és a semlegesítésnek, ami együtt jár a törvényi szabályozás szigorodásával. A börtönt ma már nem tartják kontraproduktívnak, és az sem számít, hogy a korrekcionalista ideálnak csak kevéssé felel meg. Legfőképpen pedig a börtön ma már nem minősül ultima ratio jellegű megoldásnak. Mindez a szabadságvesztés büntetés újbóli elterjedéséhez vezetett. Végül maguk a büntető intézmények is kisebb súlyt helyeznek a rehabilitációra. Önálló jelenséggé vált a bűnözéstől való félelem, ami nem áll arányban a bűnözés tényleges számadataival és a viktimizáció veszélyével. Ennek következtében már nem annyira a bűnözés visszaszorítása, hanem a bűnözéstől való félelem csökkentése a cél. Az áldozat újra központi helyet foglal el a büntetőpolitikában. Emellett a közösség, az állampolgárok védelme vált a büntetőpolitika domináns elemévé. Ez a védelem azonban ma már nem az állammal szembeni védelmet jelenti, hanem éppen el-
- 353/354 -
lenkezőleg, az állam által nyújtott védelmet. Ezzel párhuzamosan háttérbe szorult a kriminológia szerepe a büntetőpolitikára vonatkozó döntések meghozatalában, átengedve a terepet a politikának. A kriminológiai gondolkodás átalakult, és mára akontroll-elméletek váltak uralkodóvá. Ezek központi gondolata az ellenőrzés, amely megjelenik mind társadalmi, mind szituatív, mind pedig egyéni szinten. A kontroli-elméletek szerint az emberek hajlanak az öncélt követő, antiszociális és bűnös viselkedésre, amiben egyedül az ellenőrzés hatékony eszközei akadályozhatják meg őket. Éppen ezért a kortárs kriminológia számára a bűnözés egyre inkább normális jelenség, amely a társadalmak mindennapjaihoz tartozik, a bűnöző pedig minden tekintetben normális, szándékosan és saját elhatározásából cselekvő személy.
A bűnözésre új módon reagálnak a nem kormányzati szerveződések is. Ezek részben magánvállalkozások, részben a helyi önkormányzatok vállalkozásai, amelyek a bűnözés megelőzésére összpontosító együttműködési formákat hoztak létre. Ebből alakult ki a védelmi és biztonsági szolgáltatásokat nyújtó iparág, ami elmosta a magánszféra és közhatalom közötti, valamikor éles választóvonalat. Az állam ma már nem monopolizálja a bűnözéskontrollt, hanem szétteríti az azzal kapcsolatos erőfeszítéseket a társadalom egészében. A magánszféra megjelenése a bűnözéskontrollban meghonosította a menedzser szemléletet. Elterjedtek a költséghatékony megoldások, ami a kisebb súlyú bűncselekmények de facto dekriminalizációjával járt, mivel a bűnözést kontrolláló eszközöket, költségigényük folytán, a súlyos cselekményekre és a veszélyes elkövetőkre kívánják összpontosítani. A pártfogó felügyelők pl. egyre inkább olcsó, közösségi büntetést nyújtó szervezetként jelentkeznek. Mindazonáltal napjaink legjellemzőbb beállítódása a bűnözéssel kapcsolatban az állandó kudarcérzet. A lakosság bizalma megrendült a büntető igazságszolgáltatásban, és a politikusok is egyre kevésbé kérik ki a szakma véleményét döntéseik meghozatala során.
Az USA-ban és Nagy-Britanniában napjainkban lejátszódó folyamatokat a jóléti bűnözés elméletének uralma előzte meg. A jóléti bűnözés elmélete a modern korra jellemző állami büntető igazságszolgáltatás kialakulása folyamán megjelent számos bűnözéskontroll elmélet közül kiemelkedő olyan rendező elv volt, amely Amerikában és Angliában a múlt század 60-as éveire dominánssá vált, és mind a kormányzat, mind pedig a szakemberek körében nagyfokú támogatást élvezett. A jóléti bűnözés elmélete két axiómára épült. Egyrészt magától értetődőnek tekintette, hogy a társadalmi reform és a jólét elterjedése csökkenteni fogja a bűnözést, másrészt az államot nemcsak a bűnelkövetők megbüntetéséért, hanem a róluk való gondoskodásért is felelősnek tartotta. Garland a jóléti bűnözés elméletet olyan hibridnek tekinti, amely egyesíti a büntetőeljárás garanciális elveit - a fair eljárás és a méltányos büntetés követelményét - a korrekcionalista eszme rehabilitáció iránti elkötelezettségével. Ez az elmélet összekapcsolta a jóléti állam céljait a büntetés céljaival, így
- 354/355 -
vált uralkodó eszméjévé a rehabilitáció. Alapvető cél volt, hogy a büntetés eszközei, amennyiben lehetséges, a rehabilitációt szolgálják, és ne a megtorlást. Ennek következtében jelentek meg olyan jogintézmények, mint a határozatlan tartamú szabadságvesztés, a feltételes szabadságra bocsátás, a párfogó felügyelet vagy a fiatalkorúak bírósága. A börtönbüntetés pedig, mint a bűnözők egyéni megjavulásának biztosítására alkalmatlan módszer, visszaszorult. A büntető igazságszolgáltatást a pártfogó felügyelők, a szociális munkások, a pszichológusok, a pszichiáterek és a gyermekvédelmi szakemberek uralták.
Mint Garland megállapítja, a széleskörű támogatás természetesen nem jelenti azt, hogy a jóléti bűnözés elmélete ne váltott volna ki vitákat. A liberálisok és konzervatívok szembenállása fennmaradt, és vita folyt pl. a hosszú tartamú szabadságvesztés, ill. a halálbüntetés szükségességéről és visszatartó erejéről. Sőt a két oldal még abban sem tudott megegyezni, hogy mi a bűnözés alapvető oka. A liberálisok a bűnelkövetést a társadalmi egyenlőtlenség megnyilvánulásának tekintették, a konzervatívok viszont az egyén személyes felelősségét hangsúlyozták. Egyben azonban nem volt vita: mindkét oldal elfogadta a korrekcionalizmus fontosságát.
A jóléti bűnözés elmélete és a korrekcionalista kriminológia a bűnöző karaktert állította vizsgálódásai középpontjába. Minden erőfeszítés a racionálisan nem megindokolható, súlyos bűncselekmények elkövetőire összpontosult, ami azzal járt, hogy a bűnözők többsége - az alkalmi, opportunista, racionálisan indokolt bűncselekmények elkövetői - kívül maradt az elmélet érdeklődésén. Azáltal, hogy az elkövető vált a kriminológiai gondolkodásban központi kategóriává, a bűnözés problémáját felváltotta a bűnöző problémája. A korrekcionalista kriminológia a bűnöző motivációját az ún. relatív deprivációban látta, ami alatt az egyén elvárásai és lehetőségei közötti szakadék okozta frusztrációt értette. Ennek a megközelítésnek azonban az az igazi érdekessége, hogy semmiféle érdeklődést nem mutatott a bűncselekmény, a bűnelkövetési szituáció, vagy az áldozat magatartása iránt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
